A Hon, 1872. május (10. évfolyam, 101-124. szám)

1872-05-30 / 124. szám

124. szám. X. évfolyam /on facias. Pest, 1872 Csütörtök, május 30. Kiadó-hivatal: Ferencziek­ tere 7. sz. földszint Előfizetési dijt Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli ig esti kiadás együtt: hónapra.................................I frt 85 kr. hónapra.................................6 . 60 , 8 hónapra...............................11 , . . Az esti kiadás postai különküldéséért forillfizetés havonkint . . . . 80 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban e­lkezdhető, s ennek bármely napján történik m­indenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési iroda : Ferencziek­ tere 7 sz. Beiktatási dij­­ 9 hasábos ily féle betű sora . . . 9 kr. Bélyegül! minden beiktatásért . . .0 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mel­lett kedvezőbb feltételek alatt vétetnek fel. Nyílttéri 5 hasábos petitsorért . . . 28 kr. üftf" Az előfizetési és h­rdetményi díj * lap kiadó-hivatalába küldendő, fi Up szellemi részét illető ■‘■fhn^0­ köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissz­a. Előfizetési felhívás „A H 0 N“ X -dik­ évi folyamára. Előfi sotéal árak: Egész évre . . . 83 ft — kt Fél évre . . . 1­1 ft — kr. Negyed évre . . . 1 ft 50 kr. Külön előfizetési iveket nem küldünk szét. Előfizetésre s­­posisi utalványokat kérjük hasz­nálni, melyek bérmentesítése tíz frtig csak 11, 10 írton felül pedig tíz krba kerül. Az előfi­­zetések a „Hon kiadó-hivatala“ czim alatt Pest, ferencziek­ tere 7. sz. alá küldendők. A HÖK kiadó-h­i­vatala. PEST, MÁJUS 29. A fővárosi összeírások után. A A pestvárosi választók összeírása be van fejezve. Az összeíró bizottságok eljá­rása a legnagyobb elkeseredettséget keltő nem csak az ellenzéki, de még a józanabb jobboldali választókban is. Oly nevekkel, oly kifejezésekkel illeték a bizottmányo­kat és azok egyes tagjait — és megvált­juk méltán illették — melyeket min­den polgár szégyel viselni. Valóban cso­­dálkozunk, hogy független és tisztes ne­vet kivívott polgárok mikép feledkezhet­tek meg annyira önmagukról (hogy az igazságot ne is említsem), miszerint a hatalom iránti tetszelgésből polgártársaik megvetésének tegyék ki magukat. Egy hosszú életen át küzdöttek, fáradtak, hogy polgártársaik szeretetét kivívják, biztosít­sák maguknak és most feláldozzák ezt csak azért, hogy egy reactionárius minister tetszelgő mosolygását kinyerjék. Ez va­lami megfoghatatlan szenvedély, melyet ki kell irtani, mert különben az alkotmá­nyos szabadság reánk nézve örökre elve­szett. Mert a­ki, mint esküdt, képes megszegni és kijátszani a törvényt a ha­talom kedvéért, a­ki polgártársai legszen­tebb jogait részrehajlóan képes feláldozni, az nem fogja e jogokat védelmezni tudni sem a hatalom törvénytelensége, sem a törvénytelen hatalom ellen soha. Nem nagyítunk és nem rágalmazunk. Száz meg száz adat áll előttünk, melyek a város minden részében előforduló ret­tentő részrehajlásokra és botrányos igaz­ságtalanságokra vonatkoznak. A recla­­mationális tárgyalások mindezt be fogják bizonyítani. Nyugalommal várjuk e tárgyalásokat, és igazságszeretetre, részrehajlatlanságra kérjük, intjük a központi bizottmányt. Mert a polgárság elkeseredettségét okve­­tetlenül lecsillapítani kell — ha a boszu érzetét maguk iránt, a kormány és a jobb­oldal iránt a bizottmány tagjai felkelteni­­ nem akarják. Nemcsak a 48 iki törvénytől várjuk mi az orvoslatot,nemcsak ennek megtartásá­ra és igazságos alkalmazására intjük mi a központi bizottmányt, hanem ettől el­tekintve, csak méltányosságra kérjük azt. Meglehet, hogy a központi bizottság is fenn fogja tartani az összeíró bizottságok által követelt qualificatiókat, illetőleg en­nek bizonyítékait, ezt sem fogjuk helyes­nek és törvényesnek tartani, de ez eset­ben legalább egyenlő mértéket ké­rünk, így például vagy mindenkitől adó­könyvet és lakás-bizonyítványt kell kér­ni, vagy senkitől sem, vagy a lakást, vagy az­­üzletet kell cynosurául venni, vagy el kell fogadni a magánosok bizonyítványait mindenkitől, vagy senkitől sem. De az, hogy a jobboldalitól ha lakás után nem lehet, üzlet után vitessék vala­melyik kerületbe és a baloldali, ha az üz­lete útján megfosztani szavazatától nem lehet, lakása miatt taszíttassék ki abból a kerületből, vagy hogy a jobboldali­­segéd könyve érvényes legyen, a baloldalié nem, vagy, hogy a jobboldali ügyvéd, kereskedő stb. magán­bizonyítványa elfogadtassák, a baloldalié nem, hogy a jobboldali új iparos szavazatképes le­gyen, a baloldali nem; ez merő képtelen­ség, ez vakmerő igazságtalanság. Már­pe­dig száz meg száz esetben ez történt az ösz­­szeírásoknál, és, ha a központi bizottság legalább a reklamált esetekben eze­­ket jóvá nem teszi, a nyilvánosság előtt, okmányokkal, részletesen fogjuk az ügyet megismertetni és eljárásukat megbélyegez­ni. Lesz ennek hatása a köz­érzületre és eredménye a mos­tani és a jövő választásoknál. Mindenki észrevehette,hogy a most beírt szavazók száma a fővárosban 1136-tal ha­ladja meg a három év előttiek számát, de még meglepőbb az, hogy a két jobboldali kerületben 473-al apadt a beírott válasz­tók száma, holott a három ellenzéki kerületben 1609-el (csak a Terézvá­rosban 898-al) szaporodott ezek szá­ma. Ez arány nem felel meg a népes­ségi mozgalomnak, ez mesterséges apadás és mesterséges szaporodás, melynek nagy része ellen van intézve a három el­lenzéki kerületben előforduló 878 recla­­matió. Ezek elintézésétől sok függ, nem annyi­ra a választás kimenetelére, mint a kedé­lyek lecsillapodására nézve. Ezt azok, kik pártérdekből elkö­vetni vagy helyeselni képesek az igazságtalanságot, nem hiszik, és azt gon­dolják, hogy minden mesterségesen vagy alattomosan bevitt jobboldali szavazó erősíti a pártot, és ebben csalódnak. Mert minden csalással fokozzák az ellenzék erélyét és sikeressé teszik propagandáját a jobbérzelműek és a habozók közt. Ha a jobboldali kortesek körültekintenek, meggyőződhetnek, saját tapasztalatukból győződhetnek meg,állításunk igazságáról. Egyébiránt ez utolsó békítő szavunk volt, ha a harcrot tovább is így akarják folytatni, ám lássák, mi nem félünk, sőt reményeink vannak még ott is, hol a jobb­oldal egész biztonságban érzi magát. A pesti ellenzék annyit megszaporo­dott, hogy az igazságtalan összeírások, csempészések és jogfosztások daczára is, biztosabb­ reménynyel néz a jövőbe, mint bármikor. A jövőre hivatkozunk, hogy igazat mondottunk. Pest-belvárosi ellenzék bi­­aowrisenja ma esti 8 órakor értekezletet tartott, melynek tárgyát követjelölt kitűzése képezte. Irányi elnök S­z­e­m­e­r­e Miklóst ajánlotta je­löltnek, azonban Sidó és Krenedics ezzel­­szemben azt hangsúlyozták, hogy a belvárosban­­csak Kossuth neve képes az ellenzéket győzelemre­­vinni, minden más név, — legyen bármily tisztelt is a különben — csak szakadásra vagy törpe ki­sebbségre fog vezetni; ennélfogva Kossuthot pornal kikiáltani kívánták. Irányi, Farkas György, Simonyi A. és Dobos József azt fejtegetvén, hogy Kossuth nevét csak úgy találom­­ra,nem lehet koczkára tenni, s hogy jelöltsége Diákkal szemben sokkal nagyobb horderejű, vont más helyen, ezért e lépés jól megfontolan­dó : a bizottság azon közvetítő határozatban állap­oodott meg, hogy a képviselőj­elö­lést jövő hétfőn ésti 8 órakor tartandó gyűlésig halasztja el, a­miikor az ellenzék tényleges állásáról biztosabb Adatok lesznek kéznél. a „HON“ TARCZÁJA. Az utósd „Don Quijote.“ (y. y.) „Utósd“ a mai napig. De hogy hány fogja még követni ? — a jó ég tudja. Mert az alcala-de-henaresi halhatatlan hiába festé le már harmadfél század előtt a „gyászalakú lo­vaglót sovány „Rosinante“-ja hátán; és a Pyréneken túl is hiába emlegetik öt emberöltő óta e példaszót: „le ridicule tue“ (a nevetséges öl­) miután ime szemünk láttára elevenült föl a harmadik Don Carlos, hasonló a többihez, épp oly nagyhangú és kisszivü, épp oly kurta kardú és hosszú lábú a XIX-dik század Don Quijote­­ja, középkori dárdával és középkori kopo­nyával. Csakhogy kevésbé nemesszivü és jó lé­lek, mint minő a szegény bolondos „ruandiai lovag“ volt. A Don Carlosok csak azt örökölték tőle, a­mi benne nevetséges volt, de azt már nem, a­mi egyszersmind részvétre is méltó. A komédiának még nincs egészen vége, s azt se tudjuk bizonyosan, hogy hol van a „höse.“ Egy sürgöny azt mondá: elfogták, de ezt ké­sőbbi hírek nem erősíték meg. Egy másik sür­göny szerint: megsebesült s két ujját lemetszik. De erről sem kaptunk megerősítést. A legvaló­színűbb tehát, hogy mint a megriasztott, de még korán elrábolt nyúl, hallgat a bokorban, s ép bőrrel várja végig fanatikus híveinek, a bandi­tákká lett papoknak botor póruljárását, a mint egy nagy költőnk esti képét használva — éji bogarakként zúgva mennek neki a falnak, nagyot koppannak s azután — Serrano lőporá­tól — elhallgatnak. Szegény Spanyolországnak egyik öröklött ba­ja, hogy a „Don Carlos“-féle véres bohózatot most harmadik kiadásban éri meg. S egyik se­lejtesebb kiadás, mint a másik, s nincs egyéb jó oldala, mint hogy terjedelme nem bővül, hanem egyre rövidül. A spanyol földről érkezett és érkező sürgö­nyök, külföldi hírek kellő illustrálása végett, lehetőleg röviden elmondjuk a carlismus erede­tét, hóbortos folyamát és kudarczait. Tudva van, hogy a higvelejű IV. Károly ki­rály, ki nem volt egyéb, mint játékszer buja nejének (Mária Lujzának) kedvese kezében, alá­zatosan eladta országát I. Napóleonnak. A büszke spanyol nép fölkelt, kiáltva : „a spanyol nemzet nem egy személy vagy család tulajdona.“ Napóleon azonban leverte e f­ölkelést s IV. Ká­roly két idősb fiát, Ferdinandot és Don Carlost 1808-tól 1814-ig Valencay-ban fogva tartó, őket előbb ünnepélyes trónlemondásra kényszerítve. Spanyolország pedig 1812 ben a Napoleon-uralom alatt alkotmányt kapott, mely szerint a spanyol nép nem lehet egy család öröksége s a trónvál­­tozásról a kortes határoz. Ez alkotmányt, midőn Napóleon megbukott, a visszakerült VII. Ferdinand, Valencziában 1814. máj. 4-én felfüggeszté, S helyébe állitá az inquisitiót. És mikor Madridba bevonult, a bojor nép azt kiáltá : „Le az alkotmánynyal, éljen a korlátlan király!“ Garrido, ki egykor képiró volt, aztán köztár­sasági száműzött lett s megvakult, „A mai Spa­nyolországról“ írt művében,­­melyből Izabella elkergetésekor a tárczában sok érdekes részletet volt alkalmunk közleni,­ jellemző vonásokat említ az időkből.­­ írja a következő adatot is: „Mily ujjongás! Mily szeretettel fogadnak ! — mondá a király egy hazafinak. — Nézze a lobogó keszkenőket minden ablakban!“ „Igen, Felség, — viszonzá az, — de kevés a batiszt köztük és sok a mosatlan.“ A király mosolygott rajta. Cynikus ember volt, ki az inquisitorokat és szerzeteseket hatal­masokká tette, és saját kincstárát jól megtömte. A nép romlásával, a sereg és hajóhad nyomorú­ságával nem törődött. Hisz korlátlan úr volt. De mikor az amerikai gyarmatok elestek, 1820- ban Riego, Quiroga s más tábornokok kikiálták az 1812-diki alkotmányt. A király pedig erké­lyéről azt mondá a népnek: „Mi nyáran és be­csületesen az alkotmány utján akarunk haladni.“ S megesküdt az alkotmányra, hogy ez esküt rö­vid időn megtörje. Papok által föléleszté a pol­gárháborút. A csőcselék melléje állt. Bort, szivart osztott nekik, s azután a szabadelvűekre uszi­­tá: „Üssétek agyon a nemzeti kutyákat!“ Mi­kor pedig a szabadelvűek győztesen rohantak be a palotába, nekik mondá: „Föl gyermekeim, üssétek a gyáva kutyákat, kik el akarják venni alkotmányunkat!“ s köztük osztá ki a megma­radt bort és szivart. Majd midőn XVIII. Lajos parancsára százezer franczia vonult be a Bour­­bon-testvér támogatására, a jó király lakásra küldő „gyermekeit“ a vérpadra, börtönbe és száműzetésbe „a trón és oltár nevében“. Riegót, a nemes hazafit, zsákba dugták, melyből csak feje volt künn, hogy a nyaktiló levágja Pedig ő mente meg a király életét, midőn Cadixba futott. S e hősnek, ki annyit tett a népért, meg kellett érnie a nép gúnykiáltásait: „Éljen a király, ha­lál a nemzetre.“ Mi volt ekkor Spanyolország ! Ünnepek, processiók, barátok és kolostorok mindenütt, rablók az utakon, folytonos üldözés, nyomor és hanyatlás. A király bezárata az egye­temeket, s helyettük iskolát nyitott a bikaviada­lok számára. De az inquisitiót nem merte újra létrehozni. Pedig némelyek ezt is kívánták vol­na, s és az e fajta elégületlenek szeme esett ek­kor először Don Carlosra, a király fivérére, ki 1788. márt­ 29-én született. Ferdinándnak két házasságából sem lévén gyermeke , a trónörökös különben is Don Carlos volt. A túlzók már 1824- ben és 27-ben két kis katonai lázadást szítottak e felkiáltással: „Éljen Don Carlos, éljenek a szerzetesek és a szent inquisitió !“ Akkor a ki­rály elhatárza, hogy harmadszor is megnősül, trónörökös reményében. Bátyja, a nápolyi ki­rály lányát, a virító Krisztinát vette el. Don Carlos meg akará e házasságot akadályozni, s a királynak azt sugá gyóntató atyja, Hostolaza kanonok: „Sire!“ Krisztina nem erényes, már gyermeke is volt!“ „Bravo! -- kiáltá a király nevetve, — hisz én azért veszem el, hogy gyér- I mektünk legyen, s örülök, ha kissé ért a dolog- I hoz.“ S Krisztina valóban értett. Munos királyi testőr, egy taranconi szivarárus csinos fia, járult a sikerhez. Egy év múlva megszületett Izabella infánsnő, másik évben Lujza infánsnő, ő aztán még több fiú és leány, mikor már Ferdinánd a világon sem volt. Izabellla születése után Ferdinánd összehívta a cortest s eltörültette V. Filep király törvényét, mely a nőket kizárta a trónöröklésből. A cortes alázatosan kiáltá ki a még régibb spanyol tör­vényt, mely az infáns nőknek is trónt ad. S ek­kor léptek ki a carlisták, de minden ármányuk­ és tiltakozásuk daczára is. Ferdinánd halála után, 1832-ben, Krisztina lett a régensnő, a jö­vendőbeli II. Izabella királynő nevében kor­mányzott. Északi Spanyolország azonban fölkelt a „tör­vényes örökös“, Don Carlos­ mellett, ki maga Portugálba, azután Angliába futott. — De azért Don Santos Ladron tábornok húszezer önkény­­tessel kikiáltá királynak Ó-Kastiliában. Lorenzo pedig, Krisztina tábornoka , szétverte őket, s Ladront meglövete. Szerencsés­ volt Zumala Car­­regui tábornok, ki a baszkok közt, Navarrában, Cataloniában és Arragoniában új fölkelést szer­vezett, úgy hogy Don Carlos is vissza mert tér­ni, Onate baszk városban udvart nyitott, távol a­­ csatatértől, vitéz tábornokára bízva, hogy több­ször verje meg a kormányzónő vezéreit, köztük a híres Minát. Zumalacarregui maga Bilbao ost­románál esett el 1835. jún. 14-én, s ekkor a car­listák ügye már veszve lett volna, ha elő nem áll a vitéz, de embertelenül kegyetlen Cabrera guerillavezér. Ez megöletett minden kezébe esett ellenséget: a nőt is, gyermeket is. „Tigris“ ne­vet kapott, s valódi rém volt egész Madrid ka­pujáig. Csak Esparteronak sikerült a carlistákat Luciana mellett (1836. dec. 24-én) érzékenyen megverni s a hegyek közé szoritni. A nép ekkor a carlisták legfőbb támaszainak esett: felgyujtá a kolostorokat s ölte a szerzeteseket. A ravasz Espartero a baszkok közt is 25.000 carlistát tu­­j­dott megnyerni a királynő ügyének, mézes igé- s retekkel. S oda lett a carlista­ uralom. — Saját katonái is kinevették a gyarló trónkövetelőt, s nagy hangú kiáltványokat irt, de egy csöpp vért sem ontott, s csak egy báb vala nagyravá­gyó kamarillája kezében. Most is eljutott Fran­­cziaországba, hol Lajos Fülöp király Bourges várába utasítá, mint valami ketreczbe. Cabrera pedig még aztán is egész 1840 nyaráig harczolt „törvényes királyáért“, míg­nem Espartero őt is franczia földre nem szok­ta. És csak néhány hó telt el, midőn Krisztinának szinte oda kellett futnia népe gyűlölete elöl. Nem tűrték el veszte­getéseit, kirívó kegyosztásak (például Munost Rianzares herczeggé tette) s kapzsiságát. Csak négy év múlva térhetett vissza, hogy 14 éves leányát nagykorúnak nyilvánítsa, midőn őt egy­szersmind egy játékszerrel ajándékozza meg a csinos Serrano tábornok alakjában. A carlisták 1846-ban újra mozogni kezdtek. Don Carlos — egy új ellenpárt unszolására — Bourges várában lemondott trónigényeiről fia , Don Carlos asturiai herczeg javára, ki Madrid­ban 1818-ban született. Az apa ekkor Molina gr. nevet vett fel, Austriába költözött s 1855-ben Triestben halt meg. A második Don Carlos 1846. szeptemberében Cabrerával együtt Bourges-ból Angolországba menekült, s onnan küzdött trónigényeiért hősi­­ kiáltványokkal, mint a­hogy közelebb drága unokaöcscse is tette Genfből. Valencziában tör­tént is egy kis felkelés, néhány hónapig tartó, a második Don Carlosért, sőt érdekében egy új párt is alakult, mely házasság útján akarta a trón­hoz juttatni. Vegye el — mondák — Izabellát, akkor aztán nem az ország harc­ol, hanem ők ketten háborúznak a palota termeiben. E terv­nek azonban ellenmondtak Anglia­ és Franczia­ország, otthon pedig a Krisztina és Izabella hí­vei. A carlisták e közben egyre fogytak. Sokat kivégeztek minden per nélkül, sok meg kegyel­met kapott, az érsekek pedig a régi carlista se­reg szerzeteseit, tisztjeit papoknak avaták föl tá­voli állomásokra. Don Carlos, ki atyja lemondása után magát Montemolin grófnak nevezte, 1849. aprilban az Nyílt levél Wahrmann Mór úrhoz. Tisztelt Wahrmann úr! Uraságodnak, mint volt lipótvárosi országgyű­lési képviselőnek számadó előterjesztésére e hó 12-re a lipótvárosi deákpárti választó­polgárság volt meghiva. Miután azonban t­­uraságodat a múlt ország­gyűlésre nem egy politikai párt kiáltotta ki kép­viselőnek, s miután képviselővé lévén, mint ilyen nem egy pártot képviselt a parlamentben, hanem az egész választó­kerületet­ illőnek, sőt köteles­­ségszerűnek tartjuk, hogy nem csupán a deák­párti, hanem az összes lipótvárosi választóknak tegyen számadást. Azon esetre tehát, ha a meg nem hívott válasz­tók előtt külön alkalommal kívánná e tárgybani számadását előterjeszteni,­­ miután várakozá­sunk daczára a nem deákpárti választókhoz ura­­­ságod részéről mind­ekkoráig semmiféle ilyetén jelentkezés nem érkezett — fölkérem több pol­gártársam nevében, méltóztassék tudtunkra adni nekünk, kik nem vagyunk deákpártiak, vájjon mikor fog ráérni e részben tartozását irányunk­ban is leróni és álláspontját, melyet a múlt or­szággyűlésen elfoglalt, előttünk is indokolni. Pest, máj. 29-én. Dr. Murinyi Endre, ügyvéd. — Meghívás: F. hó 30-án, azaz csütör­tökön d. u. 6 órakor, a budai 11-ik kerületi bal­oldali választók az Országúton „Zöpfl"* 1 vendég­lőjében pártértekezletet tartanak, melyre a bu­dai baloldali párttagok minél számosabban meg­jelenni fölkéretnek. Vidéki levelezés. (Jobboldali visszaélések.) Érsekujvári kerület, máj. 26.*) Hogy jobboldali létemre a „Hon“-t keresem föl srvaimmal, az magyarázatát abban a körül­ményben leli, hogy amit most itt elmondani szándékozom, azt — az igazság érdek­é­­b­e­n — elmondani okvetlenül szükségesnek tar­tottam, de jobboldali lapban, meg vagyok róla győződve, el nem mondhattam volna. Kerületünk jobboldali összeíró bizottságáról, illetőleg e "bizottság által elkövetett visszaélésekről fog szólni ez ének. De miután a „Reform“ 139-dik számában a jobboldali összeíró bizottságo­kat egytől-egyig igazságosaknak, a törvény­hez ragaszkodóknak mondja — nem is lehetett bizalmam oly sajtóhoz, mely nemhogy az ellenfélnek megadná mi az ellenfelet megilleti, de mely törvényesnek tekinti a legnagyobb tör­vénytelenséget is, ha az pártja részéről követtetett el. A „Reforménak igaza lehet annyiban , a­mennyiben, mert a legtöbb jobboldali összeíró bizottság lehet igazságos, részrehajlatlan , de hogy valamennyi ez lenne, — annak ellen­kezőjét az alábbiakban be fogom bizonyítani. Én megvallom, különben sem értem, mit jelent a „jobboldali“ jelző az összeíró bizottságok neve előtt. Az összeíró bizottság tagjainak, mint ilye­neknek, párthoz tartozniok n­e­m s­z­a­b­a­d. De ha már a „Reform“ szól a jobboldali össze­író bizottságok igazságosságáról, legyen megen­gedve nekem: egy ily „jobboldali“ összeíró bizottság visszaéléseiről szóla nom. Az előrebocsájtottak szolgáljanak önigazolá­sul, hogy t. i. jobboldali létemre a „Hont“ kerestem meg soraimmal. Nyitramegye lakosságának nagyobb része jobboldali, ennélfogva az összeíró bizottságok is jobboldaliakból alakíttattak. Ezen én csak örül­ni tudtam volna, ha ugyan ama párt férfiai, melyhez tartozom én is, befolyásukat, tisztjüket nem használják föl a legnagyobb visszaélésekre .) Hogy mennyire megy a jobboldal visszaélése a vidéken is, mutatja az itt közlött, a Nyitramegye jobboldalának egy tekintélyes tagja által irt levél is. Szerk. Kwsssk. Biztosítsuk a néptanítókat! Mindenki tudja, mennyire szomorú és méltány­talan sors vár még ma néptanítóink legtöbbjére. Azok, kikre a haza legdrágább kincse, a nem­zet jövője van bizva, gyermekeink ezreiben, — kik tőlük nyerik az első szellemi táplálékot, — nem hogy a főúri cselédek, de községeink ba­romőrzőivel is alig vannak egyenlő anyagi hely­zetben. Egyetlen hivatal, egyetlen keresetág sincs a hazában, mely aránylag hálátlanabbul lenne díjazva; egy pesti napszámos helyzete sorsához és képességéhez nem is mérve, népta­nítóink Vip­ed részének sorsához képest irigy­lésre méltó! Pedig okulva a világ legközelebbi eseményein, —­melyek véres, de annál tanulságosabb pél­dával bizonyítják, hogy még a csatatéren is a nemzetek összes tömegének értelmi fejlettsége határoz — minden józan ember belátja, hogy főleg néptanítóink és közoktatásunk emelkedé­sétől függ nemzetünk tétele, hazánk fölvirágzása. Az a kopott frázis, hogy : „taníts jobban és majd én is jobban fizetlek,­ ma már mivelt em­ber előtt tarthatatlan. A becsületes kenyér előföltételeit kell megszereznünk, hogy e külön­ben is hálátlan pályára, értelmes és a legszen­tebb ügyért buzgó férfiakat nyerhessünk. Egyszer egy képezde igazgató barátom mon­­dá nekem: mondd, miként és mivel lelkesítsem tanítványaimat, midőn a legtöbb közülök, a jól végzett tanfolyam után is alig pár száz forint fizetésbe jut; de van olyan is, kinek 100—150 forintra alig rúg dijazása s a sertéspásztorra irigységgel kell hogy tekintsen. Anyagi, mate­riális életet élünk; a pénz értéke évtizedenként felényire száll s a legapostolibb lelkesedés is megtörik a szükség- és nyomor hatalma, vas­vesszeje előtt. Többször volt alkalmam egy-egy szerényebb község tanítójának lakába belépni és mondha­tom, hogy ha az olvasó együtt járt volna velem ott, hol, a pár száz forinttal díjazott tanítót a jó Isten népes családdal áldotta meg, — a könny egyszerre jelent volna meg szemeinkben. Az egyszerű földész háza a nyomorhoz képest aris­­tokratiai jóllét és fény csarnoka. Az 1868-ki közoktatási törvény e nyomoron némileg enyhített, midőn a néptanító fizeté­sének minimumát 300 forintra szabta meg. A kormány ezt is devalválta azon fölfogás által, hogy ezt már oly magaslatnak találja, melyen fölül megkeresésre nyújt többé segélyt. Meglehet, hogy igaza van, a­mennyiben ná­lunk mindenre inkább jut pénz, mint népneve­lésre és egyelőre be kell érnie azzal, ha segélyét legalább ily mértékben teheti folyóvá. Feleljenek róla azok, kik a nemzetnek oly je­lentős talán jövőt teremtettek,hogy az ország föl­­virágzásának ezen első létföltételei sem telje­síthetők,­­ holott mindig reformokat pengetnek ajkaikon. Mi megváltjuk, hogy a pénz mai értékéhez mérve, a 300 forintot még mint minimumot is csekélynek tartjuk s óhajtjuk, hogy a nemzet törvényhozása mielőbb oly helyzetben legyen, hogy ezt tetemesen emelhesse. De ha már ilyen jelenleg a még ép erőben lévő népnevelőnek sorsa, mit szóljunk azon meg­döbbentő képről, mely az esetleg elnyomorodott­­nak, munkaképtelennek végnapjaira vagy csa­ládjára vár ? Mi lesz a családból a családfő halála után? Molnár Aladár, e melegen érző ü­gybarát egész könyvet írt ezen tárgyról, melynek elolva­sását, minden emberien érző hazafinak ajánljuk. Magunk is kérdést tettünk több fővárosi bank­nál ez ügyben, miként lehetne e kérdést tömeges biztosítás által eszközölni s már egy pár felele­tet kaptunk is, melyeket annak idejében össze­­hasonlítólag közleni el nem mulasztunk. Az eddigi eredmények is meggyőztek arról, hogy egy még jó korban lévő néptanító fizetését alig kell 50—60 forinttal pótolni, hogy elnyo­­morodása, j;vagy aggsága esetére pár száz forint legyen biztosítva részére s halálával családja legalább 1000 forintnyi segélyben részesüljön-Ez összeget nincs oly nyomorult községi fe­lekezet, mely néhány összekéregetett véka ga­bonával vagy néhány mint összegyűjtött borral össze ne szerezhetné. A kormánynak pedig kö­telessége lenne legalább a közös iskolák tanítóit biztosíttatni. Nem lesz a törvényhozásnak — hisszük — egyetlen­.tagja, ki az országos se­gélyt e czélra megszavazni kész ne legyen. Választanak a felekezetek s válaszszon a kor­mány az előtte kijelölt módok közül és in­te kert­ek­ cs. gyorsan! Ne álljon lagalább az az egész életén át amúgy is nyomorgó tanító lezajlott élete hátterében az az irtózatos kép hol magát elhagyatva nyomo­rult koldusnak, vagy hátrahagyott családját halá­lával még nyomorultabb földönfutóknak látját. Az itt leszárított könyüket saját magunk arczá­­ról szántottuk le; az itt nyújtott segélyt nem ne­kik nyújtjuk alamizsnaként, hanem saját jövünk­­nek kölcsönözzük a legdúsabb, isten áldotta ka­matra. P. Szathmáry Károly.

Next