A Hon, 1872. január (10. évfolyam, 1-25. szám)

1872-01-26 / 21. szám

21. szám. X. évfolyam. Reggeli kiadás: Pest, 1872. Péntek, január 10. Kiadó-hivatal: Ferencziek­ tere 7 sz földszint. Előfizető»f­ili­­: Postán küldve, vagy Budapesten házb­oz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ............................1 l­ rt. 85 kr. 1 hónapra ............................5 „ 60 „ 6 hónapra ..........................11 „ — „ Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint ... 30 kr. Az előfizetés az ár folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Ferencziek­ tere 7. sz. Béig tátit! díj: 9 hasábos ilyféle betű sora . . . 9 kr. Bélyegdij minden beigtatásért . . 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyílt­ téri 5 hasábos petit sorért ... 25 kr. JMP" Az­­ lőfizetési és hirdetményi dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. A lap szellőim részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza.­­■ t .: omflBttk­aSEtvneBiai Előfizetési felhívás. „A HONE­X-dik évi folyamára. Előfizetési árak: Egész évre . . . 1­3 ft — kr. Fél évre . . . 11 ft — kr. Negyed évre . . . 5 ft 50 kr. Külön előfizetési iveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük hasz­nálni, melyek bérmentesítése tiz írtig csak 5, 10 írton felül pedig tiz krba kerül. Az előfi­zetések a „Hon kiadó­ hivatala“ czim alatt Pest, ferencziek­ tere 7. sz. alá küldendők. A „HON“ szerkesztősége. PEST, JANUÁR 25. Horvát-magyar titok. Egy régi politikustól, ki elvbarátunk, a horvát-magyar viszonyokra nézve egy czikket kaptunk, melyben magyar szem­pontból fejti ki nézeteit. A levél alakjában irt czikk ezen részét közöljük olvasóink­kal. Minthogy nézete álláspontunkkal ta­lál , ime itt adjuk azt: A horvát ügyekről különös hírek szárnyal­nak és az országgyűlés előtti alkudozások, az azokra rá­következett feloszlatás oly titokszerűen, oly indokolatlanul történt, hogy mindenik fél ér­dekében állana, az országra nézve pedig fel­tétlenül szükséges lenne , hogy e tárgy a nyil­vánosság előtt hiteles adatok által legyen felde­rítve. |­|A meggyőződést főleg a horvát ellenzék és a magyar jobboldali lapok újabb magartása érleté meg bennünk. Ugyanis a horvát „Obzor“ és a német „Südslav. Corr.“, az „Ost und West“, vala­mint a „Wanderer“ a napokban több köz­leményt hoztak levél, és czikk alakjában, melyekben határozottan az volt állitva, hogy nem a horvát ellenzéken mult a kiegyezés létesítése, sőt nem is Lónyay gróf követelésein, hanem egyenesen a horvát kormánypárton, mely még a Lónyay megbízásait se teljesité az alku­dozásokra nézve, csakhogy az létre ne jöjjön — legalább nem­ azon alakban, melyben tervezve volt. Az „Obzor“ pedig 50 ellenzéki képviselő által aláirt köszönet-nyilatkozatot hoz azon horvát képviselők iránt, kik Lónyay gróffal alkudoz­tak. Ez pedig azt akarja kifejezni, hogy nem való az a hir, mintha a horvát ellenzék rá­­szalta volna a bécsi és pesti alkudozásokat és szakított volna a békülékenységgel. Holott a jobboldali lapok ezt állíták és az országgyűlés néma feloszlatását is ezzel indokolták. A horvát ellenzék részéről felhozott fennebb elősorolt állításokat ma valamennyi jobboldali lap határozottan valótlannak állítja, az „Obzor“-ban megjelent bálanyilat­kozatot pedig — minthogy ez hiteles okmány — egyszerűen „fogásinak magyarázzák és azt állítják, hogy e bálanyilatkozat nem fejezi ki a valódi érzelmeket, hanem csak azért van világgá bocsátva, hogy a horvát országgyűlés feloszla­tása által az ellenzéknek tulajdonított engesz­telhetetlenség gyanúját elhárítsa erről, Így áll most a két fél közt fenforgó ügy. Mi egyik mellett se fogunk pártállást, de sze­retnők — mint mindenben — az igazságot is­merni. Mert a magyar jobboldali lapok nem tagad­hatják, hogy a bécsi és pesti alkudozásokra na­gyon váratlan befejezés volt az országgyűlés ki­hallgatás nélkül való feloszlatása. Ez alkot­mányellenes eljárást csak valami nagy vesze­delemmel lehetne indokolni, és azt mi még eddig nem fedezhettük fel. Nem lehet tagadni azt se, hogy a bécsi és pesti alkudozások eredményéről ellentétes hírek keringnek. Ezt is jó lenne tisztába hozni. Nem lehet tagadni azt se, hogy a jobboldali lapok haragos czikkeivel szemben igen feltűnő ellentét az „Obzor“-ban megjelent köszönet és általában az a különös jelenség, hogy a felosz­latás óta a horvát ellenzéki lapok inkább­ békülé­­kenységet mutatnak mint olyasforma engesztel­hetetlenséget, a­milyennek állítólagos létezé­sével indokolják az alkudozások félbeszakítá­sát és az országgyűlés feloszlatását. Mindez pedig arra a­­következtetésre vezet, hogy a dolgot fel kell deríteni. Ez a kormány kötelessége. Adja elé a bécsi és pesti alkudozások lefolyá­sát és eredményét. Adja elé azt, hogy miféle indokok vezérelték az országgyűlésnek oly különös módon való fel­oszlatására. Adja elé, hol, miben és k­i­k miatt szakadt félbe az alkudozás. Hadd tudja meg a két ország , ki a hibás. Mert azt látjuk, hogy a horvát lapok legin­kább Pejachevichet, Bedekovichot és Bogovicsot okolják. És azt is látjuk, hogy a magyar jobb­oldali lapok leginkább ez urak védelmére írják hosszú czikkeiket. Már pedig nekünk amicus Pejachevich, ami­cus Bedekovich, amicus Bogovics — de ezeknek az­­uraknak kormányon­ maradásáért vagy jóhi­­réért, nem szeretnék koczkáztatni Magyarország és Horvátország testvéries egyetértését, mert ez a­­ maxima am­ica. Nem mondjuk mi ezzel azt, hogy ez urak­ban van a hiba, sem azt, hogy a horvát ellenzék „immaculata“, de azt mondjuk, hogy­­ nem tu­dunk semmit, csak azt, hogy Horvátország távo­lodik, Magyarország nyugtalankodik. A kormány kötelessége és érdeke parancsol­ja, hogy a dolgot hiteles adatokkal felde­rítse. Ezt meg is várjuk tőle. — A baloldali kör folyó hó 26-án d. e. 10 órakor értekezletet tart. — Egy román a románokhoz. A „Federatiunea“ „Mi a teendő?“ feliratú czik­ket hoz, melyet jónak tartunk ismertetni. A szerkesztő, közönsége előtt előlegesen men­­tegetődzik , hogy e czikknek lapjában helyt adott, csupán azon indokból, hogy az ellenkező vélemények megrostálása által az ügy tisztulni fog; előre­ is tiltakozik azonban, hogy e fontos tárgyban czikkíró véleményét osztaná, tárgyila­gos észrevételeit azonban a czikk befejeztére tartja fenn. E czikk irányát tisztán jellemzik a következő idézetek: „Elnézve Erdély autonómiájának közjogi kér­désétől, engedjék önök számokkal kimutatnom, hogy az önök óhajtása — akkor is, ha ez nem törvényellenes volna — okszerűleg nem volna valósítható, vagy ha valósíttatnék, és a romá­noknak okozna legtöbb kárt, azaz : a románok jól értelmezett érdeke múlhatatlanul szükségli Erdély egyesülését, annyira, hogy ha az unió törvény nem léteznék, a románoknak kellene annak szentesítését kérelmezniök. (Itt czikkező pontonként idézi a népre há­ramló terheket: államháztartás, közigazgatás, igazságszolgáltatás s a többi rendes és rendkí­vüli kiadások, melyek már jelenleg 5 milió de­ficitet mutatnak , akkor pedig a szegény adózó­nak minden forint helyett kettőt kellene fizetnie; hangsúlyozza egyszersmind , hogy Erdélynek sem népessége, sem anyagi és értelmi állásánál fogva az autonómia nem kívánatos.) Fölveti tehát még egyszer ’ a kérdést: mit kell tenni ? Egyszerűen azon térre lépni, melyet az ural­kodó a románoknak kimutatott s melyet az 1861. nemzeti értekezlet is elfogadott — az activitás terére. (Itt elősorolja azon előnyöket, melyeket a ro­mánok nyertek az activitás által, a közhatósági, egyházi és iskolai téren; az ellentét példájaként említi fel Naszód és Fogaras vidékeit.) De miért szükség a románoknak külön politi­kát csinálni, s azért, mert valamely nemzet más nyelvet beszél, annak ellenségeivé lenni ? Ellenkezőleg, tanuljuk ismerni az embereket, különösen a magyarokat, s csatlakozzunk a va­gyonban s értelmiségben előrehaladottabb nem­zethez, mert csak ez után juthatunk czélhoz, jo­gos igényeink valósításához. Addig, uraim, mig a románok a passivitás karjaiba rohannak s szüntelen Erdély autonó­miáját kiabálják: nem fogják meggyőzni az uralkodó pártot, hogy önök nem táplálnak titkos hátsó gondolatokat! Béküljünk ki a körülményekkel s nyújtsunk kezet a magyaroknak, kikről meggyőződhetünk, hogy nyelvünket, nemzetiségünket nem bánt­ják, s bámulandó rövid idő alatt ügyünk jobbra fordul ! A „HON“ TARCZAJA. az arany ember. Regény öt kötetben, irta JÓKAI MÓR. Első kötet: A Szent Borbála. A szigetlakók története. (17. Folytatás.) Most már tudja ön, hogy kik vagyunk mi és ifit csinálunk itten? Tudja meg tehát azt is, hogy mi az, a­mivel bennünket ez az ember fe­­nyeget ? Ez annak az embernek a fia, kiért férjem jót illt, aki miatt öngyilkossá lett,a­kiért a világot, az emberi társaságot elhagytuk. Ő akkor tizenhárom éves gyermek volt, mi­­kor így elpusztultunk s a csapás őt is érte, mert apja őt is elhagyta. Igazán nem csodálom, hogy a fiúból ilyen nyo­­morult ember lett. Elhagyatva, kilöketve a világba, a szemétre­ulajdon apjától, idegen emberek kegyelem fa­­atjára szorulva, megcsalatva, meglopatva attól, a kit fiúi tisztelettel bálványoznia kellett volna, gyönge növendék korában megbélyegezve, mint így csaló fia ; csoda ő, ha ő is arra volt kény­­zerülve, hogy azzá legyen a mivé lett. Pedig egészen még én sem tudom, hogy mi ő­r­e tudok felőle sokat. A­kik itt a szigeten keresztül mennek, sokan idnak felőle valamit! Nem sok időre apja megszökése után, ő is ki-­­ ment Törökországba. Azt mondta, apját fölke-­­ resni megy. Egyik ember azt állitja, hogy fölta-­­­lálta, másik azt, hogy nem jött nyomára soha. Némelyek azt mondják felőle, hogy apját is meg­lopta, pénzével elszökött s azt hirtelen elprédálta. Ezt nem tudni bizonyosan. Ő tőle hiába kérdezné valaki, mert ő nem mond igazat soha. Hol járt, mit tett ? arról csak meséket szokott mondani, miket oly leleményesen tud előadni, hogy a­ki szemeivel látta az ellenkezőt, még azt is zavarba hozza, hogy váljon nem igaz-e a mit mond. Ma itt látják, holnap amott. Találkoznak vele Tö­rökországban, Oláhországban, Lengyelország­ban, Magyarországban, s nincs nevezetes em­bere ez országoknak, a kit ne ismerne s a kivel egyszer összejön, azt bizonyosan meg­csalja, s a kit egyszer megcsalt, bizonyos le­het benne, hogy még egyszer vissza jön hozzá s újra megcsalja. Tiz féle nyelvet beszél s a mi­féle nemzetbelinek kiadja magát, annak fogad­ják el. Egyszer előjön, mint kereskedő, másszor, mint katona, majd mint tengerész, ma török, holnap görög. Látták már lengyel grófnak is, orosz herczegasszony vőlegényének és német csudadoctornak, ki minden betegséget meggyó­gyító lapdacsokat árult.. Mi dolga van valóban a világon ? arra nem lehet rájönni. Hanem egy dolga bizonyos. A fizetett kém. Kinek a kéme ? A töröknek ? az osztráknak ? az orosznak ? Mind a háromnak ! Talán még többnek is. Valameny­­nyinek szolgál, s megcsalja valamennyit. Éven­­kint több ízben megfordul ezen a szigeten. Egy csónakkal jön át a török partról s ugyanazzal megy át a magyar partra. Mi dolga van neki itt és amott? azt én nem sejthetem. Hogy azt a ke­serűséget, a­mit megjelenésével nekem okoz, csak magán kedvtelésből idézi elő, azt nagyon hiszem. Azt is tudom felőle, hogy inyencz és kéj­sóvár. S nálam jó izü étel van, és fiatal serdülő leány, kit ő szeret azzal boszantani, hogy meny­asszonyának nevezi. Noémi gyűlöli őt. — Pedig nem is sejti, hogy gyűlölete milyen jogosult. De | én nem hiszem, hogy Kristyán Tódor csupán | | ezért járna e szigetre. E szigetnek más titkai is [ | lehetnek, a mikhez nekem semmi közöm. Ő fizetett | kém. A mellett rósz szirti ember.A bajaszálától a ' körme begyéig meg v­an romolva.Minden rész ki­telik tőle.Ő tudja azt, hogy én leányommal együtt ezt a szigetet csak bitorlom,­ semmi emberi jo­gom nincsen hozzá. Ennek a titoknak birtokában zsarol, boszant, kínoz, mind a kettőnket. Azzal fenyeget, hogy ha neki nem adunk, és meg nem teszünk mindent, a­mit kiván, feljelent bennün­ket az osztrák kormánynál, s a török kor­mánynál , s a­mint azok megtudják, hogy a Duna közepén támadt egy új terület, mely az eddigi békekötésekben nincs jelez­ve, azonnal országos vitát támasztanak belőle, s a­míg az el nem dől, kiparancsolnak belőle minden rajtalakót, mint a­hogy történt az Allion hegy s a Cserna folyam közötti térrel, a­mi a „senki“ földének van kinyilatkoztatva. Egy sza­vába kerül ennek az embernek, hogy mindazt, a­mit én a puszta szigeten tizenkét évi keserves fáradsággal létrehoztam, semmivé tegyen, hogy ezt az édent, melyben oly boldogok vagyunk, is­mét vadonná alakítsa át, és bennünket ismét föl­dönfutókká tegyen. És még több ! Nekünk nem csak a császárok hivatalszolgáinak felfedezésétől kell remegnünk, hanem még a papokétól is. Ha megtudják az érsekek, a patriarchiák, az arekisz­­mandriták és ez esperesek, hogy itt a szigeten egy leány növekedik, a­ki még templomot nem látott keresztelője óta, elveszik őt tőlem erővel és bete­szik valamely kolostorba. Érti ön már, uram, azt a keserves sóhajtást,­­ a mi önt aludni nem en­­gedé ez éjjel ? Tímár a hold tányérába bámult, mely a jege­nyék sudarai között kezdett alászállni. „Miért nem vagyok most hatalmas úr?“ gon­­dolá magában. — Ez az ember nyomorulttá tehet bennünket mindennap, folytatá Teréza. Nem kell tőle egyéb, mint h­­al­adni vagy Bécsben, vagy Sztambul­­ban, hogy itt egy új terület van a Dunán. S­­ azzal mi semmivé vagyunk téve. Senki e vidéken­­ el nem fog árulni bennünket soha, egyedül ő.­­ De én el vagyok készülve mindenre. Hogy ez a '■ sziget létezik, annak egyedüli oka ez a sziklaút a sziget ormán. Ez tartóztatja fel a Dunaág ka­nyarulatát. Egy évben, mikor a törökök vere­kedtek a szerb Milossal, szerb csempészek három láda lőport rejtettek el e sziget rekettye bokrai között. Azután soha sem jött azokért senki. Ta­lán elfogták, meg is ölték azokat, a­kik a lőport ide rették. Én rátaláltam. Ide hoztam e nagy szikla legmélyebb üregébe. — Uram! — Ha e szigetből, mely most senkié, engem ki akarnak Űzni, én e lőporba kanóczot vetek, a sziklát mind­nyájunkkal együtt a levegőbe repítem s a következő tavaszszal, a jégzajlás után nem fogja senki e szigetnek még csak nyomát sem találni itten ! Már most tudja ön, hogy miért nem birt elaludni ezen a helyen ? Timár tenyerébe nyugtató fejét, úgy bámult maga elé. — Még egyet mondok önnek, — szólt Teréza asszony, közelebb hajolva Tímárhoz, hogy sut­togásig lenyomott hangját hallhatóvá tegye. — Én most is azt hiszem, hogy ez embernek más oka is volt e szigeten épen ma megjelenni s hir­telen megint eltűnni, mint az, hogy a legutolsó csárdában minden pénzét elkártyázta s tőlem akart valamit zsarolni. Ez a látogatás vagy ön­nek szólt, vagy ennek a másik urnak. Vigyázzon magára, a kinek féltő titka van! A hold letűnt a jegenyék mögé s keleten de­rengni kezdett az ég. A sárgarigók füttye meg­szólalt a pagonyban. Reggeledett. A Morava sziget mellől hosszan vonhatott tü­­lokhang üvöltött szét a tájon. Ébresztő a hajó­soknak. Léptek hangzottak a porondon. Egy hajós legény jött a part felöl jelenteni, hogy a hajó indulásra készen áll már, a szél megállt, menni lehet. A kis lakból előjött a vendég: Trikalisz Euthym, és leánya, a szép fehér arczu Timéa. Noémi is készen volt már, s a konyhán friss kecsketejből főzött reggelit a vendégeknek, mi­hez pörkölt máté szolgáltatta a kávét s lépesméz a czukrot. Timéa nem ivott belőle. A maga ré­szét Narcziszszával itatta meg, s az elfogadta az idegen leány ajándékát, Noémi nagy bánatára. Trikalisz Euthym azt kérdezé Tímártól, hogy hát az a másik úr hová lett, a­ki az esti érke­zett ide ? Timár értesíti, hogy az még az éjjel odább ment. Erre Trikalisz Euthym arcza még jobban el­­haloványodott. Azután búcsút vettek házi­asszonyuktól mind­annyian. Timéa izetlen volt, panaszkodott, hogy még most is roszul érzi magát. Timár legutól ma­radt, s elváláskor egy török gyártmányú tarka selyemkendőt adott át Terezának, Noémi szá­mára, mit az megköszönt neki s megígérte, hogy azt Noemi viselni fogja. — Vissza jövök még ide, Monda Timár, meg­szorítva Teréza kezét. Aztán eltávoztak a gyepes után csónakjukhoz. Teréza és Almira a partig kisérték őket. Noemi pedig felment a téveteg szikla te­tejére s ott leülve a sűrű méhvirágok, a kövérle­­velü szakák (sedum) közé, ábrándos kék szemei­vel elbámulva merengett az eltávozó csónak után. Narczissza oda sompolygott hozzá s az ölébe kuporodott, hajlékony nyakával kebléhez tör­­leszkedve. — Eredj ! Te hütelen. Hát igy szeretsz te en­gem? Hát el kellett pártolnod tőlem ahhoz a másik leányhoz ? Csak azért, mert az szép, én pedig nem vagyok az. Most aztán hozzám jösz megint ugy­e, mikor az elment, most már én is jó vagyok neked? Menj ! Nem szeretlek többé!“ S avval odaölelé mind a két karjával keblé­hez a hizelgő kis bolond állatot, és sima állával magához szok­ta annak hizelgő fehér fejét, — s a csónak után nézett. — Mind akét szemében ragyogott a köny. (Folytatása következik.) Politikánk és társadalmunk. E napokban egyik jeles ifju költőnk, meleg, hazafias érzelemtől buzgó költe­ményt intézett a pártokhoz, melyben a magyar nemzet „örök átkát“ a pártvi­szályt ostorozza. Mi ugyan nem hisszük, hogy e költe­mény épen most, midőn legalább az or­­szággyűlési pártok meglehetős békés lá­bon állanak egymással, épen időszerű lenne; de hogy mint profétia, vagy ele­­intés nemcsak költőileg sőt politikailag jogosult ne lenne, teljességgel nem mer­jük állítani. Ezúttal teljességgel nem a pártíró be­szél belőlünk, hanem társadalmi életünk­nek egyik szerény szemlélője, és ha e kettőt, tudniillik a politikát és társadal­mat, s illetőleg, egyénítve önmagában a politika és társadalom emberét mindenki el tudná választani, akkor ezen soroknak semmi szükségét nem látnák. De fájda­lom, mindez nincs így ,és azért csak el­mondjuk, a mi szívünkön fekszik. Azt szokták mondani, hogy valamely nép vallása, azon nép bölcseletének ki­vonata, quintessentiája; ha ez igaz, akkor azt hisszük, még igazabb, hogy valamely nemzet politikája tükre és egyszersmind biztos kinyomata társadalmi életének. Nemes, nagy szellemek, kik országok sorsát vezetik, jól értik e tétel igazságát; s nem egyszer, midőn az a politikai élet, melyben forogniok, működniök kell, nem felel meg azon eszménynek, mely lelkük­ben élt; újra a társadalmi tényezők — a nevelés, oktatás, cultural viszonyok felé irányítják munkásságukat, jól tudván, hogy a nemesített talaj nemesebb gyü­mölcsöt fog teremni; jobb társadalmi lét, jobb politikai jövőnek szolgál alapul. Ha társadalmi életünket ezen magasabb szempontból tekintjük , be kell vallanunk, hogy az politikai életünknél, fájdalom, jó­val alantabb áll; hogy az „ezredéves al­kotmányosságnak“ , melynél díszesebb múlttal e téren — az egy angolon kívül — európai nemzet nem dicsekedhetik, egy megfelelő magaslatu társadalmi élet teljességgel nem felel meg. Társadalmi életünk nagy részben elvesz­tette nemzeti jellegét, eldobta az ősit, a nem­zet múltjának, természeti fejlésének megfe­lelőt s nem vett föl mást, természetesen álta­lános értelemben, mint idegen társadalmak­­ rongyait. A mi társadalmi életünk sem nemzeti, sem kellő mértékben morális és mivelt. Népeink tömegükben elhanyagol­va nevelési tekintetben, és épen e miatt alig bírnak kellő méltánylat érzetével annak, a­minek birtokában vannak és voltak; föl­vesznek legtöbbször öntudat nélkül min­dent, mi kezelőkbe jut; legtöbbször az ér­zéki hatás­ vagy érdek által előidézett ön­zés után. És valljuk meg az igazat, hogy — mi legroszabb, — nemzetünk maga­sabb és miveltebb része nem mindenkor azért száll le az alsóbb rétegek közé,hogy azt megnemesítse, a politikai ideálhoz kö­zelebb vigye; ellenkezőleg—szomorú, de igaz — hogy azoknak gyöngéit örömest fölhasználja; nem egyszer épen tévedései­ben erősíti meg és sokkal inkább törek­szik arra, hogy egy állam fenmaradásá­­nak és fölvirágzásának alapjait, a valódi szabadság elveit megingassa, az összetar­tás helyett, szívekbe az egyéni gyűlölkö­dés magvait hintse el, mint az ellenke­zőkre. Ha egy ország politikájának szereplői a nemzet alsóbb rétegei között, valahány­szor azok szavazatára szükségük van, mindannyiszor a megvesztegetés anyagi eszközeivel kezökben, vagy a szellemi corruptio szavaival ajkaikon jelennek meg , akkor jobb lenne, ha inkább soha­sem érintkeznének a néppel; mert azon természetes fejlődési irányt, melyet a nép Istentől nyert józan esze — és a közmű­velődés haladásából merít, ez­által vagy kitérítik helyes útjából, vagy akarattal elferdítik. És ekkor talán még a legsze­rencsésebb körülmény lesz, ha az követ­kezik be, hogy pár választási alkalom után, azon meggyőződésre, tudatra jut, hogy lesz az ő eddigi prófétái álpróféták és a szentek szentébe tolakodott halkufá­­rok voltak, kik egyaránt megérdemlik a megvetést úgy, mint a kikorbácsoltatást. Igaz, ez is fájdalmas eredmény len­ne reánk nézve, és pedig tessék elhinni mind­ez nincs olyan nagyon távol, ha így haladunk. Fájdalmasabb lenne még az, midőn bármely hazafi lelkesedéstől s a legtisztább érzelmektől vezérelt szónok szavai hideg közönynyel találkoznának és azon tapasztalásból merített meg­győződéssel: ez is csal, ez is veszteget, ez is hazudik mint a többi.“ De még ennél is irtózatosabb lenne ha lassanként csakugyan minden politikai becsületesség, minden elv, minden meg­győződés vásári tárgygyá, piaczi áru­­czikké válnék ez országban. Pedig már az intő jelek erre is megvannak. Ez nem ama „nagyszerű halál“ lenne, melyről a nemzet költője szól, hanem „a fűzfáé a mocsárban“; — lassú senyvedés , biztos, soha más világot nem ígérő megsemmi­sülés. Hiába hivatkozik valaki e tekintetben Angliára. Igaz,­­ott is foly korteskedés, foly vesztegetés is; de ott mindez egy consolidált, előhaladott nagy nemzeti tár­sadalmi élettel áll szemközt, mely a me­sebeli hősként mindig újra talpra állítja a nemzeti közvéleményt megújult erővel. Nálunk a társadalomnak most kellene megvetni egés­zséges alapját. Azt a kö­zép­osztályt, mely ott új meg új erőt nyújt, itt nálunk még teremteni kell, s jaj nekünk, ha már születésénél nyomo­rékká tesszük. Hosszabb választási határidők e kérdé­sen nem segíthetnek. A társadalomnak arra szüksége van, hogy petyhüdtségéből, nyárspolgári nyugalmából koronként és pedig nem is hosszas időszakokban, a po­litikai küzdelmek kizavarják; e nélkül elvesztené fogékonyságát a szabadság és polgári kötelességek iránt s elvesztené egy­úttal magát a szabadságot. Ez tehát in­kább árt, mint használ. A kérdés lényege abban fekszik, hogy a politika hatása minden alkalommal ne­­mesítőleg, és nem lealjasítólag hasson a társadalomra; ellenkező esetben, minthogy maga a politika mind szellemét, mind anyagi erejét épen magából, a társada­lomból meríti, a minél gyarlóbb, minél hanyatlottab lesz az, annál selejtesebb lesz eredménye is a nemzet politikai éle­tében, melynek ily eljárás mellett okvet­lenül hanyatlani kell mindaddig, míg az első szellő-csapás el nem sodorja. P. Szathmáry Károly: A nagy vasúti üzlet és a pest-zimo­­nyi vasút. Mióta a nagy vasúti üzlet iránt kötött előle­­ges­ szerződést tüzetesebben ismertettük,és határo­zott követelmény gyanánt kimondottuk, hogy minden ez ügy továbbvitelére irányuló lépések azonnal a nyilvánosság elé hozandók,­ a kormány még mindig gondosan őrzött titok leple alatt szövi e nagy horderejű országos ügyet. Bécsi la­pok sok hírt meséltek ugyan arról az előleges szerződés közzététele óta is, de ezek nagyrészt megc­áfoltattak, s a kormány intenziója felett még ma sem tájékozhatjuk magunkat, s úgy­szintén bizonytalan maradt azon a pest-zimonyi vasútról régóta hozott hír is, mely szerint az ősz-

Next