A Hon, 1872. január (10. évfolyam, 1-25. szám)
1872-01-26 / 21. szám
21. szám. X. évfolyam. Reggeli kiadás: Pest, 1872. Péntek, január 10. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7 sz földszint. Előfizető»fili: Postán küldve, vagy Budapesten házboz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ............................1 l rt. 85 kr. 1 hónapra ............................5 „ 60 „ 6 hónapra ..........................11 „ — „ Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint ... 30 kr. Az előfizetés az ár folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. sz. Béig tátit! díj: 9 hasábos ilyféle betű sora . . . 9 kr. Bélyegdij minden beigtatásért . . 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyílt téri 5 hasábos petit sorért ... 25 kr. JMP" Az lőfizetési és hirdetményi dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. A lap szellőim részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza.■ t .: omflBttkaSEtvneBiai Előfizetési felhívás. „A HONEX-dik évi folyamára. Előfizetési árak: Egész évre . . . 13 ft — kr. Fél évre . . . 11 ft — kr. Negyed évre . . . 5 ft 50 kr. Külön előfizetési iveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítése tiz írtig csak 5, 10 írton felül pedig tiz krba kerül. Az előfizetések a „Hon kiadó hivatala“ czim alatt Pest, ferencziek tere 7. sz. alá küldendők. A „HON“ szerkesztősége. PEST, JANUÁR 25. Horvát-magyar titok. Egy régi politikustól, ki elvbarátunk, a horvát-magyar viszonyokra nézve egy czikket kaptunk, melyben magyar szempontból fejti ki nézeteit. A levél alakjában irt czikk ezen részét közöljük olvasóinkkal. Minthogy nézete álláspontunkkal talál , ime itt adjuk azt: A horvát ügyekről különös hírek szárnyalnak és az országgyűlés előtti alkudozások, az azokra rákövetkezett feloszlatás oly titokszerűen, oly indokolatlanul történt, hogy mindenik fél érdekében állana, az országra nézve pedig feltétlenül szükséges lenne , hogy e tárgy a nyilvánosság előtt hiteles adatok által legyen felderítve. ||A meggyőződést főleg a horvát ellenzék és a magyar jobboldali lapok újabb magartása érleté meg bennünk. Ugyanis a horvát „Obzor“ és a német „Südslav. Corr.“, az „Ost und West“, valamint a „Wanderer“ a napokban több közleményt hoztak levél, és czikk alakjában, melyekben határozottan az volt állitva, hogy nem a horvát ellenzéken mult a kiegyezés létesítése, sőt nem is Lónyay gróf követelésein, hanem egyenesen a horvát kormánypárton, mely még a Lónyay megbízásait se teljesité az alkudozásokra nézve, csakhogy az létre ne jöjjön — legalább nem azon alakban, melyben tervezve volt. Az „Obzor“ pedig 50 ellenzéki képviselő által aláirt köszönet-nyilatkozatot hoz azon horvát képviselők iránt, kik Lónyay gróffal alkudoztak. Ez pedig azt akarja kifejezni, hogy nem való az a hir, mintha a horvát ellenzék rászalta volna a bécsi és pesti alkudozásokat és szakított volna a békülékenységgel. Holott a jobboldali lapok ezt állíták és az országgyűlés néma feloszlatását is ezzel indokolták. A horvát ellenzék részéről felhozott fennebb elősorolt állításokat ma valamennyi jobboldali lap határozottan valótlannak állítja, az „Obzor“-ban megjelent bálanyilatkozatot pedig — minthogy ez hiteles okmány — egyszerűen „fogásinak magyarázzák és azt állítják, hogy e bálanyilatkozat nem fejezi ki a valódi érzelmeket, hanem csak azért van világgá bocsátva, hogy a horvát országgyűlés feloszlatása által az ellenzéknek tulajdonított engesztelhetetlenség gyanúját elhárítsa erről, Így áll most a két fél közt fenforgó ügy. Mi egyik mellett se fogunk pártállást, de szeretnők — mint mindenben — az igazságot ismerni. Mert a magyar jobboldali lapok nem tagadhatják, hogy a bécsi és pesti alkudozásokra nagyon váratlan befejezés volt az országgyűlés kihallgatás nélkül való feloszlatása. Ez alkotmányellenes eljárást csak valami nagy veszedelemmel lehetne indokolni, és azt mi még eddig nem fedezhettük fel. Nem lehet tagadni azt se, hogy a bécsi és pesti alkudozások eredményéről ellentétes hírek keringnek. Ezt is jó lenne tisztába hozni. Nem lehet tagadni azt se, hogy a jobboldali lapok haragos czikkeivel szemben igen feltűnő ellentét az „Obzor“-ban megjelent köszönet és általában az a különös jelenség, hogy a feloszlatás óta a horvát ellenzéki lapok inkább békülékenységet mutatnak mint olyasforma engesztelhetetlenséget, amilyennek állítólagos létezésével indokolják az alkudozások félbeszakítását és az országgyűlés feloszlatását. Mindez pedig arra akövetkeztetésre vezet, hogy a dolgot fel kell deríteni. Ez a kormány kötelessége. Adja elé a bécsi és pesti alkudozások lefolyását és eredményét. Adja elé azt, hogy miféle indokok vezérelték az országgyűlésnek oly különös módon való feloszlatására. Adja elé, hol, miben és kik miatt szakadt félbe az alkudozás. Hadd tudja meg a két ország , ki a hibás. Mert azt látjuk, hogy a horvát lapok leginkább Pejachevichet, Bedekovichot és Bogovicsot okolják. És azt is látjuk, hogy a magyar jobboldali lapok leginkább ez urak védelmére írják hosszú czikkeiket. Már pedig nekünk amicus Pejachevich, amicus Bedekovich, amicus Bogovics — de ezeknek azuraknak kormányon maradásáért vagy jóhiréért, nem szeretnék koczkáztatni Magyarország és Horvátország testvéries egyetértését, mert ez a maxima amica. Nem mondjuk mi ezzel azt, hogy ez urakban van a hiba, sem azt, hogy a horvát ellenzék „immaculata“, de azt mondjuk, hogy nem tudunk semmit, csak azt, hogy Horvátország távolodik, Magyarország nyugtalankodik. A kormány kötelessége és érdeke parancsolja, hogy a dolgot hiteles adatokkal felderítse. Ezt meg is várjuk tőle. — A baloldali kör folyó hó 26-án d. e. 10 órakor értekezletet tart. — Egy román a románokhoz. A „Federatiunea“ „Mi a teendő?“ feliratú czikket hoz, melyet jónak tartunk ismertetni. A szerkesztő, közönsége előtt előlegesen mentegetődzik , hogy e czikknek lapjában helyt adott, csupán azon indokból, hogy az ellenkező vélemények megrostálása által az ügy tisztulni fog; előre is tiltakozik azonban, hogy e fontos tárgyban czikkíró véleményét osztaná, tárgyilagos észrevételeit azonban a czikk befejeztére tartja fenn. E czikk irányát tisztán jellemzik a következő idézetek: „Elnézve Erdély autonómiájának közjogi kérdésétől, engedjék önök számokkal kimutatnom, hogy az önök óhajtása — akkor is, ha ez nem törvényellenes volna — okszerűleg nem volna valósítható, vagy ha valósíttatnék, és a románoknak okozna legtöbb kárt, azaz : a románok jól értelmezett érdeke múlhatatlanul szükségli Erdély egyesülését, annyira, hogy ha az unió törvény nem léteznék, a románoknak kellene annak szentesítését kérelmezniök. (Itt czikkező pontonként idézi a népre háramló terheket: államháztartás, közigazgatás, igazságszolgáltatás s a többi rendes és rendkívüli kiadások, melyek már jelenleg 5 milió deficitet mutatnak , akkor pedig a szegény adózónak minden forint helyett kettőt kellene fizetnie; hangsúlyozza egyszersmind , hogy Erdélynek sem népessége, sem anyagi és értelmi állásánál fogva az autonómia nem kívánatos.) Fölveti tehát még egyszer ’ a kérdést: mit kell tenni ? Egyszerűen azon térre lépni, melyet az uralkodó a románoknak kimutatott s melyet az 1861. nemzeti értekezlet is elfogadott — az activitás terére. (Itt elősorolja azon előnyöket, melyeket a románok nyertek az activitás által, a közhatósági, egyházi és iskolai téren; az ellentét példájaként említi fel Naszód és Fogaras vidékeit.) De miért szükség a románoknak külön politikát csinálni, s azért, mert valamely nemzet más nyelvet beszél, annak ellenségeivé lenni ? Ellenkezőleg, tanuljuk ismerni az embereket, különösen a magyarokat, s csatlakozzunk a vagyonban s értelmiségben előrehaladottabb nemzethez, mert csak ez után juthatunk czélhoz, jogos igényeink valósításához. Addig, uraim, mig a románok a passivitás karjaiba rohannak s szüntelen Erdély autonómiáját kiabálják: nem fogják meggyőzni az uralkodó pártot, hogy önök nem táplálnak titkos hátsó gondolatokat! Béküljünk ki a körülményekkel s nyújtsunk kezet a magyaroknak, kikről meggyőződhetünk, hogy nyelvünket, nemzetiségünket nem bántják, s bámulandó rövid idő alatt ügyünk jobbra fordul ! A „HON“ TARCZAJA. az arany ember. Regény öt kötetben, irta JÓKAI MÓR. Első kötet: A Szent Borbála. A szigetlakók története. (17. Folytatás.) Most már tudja ön, hogy kik vagyunk mi és ifit csinálunk itten? Tudja meg tehát azt is, hogy mi az, amivel bennünket ez az ember fenyeget ? Ez annak az embernek a fia, kiért férjem jót illt, aki miatt öngyilkossá lett,akiért a világot, az emberi társaságot elhagytuk. Ő akkor tizenhárom éves gyermek volt, mikor így elpusztultunk s a csapás őt is érte, mert apja őt is elhagyta. Igazán nem csodálom, hogy a fiúból ilyen nyomorult ember lett. Elhagyatva, kilöketve a világba, a szemétreulajdon apjától, idegen emberek kegyelem faatjára szorulva, megcsalatva, meglopatva attól, a kit fiúi tisztelettel bálványoznia kellett volna, gyönge növendék korában megbélyegezve, mint így csaló fia ; csoda ő, ha ő is arra volt kényzerülve, hogy azzá legyen a mivé lett. Pedig egészen még én sem tudom, hogy mi őre tudok felőle sokat. Akik itt a szigeten keresztül mennek, sokan idnak felőle valamit! Nem sok időre apja megszökése után, ő is ki- ment Törökországba. Azt mondta, apját fölke- resni megy. Egyik ember azt állitja, hogy fölta-lálta, másik azt, hogy nem jött nyomára soha. Némelyek azt mondják felőle, hogy apját is meglopta, pénzével elszökött s azt hirtelen elprédálta. Ezt nem tudni bizonyosan. Ő tőle hiába kérdezné valaki, mert ő nem mond igazat soha. Hol járt, mit tett ? arról csak meséket szokott mondani, miket oly leleményesen tud előadni, hogy aki szemeivel látta az ellenkezőt, még azt is zavarba hozza, hogy váljon nem igaz-e a mit mond. Ma itt látják, holnap amott. Találkoznak vele Törökországban, Oláhországban, Lengyelországban, Magyarországban, s nincs nevezetes embere ez országoknak, a kit ne ismerne s a kivel egyszer összejön, azt bizonyosan megcsalja, s a kit egyszer megcsalt, bizonyos lehet benne, hogy még egyszer vissza jön hozzá s újra megcsalja. Tiz féle nyelvet beszél s a miféle nemzetbelinek kiadja magát, annak fogadják el. Egyszer előjön, mint kereskedő, másszor, mint katona, majd mint tengerész, ma török, holnap görög. Látták már lengyel grófnak is, orosz herczegasszony vőlegényének és német csudadoctornak, ki minden betegséget meggyógyító lapdacsokat árult.. Mi dolga van valóban a világon ? arra nem lehet rájönni. Hanem egy dolga bizonyos. A fizetett kém. Kinek a kéme ? A töröknek ? az osztráknak ? az orosznak ? Mind a háromnak ! Talán még többnek is. Valamenynyinek szolgál, s megcsalja valamennyit. Évenkint több ízben megfordul ezen a szigeten. Egy csónakkal jön át a török partról s ugyanazzal megy át a magyar partra. Mi dolga van neki itt és amott? azt én nem sejthetem. Hogy azt a keserűséget, amit megjelenésével nekem okoz, csak magán kedvtelésből idézi elő, azt nagyon hiszem. Azt is tudom felőle, hogy inyencz és kéjsóvár. S nálam jó izü étel van, és fiatal serdülő leány, kit ő szeret azzal boszantani, hogy menyasszonyának nevezi. Noémi gyűlöli őt. — Pedig nem is sejti, hogy gyűlölete milyen jogosult. De | én nem hiszem, hogy Kristyán Tódor csupán | | ezért járna e szigetre. E szigetnek más titkai is [ | lehetnek, a mikhez nekem semmi közöm. Ő fizetett | kém. A mellett rósz szirti ember.A bajaszálától a ' körme begyéig meg van romolva.Minden rész kitelik tőle.Ő tudja azt, hogy én leányommal együtt ezt a szigetet csak bitorlom, semmi emberi jogom nincsen hozzá. Ennek a titoknak birtokában zsarol, boszant, kínoz, mind a kettőnket. Azzal fenyeget, hogy ha neki nem adunk, és meg nem teszünk mindent, amit kiván, feljelent bennünket az osztrák kormánynál, s a török kormánynál , s amint azok megtudják, hogy a Duna közepén támadt egy új terület, mely az eddigi békekötésekben nincs jelezve, azonnal országos vitát támasztanak belőle, s amíg az el nem dől, kiparancsolnak belőle minden rajtalakót, mint ahogy történt az Allion hegy s a Cserna folyam közötti térrel, ami a „senki“ földének van kinyilatkoztatva. Egy szavába kerül ennek az embernek, hogy mindazt, amit én a puszta szigeten tizenkét évi keserves fáradsággal létrehoztam, semmivé tegyen, hogy ezt az édent, melyben oly boldogok vagyunk, ismét vadonná alakítsa át, és bennünket ismét földönfutókká tegyen. És még több ! Nekünk nem csak a császárok hivatalszolgáinak felfedezésétől kell remegnünk, hanem még a papokétól is. Ha megtudják az érsekek, a patriarchiák, az arekiszmandriták és ez esperesek, hogy itt a szigeten egy leány növekedik, aki még templomot nem látott keresztelője óta, elveszik őt tőlem erővel és beteszik valamely kolostorba. Érti ön már, uram, azt a keserves sóhajtást, a mi önt aludni nem engedé ez éjjel ? Tímár a hold tányérába bámult, mely a jegenyék sudarai között kezdett alászállni. „Miért nem vagyok most hatalmas úr?“ gondolá magában. — Ez az ember nyomorulttá tehet bennünket mindennap, folytatá Teréza. Nem kell tőle egyéb, mint haladni vagy Bécsben, vagy Sztambulban, hogy itt egy új terület van a Dunán. S azzal mi semmivé vagyunk téve. Senki e vidéken el nem fog árulni bennünket soha, egyedül ő. De én el vagyok készülve mindenre. Hogy ez a '■ sziget létezik, annak egyedüli oka ez a sziklaút a sziget ormán. Ez tartóztatja fel a Dunaág kanyarulatát. Egy évben, mikor a törökök verekedtek a szerb Milossal, szerb csempészek három láda lőport rejtettek el e sziget rekettye bokrai között. Azután soha sem jött azokért senki. Talán elfogták, meg is ölték azokat, akik a lőport ide rették. Én rátaláltam. Ide hoztam e nagy szikla legmélyebb üregébe. — Uram! — Ha e szigetből, mely most senkié, engem ki akarnak Űzni, én e lőporba kanóczot vetek, a sziklát mindnyájunkkal együtt a levegőbe repítem s a következő tavaszszal, a jégzajlás után nem fogja senki e szigetnek még csak nyomát sem találni itten ! Már most tudja ön, hogy miért nem birt elaludni ezen a helyen ? Timár tenyerébe nyugtató fejét, úgy bámult maga elé. — Még egyet mondok önnek, — szólt Teréza asszony, közelebb hajolva Tímárhoz, hogy suttogásig lenyomott hangját hallhatóvá tegye. — Én most is azt hiszem, hogy ez embernek más oka is volt e szigeten épen ma megjelenni s hirtelen megint eltűnni, mint az, hogy a legutolsó csárdában minden pénzét elkártyázta s tőlem akart valamit zsarolni. Ez a látogatás vagy önnek szólt, vagy ennek a másik urnak. Vigyázzon magára, a kinek féltő titka van! A hold letűnt a jegenyék mögé s keleten derengni kezdett az ég. A sárgarigók füttye megszólalt a pagonyban. Reggeledett. A Morava sziget mellől hosszan vonhatott tülokhang üvöltött szét a tájon. Ébresztő a hajósoknak. Léptek hangzottak a porondon. Egy hajós legény jött a part felöl jelenteni, hogy a hajó indulásra készen áll már, a szél megállt, menni lehet. A kis lakból előjött a vendég: Trikalisz Euthym, és leánya, a szép fehér arczu Timéa. Noémi is készen volt már, s a konyhán friss kecsketejből főzött reggelit a vendégeknek, mihez pörkölt máté szolgáltatta a kávét s lépesméz a czukrot. Timéa nem ivott belőle. A maga részét Narcziszszával itatta meg, s az elfogadta az idegen leány ajándékát, Noémi nagy bánatára. Trikalisz Euthym azt kérdezé Tímártól, hogy hát az a másik úr hová lett, aki az esti érkezett ide ? Timár értesíti, hogy az még az éjjel odább ment. Erre Trikalisz Euthym arcza még jobban elhaloványodott. Azután búcsút vettek háziasszonyuktól mindannyian. Timéa izetlen volt, panaszkodott, hogy még most is roszul érzi magát. Timár legutól maradt, s elváláskor egy török gyártmányú tarka selyemkendőt adott át Terezának, Noémi számára, mit az megköszönt neki s megígérte, hogy azt Noemi viselni fogja. — Vissza jövök még ide, Monda Timár, megszorítva Teréza kezét. Aztán eltávoztak a gyepes után csónakjukhoz. Teréza és Almira a partig kisérték őket. Noemi pedig felment a téveteg szikla tetejére s ott leülve a sűrű méhvirágok, a kövérlevelü szakák (sedum) közé, ábrándos kék szemeivel elbámulva merengett az eltávozó csónak után. Narczissza oda sompolygott hozzá s az ölébe kuporodott, hajlékony nyakával kebléhez törleszkedve. — Eredj ! Te hütelen. Hát igy szeretsz te engem? Hát el kellett pártolnod tőlem ahhoz a másik leányhoz ? Csak azért, mert az szép, én pedig nem vagyok az. Most aztán hozzám jösz megint ugye, mikor az elment, most már én is jó vagyok neked? Menj ! Nem szeretlek többé!“ S avval odaölelé mind a két karjával kebléhez a hizelgő kis bolond állatot, és sima állával magához szokta annak hizelgő fehér fejét, — s a csónak után nézett. — Mind akét szemében ragyogott a köny. (Folytatása következik.) Politikánk és társadalmunk. E napokban egyik jeles ifju költőnk, meleg, hazafias érzelemtől buzgó költeményt intézett a pártokhoz, melyben a magyar nemzet „örök átkát“ a pártviszályt ostorozza. Mi ugyan nem hisszük, hogy e költemény épen most, midőn legalább az országgyűlési pártok meglehetős békés lábon állanak egymással, épen időszerű lenne; de hogy mint profétia, vagy eleintés nemcsak költőileg sőt politikailag jogosult ne lenne, teljességgel nem merjük állítani. Ezúttal teljességgel nem a pártíró beszél belőlünk, hanem társadalmi életünknek egyik szerény szemlélője, és ha e kettőt, tudniillik a politikát és társadalmat, s illetőleg, egyénítve önmagában a politika és társadalom emberét mindenki el tudná választani, akkor ezen soroknak semmi szükségét nem látnák. De fájdalom, mindez nincs így ,és azért csak elmondjuk, a mi szívünkön fekszik. Azt szokták mondani, hogy valamely nép vallása, azon nép bölcseletének kivonata, quintessentiája; ha ez igaz, akkor azt hisszük, még igazabb, hogy valamely nemzet politikája tükre és egyszersmind biztos kinyomata társadalmi életének. Nemes, nagy szellemek, kik országok sorsát vezetik, jól értik e tétel igazságát; s nem egyszer, midőn az a politikai élet, melyben forogniok, működniök kell, nem felel meg azon eszménynek, mely lelkükben élt; újra a társadalmi tényezők — a nevelés, oktatás, cultural viszonyok felé irányítják munkásságukat, jól tudván, hogy a nemesített talaj nemesebb gyümölcsöt fog teremni; jobb társadalmi lét, jobb politikai jövőnek szolgál alapul. Ha társadalmi életünket ezen magasabb szempontból tekintjük , be kell vallanunk, hogy az politikai életünknél, fájdalom, jóval alantabb áll; hogy az „ezredéves alkotmányosságnak“ , melynél díszesebb múlttal e téren — az egy angolon kívül — európai nemzet nem dicsekedhetik, egy megfelelő magaslatu társadalmi élet teljességgel nem felel meg. Társadalmi életünk nagy részben elvesztette nemzeti jellegét, eldobta az ősit, a nemzet múltjának, természeti fejlésének megfelelőt s nem vett föl mást, természetesen általános értelemben, mint idegen társadalmak rongyait. A mi társadalmi életünk sem nemzeti, sem kellő mértékben morális és mivelt. Népeink tömegükben elhanyagolva nevelési tekintetben, és épen e miatt alig bírnak kellő méltánylat érzetével annak, aminek birtokában vannak és voltak; fölvesznek legtöbbször öntudat nélkül mindent, mi kezelőkbe jut; legtöbbször az érzéki hatás vagy érdek által előidézett önzés után. És valljuk meg az igazat, hogy — mi legroszabb, — nemzetünk magasabb és miveltebb része nem mindenkor azért száll le az alsóbb rétegek közé,hogy azt megnemesítse, a politikai ideálhoz közelebb vigye; ellenkezőleg—szomorú, de igaz — hogy azoknak gyöngéit örömest fölhasználja; nem egyszer épen tévedéseiben erősíti meg és sokkal inkább törekszik arra, hogy egy állam fenmaradásának és fölvirágzásának alapjait, a valódi szabadság elveit megingassa, az összetartás helyett, szívekbe az egyéni gyűlölködés magvait hintse el, mint az ellenkezőkre. Ha egy ország politikájának szereplői a nemzet alsóbb rétegei között, valahányszor azok szavazatára szükségük van, mindannyiszor a megvesztegetés anyagi eszközeivel kezökben, vagy a szellemi corruptio szavaival ajkaikon jelennek meg , akkor jobb lenne, ha inkább sohasem érintkeznének a néppel; mert azon természetes fejlődési irányt, melyet a nép Istentől nyert józan esze — és a közművelődés haladásából merít, ezáltal vagy kitérítik helyes útjából, vagy akarattal elferdítik. És ekkor talán még a legszerencsésebb körülmény lesz, ha az következik be, hogy pár választási alkalom után, azon meggyőződésre, tudatra jut, hogy lesz az ő eddigi prófétái álpróféták és a szentek szentébe tolakodott halkufárok voltak, kik egyaránt megérdemlik a megvetést úgy, mint a kikorbácsoltatást. Igaz, ez is fájdalmas eredmény lenne reánk nézve, és pedig tessék elhinni mindez nincs olyan nagyon távol, ha így haladunk. Fájdalmasabb lenne még az, midőn bármely hazafi lelkesedéstől s a legtisztább érzelmektől vezérelt szónok szavai hideg közönynyel találkoznának és azon tapasztalásból merített meggyőződéssel: ez is csal, ez is veszteget, ez is hazudik mint a többi.“ De még ennél is irtózatosabb lenne ha lassanként csakugyan minden politikai becsületesség, minden elv, minden meggyőződés vásári tárgygyá, piaczi áruczikké válnék ez országban. Pedig már az intő jelek erre is megvannak. Ez nem ama „nagyszerű halál“ lenne, melyről a nemzet költője szól, hanem „a fűzfáé a mocsárban“; — lassú senyvedés , biztos, soha más világot nem ígérő megsemmisülés. Hiába hivatkozik valaki e tekintetben Angliára. Igaz,ott is foly korteskedés, foly vesztegetés is; de ott mindez egy consolidált, előhaladott nagy nemzeti társadalmi élettel áll szemközt, mely a mesebeli hősként mindig újra talpra állítja a nemzeti közvéleményt megújult erővel. Nálunk a társadalomnak most kellene megvetni egészséges alapját. Azt a középosztályt, mely ott új meg új erőt nyújt, itt nálunk még teremteni kell, s jaj nekünk, ha már születésénél nyomorékká tesszük. Hosszabb választási határidők e kérdésen nem segíthetnek. A társadalomnak arra szüksége van, hogy petyhüdtségéből, nyárspolgári nyugalmából koronként és pedig nem is hosszas időszakokban, a politikai küzdelmek kizavarják; e nélkül elvesztené fogékonyságát a szabadság és polgári kötelességek iránt s elvesztené egyúttal magát a szabadságot. Ez tehát inkább árt, mint használ. A kérdés lényege abban fekszik, hogy a politika hatása minden alkalommal nemesítőleg, és nem lealjasítólag hasson a társadalomra; ellenkező esetben, minthogy maga a politika mind szellemét, mind anyagi erejét épen magából, a társadalomból meríti, a minél gyarlóbb, minél hanyatlottab lesz az, annál selejtesebb lesz eredménye is a nemzet politikai életében, melynek ily eljárás mellett okvetlenül hanyatlani kell mindaddig, míg az első szellő-csapás el nem sodorja. P. Szathmáry Károly: A nagy vasúti üzlet és a pest-zimonyi vasút. Mióta a nagy vasúti üzlet iránt kötött előleges szerződést tüzetesebben ismertettük,és határozott követelmény gyanánt kimondottuk, hogy minden ez ügy továbbvitelére irányuló lépések azonnal a nyilvánosság elé hozandók, a kormány még mindig gondosan őrzött titok leple alatt szövi e nagy horderejű országos ügyet. Bécsi lapok sok hírt meséltek ugyan arról az előleges szerződés közzététele óta is, de ezek nagyrészt megcáfoltattak, s a kormány intenziója felett még ma sem tájékozhatjuk magunkat, s úgyszintén bizonytalan maradt azon a pest-zimonyi vasútról régóta hozott hír is, mely szerint az ősz-