A Hon, 1872. szeptember (10. évfolyam, 201-225. szám)

1872-09-17 / 214. szám

­ 214. szám. X. évfolyam Fest, 1872. Kedd, sept 17. Sirrkesitési i­rof Ferencziek-tere 7. sstsi A lap sseUnmi résiét illetö írjudea £3*­­tesnény a szerkesitőség^».* latiMB&A Bérmentetlen levelek csak twaszt késektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak Visoea. % Kiadó-hivatal: Ferencziek­ tere 7. sz. füldsz'A­­Előfizetést dlji Portán küldve, vagy Budapesten hi. hor hordv.% reggeli is esti kisidis együtt: 1 hónapra . . . . . . 1 frt 85 kr. 3 hónapra...........................5 „ 60 „ 3 hónapra...........................11 . é­s Am esti kiadás postai kuliönküldéseért Mül£setós havonkint . . . . 80 kr. Am eltifisetés az év folytén minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. B­ekell kiadás. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. HIRDETÉüsl!« Mostagy mint alőfisetések a Vindó-hivt­­alba (ferenesiek­ tere 7. ssámi küldendők. Előfizetési felhívás „A sí 0 N“ -dik évi folyam­ára. SlSSasSétí &tmk: lasris* évre . . . ®# ft — kr ! el évre 11 ft — kr. Negyed évre . . . 15 ft 50 kr. Külön d­öiveteei­­seket n­em küldünk nét. SSiöfisetfarB a josseai atsl-Hfopokat tójük hsa* nálni, síeljek bfe»ente.jités«* Sk írtig csak P­, 1.0 írton telöl pedig,' ti* ferb® kerül. 4» élői saUisu:: « „Kor kiadó-hivatala* fáim sl«tt Pert, fere '■őriek-tere 7. ra. alá küldendők. A HOH hindri« hivatala. PEST, SEPTEMBER 16. Levelek a szerkesztőhöz. Tisztelt szerkesztő ur ! Előbbi két levelemben igyekeztem ki­mutatni, hogy a balközép párt megmarad­va eddigi álláspontján s megtartva eddigi tacticáját, míg egy részről sikertelenül fog törekedni közjogi programmjának egész terjedelmében való keresztülvitelén, míg egy részről a többi törvényhozási teen­dőkben a reactionárius elemek által nyű­gözött kormánypárttal szemben nem fog­ja érvényre juttathatni a szabadelvűség­­nek azon mértékét, mely kívánatos volna, s míg végre felette valószínű, hogy a jelen törvényhozási időszak parlamenti többsé­gét a kormány leginkább arra fogja fel­használni, hogy uralmát még inkább bizto­sítsa, s így a balközépnek a jövő válasz­tások kilátásai inkább térvesztést, mint térnyerést jósolnak, addig más részről a most következő három év tökéletesen ele­gendő időnek mutatkozik népünk gyöke­res erkölcsi megrontására, a törvénytisz­telet kiirtására s alkotmányos érzék vég­leges eltompítására. Mi lenne tehát a balközép teendője ily helyzettel szemben ? Ha a kormánypártra biznék, hogy e kérdésre választ adjon, az rögtön kész lenne a felelettel. Fogadjátok el a közjogi kiegyezést egész terjedelmében, a­mint mi azt 1867-ben megkötöttük , mondjatok le az államjogi oppositióról és segítsétek többségre a sza­badelvű elemeket a Deákpárt kebelében. Olvadjatok belénk, s tegyétek ezt ingyen, föltétlenül, ellenengedményekre tőlünk még csak nem is gondolva,­­ ez lenne a valószínű­ válasz. Rá­állhatna erre egy párt erkölcsi meg­semmisülés nélkül ? Lehetne-e benne lé­lek, azt mondani: „a­miért eddig évek hosszú során keresztül küzdöttem, arról ime elismerem, hogy az nem egyéb áb­rándképnél, hogy az nem volt más, mint délibáb - kergetés. Ámítottam magamat és ámítottam nemzetemet. Hiába elpocsé­kolt idő és munka volt úgy tennem, a­mint eddig tettem , munka, melynek sem­mi reménye a sikerre, semmi reális alapja a valósulásra nem volt soha.Ime,szánom bá­nom bűnömet,töredelmes szívvel átvonulok kegyelmes ellenpárt s elismerem, hogy a mit eddig, mint roszat, mint a hazára meggyőződésem szerint vészt hozot, ostro­molni lelkem minden erejéből meg nem szűntem, — elismerem, hogy az jó, hogy az üdvös s most átjövök, hogy a netán még felmerülhető támadások ellen ma­gam is védelmezzem, a mit eddig isten és ember előtt mint hazám megrontását elítéltem, s meggyőződésem szerint kár­­hozatosnak hirdettem. Beszélhetne-e egy párt így, a­nélkül, hogy fejére vonná, nem egy nemzet, de egy világ megve­tését? Nem, egy erkölcsi súlylyal bíró s te­kintélyesnek az ellenfél által is beismert párt ezt nem teheti. Nem is volt rá példa még sehol, soha. Megtörtént ugyan, hogy egy párt szétmállott, elenyészett, meg­semmisült, de hogy kibontott zászlókkal átvonult volna az ellentáborba, erre pél­dát nem mutat fel a történelem. Ha van is párt, mely sokban talán fonák alapon áll; de hogy elveinek egész összege, a­mit hirdet, vall, az mind téves lenne, s nem volna abban egyátalában semmi jó, semmi megtartani való: olyan párt nem existál. Azért párt, mint olyan, összes alapjáról, melyen éveken át állott, teljesen és egészben nem abdicálhat soha. Őrültség azt várni, még egy sokkal je­lentéktelenebb párttól is, nem hogy attól, mely mögött az országnak igen tekinté­lyes része áll a melynek szent meggyőző­dése, hogy ha a választási küzdelem egyedül erkölcsi fegyverrel foly vala, most ő van többségben a képviselőház padjain s a most többségben levő párt törpe minoritássá apad. Ily abdicatió egyenlő a megsemmisü­léssel. Egyes embernél képzelhető az az eset, hogy véleményét megváltoztatja, a­nélkül, hogy ezért moraliter meghalna. Hiszen itt van szemünk előtt a par excel­lence parlamentáris állam példája, mely­nek szabadelvű kormánya élén olyan ember áll , a­ki a conservativ pado­kon kezdé a nyilvános pályáját. Ki fogja mondhatni, hogy Gladstone, mikor tory­­ból wighpárti lett, „lejárta magát?“ De a­mi egyes embernél képzelhető, nem mindig alkalmazható egy pártra is. Egyes embernek megbocsátja a világ, ha tévedett, sőt lehet rá eset, a mi­kor még reputatiója is nyer vele, ha elég bátorsággal bir bevallani , hogy tévedett. Egy párt azonban azt csak arra a risk­óra teheti, hogy fejére von­ja a megbotránykozás kövét s ta­lán nemzete átkát, mely ily vallomásban nem láthatna egyebet, mint azt az alterna­tívát, hogy az a párt vagy a nemzet üdve ellen dolgozott eddig, még pedig öntu­dattal (miután egy pártnál „vétlen té­vedést“ föltételezni nem szokás), s ez esetben a nemzet elkárhoztatja az ily pár­tot a múltért; vagy pedig most, midőn eddigi álláspontját e­lhagyja, akkor követ el árulást, s ekkor elkárhoztatja jelen tet­teit. Erkölcsi halál ez a pártra így vagy úgy. De tegyük fel egy pillanatra azt az ab­­surdumot, hogy a balközép föltétlenül át­menne a jobboldalra. Mit nyerne vele? A jobboldal nem ígért semmit s igy nem is tartoznék semmivel. Az egykori ellenfél iránt soha se lenne annyi biza­lommal, mint évek óta kelletlen ugyan, de hű szövetségesei iránt. Én legalább nem bízom benne, hogy a jobboldal az új barátság kedvéért őszintén és örökre szakítani merne a conservativekkel és ul­­tramontánokkal, kikben oly annyira ra­gaszkodó pályatársakat talált. A beol­vadt balközépet afféle becsempészett tró­jai fa­lónak tekintené, melynek gyomrá­ból az ellenség bármikor kitörhet s a fé­lelem még szorosabbra fűzné azon elemek iránti kötelékeit, a kiknek eltávolítását a baloldal az ő beolvadása által eszközöl­hetni remélte. S mit nyerne a mostani többség? Mun­kaerőt talán, de erkölcsi súlyt, melyre pedig leginkább volna szüksége, nimbusz a nemzet szeme előtt,mely­et politikájának egynémely irányával annyira elhomályo­sított, megcsökkent tekintélyének és nép­szerűségének visszaállítását egy apostata párttól bizonyára nem remélhetné. Józan ember tehát bizonyára nem fogja követelni, hogy az ellenzék öngyilkossá­got kövessen el czéltalan, nem használva még ellenfelének sem. Miután tehát a balközép — igénytelen itéletem szerint — eddigi állását egész merevségében, azzal a reménynyel, hogy czéljait egyhamar elérhesse, se fenn nem tarthatja, — másrészről pedig azt erköl­csi megsemmisülés nélkül az ellenpártnak kényre-kegyre fel nem adhatja, nem ma­rad egyéb, mint egy becsületes trans­acts. Vannak-e ennek egyáltalában s van­nak-e még most is chanceai? erre nézve kívánnék feleletet adni a jövő leve­lemben. A 6­7-es országgyűlés egy tagja. — A deákpárt ma este 6 órakor tartott ér­tekezletén legelőször Lónyay ministerelnök fel­hívta a párt figyelmét különösen a múlt ország­gyűlésről visszamaradt elintézetlen­­javaslatok­ra. Ezek közt mint legsürgősebbek a Ludovica Academia, a kolozsvári egyetem, a kamatbizto­­sítás nélküli vasutak és a Lloyd szerződés, me­lyek vagy a válasz felirati vita mellett, vagy köz­­vetlen utána vézethetnének tárgyalás alá, miután tárgyalásuk hihetőleg kevés nehézséggel fog járni. Ezenkívül rövid idő alatt a fővárosok ren­dezéséről szólló 1. javaslatot, melynek elkészülte folyamatban van, szintén a ház elé fogja terjesz­teni, melynek elintézése ugyancsak a sürgős tár­gyak közé lesz sorozandó. Ezután Kerkapoly pénzügyminiszer kifejtette a párt előtt exposéjának főbb pontjait és azon alapelveket, melyre a jövő háztartás általában fektetve van. Különben úgy a ministerelnök fentemlített előterjesztéseit, valamint a pénzügyiminister ex­­poséját a holnapi nyilvános ülésben fogják a házban bemutatni. A hosszas értekezlet 9-ig tartott. A „HON“ TÁROZÁSA. Az arany ember. Regény öt kötetben, írta JÓKAI HÖK. Ötödik kötet: Athalie. Áthatja. (118. Folytatás.) A Szentgyörgy kép elmozdul helyéből sárká­nyával együtt, (ki soha sincs megölve). — Átha­lló kilép rejtekéből. Mezítláb jár, nem hallja lépteit a föld sem. A szobában sötét van, ablaktáblák zárva, füg­gönyök leeresztve. Lassan, tapogatózva lő előre. Timéa mély álomlélekzete vezeti el az ágyig. Tapogatózó keze megtalálja a vánkost, melyen Timéa fekszik. A vánkos alá nyúl, ott egy hideg tárgy akad kezébe: a kardmarkolat. Ah de e hideg vastól pokoli bőség lobog át eze­n. Öklébe szorítja azt. Végig húzza az ajkai közt a kardnak az élét. Érzi, hogy ki van az fenve. Hanem sötét van, az alvót nem látni. Most oly nesztelenül alszik, hogy lélekzetét sem hallani. Pedig a csapásnak jól kell kimérve lenni.... Athalie odatartja közel hozzá a fejét, úgy hallgatózék. Most egyet mozdul az alvó s álmában fel­sóhajt : » Oh édes Istenem.........“ Akkor lecsap a kardval oda, a­honnan az a sóhajtás jött.­ De a csapás nem volt halálos, Timéa jobb karjával fejét eltakarta álmában s a kardcsapás keze fejét érte. Az éles vas a szarvasbőr kertyün keresztül vágott és Timéa kezét megsebesité. E vágásra felriadt az alvó s térdre emelkedett ágyában. Most egy másik csapás érte a fejét, hanem a vastag hajtekercsek felfogták azt, s a lecsúszó kara­bnak homlokát sebzé meg a halántékáig. Ekkor megkapta Timéa balkezével a kardvasat — Gyilkos! kiálta, ágyából kiszökve s a­mig az éles kardvas tenyerét metélte össze, addig sebesült jobbjával ellenfele hajába mar­kolt. Érzi, hogy azok egy nő hajfürtjei. Akkor aztán tudta, hogy ki az ? Vannak olyan veszélyes pillanatok, a­mikben a lélek villámgyorsasággal fut végig a gondola­tok lánczán. Ez itt Athalie. A másik szobában Athalie anyja. Boszu, szerelemféltés, a­miért meg akar­ják ölni. Hasztalan segélyért kiáltani. Itt küz­deni kell. Timéa nem kiáltott többet, hanem egész ere­jét összeszedte, hogy sebzett kezével ellenfele fejét a földre lehúzza, s a megmarkolt gyilkos vasat kicsavarja kezéből. Timéa erős volt, s a gyilkos mindig félerővel küzd. Szótlanul tusakodtak a Betétben, a padló sző­nyege tompította dobogásaik zaját. Most egy rémséges sikoltás hangzik a mellék­szobában. „Gyilkos!“ ordítja egy rikácsoló hang két­ségbeesetten. Zófi asszony hangja az. Fi kiáltásra Athalie tagjait tompa zsibbadás állja el. Áldozatának meleg vérét érzi arczára ömleni. A mellékszobában ablak csörömpölés hallik, és a kitört ablakon át Zófi, asszony rikács hangja a csendes utczán sikolt végig. — Gyilkos ! Gyilkos ! Athalie ijedten ereszti el a kardot e rémhang­ra,­­ mindkét kezét arra fordítja, hogy Timéa kezéből kiszabadítsa hajzatát; most már ő a meg­támadott,­ most már ő van m­­egrémülve. A­mint Timéa kezéből kiszabadul, félre taszítja őt maga elől s visszafut a rejtek nyílásához, s csendesen behúzza maga után a szentképes rámát. Timéa még néhány lépést tántorog előre, a kezében maradt karddal, azután ő is kiejti azt kezéből s ájultan rogy le a szőnyegre. Zófi asszony rémkiáltására rohanó léptek hang­zanak az utczán. Az őrjárat közelit. Az őrnagy az első, ki a ház elé ér. Zófi asz­­szony megismeri őt s lekiált rá: — Siessen ön. Timeát meggyilkolják. Az őrnagy csenget,dörömböz az ajtón, de sen­ki sem jön azt kinyitni. A katonák be akarják azt törni, de az ajtó nagyon erős, nem enged. — Asszonyom! kiált fel az őrnagy, költse ön fel a cselédeket, s nyittassa ki az ajtót. Zófi asszony azzal a merészséggel, melyet a nagy rémület szokott felkölteni, rohant végig a sötét szobákon, az ablaktalan folyosókon, búto­rokba, ajtófelekbe verve magét, míg a cseléd­szobába kitalált. Ott volt megint az előbbi álma. A cselédek ott aludtak mind, szanaszét eldülöngélve, a kocsis loczán hanyatt, az inas az asztalra borulva, a házmester elnyúlva a padlón, a szobaleány a tűz­helyen, fejével alácsüggve. Egy csonkig leégett gyertya lobogott a tartóban, rémséges világot lüktetve a groteszk alvó csoportra. „Gyilkos van a háznál !” kiáltó rész­kötéstől didergő hangon Zófi asszony az alvók közé. Csak egy fétemlítő álomhorkolés felelt szavaira. Fölránczigálta az egyes alvókat, neveiket kiáltó füleikbe, azok visszaestek a helyeikre megint s nem ébredtek föl. Az utcza ajtón pedig hangzott az erőszakos dörömbözés. A házmester sem volt felkörthető. De zsebében volt a kapukulcs. Zófi asszony összeszedte minden lélekere­­jét és elvette tőle a kulcsot, s elindult vele a sötét folyosón,a sötét lépcsőn, a sötét kaputor­­náczon keresztül, hogy az utczaajtót felnyissa; folyvást azon borzasztó gondolattal szeme előtt, ha most a gyilkossal összetalálkoznék a sötét­ben,­­ egy még borzasztóbb kérdéstől üldözve, és ha ráismerne a gyilkosra: „oh, ki lehet az?“ Végre rátalált az utczaajtóra, megfelé a zárt is, felnyitá az ajtót. Künn világosság volt, őrjárat, városi draban­­tok voltak ott lámpásokkal. Megérkezett a vá­rosi kapitány is s a legközelebb lakó katonaor­vos, kiki félig öltözötten, hirtelen felkapkodott ruhákban, fokossal, meztelen karddal ke­zében. , Kacsuka úr rohant fel a lépcsőkön, ahoz az ajtóhoz, mely az előszobából egyenesen Timea hálótermébe szolgált. Az zárva volt belülről. Neki feszité a vállát s kiszakította azt a zá­rából. Timea ott feküdt előtte a földön, vérétől el­lepve, eszméletlenül. Az őrnagy felvette őt karjaira s ágyára fek­tető. A tábori orvos megvizsgálta a sebeket, s azt mondá, hogy egy sem életveszélyes , a nő csak el van ájulva. Ekkor aztán, mikor a kedves férti aggoda­lom csillapult, fölébredt az őrnagyban a bo­­szúvágy. De hát hol van a gyilkos ? „Különös az, monda a város­kapitány. Itt minden ajtó belülről zárva volt, hol jöhetett be ide valaki s hol mehetett ki innen ?“ Semmi áruló nyom. — Maga a gyilkoló esz­köz, a ketté tört kard, Timeának saját őrizte ereklyéje, mely bársony tokban szokott állni, most ott hever véresen a földön. Ekkor a városi orvos is megérkezett. „Lássuk a házi cselédséget!“ Azok mind felzavarhatlan álomban alusznak. Az orvosok megvizsgálják őket. Egy sem teh­­eti az álmot, mind mákony itallal vannak el­­kábítva. Ki van még ennél a háznál ? Ki tette ezt ? — Hol van Athalie ? Kérdi az őrnagy Zófi asszonytól. Az anya rábámul némán és nem tud felelni. Hisz azt ő sem tudja. A városi kapitány felnyitja az Athalie háló­szobájához vezető ajtót s belépnek rajta. Zófi asszony ájuldozva követi őket. Hisz ő tudja, hogy Athalie ágya üres. Athalie ott fekszik az ágyán — és alszik. Szép fehér patyolat háló köntösének fodrai egész nyakáig begombolva, haja hímzett háló­­tökötébe szorítva, s szép „fehér“ kezei, miket csuklyáig takar az ingujjak fodra, kirakva a ta­karóra. Arcza, kezei tiszták — és őalszik­ Zófi asszony zsibbadtan támaszkodik a fal­nak, mikor Athaliet meglátja. „Ez is mélyen alszik— mondja a városi orvos. Ennek is mákonyi adtak. A tábori orvos is odalép, ez is megtapintja Athalie üterét. Nyugodtan ver az. „Mélyen alszik!“ Egy vonás nem mozdul arcrát és midőn érülé­sét vizsgálják. Egy reszketés nem árulja el,­­hogy tudja, mi történik körülötte? Mindenkit meg tud csalni bámulatos önural­kodásával. Csak egy embert nem. Azt a férfit, a­kinek a kedvesét meg akarta ölni. „De valóban alszik-e?“ kérdi az őrnagy. „Tapintsa ön meg a kezét“ szól az orvos, „egészen hideg az és nyugodt.“ Athalie érzi, hogy most a kezét az őrnagy fogja meg. „De nézze ön orvos úr, szól az őrnagy, ha kezéből vizsgáljuk, a szép fehér kéznek körmei alatt friss vér van .. . Erre a szóra görcsösen rándulnak össze Athi­­lie ujjai s az őrnagy úgy érzi, mintha egy sas körmei mélyednének egyszerre a kezébe. Akkor felkaczag a leány, ledobja magáról a takarót, fel van öltözve egészen­ kiszáll ágyá­ból — és végig néz daemoni daczozal, kevély­séggel a bámuló férfiakon, diadalmas dühhel te­kint az őrnagy szemébe — és aztán szemrehá­­nyó haraggal anyjára. A jámbor nő nem bírja el e tekintetet, ájultan esik le lábairól. (Folytatása következik.) Mai számunkhoz egy fólia melléklet van csatolva. A magyar delegátió I. ülése. A magyar delegátió d. u. 1 órakor a múzeum­nak a főrendiház ülésterméül szolgáló nagy ter­mében tartotta alakuló gyűlését. A 60 delegátus közül vagy 45 jelent meg, s a korelnöki széket az öreg M­a­j­­­á­t­h Antal gróf foglalta el, ki az után a gyűlés folyamában rendes elnökké is meg­választatott. A közös ministeriumok is teljes számmal voltak képviselve. Ott volt Andrássy gróf, kit megjelenésekor szívélyes éljenzés fo­gadott ; ott volt Holzgethan közös pénzügyér, s Kuhn báró­­ közös hadügyér. Ott volt még a közös ministeriumok részéről Pöck báró ten­gernagy a tengerészeti osztály főnöke, ott Bene­dek Sándor hadügyminiszériumi osztályfőnök és még mások. A magyar miniszerek közül Ber­­kápolyt, a magyar képviselőházból Bittó Istvánt az elnököt láttuk a delegátióban. — A közönség igen csekély mérvben érdeklődött a delegátió iránt, s a karzatokon egy képviselőn kívül alig foglalt valaki helyet. Korelnök: Mailáth Antal gr. Körjegyző: Pulszky Ágoston. A közös kormány részéről jelen vannak: Andrássy Gyula gr. közös kü­lügyminister; Kuln Ferencz br. közös hadü­gyminister; Holzgetbán Lajos br. közös pénzügyminister; Benedek Sán­dor tábornok a közös hadügyministernek kép­viselője ; Peck Frigyes br. altengernagy a tenge­­részeti osztály főnöke;Gaál Jenő sorhajóhadnagy; Szentgyörgyi Gyula udvari tanácsos, a legfőbb számszék képviselője; Mérey Sándor osztály­tanácsos, a közös pénzügyministérium képvi­selője. Korelnök és körjegyző elfoglalván helyeiket, korelnök néhány szóval üdvözli „a kornak bár veszélyes, de kedves jogánál“ fogva most negyedízben a testületet melynek „magasztos feladatai“ teljesítése elején úgy látja, hogy bár ifjú, mégis eléggé megpróbált.“ Utánna Pulszky A. jegyző olvassa a felsőház s alsóház ama jegyzőkönyveit, melyek a delegátió tagjainak választására vonatkoz­nak. A jelenlevők benyújtván jegyzőkönyvi kivo­nataikat, korelnök az elnökválasztásra adatja be a szavazatokat. A szavazatok össze­számolása után kiderül, hogy 46 beadott szava­zat közül 45-tel Majláth Antal választatott meg. Következik ezután a szavazatok beadása az alelnökségre, a jegyzőkre és a háznagyra. A sza­vazatok összeszámolása után elnök kihirdeti az eredményt, a­mely szerint alelnökké választatott 44 szavazattal 46 közül Perczel Béla, jegyzőkké 45 beadott szavazat közül 44-et Bujanovics Sán­dor, Széll Kálmán, gr. Zichy Ferraris Victor. Háznagy lett — 45 szavazattal 46 közül — gr. Szapáry Antal. Erre Majláth Antal elnök megköszöni a bi­zottság kitüntető bizalmát, s visszatekintve a múlt évre, egyebek közt így szól: Érezni hit­tük, vagy legalább féltve figyeltük még tavaly, hogy ama nagy és hatalmas állam felbomlásnak indultával s megszokott kiegészítő nyomatéká­nak vesztével tán nincs in fen az európai súly­­egyen,de ma még ez utolsó aggodalma is szét van már foszlatva minden békebarátnak, mert euró­paikig elfogadott közvélemény, hogy évtizedek történelmén kell visszamennüünk, míg a békének ily tiszta képét minden tartalékkérdésektől eny­­nyire ment megállapodását találjuk. Elég a helyzetnek ez áttekintése, hogy ehez képest föladatunkat körvonalé­zzaa. Ha tavaly a letűnt háború következményi so­rának lezajlását kellett vigyáznunk, s azokkal szemben megóvnunk érdekeink sértetlenségét s állásunk — mozdulatlanságát , ma midőn a béke európailag megszilárdult, — ma már a létezőknek e conserválása,­­ többé nem mint előtérben álló feladat, csak mint­ a múlt­ért való mindenkori kötelesség néz reánk. Ezután még egyszer köszönetét fejezve ki, a tárgyalást megnyitottnak nyilvánítja, azon hoz­záadással, hogy adjon a bizottság e munkálko­dásában igazabb kifejezést a mindnyájunkkal közös forró óhajnak ; éljen, viruljon örökké a haza. (lelkes éljenzés) [éljen az emberi lét leg­szélsőbb határáig népe örömére és boldogságára a király. (Zajos éljenzés.) Andrássy Gyula gr. T. országos bizottság. Megala­kulván ekként a t. országos bizottság, van szerencsém jelenteni, hogy a felsége holnap azaz 17 én fogja az országos bizottságot Budán a várban d. u. 2 órakor fogadni.A fogadásnak rész­leteiről a delegáció igen tisztelt tagjai az elnökség útján fognak értesülni. Ezt előre bocsátván van szerencsém a közös ministériumnak előterj­esz­téseit és pedig következőket bemutatni. A közös államháztartásnak előirányzatát az 1873-ik évre az összes mellékletekkel, a közös külügyminisztérium emlékiratát az 1873. évi előirányzathoz, a közös külügyministerium elő­terjesztése a k­ülügyministeri palota belsejének helyreállítása tárgyában; a közös külügymin. előterjesztése a párisi nagy­követségben az 1872. évben felmerült költségek fedezése iránt; a közös hadügyministeriumnak előadása az 1873. évi előirányzat indokolása tárgyában ; a közös had­­ügyministeriumnak előadása az 1871 évi hitel­­maradékainak felhasználása tárgyában, a hadi­tengerészetnek az 1873. évi költségvetésre vo­natkozó indokolása, a közös pénzügyministerium felvilágosításai az 1873. évi előirányzathoz, a közös pénzügyministerium válasza a bizottságok határozataira és kivonataira, a közös pénzügy-

Next