A Hon, 1873. október (11. évfolyam, 225-251. szám)
1873-10-18 / 240. szám
340. szám. XI. évfolyam. Reggeli kiadás:ILj? ifj Kiadóhivatal: Barátok tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli es sti kiadás együtt: 5 hónapra......................................6 frt —kr. 6 hónapra...................................12» — » Az esti kiadás postai külünküldéséért felülfizetés negyedévenkint . . . 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek^ bármely napján történik is, mindenkor a hó^áőr napjától? számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda, Barátok tere, Athenaeum-épület 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás A NO A“ Ál-ílik évi folyamára. Előfizetési ára’!• Félévre........................12 frt » Negyedévre .... 6 frt gSIF* Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalvány filat kérjük használni, melyek bérmentesítve tia írtig sak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a »Hon kiadóhivatala« czim alatt Pest, Ferencaiek tere 7. sz. alá küldendők. A „HON“ kiadóhivatala. Budapest, oct. 17. Budapest, oct. 17. Olvasóink túlnyomó része talán észre sem vette a 3 — 4 sornyi újdonságot,melyet e hét kezdetén, a „L. C.“ után, majdnem minden fővárosi lap közölt, miszerint, hála az itteni német főconsulság fáradozásának, november elsejétől fogva egész Németországban jótékony adakozások fognak gyűjtetni hazánk ínségének enyhítésére. Részemről egy percig sem kétkedtem, hogy nyomban követi e közleményt a meghazudtolás, vagy a mi kormányunk, vagy a német ügynökség részéről. E meghazudtol eddigelé elmaradt, a vidéki s a külföldi sajtó útján az ártatlannak látszó hit minél tovább terjesztetik. Komolyan kell tehát hozzászólanunk. Történt nem egyszer, minálunk is, külföldön is, midőn valamely város vagy vidék előreláthatlan, csapás által (tűz, víz, járvány, stb.) tönkre tétetett, hogy a megsujtottak szegényebb részének a gyors felsegélésére az egész országban, sőt az ország határain felül is igénybe vétetett a jótékonyság érzülete. De egészen új, legalább én előttem, azon tünemény, hogy egy rész aratás következtében egy becsületes és csak félig-meddig önérzetű állam azonnal a külföldöni kolduláshoz fogjon. Megeshetik — ámbár majdnem lehetetlennek hiszem — hogy még ezen megaláztatásra kárhoztatva látjuk magunkat előbbutóbb, ha netalán az állampénztár teljességgel képtelennek mutatkozik a segélyezésre, ha a mostani , általános pénzválság még hónapokon át folytatja a forgalmat megbénító hatását, ha egy rendkívüli zordon téli idény a nyomort mértéken túl növeszti stb. De mindenesetre a külföldöni koldulás megszégyenítő szélsőségéhez csak akkor szabad folyamodni, midőn kormány s országgyűlés, a megyék s városok, a testületek s a honi magány-jótékonyság megtették a tőlök kitelhetőt, midőn saját segélyezési képességünket majdnem kimerítettük. Már ma, midőn mindezen irányokban még semmi sem történt, még nem is kísértetett, Európa jótékonyságát igénybe venni, s pedig nem is valamely különösen sújtott helyiségek s vidékek, hanem az országos ínség enyhítésére: ezt absolute összeférhetlennek hiszem becsületünkkel, méltóságunkkal, hitelünk érdekével. Igaz, hogy nem mi kértük e külföldi segélyezést; a német főconsulság, úgy látszik, saját jószántából teszi a kezdeményezést. De ezáltal csak annál megszégyenitőbbé válik az egész ügy! Oda jutottunk-e már, nyomorúságunk s nyomorultságunk oly anynyira köztudomású s megvitázhatlan tények-e, hogy mindenkinek szabadságában áll, megkeresésünk s megkérdeztetésünk nélkül meghúzni Európaszerte a koldulási harangot s alamizsnát kérni szegény Magyarország számára? Cisleitkániának is volt ez idén rész aratása,s a „Krach” érzékenyebben sújtotta, mint sújtotta hazánkat. Francziaországnak is volt ez idén rész aratása s a közvetlen megelőző években a legszörnyűbb csapásokat kiáltotta. Eszeágába jött-e ezért valakinek, azonnal a külföld jótékonyságához folyamodni ? Vagy mit mondana a megszorult, de becsületes pesti kereskedő vagy iparos, ki mielőtt saját erejét a túlsó határokig megfeszítette, mielőtt még legbensőbb barátjainak jóakaratát igénybe vette, azt hallaná, hogy valamely hívatlan s üggetlen szomszéd nyilvános gyűjtéseket rendez számára? Tiltakozni fog ez eljárás ellen a legjogosultabb indignatióval. S egy nagy ország ezt renden találná s eltűrné? Tudtommal, bárhol s bármi czélból felajánltatik a nemzetközi adakozás, ez csak az illető ország kormányának vagy illetékes bizottságának felszólítása folytán történik meg, melyben ezen adakozás kéretik. Az pedig, hogy még mielőtt az ország bármikép nyilatkozott volna, hogy saját erejéből nem tud magán segíteni, a külföldnek ez országban székelő valamely képviselője az alamizsnagyűjtéshez fogott volna, én erre példát nem ismerek az életrevaló államok történetében. Az itteni német főconsulság jó szándékát s nemesszivűségét kétségbe nem akarom vonni, mert akkor különös megnevezést kellene alkalmaznom eljárására, de a legtisztább szándék feltevése mellett is kezdeményezését legalább nagy tapintatlanságnak kell mondanunk. Köszönjük a jó szándékot, de a sajtónak kötelessége — minthogy ez máshonnét nem történik — Magyarország becsületének, méltóságának s hitelének érdekében tiltakozni e szándék foganatosítása ellen. Ha van ínség (ennek mérvét eddig elé nem ismerjük), a kormány s az országgyűlés, a megyék s városok, dúsgazdag papságunk s főnemességünk stb. elsősorban is hivatvák, tehetségük szerint járulni ennek enyhítéséhez. Míg ezen irányban a végletekig nem mentünk, az európai koldulás szervezése meg nem engedhető. Horn Ede: A „HON* T ARCZAJA. A modern franczia irodalomról. II. Soha még utczaharcz oly szerencsésen nem volt jelenetezve, mint a júliusi forradalom. Az egész világot bámulásra kelté ez, s a forradalom, ágyazólva, elsajátná általa a lovagkor dicsfényét. Hősiesség a veszélyben, a könyörületesség a legyőzöttek iránt, az önzetlenség, szóval a valódi nemesség minden tényezője egyesült benne. A nép szétromboló a királyság ágyúit, kíméletes maradt a kincsek, az emlékek iránt. Mind ez, mind a reá következett politikai fejlődés sokkal szebb volt, semhogy tartós legyen. A győzelmi ittasság elmúltával sokkal praktikusabb felfogás jelenségei mutatkoztak. Beranger egy szép költeményt írt miniszterekké lett barátaihoz, melyben maga mindent visszautasít, de e tekintetben bámulója sokkal több volt, mint követője. Midőn Börne pár héttel a forradalom után Strassburgból Pariéba akar menni, a rendes járatú postakocsi teljesen el volt foglalva oly egyének által, kik hivatalt keresni mentek Párisba. A német iró külön kocsit volt kénytelen fogadni. A hivatalok a szabadelvűek e »vállalkozó« szelleme folytán, teljesen újból töltettek be. Ez új betöltésben jelentékeny szerepet vittek az írók s a tudósok. Guizot, kevéssé később Villemain, Salvandy, Thiers miniszterek lettek. Viktor Hugo azt hiszi, hogy mert reformálta a színpadot, reformálni fogja a társadalmat s az államot is. Mindenki, aki csak valamelyes sikerrel forgatta tollát a szabadelvű eszmék terjesztése körül, igényt tartott első vagy legalább is másodrangú állásra; azt azonban nehéz lenne eldönteni, várjon nyertek-e amaz állások velők annyit, mint amennyit a tudomány kétségbevonhatlanul vesztett. A legkomolyabb szellemek mind jobban hozzászoktatták magukat a felfogáshoz, hogy úgy tekintsék a gondolatot s a formát, melybe azt a művészet öltözteti, mint a siker eszközét arra, hogy műveik bizonyos politikai reklám legyenek mellettük, s igy történt, hogy a restauratió irodalmi föllendülése ellankadt, míg az államszolgálat, daczára ez új elem közrehatásának, nem sokkal lett jobbá. Nem mintha a jó szándék hiányzott volna. Thiers tagadhatlanul a miniszteri székbe is magával vitte ama szigorú és kizárólagos történelmi felfogást, mely műveiben uralkodik. Ő mindig az volt, ami ma: a kormányzás fogásaiban igen járatos, eszméit ékesszólása által elfogadtatni tudó minister. De nem volt ment faja hibáitól sem. A politikai ügyesség, a harczi dicsőség bűn, alkotmányos szólamok és bürokratikus önkényben, voltakos elvek, s a pápával való szövetség, a védvámrendszer s mindenekfelett Németország s különösen Poroszország gyűlölete: ez volt hitvallása a férfiúnak (német szerzőnk utána teszi, hogy ez ma is), ki Lajos Fülöp alatt a szabadelvű , hazafias eszméket képviselte. A júliusi monarchia voltaképi doktrinérjei kevésbé érdemlik e bírálatot. Különösen Guizot nem egy ízben tett komoly kísérletet, hogy szavai és tette által méltó kifejezést adjon az intelligens polgári osztály, a szellem arisztokratiája győzelmének. Nagy érdeme marad ama felvilágosult gond, melynek tárgyává tévé minisztersége alatt (1832—35) a népoktatást. Lelkesedve, úgyszólván rajongva mondja emlékirataiban, hogy alig eszi, hogy jöhetne idő, midőn többet használhatna. Ő küldé Cousint, a híres bölcsészt Németországba, Poroszországba, hogy onnét mintákat, tapasztalatokat hozzon a népoktatás szervezésére. Guizot alatt a normál (polgári) iskolák száma 15-ről 76-ra, az elemi iskoláké 31,400-ról 43 ezer 514-re, az iskolákat látogató gyermekek száma 1.200,715-ről 2.176,079-re emelkedett. A felsőbb oktatásra is előnyösen hatott a restaurátió. Amit az állam közrehatása tehet a tudományokért — gondoskodván a magukat mély tanulmányaiknak adó tudósok anyagi gondtalansága felől, s azt a júliusi monarchia bőven megtette Guizot, Thiers, Salvandy és Villemain közvetítése folytán. A „Documents de l’Histoire de France“, s a L'Histoire litteraire des Benedictins“ e kor nem múló emlékei. Vitet erőfeszítése, kit Guizot a történelmi emlékek felügyelőjévé nevezett, a tudomány s a művészet számára megmentette a középkor és a renessaince azon emlékei egy nagy részét, melyeket a papi befolyás örök homály, vagy tán a megsemmisítés leplével akart borítani. — A franczia főtanodák az egész világ gyülhelyelőnek s a német egyetemeket messze túlszárnyalták. A középosztály uralmon volt tehát. Jellemző, hogy ez osztályt „az elégedettek“ nevével illeték ez idő szerint. A bourgeoisie volt divatban is, nemcsak hatalmon. Ismert, hogy a király maga is ez osztály egy tartozékával, a tőle elmaradhatlan esernyővel, cserélte fel a kardot. A boltok kirakatai, a börze árfolyamai egyaránt ez osztály dicsőségét s elégedett voltát sem mahirdették. Mint minden diadalmas párt, ez radhatott irók nélkül. Seribe és Balzac nevezendők ezek közt elsősorban. Mentek, ép mint ez osztály, az idealizmus minden parányától, szemlélődésük a dolgok felszínén marad; az anyagi jólét, ez műveik „mindennapi kenyere; az érzékiség rajta fűszer. Ha czélja az irodalomnak a modern társadalom arczulatáról hű képet nyújtani, akkor nem lehet mellőzni a nyárspolgárság eme két képviselőjét és töméntelen utánzójukat. Beranger azon hibák és jó tulajdonságok megtestesülése, melyek lényegéből állott az ő idejében nemzetének jellege, s minthogy minden nép mély, benső, igaz ösztöne közös forrásból fakad, vannak momentumai, midőn inspiratiója,tiszta, midőn kilép a nemzeti költők sorából, hogy az emberiség költői sorában foglaljon helyet. Hugo Victor és Lamartine komoly törekvést tanúsítanak arra, hogy franczia alakban testesítsék meg századunk némely uralkodó eszméjét?; de,?daczára tehetségüknek, alig tudnak mélyre nyúlni nemzetük szivében s innét van, hogy az emberi a világeszmék náluk sajátos elegyben nyilatkoznak az otthoni viszonyok föl nem értésével. Mi máskép van ez Scribenél és Balzacnál. Egész Európa úgy szólva szenvedélyes érdekkel olvasta és olvassa is őket. Könnyedségök inkább indokolja ezt mint érdemek. Egyéni érzelmeikből nem tárnak ők fel semmit, hanem művészettel árnyalt s ízléssel csoportosított fényképét adják ama társadalomnak, mely míg egyrészt elég idegen, hogy köznapiságával untatóvá ne legyen, másrészt meg a mi társadalmunkkal sokkal több rokon vonást mutat fel, semhogy érdeket ne keltsen. Végtelen változatosságú képletekben mutatják be, korukban, a ki a »társasághoz« tartozott, hogy tölte idejét. Szerepük meg van osztva. Seribe, ki a színháznak ir, ahol csillárfény mellett, szomszédai s a rendőrség felügyelete alatt mulat az ember, kénytelen a dolgok vázolásának csak felszínén maradni, ezt azonban olyannyira ügyesen teszi, hogy élvezetesnek, vonzónak találjuk. A boudoireokban, a hálószobákban,a dolgozó asztalok mellett élvezett Balzac az álmokat s vágyakat ecseteli és vázolja, melyek tárgya ha nem tölti be az életet, a sóvárgás utánuk teszi azt élvezetessé. De a vétket nem dicséri egyik sem. Ha Balzac abban találja feladatát, hogy kimutassa a világ által bámult cselekedetekben, ünnepelt eszmékben stb. a pontot ahol azok az önzésre nyílt vagy rejtett érdekekre sarkallanak, ennek kimutatásában keserű és gyilkoló gúny vezeti tollát. A mindenki által becsült ügyvédben, a kinek bölcsesége a vétket a legtitkosb rejtőkben is feltárja, ő a legközönségesb nagyravágyót mutatja be, ki nem törődik egy ártatlan élettel, midőn egy szónoklati sikert vásárolhat rajta. Az atya jósága, mely mindent áldoz leányaiért, előtte könnyelműségnek látszik, mely indokolja a szigort, melylyel suttatik. Physiologie du mariago czimű műve remek tanulmány az önösség fogásainak. A Scénes de la vie parisienne nem kevésbé szigorú a főváros, mint vidéki vázlatai a kis városok iránt. Tán kevesebb keserűséggel de több őszinteséggel álcrázza le Seribe, kinek becsületessége ellensúlyozza elfogultságát, kora hibáit. A »Camaraderie«, a „Touff“, a „Mariage dargent“, a »Calomnie« nem más, mint megannyi szatirizálára s nevetségessé tétele a korszerű bűnöknek. S ennek daczára senki sem fogja őt még kevésbé, mint Balzacot, a társadalommal elégedetlen szigorú moralistának tartani. Pedig Balzac is aligha javított meg valaha valakit. Az oka ennek igen egyszerű. A leírás bája, a színek dúsgazdagsága, minden szenvedély, a lélek minden felháborodásának szenvtelen elemzése, megragadja s fogva tartja a képzőimet. Az érzék sokkal inkább igénybe van véve, semhogy érintetlen maradhatna az ítélet. Az olvasók nagy tömege az irigység, kicsapongás, szenvedély ezen vázlatait azon lelki állapotban tekinti, mint a párisi utczataposók a boltok kirakatain belől az enni valókat, az arany halmazokat, a bankjegyeket. Az irigy üveg megőrzi mindezeket a járókelők elől, de nem csökkenti étvágyukat. Scribenél nincs ez az irányzat. Művében minden úgy van mint a szalonban, ahol a „bonton“ tilt minden fölhevülést, ahol egy tárgynak sem szabad szenvedélyre izgatni. Természetes, hogy ez a bensőség rovására megy. Vannak momentumok, melyekben a költő leálcrázza az indusztrializmus aljasságát, feltünteti őrültségét, de ez nem természetes légköre, ő a boldogság ecsetelésében van otthon. Alig is lehet tőle máskép. Seribe méltó fia volt korának s társadalmának a hálátlan leendett, ha nagyon rágódik rajtuk. Páris jó kedvű, szellemes, de illúzió nélküli fia, látta a császárság fényét, hatalmát és azután bukását. Húsz éves korában 1811-ben írta első vaudevillejét a „Derviche“-t. Néhány évi szakadatlan munka után megkeresi a siker. A júliusi monarchia első napjai a színpad feletti úgyszólva kizárólagos uralomnak nyitják meg számára ajtaját nem csak Francziaországban, de egész Európában. Kisérletet tesz minden követelt genreban, s sikerül neki majd minden. Az irodalmi indusztrializmus legtökéletesebb példányképe lön. Szorgalmát és tehetségét érvényesítve mindenki, előítéletek nélkül. Mágnásaink hivatalnokok, nemeseink gyárosok. A korban, melyben az érdem a közbecsülést élvezi, építőmesterem marquis, orvosom báró.“ így dicséri egyik darabjában a kor szellemét. Ily útnak induló társadalom előtt minden egyenlővé válik : a históriai és tragoediai, mint ilyenek megsemmisülnek. Az élet vaudeville, azzá lesz a történelem is. Minden kor embere hasonlóvá lesz egymáshoz, legfölebb a ruházat változik; az irigység és felületesség lesz mozgató erővé mindenben. A kis dolgok nagy következmények elve teljesen érvényesíttetik. Egy pohár víz megmenti XIV. Lajost s monarchiáját, egy szerelmi cselszövény dönt II. Katalin birodalmának sorsa felett, s még Struensee tragikus sorsa is vígjáték-thémává lesz. Ez természetes felfogása egy oly ország polgárának, ahol a kormányzati gépezet s a sajtó szorgoskodása megkíméli az egyént az önkormányzás üdvös és tanulságos fáradalmaitól. Seribe »érdeme« ezenfölül az is, hogy a Parnassus magaslatára fölvitte a munkafelosztás elvét, mely ma az ipar terén ünnepli nagy diadalait. Majd minden Seribe után jövő drámaíró: Bayard, Mélesville, Deladigne, Legouvé, Landeau, Augier foglalkozva volt az ő műhelyében. A főnök kiszabja a munkát, a segédek s az inasok elkészítik azt. Egyik az anyagot adja, másik a jellemeket alakítja ; ez az első, amaz a másik felvonást dolgozza. A vállalkozó mindezt összeilleszti, megindítja a gépezetet ellenőrködik jó haladásán; reá üti a kereskedési „etiquette“-t s a mi lényeges, f eladja azt. Megjegyzendő, hogy Seribe a legnagyobb lelkű az ily »főnökök« közt; jól fizeti a munkást s nincs ellenére, hogy annak idején önálló üzletet nyisson. Másrészt azonban művész mintái megválasztásában, kitűnő tapintattal vázol nem egy kedves alakot, a melyek gyakoriak voltak az akkori s bizonyára a mai franczia társadalomban is. — Azonfelül nemzetiségi tekintetben épen nemehauvin, mint a júliusi monarchia atalán e tekintetben Francziaország legmérsékeltebb korszakát képviseli. E két ízó volt a júliusi monarchia szépirodalmának legsajátosabb egyéne. Nevezetes mozzanatok észlelhetők azonban e korban a politikai irodalom terén. Erről harmadik közleményünkben szólunk. Conservativ politika. A horvát ügyekre nézve az „Agra- t ahol politikai szükségességgé vált a változás, s j - .•« 1.« x- i— i- •lx.-.x | valamint Francziaországot III. Napóleonnak •• Sedanig kellett vinnie, hogy köztársaság legyen, Ausztriát Sadowáig sodorni a militarismusnak és absolutismusnak, hogy alkotmányos politikának adjon helyet, úgy a liberalismusnak is megérkezett az ő Sadowája és Sedanja, amikor Európa népei meggyőződtek, hogy életföltétel a hagyományos intézményekhez való ragaszkodás, elkészült a hangulat ,a józan irányú conservativ nemzeti politikára. «Angliában a conservativ Protestantismus, Francziaországban a conservativ katholicismus emeli fel szavát és zászlóját s megadják a conservativ mozgalomnak a szükségeslökést egész Európán keresztül. Ok, úgymond,valamint a Megváltó, „nem azért jönnek, hogy a törvényeket eltöröljék, hanem hogy azokat betöltsék!“ Ez az egyike ama jelszavaknak, melyek alatt az új „Megváltók“ győzni hisznek, eszményeiket megvalósítani reményük. De ez a jelszó e reájuk alkalmazva hazug, s olyan jelszó, melynek hamis volta minden betűjében kimutatható, igaz diadalra nem vezethet soha. A szabadelvű iránynak a múlt század végétől kezdve olyan vívmányai vannak már, melyeknek hasznos és szükséges volta az emberiségre történeti igazsággá vált, s melyek mellett a conservativ chimaerák állandólag nem válhatnak valósággá többé. Az egyenlőség, testvériség, szabadság nagy elvei éltető elemévé, levegőjévé váltak már az egyénnek és társadalomnak, a conservativ eszmék pedig azoknak nyílt tagadásai. A természetben örök idők óta benngyökeredző, de a reactionárius erőszak által elnyomott, a franczia forradalom által érvényébe visszahívott e nagy törvényeket kell mindenekelőtt a conservativeknek ledönteniök, ha saját világrendjüket megalkotni akarják. De mennyire hazug e jelszó épen a magyar ó-conservativek nyakán! Ők nem akarnak semmit eltörülni! Pedig itt van még az 1848. némi maradványa, az volna az első, hogy azt eltörüljék. Nem is említve a honvédség ellen intézett nyílt támer Correspondenze czimű kőnyomata lapa következő híreket hozza: A horvát országgyűlés szorgalmasan dolgozik s teendőit, az 1874-i budgetet kivéve, csakhamar be is végzi. Az 1874-i előirányzat, mely alig valamiben tér el a 73-itól, szintén nem sok időt venne igénybe, ha maga a kormány meg lenne elégedve ez előirányzattal. Azonban nincs megelégedve. Midőn a kormány az ügyeket átvette, az 1874-ki budget már ki volt dolgozva, a bán nem is helyeselte ez előirányzat minden egyes tételét s azért a kormány kebelében tárgyalások is kezdettek erre vonatkozólag. Csakhamar azonban azon eredményre vezettek ezek, hogy a javaslatot egészen át kell dolgozni, hogy egységessé tétessék. Ez igen sok időt vett volna igénybe, úgyhogy, miután ő felsége elébe is fel kellett jóváhagyás végett terjeszteni, az idén nem is lett volna a javaslat tárgyalható. Hogy ez eshetőség minden esetre elkerültessék, a kész javaslat csak némi változásokkal terjesztetett be. Most azonban maga a kormány szándékozik a pénzügyi bizottságban jelentékeny törléseket indítványozni, mert azon meggyőződésre jutott, hogy a rendes bevételek a rendes kiadásoknak, vegyük bár bevételül a 2.200,000 ftnyi pausálét vagy revisio szentesítése után 2.500,000 frtnál magasabbra semmiesetre nem rugó 45%-ot, nem szabad fölülmúlniok, mint az eddig történt. E javaslatok a tárgyalásokat nagyon el fogják nyújtani s a kormányt is igénybe veendik. Ezért nem is szándékozik a kormány ezen ülésszak alatt többet, mint egy javaslatot előterjeszteni még, éspedig a határőrvidékre vonatkozó királyi kibocsátványok törvénybe iktatására vonatkozólag. Remélhető tehát, hogy az országgyűlés minden teendőjét még a magyar országgyűlés összejövetele előtt (S minden esetre fogasabb munkálkodásának megkezdése előtt. Szerk.) bevégzi. □ »Egy szerencsés jelszó, egy megnyert ütközet.« Ezt jól meggondolták az ó-conservativek, s most, mint tűzijátéknál a röppentyűket, úgy szórják világgá a szebbnél szebb „röpke szavakat,“ várva, hogy melyik gyújtja fel számukra a fölhalmozott gyúanyagot. Mert felhalmozott anyag van elég, az tagadhatlan. A liberalismus eszméjével annyi visszaélés űzetett, hogy nem lenne csoda, ha a dolgok mélyébe bepillantani nem képes nagy tömeg magát a liberalismust is meggyűlölte volna már a vele űzött visszaélések miatt. És az e-conservativek e körülménytámadásaikat s az agitatiót az irány ellen, mely ügyesen ki tudják zsákmányolni a saját czél- az államot és egyházat egymástól emancijaikra. Azt, hogy a népek, tagadhatlanul, ápálni törekszik, hogy szűnjenek meg egybékét és rendet akarnak, fegyverül ragadják meg a magok ügye mellett s rámutatnak a liberalismusra talán? nem, hanem annak kinövéseire, s egy kis fallácziával szeme közé csillantják az együgyübb embernek, hogy ime, amit a népek akarnak, azt csak azon az uton lehet elérni, melynek ők a kijelölői. Felhozzák e végből, hogy a liberális irány Francziaországban a communehoz vezetett, mely a szabadság nevében gyilkolt és gyurtásnak békés lenni. —■ az annyi küzdelemmel kivívott parlamentarismusnak és miniszteri felelősségnek is nyílt ellenségei, mert annyira nem vakok ők, hogy országgyűlési többséget képzelhetnének összehozni, mely uralmuknak a fennálló törvények között létjogot adna, alapot nyújtana. Lelke rajta a jobboldalnak, hogy a parlamentarismusból torzképet, a miniszteri felelősségből nevetséget csinált, — lelke rajta,togatott, hogy Spanyolországban a liberális- hogy komoly gondolkozású emberek csak más és köztársaság aegise alatt eljutottak - nem igazat adnak annak, aki azt hirdeti korlátlan dictaturához, hogy a liberális örökké, hogy az nem nekünk való, az admiirány túlzásaiban eljutott már ad absurduminisztrátori kalodarendszer kell nekünk a feudum, a robot, udvari kanczellária és kormánybiztos. Tessék már most elnyelni, ha fejetekre olvassák, akiket kebletek vérével neveltek nagggyá, míg a veletek egy czél felé törekvő párt megrontására fordítottátok minden erőtöket ; tessék elnyelni, ha szemetükre vetik, hogy „az erkölcsi rozsda, mely állami és nemzeti lételünk világát emészti, az 1867-ki liberális politika eredménye«, mely alkotta a Parlamentarismus torzképét Magyarországban, tiz költséges minisztériummal, ötödfélszáz képviselővel, kiket a diurnumokon kívül tizedizigleni rokonaikkal együtt hivatalokkal, sinecurákkal, vasút és b.-engedélyekkel, s az állam mindennemű jótéteményeivel, a mindenféle „potyával“ kell jókedvben tartani, lekötelezni, mely előidézte az országos corruptiót, minőnél — koldus országunkhoz aránylag — nem volt nagyobb sem Lajos Fülöp, sem III. Napóleon alatt, a milliókra menő sikkasztásokkal együtt, mikért a megcsaltakat az állampénztárból kell majd kárpótolni. Mert hogy e corruptióra — így szólnak ők — a Parlamentarismus komédiája tárta ki az ajtót, kaput, ablakot, az világos. Sok keserű igazság van itt, — de ha minden betűje igaz lenne is, a czél csak az, hogy nem a parlamentarizmus torzképét, de magát a parlamentarismust tegyék gyűlöltté, nevetségessé. Még most támogatják ugyan némileg, azért, hogy annál előbb eljusson addig a Sadováig, Sedánig, ahol majd a „józan irányú conservativ nemzeti politika támad fel az összeomlott ” Parlamentarismus hamvaiból. Egy szomorú vigasztalásunk van csak, mely nem engedi, hogy a conservativek erejét annyira becsüljük, mint ők maguk. Beismerik, hogy a conservativ politika csak magyar nemzeti lehet. Mi, ha lehetségesnek hinnők a conservativek uralomra jutását, szinte csak ez egyik föltétel alatt hinnők annak. De honnan legyen az a conservativ politika magyar, honnan legyen nemzeti, mikor a magyar főrendi osztály, mely e politika egyedüli anyagát képezi, — se nem magyar, se nem nemzeti. Egy nyomorgó néptanítónak többet köszönhet a magyarság, a nemzetiség , mint tíz dúsgazdag magyar mágnásnak együtt véve. S ezek akarnak magyar nemzeti politikát inaugurálni. Ez az a vigasztalás, mely mégis olyan igen szomorú. Horvát országgyűlés, Zágráb, oct. 16. Zsivkovics alelnök fél tízkor megnyitja az ülést. jegyzők: Stokovics, Rogulics, a kormány részéről jelen vannak : Muhics, Jurkovics. A beérkezett kérvények a kérvényi bizottsághoz utasíttatnak. Napirendre térve, a Bucari némely községére és a középtanodai tanárok fizetésére vonatkozó javaslatok harmadszor is elfogadtatnak. Következik a választási törvény is