A Hon, 1872. augusztus (10. évfolyam, 176-200. szám)

1872-08-23 / 193. szám

193. szám. X. évfolyam. Reggeli kiadás» Pest, 1872. Péntek, aug. 23. Szerkesztési iroda: Ferencziek­ tere 7. száza. A lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el----Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal: Ferencziek­ tere 7. sz. földszint Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten háthoa hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ... . . . 1 írt 86 kr. 3 hónapra ...... 6 „ 60 „ 6 hónapra . . . . . . 11 „ — „ Az esti kiadás postai külünküldéseért felülfizetés havonkint . . . . 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető­, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. iia A POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivo­­talba (ferencziek­ tere 7. szám) küldendők. Előfizetési felhívás „AHO IV“ X -dik évi folyamára. glaftartési áraik: £ 1 38* évre . . . 33 ft — kr . el évre . . 11 ft — kr. Negyed évre . . . S ft 90 kr. Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük hass­zálni, melyek bérmentesítése tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig tíz sorba kerül. Az előfi­zetések a „Hon kiadó-hivatala“ czim alatt Pest, ferencziek tere 7. sz. alá küldendők. A HON kiadó-h­i­vatása. PEST, AUGUSZTUS 22. Mileticsékhez. A A szerb congressust Mollinary altá­bornagy feloszlatta — mielőtt megnyílt volna. Sajnáljuk, hogy így történt, nem ismerjü­k részletesen a körülményeket, de ha az eddig beérkezett tudósítások nem csalnak — Miletics és társai követték el a hibát. Mollinary a fejedelmet képviseli és bár semmiféle formalitásnak emberei nem vagyunk — elismerjük, hogy a régi szokás szentesíté azt a formalitást (minek monarchiában van is értelme,­ hogy a congressus, megnyílta előtt, az uralkodó képviselőjét üdvözli és meghívja a con­­gressusba. Mileticsék tüntető határozat­ban mondták ki, hogy nem tisztelegnek nála. Ez sértés volt Mollinaryn, mint az uralkodó képviselőjén ezért ő nem ment a congressust megnyitni, s mint­hogy Stojkovics patriarcha helyettes sem merte elvállalni az elnökséget — a con­gressus egy korelnök alatt conferentiává változott át, melyben a királyhoz táv­­i­r­a­t­i­l­a­g folyamodtak a „congressus megnyitását gátló akadályok" elhárításá­ért — mire Mollinary a congressust fel­­oszlatá, mert az hatáskörét — politikai tanácskozással — áthágta. Ez dióhéjba szorítva a legújabb con­gressus története. Elmélkedjünk felette! ! Mi a kormány eljárásában csak azt f roszáljuk, hogy a szerb congressus ügyét­­ 1868. óta pangani és igy elmérgesedni­­hagyta. De az izgatásért felelőssé Mileti­­cset és társait tesszük, kik nem csak a­z a kormány és pártja, hanem minden ellen izgatnak, a mi magyar. Jól tudjuk azt, hogy Miletics és társai az országgyűlésen az ellenzéken ültek, de tagadtuk mindig és tagadjuk a velük való solidaritásunkat. Hogy ki hová szavaz és m­i­t beszél­ az országgyűlésen, az nem tőlünk függ; de a­miért valaki velünk szavaz, vagy mellet­tünk beszél, azért még nem vagyunk elv­társak. Ezt az országgyűlésen pártunk többször kitüntette, hogy pedig a balkö­zép clubjának egyetlen nemzetiségi ultra sem tagja — az állításunk mellett fényes tanúbizonyság. Ezt azért bocsátottuk előre, hogy a ma­gyar alkotmány és hazánk területi épsé­ge érdekében való újonnani felszólalá­sunk félre ne magyaráztassék. Mert mi Miletics és társai magavisele­tét több ízben rászaltuk eddig is és a szerb congressus ügyének újabb stádiu­mában (ha valók híveink) határozottan elítéljük azt. Ha tudják ők a formalitásokat és ha h­­­gyományos szokásokat — miért késlelte­tik ezek miatt saját kebli ügyeknek, egy­házuk alapintézményeinek reformját? Ha kisebbségben lennének, még akkor érthető, habár akkor sem menthető lenne eljárásuk ; de mert többségben vannak, ép oly alkotmányellenes, a­mily botor az. De még alkotmányellenesebbnek, még roszabbnak tartjuk Mileticséknek azon régi és újonnan alkalmazott fogását, hogy egyenesen az uralkodóhoz fordulnak. Ez boszantó ! Nem tudják-e ezek az urak, hogy Magyarországon a „magyar kor­mány kormányoz és a fejedelem uralko­dik.“ Tehát ha közigazgatási vagy törvé­nyes sérelmük van és valami ilyenben keresik a congressus „akadályait“ — ak­kor első fórum a kormány és az ország­gyűlés; a fejedelem csak „kegyelmi tények“ gyakorlására egyesek által vehető igény­be. De azt soha meg nem engedhetjük, hogy valaki azt higyje ez országban, hogy a­mi törvényes után létrejött, a­mit a törvényes kormány határoz, azt (az or­szággyűlés és választások általi válto­zások, kormány vagy törvénymódosí­tások nélkül) egy hátsó ajtón az ural­kodó által megváltoztatni lehetne. Sőt még az úgynevezett fejedelmi kivált­ságok, adománylevelekben levő jogok is alkotmányos országban csak a kor­mány és országgyűlés által módosít­hatók, magyarázhatók és alkalmazhatók. E nélkül absolutizmus alatt lennénk.Ma­­ga az uralkodó sokkal alkotmányosabb fe­jedelem, hogysem más utakra­, módokra szabadságot adna, de Mileticsék úgy lát­szik — a népet akarják hitegetni az efféle eredmény nélküli, de alkotmányellenes és sértő „felfolyamodásokkal“ „császári kegyek“ emlegetésével. Magyarországon az uralkodó kegyé­ben csak az van és lehet, ki a törvény határai közt van, ki az alkotmányos for­mákat megtartja;azonkívül nincs „gratia“, nincs menedék. Őszinte jó akaratból szólunk, mert akar­juk, hogy néhány ember személyes hiú­sága miatt szerb polgártársaink jogos ügye haladékot, sérelmet ne szenvedjen. A baj gyökere az, hogy úgy a Bács­kában, mint Horvátországban még nem érzik, nem értik, hogy mi az alkotmá­nyosság követelménye ? E helyeken még az absolut „császár“ fogalmának lepedője alatt űzi üzelmeit sok ember. Ezekre néz­ve a magyar kormány és törvényhozás nem is létezik, mert egyházi és iskola­ügyeikben (törvényeink és a kormány el­nézése folytán) egészen szabad kézzel bír­ván, azt nemzetiségi, közigazgatási, poli­tikai ügyekben is szeretnék gyakorolni. Ez veszedelme a szerb népnek is. Vajha észre térne és vajha Mileticsék is lemon­danának fantastikus hallucinatióikról és beállanának „alkotmányos honpolgárod­nak — így saját ügyeknek is többet használnának. Mit lesz teendő a kormány ? Nem tud­juk. Hanem azt tudjuk, hogy minden al­kotmányos és törvényes intézke­déseiben feltétlenül számíthat minden ma­gyar ember, minden magyar párt táma­ A sajtóügyi eljárásra vonatkozólag a „Pesti Napló“ írja. A „Pester Journal“ mai számában azon hírt közli, hogy a törvényelőkészítő bizott­ság Lónyay dr. azon állítólagos tervére vonatko­zólag, mely szerint a sajtóügyi esküdtszéki eljá­rás rendeleti után újólag szabályoztassék, indo­kolt előterjesztést készített, melyben e terv czél­­szerűtlenségét tünteti fel. Arról értesülünk, hogy e hír nem correct. A törvény­előkészítő bizottság e tárgyban semmiféle véleményt sem adott. A „Napló“ azt c­áfolja meg, hogy a „törvény­előkészítő bizottság“ nem tett előterjesztést, de hogy más alakban előterjesztést e tárgyban Ló­­nyay gróf nem kapott-e, azt nem írja. Pedig mi erről vagyunk értesülve. Majd meglátjuk a­­ medrét. — Képviselőválasztások. Ma Zala­­megye két választó kerületében van képviselő­választás : Sz.-Gróthon és Letenyén; mindkét kerületben az első szavazásnál közbejött vere­kedés miatt halasztatott el a választás. a JHONA TARCZÁJA. Az arany em­ber. Regény öt kötetben, irta JÓKAI MÓR. Ötödik kötet: Athalie. A rém. (107. Folytatás.) Timár a kinzott ember halálos kíváncsiságá­val figyelt a fegyencz szavaira. — Én még eddig senkinek egy szót nem szóltam a felől, a­mit rólad megtudtam. Becsü­letemre mondhatom. Azon a kis pletykálkodá­son kívül, a­mit Komáromban kiszalasztottam a számon, semmit sem beszéltem felőled, annak meg nem volt se húsa, se csontja. Hanem mind­azt, a­mit felőled tudok, megírtam, s itt van a zsebemben, még pedig négy különböző czim alatt s négyfélekép fogalmazva. Az egyik de­­nuncratio, a török kormányhoz van czimezve, melyben felfedezem előtte, hogy Ali Csorbadzsi miket hozott el magával Sztambulból, a mi, egy összeesküvő confiscálásra szánt vagyona, a szultán Ehaznéját illeti, sőt talán onnan is való; s hogy ezek a kincsek, apám leirása nyomán, darabról-darabra megnevezve, kinél kaphatók, s hogy jutottak annak a kezébe? — A második levélben feljelentelek a bécsi kormánynak, mint Ali Csorbadzsi gyilkosát és kincseinek elrabló­ját. Ne felejtsd el, hogy hirtelen meggazdagult embernek mindig sok ellensége van. A harma­dik iratom szól Levetinczyné asszonyságnak Komáromba. Ő neki is megirom, mit tettél az apjával, hogy jutottál anyjának gyémántos ke­retű arczképéhez, és a többi drágaságokhoz, miket neki ajándékoztál? De neki egyúttal még többet is megírtam. Azt hogy hol vagy te olyankor, mikor otthon nem vagy? A senki szigetének titkos örömeit. A másik nővel folyta­tott szerelmedet. A csalást, a­mit rajta elkövetsz. Beszélek neki Noémiról és Dódiról. — Nos , verjek meg több tövist a körmeid alá? Tímár melle nyugtalanul zihált. — No hát, ha nem szólsz, folytassuk: szólj kegyetlenül a szökevény. A negyedik levél pe­dig szól Noéminak. Ebben aztán el van mondva minden, a­mit ő még felőled nem tud; hogy itt a világban nőd van; hogy te előkelő úr vagy. Hogy őt meggyaláztad, hogy soha övé nem lehetsz, hogy csak kéjeidnek áldozod őt fel, és gonosztevő vagy. — Hát még­sem ordítasz ke­gyelemért? — No hát vegyük elő a forró fagy­­gyut. Én olyan bolond nem vagyok, hogy ezeket a leveleket a zsebemben hordozzam, l azokat te neked valami lerávód, ha egyszer lekollinthatott valami félreeső helyen, elvegye és kezedbe adja. A­mint te azt mondod, hogy nem alkuszol, azt mondom „alászolgája, örülök hogy volt szerencsém, ajánlom magamat!“ s ott hagylak egész tisztelettel. Hanem innen egyenesen me­gyek át oda is. Látod azt a kettős tornyot ? Az ott Tihany. Ott becsületes barátok laknak. Az egy convent. Ott leteszem biztos és hiteles hely­re e leveleket, s arra fogom kérni a perjelt, hogy ha én egy hét múlva e levelekért vissza nem jönnék, juttassa el őket czimzeteik helyére. E szerint engemet hiába tenné el láb alól: a levelek eljutnak rendeltetésük helyére. S akkor azután neked nincs többé maradásod ebben az országban. Haza nem mehetsz, mert feleséged, még ha az apja haláláért megbocsátana is, nem bocsátana meg Noémiért. A törvényszék vizsgá­latot fog ellened rendelni , ele kell állanod a rejtelmes gazdagságod keletkezésének történe­tével. A török kormány is be fog perelni, az osztrák kormány is. Az egész világ megismer. A­milyen aranyember voltál eddig, olyan sárem­ber fogsz lenni ezentúl. És nem menekülhetsz a senki szigetére sem, mert ott meg Noémi fog előtted ajtót zárni. Ez a nő büszke és hamar átváltozik nála a szerelem gyűlöletté. — Nem, nem ! Semmi sem marad számodra más, mint szökni az ismerős világból, úgy miként én, el­tagadni a nevedet, úgy miként én, lappangva bujdokolni városról-városra, úgy miként én, és rettegni az ajtódhoz közelítő lépések zajától, úgy miként nekem! — Nos, hát, menjek, vagy itt maradjak? — Maradj­­ nyöge a kínzott ember. — Abán. Előadod már! szólt a fegyencz , no hát üljünk le még egyszer. S kezdjük megint elől. Tehát legelőször is ideadod-e a senki szi­getét ? Tímárnak egy gyönge ellenérve akadt, me­lyet oltalmára fordított. — De hiszen a senki szigete nem az enyém, hanem Noémié. — Nagyon helyes az észrevétel. Hanem az én kívánságom megint egészen alapos. A sziget Noémié, hanem Noémi meg a tied. — Mit akarsz ? kérdő vadul rátekintve Timár. —-­No no csak ne forgasd a szemeidet olyan nagyon! Hát nem tudod, hogy meg vagy kö­tözve ? Menjünk rendében és sorjában. A dolog igy lesz. Te egy levelet irsz Noéminek, a­mit én magam viszek el neki. Ezóta az a csúf fekete dög meggebedt már s bátran járhatok a sziget­re. A levélben szépen elbúcsúzol tőle ; elmon­dod neki, hogy el nem veheted, mert tégedet már korábbi családi viszony kötelez felbonthat­­lanul; feleséged van, a szép Timea, a­kire Noémi bizonyosan emlékezni fog. De megírod neki, hogy sorsáról tisztességesen gondoskodtál; visz­­szahozattad messze más világból egykori eljegy­zett vőlegényét, a ki igen derék, kitűnő és szép deli ifjú, s a ki őt most is kész elvenni, szemet hunyva az eddig történtek felett. Minden jóval el fogod őket ezentúl is látni; rájuk adod áldá­sodat, éljenek egymással boldogul. — Mit? Te Noémit is akarod? — Hát mi az ördög ? Csak nem gondoltad tán, hogy Robinsonnak akarok beállni a te ron­gyos szigetedre? Nekem kell valaki abban a magányban, a­ki az életemet megédesítse. Odaát a csömörig jóllaktam a fekete szemű, fekete hajú asszonyokkal , most Noémi arany haját, kék szemeit megláttam, egészen bele vagyok bolondulva. Aztán ő engem pofon ütött, kiker­getett , nekem ezt meg kell torolnom. Hát lehet nemesebb viszontorlás, mint csókkal boszulni meg a pofot. Én ura akarok lenni ennek a mak­­ranczes tündérnek! Ez a capriceom most. S hát aztán te mi jogon tagadhatnád meg őt tőlem ? Nem vagyok-e én eljegyzett vőlegénye Noémi­nak ? a­ki őt törvényes nőmmé tehetem; aki be­csületét visszaadhatom; míg te el nem veheted őt soha, csak szerencsétlenné teszed. Oh ez az ember egyenesen a szivére csepeg­tette Tímárnak a forró faggyút! — Kívánd tőlem minden vagyonomat , rebe­­gő könyörgő szóval a kalandornak. — Hagyjuk azt későbbre. Még rá kerülhet a sor. De most legelőször ezt kívánom. Semmit egyebet, csupán Noémit. Nem is a tiedet kívá­nom, csupán a magamét. Timár a kezeit tördelte kinjában. — No, hát irod azt a levelet Noémihez ? vagy elmenjek Tihanyba ezzel a négy levéllel ? Tímárnak a fájdalom e szót hozta ajkára. — Oh, a kis Dódi! . .. A szökevény hetyke gúnynyal nevetett rá. — Leszek neki apja, nagyon jó apja fogok lenni!. .. . . . Abban a perezben Timár Mihály, egy ülő helyéből, mint a jaguár, egy szökéssel odavető magát a kalandorra, s mielőtt az a fegyvert használhatta volna, megragadta őt a két karjá­nál fogva, egyet rántott rajta előre, egyet taszí­tott rajta hátra s ettől a lóditástól az ember ki­repült a nyitott ajtón keresztül a folyosóra, ott hanyatt vágta magát, feltápászkodott, s mintha még mindig ama veszedelmes lökés mozdereje alatt tántorogna, elbotlott a legelső lépcsőben, s igy kalimpázott alá hörögve és káromkodva a lépcső aljáig. Oda lenn sötét volt és csendes éjszaka. Az egyetlen ember, a­ki kettőjükön kívül még e téli kastélyban lakott, süket volt és részegen aludt. (Folytatása következik.) — Minister­tanács tartatott ma (22-én) délelőtt Budán, amelyen Mollináry altábornagy is részt vett, hogy a karlovitzi eseményekről sze­mélyesen tegyen jelentést. — A belgrádi nagykorusitási ün­nepélyről távirják aug.22-diki kelettel.Határ­­talan örömrivalgás és zslinó kiáltások közt ment Milán fejedelem a templomba. Az utczákat belát­hatatlan tömeg lepi el. A fejedelem az utón vi­rágokkal és koszorúkkal halmoztatott el. Anglia képviselője, mint hite van, a diplomatia nevé­ben fontos beszédet fog tartani. A fejedelem és a városi község diszlakomákat fognak adni. Ide­genek még mindig érkeznek. — A bécsi „Neue freie Presse“ ma egy vezérczikket közöl Magyarország ügyeiről, s a nemzetiségi kérdések jelen állapotáról emlé­kezvén meg, Lónyai grófról, Magyarország ez idő szerinti kormányelnökéről igy ír: Alig lehet megnyerőbb alakot képzelni, mint Andrássy, alig kevésbbé rokonszenveset mint Lónyay. — A mai közös külügyminiszer sem ment az ócsárolhatástól. — Az ő általa adott példának róható föl a magyar faj nem egy morális hibájának ha nem is teremtése, legalább nagyobbítása. Ő is — emlékezzünk csak a csa­ládi vasutakra,s az engedményezési árverelésekre — kizsákmányolta helyzete előnyeit. Még­sem tesz neki senki is szemrehányást, mégis szívesen eltekint mindenki e foltoktól, mert ragyogó jel­lemsajátságok, nemes, igazi aristokratikus cse­lekmények fedik el azokat. Andrásy iránt do­boghat a magyar ember szive,mert van szive. De Lónyaynak nincs, ő a megtestesült önzés, soha nemesebb irány nem lelkesíti, minden tette csak önzést és nyelvágyat árult el. Mily alacsony­vakmerően (!) támadta meg minden budget-be­­szédében a szerény, támadásra nem hajlandó és becsületes Brestelt, mennyire engedte szabadon korlátlanságát, és hogy meghajolt mindig, ha mindjárt kíméletlenül bántak is vele,mihelyt hatal­­mas ellenfele volt,mint például Deák! Szóval,soha­sem tudta pénzvágyát leküzdeni, legtöbbször fölöslegesnek tartotta még elrejteni is. A bör­zespekuláns előbbvaló nála a ministernél, s ha mindjárt Magyarországban szokatlan tett­erőre utalhat­ok, kétségtelen, hogy magán jólété­nek ápolása sok idejét rabolja el, a­mit hazájá­nak szentelhetne.“ így ir, és még inkább e szel­lemben folytatja tovább a bécsi lap. Nem is azért idézzük ezt, hogy olvasóinkkal e lap véle­ményét tudassuk, vagy hogy e közlemény által Lónyay grófnak ártsunk. Tudjuk mi a bécsi sajtó indokainak legtöbbször tisztátlan voltát, s a­mint nem helyeztünk súlyt rája akkor, midőn ellenünk s pártunk ellen futták a legvadabb gyűlölet kövét, úgy Lónyay gróf politikájának megitélésében sem hallgatunk legkevésbé sem a bécsi Bajtó e megfizethető vezérlapjára. Azonban a kormányt akarjuk figyelmeztetni eljárása kö­vetkezményeire. Mikor a magyar lapokban föl­merültek a vádolások a kormány pénzügyi ke­zelésének tisztátalansága iránt, oly gyöngéd alakban történt az eleintén mindig, hogy a meg­­czáfoltatást, de a megczáfoltatási tények, a nyilvánosság által — úgyszólván — minden ily támadás provokálta. A kormány feleslegesnek látta ezt, le folytatta előbbi üzelmeit, melyek a gyanúra nem egyszer adtak legalább látszólagos okot. Legfittebb egy-egy száraz, semmit mondó dementivel kedveskedett. Következménye lön ennek, hogy a külföldi sajtó piszkos és önző indokokból működő közlönyei felhasz­nálják támadásokra kíméletlenebb alakban e megc­áfolatlanul hagyott anyagot — Magyar­­ország reputátiójának tagadhatlan kárára. És, habár a magyar hírlap-irodalmat meg akarja is rendszabályozni Lónyay gróf, nem fogja tehetni ezt a bécsi Ba külföldi sajtóval. Magyarország­ hitele áldozata lesz egy pár ember szeszélyének, — kik, ha tesznek valamit — akár jót, akár roszat — mániájuk, hogy az a nyilvánosság ki­­zárásával és daczára történjék. Ide vitte Ma­gyarország szeplőtlen hitelét öt év gazdálkodása. Igazságszolgátás bünfenyitő ügyekben. Pest, aug. 22. Nem arról akarok szólani, hogy se büntető codexünk, se fenyitő eljárásunk nincsen , mert az mégis csak lesz talán Isten segítségével né­hány év alatt. Egyedül az igazságszolgáltatás jelenleg fennálló külső alakjának hiányaira aka­rom felhívni az illetékes körök figyelmét, s arra az anomáliára, hogy az egy szervezetű kir. törvényszékek, a­hányan vannak, majd mind különböző eljárást követnek, mintha csak külön országok bíróságai lennének. E belső rend, ez egyöntetűség hiánya nem kevéssé akadályozza igazságszolgáltatásunk gyors, egyszerű, sőt igazságos menetét. E rendkívüli zavar jellemzésére elég legyen néhány rövid pontot fölemlítenünk. A jelenlegi szervezetben a törvényszék elnöke az itélő collegiumban felette problematikus sze­mély, és­pedig azért, mert az elnök, a­ki pedig az egész tárgyalás lelke tartoznék lenni, a leg­több esetben tájékozva sincs a letárgyalandó bűnesetről, és mégis­­ neki kell az egész tárgya­lást vezetni, az ő feladata, hogy keresztkérdések által úgy a panaszos és vádlott, mint a tanúk vizsgálati jegyzőkönyveit a hitelesítés alkalmá­val a valóságnak megfelelően megállapítsa. Hogy a tárgyat nem ismerő elnök e feladatának mennyire nem felelhet meg, az a zavaros, ért­­­etlen tárgyalásokból eléggé kitűnik. És miért nem ismeri az elnök az általa tár­gyalt bűneseteket? Ennek oka az „előadói rend- szer.“ Megfoghatlan, hogyan lehetett ezt fen­tartani. Előadó lehet a szavazó bíró, sőt a jegyző is, de még az is előfordul, hogy a szavazó bíró előadóként működik a törvényszék előtt, mely­nek csak úgy általánosságban lereferálja, ott hagyja az ad­ókat az asztalon és a törvényszék erre bele­kap a tárgyalásba, a­nélkül, hogy az esetnek egyes, némelykor igen fontos részleteit ismerné. A relátió nem is történhetik nagy tüzetesség­­gel, mert a letárgyalandó ügyek nagy halmaza miatt két sőt három tanácsülés is tartatik né­mely törvényszéknél, minek az a következése, hogy az elnök egyes bírákat helyettes elnöknek kénytelen kinevezni , Így történik, hogy egy ugyanaz a bírósági tag ma elnök, holnap elő­adó, holnapután szavazó bíró. Ily különböző, ennyire elütő functiók lelkiismeretes végzése valóban ember feletti feladat. Nagy abusás az is, hogy úgy a vizsgálati fog­ságban levő fegyencz, mint az elitélt rab, a ki­rályi ügyészség hatalma alatt áll. Az üldözött, az üldöző kezében! Ez embertelen elv, mert a kir. ügyészség vádol, a kir. törvényszék szól, ez renden van; de hogy a vádló egyúttal végrehajtó is legyen,­­ az legkevésbbé sem felel meg a humanitásnak. Továbbá: az ítélet mondja ki, váljon a vád­lott bűnös-e, vagy büntelen. Vegyük azt az ese­tet, hogy bűnös, de azért felebbez.Ha az elítéltnek jótállói vannak,többnyire szabadlábra helyeztetik addig, míg a felsőbb bíróság ítélete leérkezik. De ha senkije nincs, ki érte vagyonával, személyével jótállana, akkor őt nem hagyják szabad­lábon. Már most ha a büntetés mérvének megállapításá­nál évekről van szó, akkor a fogságban maradás a vádlottnak nincs hátrányára, mert a felsőbb bí­róság a hosszas vizsgálati fogságot úgy is figye­lembe veszi, pőre pedig, még a legfelsőbb tör­vényszék felülvizsgálatát is ide számítva, egy évnél nem­ húzódik tovább.­­ De ha az ítélet csak hónapokra szóló büntetést mond ki, mind­járt előáll az anomália,mert az elítélt fogság bün­­tetésének tartama nem oly hosszú, mint az az idő, mely alatt a felsőbb bíróság ítélete vissza­érkezik. Vegyük pl. hogy valaki két hónapra lett elítélve, felebbez. De miután jótállót nem talált, fogva tartják. Neki a börtönben a felsőbb bíróság ítéletének leérkeztére négy hónapig kell várni. Ha pedig az ítélet fölmenti őt, akkor kisül, hogy ártatlanul kétszer annyi ideig volt fogva, mintha csakugyan bűnös lett volna abban, a­mivel vádoltatott. De ez még nem a fődolog. Az elsőbíróság íté­letének kihirdetésekor azt mondja az elnök, hogy „a büntetés kezdete attól az időponttól számítta­­tik, a­mikor az ítélet jogerejűvé válik.“ Hol van az az időpont? Észszerű­leg van akkor,mikorra fe­­lebbezett első bírósági ítélet jóváhagyása a felső bíróság által kimondatik. Jogilag így van,mert a vádlott e kimondástól kezdve tekintetik valóban bűnösnek s addig csak a vizsgálat alatt állott. A fogságbüntetés kezdetének is tehát e felsőbíró­­sági kimondástól kellene számíttatni. Azonban nem úgy van, mert nálunk az a sem­mivel sem igazolt utas áll fenn, hogy a fogság­­büntetés kezdete oly­­esetben, mikor a felsőbb bíróság a vizsgálati fogságot a büntetésbe be nem tudja, azon naptól számíttatik, mikor az el­ítéltnek és szakadatlan fogságban levőnek e fel­sőbb bírósági ítéletet az első bíróság kihirdeti. E két időpont közt néha igen sok idő foly le. Vegyük csak tekintetbe, hogy az ítéletek a legfelsőbb tör­vényszéktől nem egyenes úton kerülnek az első bíróságokhoz, hanem előbb a királyi táblához jutnak s ez közli aztán az első bírósággal. Ez időt rabló, munkát szaporító eljárás való­ban semmi másban nem találja indokát, mint abban a középkorból átszármazott nevetséges felfogásban, mely szerint a legfelsőbb ítélészék­­nek derogál az első folyamodása törvényszékkel közvetlenül érintkezni, hanem a közbeeső bíró­sági fokozat közvetítését is igénybe kell ven­nie. Képzelhetni aztán, hogy a legfőbb bíró­ság ítélete, mely jogerejű már akkor, mikor meghozatott, a szamárlajtorján lefelé mikor kerül az első bírósághoz, hogy az az elítélt­nek kihirdesse. Ehhez járul, hogy az első bíró­

Next