A Hon, 1873. január (11. évfolyam, 1-25. szám)

1873-01-16 / 12. szám

12. szám. XI. évfolyam. AB61 Reggeli kiadás. Buda-Pest, 1873. Csütörtök, jan. 16. Kiadóhivatal s Barátok-tere, Athenaeum-épü­let földszint Előfizetési dij : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: hónapra.................................2 frt — kr. 5 hónapra........................................6 „ __ „ 6 hónapra...............................12 , __ „ Az esti kiadás postai különkü­ldéseért felillfizetés havon kint . . . . 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdheti), , ennek bármely napján történt!. is, mindenkor a hó első napjától l»»,f számíttatni. T T *|VT HON POLITIKAI ES KÖZGAZDÁSZAT! NAPILAP. Szerk­eszté­ii iroda : Sajátok­ tere, Athenaeum-épü­let 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK M­intúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Ba­rátok­ tere, Ath­enaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás „A HON“ X 1-dik évi folya­­mára. Előfizetési árak: Negyedévre . . 12 frt e „­­ Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfize­tésre a postai utalványokat kérjük használni, me­lyek bérmentesítve tíz írtig csak 6, 10 frton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések’ a „Hon ki­­adóhivatala“ czim alatt Pest, Ferencziek­ tere 7. sz. alá küldendők. A „HONY kiadóhivatala, Buda-Pest, január 15. Lehet e nálunk ma adóemelésre gondolni ? Az 1873-ki költségvetés az első, mely az ország pénzügyi helyzetének roszasá­­gát bevallja és komoly figyelmébe veszi. Szegénységi bizonyítványt ad ki azon pénzügyi politikáról, melyet a kormány öt év óta, az ellenzék folytonos figyelmez­tetései daczára, követ s reámutat az ös­vényre, melybe az állampénztár, hasonló gazdálkodás mellett menthetlenül el fog merülni. Mi ezen szomorú pénzügyi helyzetnek oka? — mind itt, mind máshol eléggé volt fejtegetve. Elég e tekintetben reá­mutatni a 67-ki kiegyezkedés által elfo­gadott nagy terhekre; a nemzet megkö­tött kezére a hadsereg körüli gazdálko­dásban ; a ter­vszerűtlen, drága vasúti épít­kezésekre s a legutoljára (?) maradt egyez­kedő fél, a bécsi National-Bank uralmára, mely ma már akként beszél velünk, mint valami régen meghódított, s most reni­­tenskedő csekély provincziával. A magyar törvényhozás pénzügyi bi­zottsága lelkiismeretesen végig tapogatta már most a költségvetés minden egyes tételét; vonogatott itt száz, ott ezer forin­tot néha oly tételekből is, melyekhez a lelkiismeretes hazafiságnak még hozzá kellene toldania; itt egy fejlődni kezdő közművelődési intézetet bénított meg; amott egy leendőhöz vette el minden re­ményünket , — és végre is , midőn már minden levonását összegezte, arra az eredményre jutott, hogy bizony azon né­hány száz­ezer forint levonásával nincsen segítve úgy szólva semmi; még a rendes bevételek és kiadások közötti egyensúlyt, az okszerű államgazdászat eme kezdőbe­tűjét sem lehetett elérni ily módon. De hát sokat költöttünk önmagukra, nagy befektetéseket tettünk szellemi és anyagi érdekeink előmozdítására? Bel­ügyi reformjainkban tovább nyújtózkod­tunk, mint meddig a takarónk ér? Néze­­tünk szerint nem. Mint közelebbről ki­mutattuk, összes szellemi fejlődésünk té­nyezőire alig fordítunk mindössze 10 — 12 milió forintot az 5 év alatt; jóval kevesebbet, mint mennyit egy-egy északamerikai megye; anyagi érdeke­inkkel szemben sem voltunk különö­sen bőkezűek; sőt annyit sem tet­tünk meg, mennyivel a nemzeti ipar és kereskedelem kifejtése tekintetéből első lépések gyanánt okvetlenül szükség van; főbb vonalaink: a fiumei, az északi, ke­leti, délkeleti, és déli világ-vasútvonalak máig sincsenek kiépítve; tengeri kereske­delmünk érdekében alig történt valami; mezőgazdasági és ipari fejlődésünk alig érte el ifjú korát, s már­is „az enyészet bús szele“ fenyegeti. A hiba tehát nem abban volt és van. Fekszik első­sorban az idegen isteneknek tett áldozatokban, mely a szülemlés pilla­natában levő nemzettől az életerőt 3 — 4 százmillió frtig elvonta — a közös kiadá­sok és államadóssági hányad alakjában. Fekszik másodsorban ott, hogy a tervsze­­rűtlenség a fennmaradt csekély tőkét sem oda helyezte, hol legtermékenyebb lett volna s nem gondoskodott előre sem a szellemi, sem az anyagi téren, hogy a jogi — vagyis inkább jogtalansági — akadá­lyok a tett áldozatok hatását meg ne bénít­­sák; a most az ultramontanismus és feleke­­zetiség — majd egy úrrá lett idegen pénz, hatalmasság, egy ellenérzelmű plutocratia vágja útját a nemzet gyarapodásának. Elég, hogy a baj megvan , az örvény közeledik ; mentő­csolnakról kellene gon­doskodni. A pénzügyi bizottság már sejteti az utat, módot, mely által a kormány segí­teni akar, ez a reá nézve kétségtele­nül legkönnyebb és legegyszerűbb mó­dozat, mely bizony kevés pénzügyi láng­észt követel, az adók fölemelése. Hiszen az bizonyos, hogy egy oly nem­zetnek, melynek pénzügyi hajója sülye­­dőben van csak három út áll megmenté­sére : a jobb gazdálkodás, a hitel és az adófelemelés. Tetemes összegeket gazdálkodni meg a mi belügyi költségvetésünkben,­­ szerény nézetünk szerint a lehetetlenség­gel határos. Szellemi téren nincs egy tétel összes háztartásunkban , melyet megkétszerezni, néha megtízszerezni nem kellene. Közlekedésünknek is még legfon­tosabb eszközei is parlagon hevernek Vagy elhagyjuk-e iskoláinkat , közin­tézeteinket? Ne építsük ki fő világvona­lainkat s az ezekbe életet adó első rendű kőutainkat ? Parlagon hagyjuk gazdasá­gunkat, iparunkat ? Ez teljes lehetlenség. A végrehajtó hatalom körében is kevés meggazdálkodást tehetünk; lefelebb egy pár minisztériumban lehet nagyobb hivatal leszállítást eszközölni.De a deficit sarából ez sem fog kivonni. Egyetlen tétel van, melynél nézetünk szerint meggazdálkod­ni lehet is, kell is:e véderő új orga­­nizatiója s gazdaságosabb kiál­­lítási, fenntartási módja. Itt évenkénti 10—15 millió forint meggaz­­dálkodása lehetőnek mutatkozik, a­nél­kül, hogy a nemzet védképessége csak legkisebb csorbát is szenvedjen. A hitelműveletek ez idő szerint úgy látszik nem igen valók nekünk. Igen drágán kapjuk a pénzt s nehezen hisszük, hogy a váltókkal fizetett váltók, az új adóssággal fizetett régi adósságok nemze­tei valaha kisegítettek volna a deficitből. Hátra van még a harmadik eszköz: az adófölemelés. Nem akarjuk vitatni, hogy vannak ese­tek, midőn az adófölemelése valamely nemzet gazdasági, vagy gyáriparát még fokozza; vannak újra más esetek, midőn a nemzet jövendője oly áldozatokat köve­tel, mint a hajóstól, midőn utolsó málhá­ját is tengerbe veti, csakhogy saját életét megmentse. De ez esetek közül egyik sem létezik még ma Magyarországon. Termé­ketlen évek a mező­gazdaság tőkéjét tá­madták meg, a gyár és kis­ipar pedig inkább segélyért kiált. Maguk miniszte­reink régen beismerték, hogy az adózó nép részben már tőkéjét emészti föl, s hogy magasabb adóval a földmivelés alig terhelhető. Általános adófelemelésről tehát néze­tünk szerint szó sem lehet, és pedig any­­nyival kevésbbé, mivel maguk pénzügyé­­reink ennek épen ellenkezőjét ígérgették. S ily ígéretekkel kecsegtető, igy gazdál­kodott miniszterek kezébe a nemzetnek utolsó adófillérét tenni több volna, mint a­mit a józan ész és politika megengedhet. Hanem azért igenis emelhető az ország összes adó­kontingen­­se, az arányos elosztás és ezé­n­­szerű adóreformok által. Ezt elismeri mindenki, a­ki tudja, hogy az or­szág lakóinak épen legtehetősbbjei, a legnagyobb tőkék és jövedelmek vonat­nak ki az arányos adóteher alól. Tessék a „pénzügyi lángeszet“ e té­re­n foganatosítani. Mert drága adóssá­got fölvenni, a bécsi bank előtti fejet hajtani, vagy kimondani, hogy az adó annak reformja előtt, ennyi s ennyi száza­lékkal emelendő. — ezt akárki fölfedez­heti. P. Szathmáry Károly. — A baloldali kör tegnap esti (jan. 15.) értekezletén a pénzügyi bizottság általános jelentése tárgyaltatott. Ezen kívül egy csalhat­­lansági dogmát kihirdetett püspök ellen inté­zendő interpelláció jelentetett be. — Lapunk egyik közelebbi számában reflec­­tálván a „M. Újság“ azon közleményére, mely szerint a Ludovicaeum lovardája azon órákban, melyekben a növendékek nem használják, a honvéd lovasság kizárásával a cs. kir. lovasság­nak bocsáttatott volna használatára, abbeli vá­rakozásunknak adtunk kifejezést,hogy az uj hon­védelmi miniszer sietni fog az orvoslással, ha a dolog csak ugyan igy áll. Azóta illetékes helyről oly felvilágosításokat vettünk, melyek kitüntetik, hogy a dolog épen nem áll igy. A lovarda a cs. kir. lovasság kérelmére egész készséggel bocsáttatott ugyan ennek használatára, a minthogy e kérést megtagadni nem is lehetett volna, a midőn honvédség és sor­had egy czélt, egy érdeket szolgál, egymást kü­lönösen támogatni törvény szerint hivatva van, a midőn hasonló esetekben, p. o. Aradon, Kecs­keméten a sorhad mindenkor egész készséggel engedte át lovardáit a honvédek használatára, s engedi át mindenütt a hol kívántatik, közös használatra gyakorló és lőtereit, és a midőn végre a lovarda a kérelmezett órákban, —8-11- ig — használatlanul állott; de ezért a helybeli honvéd-lovasság — mellesleg megjegyezve, sok­kal később érkezett és egyátalán előre nem lát­ható — kérelmét megtagadni, azt a lovardából kizárni, sem nem kellett, sem nem szándékolta­­tatott soha; a reggeli 7 — 8 órai és az esti 5—7 órás időköz még mindig fennmarad a helybeli honvéd lovas század rendelkezésére; az az állí­tás épenséggel, hogy e század kérelme már meg is tagadtatott volna, teljesen alaptalan: e kére­lem csak a napokban jutott a ministeriumhoz, és a megfelelő, a honvédség érdekeinek telj­e­­sen megfelelő, rendelkezés csak köze­lebb fog kiadatni.­ ­ „HOH“ TÁRCZAJA. A jövő század regénye. Nyolcz kötetben. Irta Jókai Mór. Első rész. Az örök h­arcz. Második­ kötet. (30. Folytatás.) Az Ipho­r. A múlt század első felében, 1837-ben, a szé­kelyföldi havasok északi részén a föld volcáni működésének adta jelét. Az a hegycsoport, mely­nek kiváló csúcsait a Likas havas, a Gyilkos te­tő, a Nagy Czohard és a Nagy Hagymás képe­zik, ismételt földrengésektől lett háborgatva. A Likas havas óriási czukorsüvegként felmagasló alakja, messziről elárulja a kiégett vulkánt; te­tején mély üreg van, melyről a legrégibb idők­től azt zárták, hogy közlekedésben áll az Olt vi­zével : egyszer egy ludat dobtak bele a pászto­rok s az Szent-Domokosnál jött ki az Oltban. Leszállnibele életveszélyes volt, mert fojtó gőzök jöttek fel töle. Délfelé a Nagy-Hagymás hegye­inek több or­ma elkezdett koronkint füstölögni, oldalaikból nehéz szagu gázak törtek elő.Ritkán vetődött erre utazó, ki az európai tudós világot figyelmeztette vyolna e volcáni hegycsoportozatra; még Humbold sem tudott felőle semmit. Csupán a benszületett székely irodalmi férfiak vették maguknak a fáradságot, hogy e nehezen hozzá­járulható, vendégszeretetlen sziklakebelt meglá­togassák, melyhez itt nem vezet patak medre­ken át, vízben igazolva lehet nagy életveszély közt oda eljutni. E benszülött tudósok egyike Orbán Balázs, maga is látta füstölögni e volcáni hegycsúcsokat, s még ő elragadtatással írja le a gazdag szűzerdőket, mik e völgyet környezik, s ragyogó tollal az ős tenyészetet, mit emberláb nem taposott soha. De száz év minőt változtatott e tájon ! Már 1837-ban a vulkáni tűznek isegyik jelen­sége az volt, hogy egy földrengés két sziklaor­mot összedöntött, s ezzel egy völgyszorost be­temetett, melyen keresztül egy patak folyt alá. E patakból a sziklagát mögött a havas völ­gyében egy új tó lett. A havast is, a patakot is, a tavat is Gyilkos­nak híják — és időktől fogva. A Gyilkos azután száz év alatt rá­szolgált a nevére: meggyilkolt maga körül mindent. Eleinte szép, üdítő tünemény volt: egy hava­si tó, melynek tükréből az elnyelt fenyőfák csonkjai meredeznek elő, miknek ágára vizi vi­rágok futottak fel, kristályában fekete pettyes pisztrángok eviczkélnek, partjait nefelejts bo­­zót fedi; — hanem a mint a tó növekedett, a mit „Volcan“ hatalma alkotott, előállt a „Nep­tun“ működése is. A hegyoldalakba átszivárgó víz azt a földalatti vegytani forradalmat idézte elő, mellyel a Monte Cerbeli vidéke lepte meg­ egyszerre a természet­vizsgálókat. Ez is olyan rosz nevű hegy volt eleitől fog­va : „Mons Cerberi“ de az elátkozott Maremmek homocsarának alkotása nem megy a középko­rig vissza. A Gyilkos völgye ugyan az lett Erdélyben, a­mi Volterra vidékén a „mofettek“ dágványa. „Dágvány “-nak nevezik az olyan mocsarat, mely alant kifejlő gázoktól pöffed, kifakad,gőzt fuvall. A hegytetőrül nézve a XX-ik század köze­pén, a Gyilkos völgye egy füstölgő katlant mu­tat fel; a kopár hegyoldalak magok is kékes párázatokat szűrnek keresztül, s azoknak csa­padékai kékes, sárgás, zöldes rozsdakint fedik a sziklaoldalakat, és a leomlott erdők törzseit. Tenyészet nincs itt többé. Fa, fa, virág, ki van ölve. Kopár sziklák hevernek szerte a mélylyel, mind befüstölve érczpárával, s a Gyilkos tó­ban nem lakik többé élő állat. Az egész völgy, a­mi még föld volt, körül a tó vize mellett, és a hegyvágányok között, szü­netlen füstölög,égett fekete felszínén tajsagos fol­tokat mutat; néhol magasra feldagad,mintegy­ tá­­lyog,s mikor az kifakad,tölcsérén magas gázsugár lövell fel, csavart kígyózó festoszlopok, e kürtők azután évekig fújják fel gázaikat az égbe, mig másutt uj kémény nem támad, s akkor a régi lelohad. Az egész talaj ég, forr, inog. Istenkisér­­tés leszállni reá. Vakmerő emberek balsorsáról sokat beszél a népmonda, s ide tévedt bar­mok rendesen elvesznek. — A ki alatt az égő föld leszakad, menthetlenül odavész, mint­ha oltott mészverembe bukott volna, s a nehéz kénszag már messziről elfojtja a mellet. S e két négyszög mértföldnyi dágványt apró, szivárgó patakok szelik keresztül, miknek színe, a fenekükre lerakott csapadéktól majd rozsdás, majd világoskék, majd tejfehér. Vizük bórsavas ammonsóval, kénsavas agyaggal, mésszel van terhelve, szén és kénsavany és köneny illan el párázataikból.­­ Alacsony martjaik kékülnek, sárgulnak; de nem nefelejtstől szirontáktól, hanem kénvirágtól és egy különös világoskék jegecstől, mely hegyes tü alakokban képez vi­rágokat, mint az ammóniák. Derült időben legélénkebb a völgy füstölgése, mig esős időben megcsilapul s ilyenkor hozzá járulható a tájék. Néha, mikor a „Bökény szelet“ — a „muszka szél“ neki indul s három nap három éjei folyton dühöng, akkor tisztára derül ki a Gyilkos völgy; még a füstkatlanok is elpihennek ; hanem min­den ilyen viharra az következik, hogy a Likas havas kráteréből elkezd felszálni a lomha füst, a bérczcsoport földalatti lökésektől rázkódik,s arra a gőztölcsérek újra fellökik füstoszlopaikat, a Gyilkos oldalából moslékos patakok ömlenek elő, miknek saját színe sokáig vegyületlenül kóvá­lyog a Gyilkos tó smaragdzöld vizében. Ha a Bökény szele télen érkezik, egyúttal hóval takarja be az egész völgyet; mikor aztán a völgy újra felébred, foltonkint kék zöld, sárga hó lesz abból. — Ott pokolbeli örök nyár van. Néha pedig hosszantartó aszályos nyár végén egészen alapadnak; patakok, források, a tó fel­színe bebőrösödik; valami vegyülék, mely a savakkal saturált víznél sokkal könnyebb, vas­tagon belepi azt; a füstfúvó likak álomra eresz­tik földalatti szörnyeiket; a dágvány össze­visz­­sza repedezik, s a kisebb posványok fenékig ki­száradnak. És olyankor azoknak a fenekein va­lami kékbejátszó csapadék marad, felpattogzó cserepekben, felszíne gyöngyház fényű, egyes hosszú kékszínü kristályok is találhatók közte. Hanem az egésznek nem lehet semmi hasznát venni. Se nem timsó, se nem gálicz, hogy érde­mes volna elhordani háton s megkínálni vele va­lami gyárat. Erdélynek és különösen a Székely­földnek sok nevezetes volkáni tüneménye van, a­mik szűk körben régóta köztudomásúak, ilyen a torja­ kén­­barlang, s annak oldalán a gázvolkán (en­nek is „Gyilkos“ a neve) melybe a fölötte elre­pülő madarak beleszédülnek, ilyen a kovásznál „pokolsár“, a népes város közepén folytonos forrongásban levő iszapvulkán, mely időközön­ként megújuló kitöréssel lávafolyamokat áraszt maga körül s olyankor gőzoszlopok között má­­zsányi köveket hány fel a magasba, oly tömeg­ben, hogy mikor elcsendesül, tátongó üreg ma­rad utána. S a kovásznai nép aztán, igazi szé­kely flegmával összeszedi a kihányt sziklákat s száz szekér számra hordja vissza az iszapvolkán üregébe: „ha kihánytad, nyeld el megint!“ — A „pokolsár“ aztán a másik évben megint kido­bálja nekik a köveket. Madarason két ilyen sár­­volkán működik. Hanem a világhírű termé­szettudósok erről mind nem tudnak semmit. El­mentek a Caucasusba­, a tamáni félszigetre a volcánokat észlelni, leírták a turandoghi sárhá­ny­ókat,a turbacoi volcáncitásokat, az izlandi sof­­fioneket, a délamerikai iizokádó kúpokat, mik egy barát szentek­ vizétől váltak át „Volcanos de fuego“-ból „Volcanes de agua“-okká; isme­retes volt előttük a chinai Ho­sang hegye, a ja­vai Gumung Kelut fojtó völgye, a „Pakaruman“ (holtak völgye), csak arról, a­mi legközelebb esett hozzájuk, az erdélyi vulkántünetekről nem tudtak semmit. Elmentek a föld túlsó oldalára, vademberek, vadállatok közé természetet tanul­mányozni , csak a világ legvendégszeretőbb né­pét nem kereste fel semmi európai tudós soha. Még a természettüneményeket is agyonignorálta a nagy világ, ha azok Magyarország földéhez voltak kapcsolva. De nehogy idegenfalással gyűl­t­a­­son ben­nünket valaki, sietünk hozzá­tenni, hogy maga a magyar tudósvilág is épen így agyonignorálta azokat. Csak nagy későn akadt egy-egy pénzügymi­niszteri osztálytanácsos kezébe egy ilyenforma adat: „a gyergyószentmiklósi kamarai urada­lom gy­ilkosvölgyi bérletére senki sem vállalko­zik többé, miután egészségtelen gőzök kifejlése, s az erdők elpusztulása folytán az eddigi hamu­­zsírégetés üzlete lehetetlenné vált.“ Ennek a következése aztán az lett, hogy no­­hát ha egészségtelen gőzök miatt azt a nagy darab földet nem lehet használni, akkor el kell adni. „Fort mit Schaden !“ államháztartási jelszó. Mintegy húszezer katastrális holdat tett az a darab föld. Két egész négyszög mérföld. Az első árverésen öt forint volt a kikiáltási ár holdan­­kint,t­örök árban. Akkor egy vasúti vállalkozó, a­kinek kőre volt szüksége, ígért érte holdan­­kint négyet. Annyiért nem adták. — Két év múlva aztán megint dobra ütötték. — A vasút már akkor elkészült, kő nem kellett, hanem jött egy másik vállalkozó, a­ki fürdőt remélt a furcsa forróvizre építeni, az ígért holdankint három forintot. — Nem adták neki. — Újabb két év múlva aztán az is kiderült, hogy nem jó víz az fürdésre. — A harmadik árverésnél aztán senki sem jött a Gyilkosra árverezni. A pénzügymi­­niszerek pedig nem tűrhették, hogy a rubrikáik­ban évről évre ott álljon egy rendíthetetlen tétel, melynek a „Bevétel“ rovatban állandóul egy nagy gondolatjel a kisérője. El kell adni minden áron a Gyilkost. Kikiáltási ár egy forint! Ekkor érkezett haza a katonaságból az ifjú Tatrangi Dávid. Megtekinté a halott völgyet s ígért érte holdankint másfél forintot. — Ráütöt­ték. Övé lett az egész Gyilkos, pokolvizestül, volcánostul, égő mocsárostul együtt harmincz­­ezer forintért. Azt a pénzt is a „gyárhitelintézettől“ vette fel tíz évi törlesztésre, — mint illik, tíz szásztóli kamatra. A­kik azt hallották, azt mondták rá, hogy: „az apja égbejáró bolond volt, a fiú pokolbajáró bolond lett!“ Mit csinál azzal a pokolvölgygyel ? (Folytatása következik.) Töredékek a Királyföld közigazgatási rendezése kér­déséhez. Tanulmány Jakab Elektől. • V. Második sarkelve a 12. pontnak, hogy az ösz­­municipium politikai egységét az egyetemi gyű­lés — Universitas — fejezi ki (1. pont); az egyetem az összes kerületekkel közös ügyekben szabályalkotási joggal bír, szabályalkotási jogát bármely szék és vidék ráruházhatja; az egye­tem képviseleti jogot gyakorol (9. pont) s mint­hogy csak időnként gyűl össze, állandó helyet­tesítőjéül egyetemi hivatal állítandó fel, mely az egyetemi ügyekben felelős igazgatási és vég­rehajtási közeg legyen, azonképpen, mint a szé­keket és vidékeket illető ügyekben végrehajtók és felelős igazgatók azok közigazgatási hatósá­gai (3 p.); e hivatal készíti az előterjesztéseket az egyetem számára; hatásköre a municipalis egység és a kerületek municipalis­ jogai fentar­­tása értel­m­ében állapittatik meg. Itt valóban elmondható: satér anguis in herba­e kígyó rejlik a fűben.— Bámulatos ügyesség­gel van a personificált egyetemet képviselő hi­vatalban, egy általa választott, de az államtól fizetendő új bureaucratia magva elhintve,az egye­tem törvényes elnöke a kormány által kineve­zett ispán kezéből az elnökségi jog bizonyos ese­tekben kivéve, (11. pont) s az egyetemi hivatal egyik választandó tagjára ruházva, a törvény­­hatósági jogok önigazgatási joga egy szelíd jogi ürügy, az önkéntes átengedés folytán azok ke­zéből kivéve s ekképen az egyetem, illetőleg az egyetemi hivatal legislatív és administratív ket­tős hatalma örökre megállapítva, mert a 12.pont szerint a most alkotandó törvényen az egyetem tehát az azt helyettesítő hivatal meghallgatása nélkül választani nem lehet. Tisztázzuk legelőbben az e­g­y­e­t­e­m fo­galom­szavát. — Ezt a 12. pont szerzői úgy ál­lították fel művekben, mint egy folytonos életű organikus hivatali testületet; a kerületek, (he­lyesebben : székek és vidékek) évenkint csak egyszer-kétszer összegyűlni jogosult követeit mintegy personificálva, állandó dicasteriummá tették .... Ez a valóságban nincs úgy, s mint­hogy egy ily változó egyénekből álló s rövid éle­tű testület a kormány irányában felelős lenni nem tud, az államkormányzás pedig felelősség nélküli testületekkel nem lehetséges, az egyetem egy permanens hivatal rendezését javasolja, s egyfelől felelősséget és végrehajtást, más­felől az előterjesztés készítést és szabályjavaslatok dolgozását is arra kívánja ruháztatni. Nem hiszem hogy Magyarország ilyesmit al­kosson. —A múltban ily értelmezése és jogköre az egyetemnek s egyetemi Comitiatusnak nem volt, s ha tán valaki a tekintetben az eddigi ál­lapotokra hivatkozik, határozottan vissza kell utasitnunk. — Az egyetem­e­ Universitas,Com­­munitas fogalomszó magyar királyaink alatt a székely székek, vármegyék, vidékek politikailag jogosult részét, Verbőczi úgynevezett popu-­­­u­s­át az egyes törvényhatóságok közönségét külön külön, és ismét a magyar, székely és szász rendi nemzeteket illetőleg azok közönségeit együtttvéve, egyetemben jelentette. — Ezt már a szó érteménye is mutatja. Mikor az önálló törvényhatóságok gyűléséhez a kormány rendeletet, vagy felhívást intézett, ily kifejezéssel élt: Kolozsvármegye, Marosszék, Kővárvidék egyetemének, a régen törvényes latin udvari irály szerint : Universitati Comi­­tatus Kolozs, Sedis Maros et Distriktus Kővár, sőt e kifejezés volt használva a szász nemzet kö­zönségéhez intézett rendeletekben is akkor, mi­dőn annak követei gyűléseken együtt voltak, melynek tagjai u. m. az egyesek,­­ városok, szé­kek Erdély rendi alkotmánya szerint egyenként polgári állapotúak, személyes nemességgel nem birók voltak, de maga a nemzet együttvéve mé­gis nemes­i­i­elyta, volt s melynek szintúgy, mint a nemesrészti vármegyéknek és székely székeknek, ispánja és nemesi jurisdictioja ki­rálybírója volt.­ A vármegyék, székely székek és magyar vidékek közönségeivel, illetőleg azok közgyűléseivel szemben 1846-ig, a magyar nyelv hivatalossá tételéig maradt használatban az Uni­­versitas kifejezési alak, azután a közön­­s­é­g fogalomszót használják, igy p. o. Kolozs­vármegye, Aranyosszék közönségéhez sat. A szászoknál ellenben azon okból, hogy az ő közönségük gyűlése évenkint egy-két ízben hu­zamosabb ideig ült együtt, az Universitás az egyetem nevet máig megtartotta. Hogy nálunk s köztünk az egyetem­ elnevezés olyan állandó testület;bizonyos hitforma jelleget vett fel, annak egész története van. Báthori István erdélyi fejedelmet a szászok Békés Gáspár ellenében buzgóan segite­ték s ezért jutalomra tőle ígéretet nyertek. Lengyel királysága, dicsősége tetőpontján Fronius Má­tyás brassói tanácsossal összeszedetett helyhajó­

Next