A Hon, 1873. október (11. évfolyam, 225-251. szám)

1873-10-18 / 240. szám

340. szám. XI. évfolyam. Reggeli kiadás:ILj? ifj Kiadó­hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli es sti kiadás együtt: 5 hónapra......................................6 frt —­kr. 6 hónapra...................................12» — » Az esti kiadás postai külünküldéséért felülfizetés negyedévenkint . . . 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek^ bármely napján történik is, min­denkor a hó^­áőr napj­ától? számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda,­­ Barátok­ tere, Athenaeum-épület 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás A N­­O A“ Ál-ílik évi folyamára. Előfizetési ára’!• Félévre........................12 frt » Negyedévre .... 6 frt gSIF* Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalvány filat kérjük használni, melyek bérmen­tesítve tia írtig sak 5, 10 írton felül pedig 10 krba ke­rül. Az előfizeté­sek a »Hon kiadóhivatala« czim alatt Pest, Ferencaiek­ tere 7. sz. alá küldendők. A „HON“ kiadóhivatala. Budapest, oct. 17. Budapest, oct. 17. Olvasóink túlnyomó része talán észre sem vette a 3 — 4 sornyi újdonságot,melyet e hét kez­detén, a „L. C.“ után, majdnem minden fővá­rosi lap közölt, miszerint, hála az itteni né­met főconsulság fáradozásának, november elsejétől fogva egész Németor­szágban jótékony adakozások fog­nak gyű­jtetni hazánk ínségének enyhítésére. Részemről egy perc­ig sem kétkedtem, hogy nyomban követi e közleményt a megha­­zudtolás, vagy a mi kormányunk, vagy a né­met ügynökség részéről. E meghazudtol eddigelé elmaradt, a vidéki s a külföldi sajtó útján az ártatlannak látszó hit minél tovább terjesztetik. Komolyan kell tehát hozzászólanunk. Történt nem egyszer, minálunk is, kül­földön is, midőn valamely város vagy vidék előreláthatlan, csapás által (tűz, víz, járvány, stb.) tönkre tétetett, hogy a megsujtottak sze­gényebb részének a gyors felsegélésére az egész országban, sőt az ország határain felül is igénybe vétetett a jótékonyság érzülete. De egészen új, legalább én előttem, azon tü­nemény, hogy egy rész aratás következtében egy becsületes és csak félig-meddig önérzetű állam azonnal a külföldöni kolduláshoz fogjon. Megeshetik — ámbár majdnem lehetet­lennek hiszem — hogy még ezen megalázta­tásra kárhoztatva látjuk magunkat előbb­­utóbb, ha netalán az állampénztár teljességgel képtelennek mutatkozik a segélyezésre, ha a mostani , általános pénzválság még hónapo­kon át folytatja a forgalmat megbénító hatá­sát, ha egy rendkívüli zordon téli idény a nyomort mértéken túl növeszti stb. De min­denesetre a külföldöni koldulás megszégye­nítő szélsőségéhez csak akkor szabad folya­modni, midőn kormány s országgyűlés, a megyék s városok, a testületek s a honi magány-jótékonyság megtették a tőlök kitel­hetőt, midőn saját segélyezési képességünket majdnem kimerítettük. Már m­a, midőn mindezen irányokban még semmi sem történt, még nem is kísérte­tett, Európa jótékonyságát igénybe venni, s pedig nem is valamely különösen sújtott he­­­lyiségek s vidékek, hanem az országos ínség enyhítésére: ezt absolute összeférhet­­lennek hiszem becsületünkkel, méltóságunk­kal, hitelünk érdekével. Igaz, hogy nem mi kértük e külföldi segélyezést; a német főconsulság, úgy lát­szik, saját jószántából teszi a kezdeménye­zést. De ezáltal csak annál megszégyenitőbbé válik az egész ügy! Oda jutottunk-e már, nyomorúságunk s nyomorultságunk oly any­­nyira köztudomású s megvitázhatlan tények-e, hogy mindenkinek szabadságában áll, meg­keresésünk s megkérdeztetésünk nélkül meg­húzni Európaszerte a koldulási harangot s alamizsnát kérni szegény Magyarország szá­mára? Cisleitkániának is volt ez idén rész aratása,s a „Krach” érzékenyebben sújtotta, mint sújtot­ta hazánkat. Franczia­országnak is volt ez idén rész aratása s a közvetlen megelőző években a legszörnyűbb csapásokat kiáltotta. Esze­­ágába jött-e ezért valakinek, azonnal a kül­föld jótékonyságához folyamodni ? Vagy mit mondana a megszorult, de becsületes pesti kereskedő vagy iparos, ki mielőtt saját erejét a túlsó határokig megfeszítette, mielőtt még legbensőbb barátjainak jóakaratát igény­be vette, azt hallaná, hogy valamely hívatlan s üggetlen szomszéd nyilvános gyűjtéseket rendez számára? Tiltakozni fog ez eljárás el­len a legjogosultabb indignatióval. S egy nagy ország ezt renden találná s eltűrné? Tudtommal, bárhol s bármi czélból felajánltatik a nemzetközi adakozás, ez csak az illető ország kormányának vagy illetékes bi­zottságának felszólítása folytán történik meg, melyben ezen adakozás kéretik. Az pedig, hogy még mielőtt az ország bármikép nyi­latkozott volna, hogy saját erejéből nem tud magán segíteni, a külföldnek ez országban székelő valamely képviselője az alamizsna­­gyűjtéshez fogott volna, én erre példát nem ismerek az életrevaló államok történetében. Az itteni német főconsulság jó szándé­kát s nemesszivűségét kétségbe nem akarom vonni, mert akkor különös megnevezést kel­lene alkalmaznom eljárására, de a legtisz­tább szándék feltevése mellett is kezdemé­nyezését legalább nagy tapintatlanságnak kell mondanunk. Köszönjük a jó szándékot, de a sajtónak kötelessége — minthogy ez máshonnét nem történik — Magyarország becsületének, méltóságának s hitelének érdekében tiltakoz­ni e szándék foganatosítása ellen. Ha van ín­ség (ennek mérvét eddig elé nem ismerjük), a kormány s az országgyűlés, a megyék s vá­rosok, dúsgazdag papságunk s főnemességünk stb. első­sorban is hivatvák, tehetségük szerint járulni ennek enyhítéséhez. Míg ezen irányban a végletekig nem mentünk, az európai koldu­lás szervezése meg nem engedhető. Horn Ede: A „HON* T ARCZAJ­A. A modern franczia irodalomról. II. Soha még utczaharcz oly szerencsésen nem volt jelenetezve, mint a júliusi forradalom. Az egész világot bámulásra kelté ez, s a forradalom, ágyazól­­va, elsajátn­á általa a lovagkor dicsfényét. Hősiesség a veszélyben, a könyörületesség a legyőzöttek iránt, az önzetlenség, szóval a valódi nemesség minden té­nyezője egyesült benne. A nép szétromboló a király­ság ágyúit, kíméletes maradt a kincsek, az emlé­kek iránt. Mind ez, mind a reá következett politikai fej­lődés sokkal szebb volt, semhogy tartós legyen. A győzelmi ittasság elmúltával sokkal praktikusabb felfogás jelenségei mutatkoztak. Beranger egy szép költeményt írt miniszterekké lett barátaihoz, mely­ben maga mindent visszautasít, de e tekintetben bá­­mulója sokkal több volt, mint követője. Midőn Bör­ne pár héttel a forradalom után Strassburgból Parié­ba akar menni, a rendes járatú postakocsi teljesen el volt foglalva oly egyének által, kik hivatalt keresni mentek Párisba. A német iró külön kocsit volt kény­telen fogadni. A hivatalok a szabadelvűek e »vállal­kozó« szelleme folytán, teljesen újból töltettek be. Ez új betöltésben jelentékeny szerepet vittek az írók s a tudósok. Guizot, kevéssé később Villemain, Sal­­vandy, Thier­s miniszterek lettek. Viktor Hugo azt hiszi, hogy mert reformálta a színpadot, reformálni fogja a társadalmat s az államot is. Mindenki, a­ki csak valamelyes sikerrel forgatta tollát a szabadelvű eszmék terjesztése körül, igényt tartott első vagy legalább is másodrangú állásra; azt azonban nehéz lenne eldönteni, várjon nyertek-e amaz állások ve­lők annyit, mint a­mennyit a tudomány kétségbe­­vonhatlanul vesztett. A legkomolyabb szellemek mind jobban hozzászoktatták magukat a felfogáshoz, hogy úgy tekintsék a gondolatot s a formát, melybe azt a művészet öltözteti, mint a siker eszközét arra, hogy műveik bizonyos politikai reklám legyenek mellettük, s igy történt, hogy a restauratió irodalmi föllendülése ellankadt, míg az államszolgálat, daczá­ra ez új elem közrehatásának, nem sokkal lett job­bá. Nem mintha a jó szándék hiányzott volna. Thiers tagadhatlanul a miniszteri székbe is magával vitte ama szigorú és kizárólagos történelmi felfogást, mely műveiben uralkodik. Ő mindig az volt, a­mi ma: a kormányzás fogásaiban igen járatos, eszméit ékesszólása által elfogadtatni tudó minister.­­ De nem volt ment faja hibáitól sem. A politikai ügyesség, a harczi dicsőség bűn, alkotmányos szóla­mok és bürokratikus önkényben, voltak­os elvek, s a pápával való szövetség, a védvámrendszer s min­­denekfelett Németország s különösen Poroszország gyűlölete: ez volt hitvallása a férfiúnak (német szer­zőnk utána teszi, hogy ez ma is), ki Lajos Fülöp alatt a szabadelvű , hazafias eszméket képviselte. A júliusi monarchia voltaképi doktrinérjei kevésbé érdemlik e bírálatot. Különösen Guizot nem egy ízben tett komoly kísérletet, hogy szavai és tette által méltó kifejezést adjon az intelligens polgári osztály, a szellem arisztokratiája győzelmének. Nagy érdeme marad ama felvilágosult gond, melynek tár­gyává tévé minisztersége alatt (1832—35) a népok­­tatást. Lelkesedve, úgy­szólván rajongva mondja emlékirataiban, hogy alig eszi, hogy jöhetne idő, midőn többet használhatna. Ő küldé Cousint, a híres bölcsészt Németországba, Poroszországba, hogy onnét mintákat, tapasztalatokat hozzon a népoktatás szer­vezésére. Guizot alatt a normál (polgári) iskolák száma 15-ről 76-ra, az elemi iskoláké 31,400-ról 43 ezer 514-re, az iskolákat látogató gyermekek száma 1.200,715-ről 2.176,079-re emelkedett. A felsőbb oktatásra is előnyösen hatott a restaurátió. A­mit az állam közrehatása tehet a tudományokért — gon­doskodván a magukat mély tanulmányaiknak adó tudósok anyagi gondtalansága felől, s azt a júliusi monarchia bőven megtette Guizot, Thiers, Salvandy és Villemain közvetítése folytán. A „Documents de l’Histoire de France“, s a L'Histoire litteraire des Benedictins“ e kor nem múló emlékei. Vitet erőfeszítése, kit Guizot a történelmi emlékek felügyelőjévé nevezett, a tudo­mány s a művészet számára megmentette a közép­kor és a renessaince azon emlékei egy nagy részét, melyeket a papi befolyás örök homály, vagy tán a megsemmisítés leplével akart borítani. — A franczia főtanodák az egész világ gyülhelye­lőnek s a né­met egyetemeket messze túlszárnyalták. A középosztály uralmon volt tehát. Jellemző, hogy ez osztályt „az elégedettek“ nevével il­leték ez idő szerint. A bourgeoisie volt di­vatban is, nemcsak hatalmon. Ismert, hogy a király maga is ez osztály egy tartozékával, a tőle elmaradhatl­an esernyővel, cserélte fel a kardot. A boltok kirakatai, a börze árfolyamai egyaránt ez osztály dicsőségét s elégedett voltát sem ma­hirdették. Mint minden diadalmas párt, ez radhatott irók nélkül. Seribe és Balzac nevezendők ezek közt első­sorban. Mentek, ép mint ez osztály, az idealizmus minden parányától, szemlélődésük a dolgok felszínén marad; az anyagi jólét, ez műveik „mindennapi kenyere; az érzékiség rajta fűszer. Ha czélja az iro­dalomnak a modern társadalom arczulatáról hű képet nyújtani, akkor nem lehet mellőzni a nyárspolgárság eme két képviselőjét és töméntelen utánzójukat. Beranger azon hibák és jó tulajdonságok megtestesülése, melyek lényegéből állott az ő idejé­ben nemzetének jellege, s minthogy minden nép mély, benső, igaz ösztöne közös forrásból fakad, vannak momentumai, midőn inspiratiója,tiszta, mi­dőn kilép a nemzeti költők sorából, hogy az e­m­­b­e­r­i­s­é­g költői sorában foglaljon helyet. Hugo Victor és Lamartine komoly törekvést tanúsí­tanak arra, hogy franczia alakban testesítsék meg századunk némely uralkodó eszmé­jét?; de,?daczára te­hetségüknek, alig tudnak mélyre nyúlni nemzetük szivében s innét van, hogy az emberi a világeszmék náluk sajátos elegyben nyilatkoznak az otthoni vi­szonyok föl nem értésével. Mi máskép van ez Scri­­benél és Balzacnál. Egész Európa úgy szólva szenvedélyes érdekkel olvasta és olvassa is őket. Könnyedségök inkább indokolja ezt mint érde­­mek. Egyéni érzelmeikből nem tárnak ők fel semmit, hanem művészettel árnyalt s ízléssel csoportosított fényképét adják ama társadalom­nak, mely míg egyrészt elég idegen, hogy köz­­napiságával untatóvá ne legyen, másrészt meg a mi társadalmunkkal sokkal több rokon vo­nást mutat fel, semhogy érdeket ne keltsen. Végtelen változatosságú képletekben mutatják be, korukban, a ki a »társasághoz« tartozott, hogy tölte idejét. Sze­repük meg van osztva. Seribe, ki a színháznak ir, a­hol csillárfény mellett, szomszédai s a rendőrség felügyelete alatt mulat az ember, kénytelen a dolgok vázolásának csak felszínén maradni, ezt azonban olyannyira ügyesen teszi, hogy élvezetesnek, vonzónak találjuk. A boudoireokban, a hálószobákban,a dolgozó asztalok mellett élvezett Balzac az álmokat s vágyakat ecse­teli és vázolja, melyek tárgya ha nem tölti be az életet, a sóvárgás utánuk teszi azt élvezetessé. De a vétket nem dicséri egyik sem. Ha Balzac abban ta­lálja feladatát, hogy kimutassa a világ által bámult cselekedetekben, ünnepelt eszmékben stb. a pontot a­hol azok az önzésre nyílt vagy rejtett érdekekre sarkallanak, ennek kimutatásában keserű és gyil­koló gúny vezeti tollát. A mindenki által becsült ügyvédben, a kinek bölcsesége a vétket a legtit­­kosb rejtőkben is feltárja, ő a legközönségesb nagy­ravágyót mutatja be, ki nem törődik egy ártatlan élettel, midőn egy szónoklati sikert vásárolhat rajta. Az atya jósága, mely mindent áldoz leányaiért, előtte könnyelműségnek látszik, mely indokolja a szigort, melylyel suttatik. Physiologie du mariago czimű műve remek tanulmány az önösség fogásainak. A Scé­­nes de la vie parisienne nem kevésbé szigorú a fővá­ros, mint vidéki vázlatai a kis városok iránt. Tán kevesebb keserűséggel de több őszinteséggel álcrázza le Seribe, kinek becsületessége ellensúlyozza elfo­gultságát, kora hibáit. A »Camaraderie«, a „Touff“, a „Mariage dargent“, a »Calomnie« nem más, mint megannyi szatirizálára s nevetségessé tétele a kor­szerű bűnöknek. S ennek daczára senki sem fogja őt még ke­vésbé, mint Balzacot, a társadalommal elégedetlen szigorú moralistának tartani. Pedig Balzac is aligha javított meg valaha va­lakit. Az oka ennek igen egyszerű. A leírás bája, a színek dúsgazdagsága, minden szenvedély, a lélek minden felháborodásának szenvtelen elemzése, meg­ragadja s fogva tartja a képzőimet. Az érzék sokkal inkább igénybe van véve, semhogy érintetlen marad­hatna az ítélet. Az olvasók nagy tömege az irigység, kicsapongás, szenvedély ezen vázlatait azon lelki állapotban tekinti, mint a párisi utczataposók a bol­tok kirakatain belől az enni valókat, az arany hal­mazokat, a bankjegyeket. Az irigy üveg megőrzi mindezeket a járó­kelők elől, de nem csökkenti ét­vágyukat. Scribenél nincs ez az irá­nyzat. Művében minden úgy van mint a szalonban, a­hol a „bon­ton“ tilt minden fölhevülést, a­hol egy tárgynak sem szabad szenvedélyre izgatni. Természetes, hogy ez a bensőség rovására megy. Vannak momentumok, melyekben a költő leálcrázza az indusztrializmus aljasságát, feltünteti őrültségét, de ez nem termé­szetes légköre, ő a boldogság ecsetelésében van ott­hon. Alig is lehet tőle máskép. Seribe méltó fia volt korának s társadalmának a hálátlan leendett, ha nagyon rágódik rajtuk. Páris jó kedvű, szellemes, de illúzió nélküli fia, látta a császárság fényét, hatal­mát és azután bukását. Húsz éves korában 1811-ben írta első vaudevillejét a „Derviche“-t. Néhány évi szakadatlan munka után megkeresi a siker. A jú­liusi monarchia első napjai a színpad feletti úgyszólva kizárólagos uralomnak nyitják meg számára ajtaját nem csak Francziaországban, de egész Európában. Kisérletet tesz minden követelt genreban, s sikerül neki majd minden. Az irodalmi indusztrializ­­mus legtökéletesebb példányképe lön. Szorgalmát és tehetségét érvényesítve mindenki, előítéletek nélkül. Mágnásaink hivatalnokok, nemeseink gyárosok. A korban, melyben az érdem a közbecsülést élvezi,­­ építőmesterem marquis, orvosom báró.“ így dicséri­­ egyik darabjában a kor szellemét. Ily útnak induló társadalom előtt minden egyenlővé válik : a históriai és tragoediai, mint ilyenek megsemmisülnek. Az élet vaudeville, azzá lesz a történelem is. Minden kor embere hasonlóvá lesz egymáshoz, legfölebb a ruhá­zat változik; az irigység és felületesség lesz mozgató erővé mindenben. A kis dolgok nagy következmé­nyek elve teljesen érvényesíttetik. Egy pohár víz megmenti XIV. Lajost s monarchiáját, egy szerelmi cselszövény dönt II. Katalin birodalmának sorsa fe­lett, s még Struensee tragikus sorsa is vígjáték-thé­­mává lesz. Ez természetes felfogása egy oly ország polgárának, a­hol a kormányzati gépezet s a sajtó szorgoskodása megkíméli az egyént az önkormány­zás üdvös és tanulságos fáradalmaitól. Seribe »érdeme« ezenfölül az is, hogy a Parnassus magaslatára fölvitte a munka­felosztás elvét, mely ma az ipar terén ünnepli nagy diadalait. Majd minden Seribe után jövő drámaíró: Bayard, Mélesville, Deladigne, Legouvé, Landeau, Augier foglalkozva volt az ő műhelyében. A főnök kiszabja a munkát, a segédek s az inasok elkészítik azt. Egyik az anyagot adja, másik a jellemeket alakítja ; ez az első, amaz a másik felvonást dolgozza. A vál­lalkozó mindezt összeilleszti, megindítja a gépezetet ellenőrködik jó haladásán; reá üti a kereskedési „etiquette“-t s a mi lényeges, f eladja azt. Meg­jegyzendő, hogy Seribe a legnagyobb lelkű az ily »főnökök« közt; jól fizeti a munkást s nincs ellenére, hogy annak idején önálló üzletet nyisson. Másrészt azonban művész mintái megválasztá­sában, kitűnő tapintattal vázol nem egy kedves ala­kot, a melyek gyakoriak voltak az akkori s bizo­nyára a mai franczia társadalomban is. — Azonfelül nemzetiségi tekintetben épen nemehauvin, mint a jú­liusi monarchia atalán e tekintetben Francziaország legmérsékeltebb korszakát képviseli. E két ízó volt a júliusi monarchia szépirodal­mának legsajátosabb egyéne. Nevezetes mozzana­tok észlelhetők azonban e korban a politikai iro­dalom terén. Erről harmadik közleményünkben szólunk. Conservativ politika. A horvát ügyekre nézve az „Agra- t ahol politikai szükségességgé vált a változás, s j - .•« 1.« x- i— i- •lx.-.x | valamint Francziaországot III. Napóleonnak •• Sedanig kellett vinnie, hogy köztársaság le­gyen, Ausztriát Sadowáig sodorni a militaris­­musnak és absolutismusnak, hogy alkotmá­nyos politikának adjon helyet, úgy a libera­­lismusnak is megérkezett az ő Sadowája és Sedanja, a­mikor Európa népei meggyőződ­tek, hogy életföltétel a hagyományos intézmé­nyekhez való ragaszkodás, elkészült a han­gulat ,a józan irányú conservativ nemzeti politikára. «Angliában a conservativ Protestan­tismus, Francziaországban a conservativ ka­­tholicismus emeli fel szavát és zászlóját s megadják a conservativ mozgalomnak a szük­séges­­lökést egész Európán keresztül. Ok, úgy­mond,valamint a Megváltó, „nem azért jönnek, hogy a törvényeket eltöröljék, hanem hogy azokat betöltsék!“ Ez az egyike ama jelszavaknak, melyek alatt az új „Megváltók“ győzni hisznek, esz­ményeiket megvalósítani reményük. De ez a jelszó e reájuk alkalmazva ha­zug, s olyan jelszó, melynek hamis volta minden betűjében kimutatható, igaz diadalra nem vezethet soha. A szabadelvű iránynak a múlt század végétől kezdve olyan vívmányai vannak már, melyeknek hasznos és szükséges volta az emberiségre történeti igazsággá vált, s me­lyek mellett a conservativ chimaerák állan­­dólag nem válhatnak valósággá többé. Az egyenlőség, testvériség, szabadság nagy elvei éltető elemévé, levegőjévé váltak már az egyénnek és társadalomnak,­­ a conserva­tiv eszmék pedig azoknak nyílt tagadásai. A természetben örök idők óta benn­­gyökeredző, de a reactionárius erőszak által elnyomott, a franczia forradalom által érvé­nyébe visszahívott e nagy törvényeket kell mindenekelőtt a conservativeknek ledönte­­niök, ha saját világrendjüket megalkotni akarják. De mennyire hazug e jelszó épen a magyar ó-conservativek nyakán! Ők nem akarnak semmit eltörülni! Pe­dig itt van még az 1848. némi maradványa, az volna az első, hogy azt eltörüljék. Nem is említve a honvédség ellen intézett nyílt tá­mer Correspondenze czimű kőnyomata lap­­a követ­kező híreket hozza: A horvát országgyűlés szorgalmasan dolgozik s teendőit, az 1874-i budgetet kivéve, csakhamar be is végzi. Az 1874-i előirányzat, mely alig valamiben tér el a 73-itól, szintén nem sok időt venne igénybe, ha maga a kormány meg lenne elé­gedve ez előirányzattal. Azon­ban nincs megelégedve. Midőn a kor­mány az ügyeket átvette, az 1874-ki budget már ki volt dolgozva, a bán nem is helyeselte ez előirányzat minden egyes tételét s azért a kor­mány kebelében tárgyalások is kezdettek erre vo­natkozólag. Csakhamar azonban azon eredményre ve­­zettek ezek, hogy a javaslatot egészen át kell dol­gozni, hogy egységessé tétessék. Ez igen sok időt vett volna igénybe, úgy­hogy, miután ő felsége elébe is fel kellett jóváhagyás vé­gett terjeszteni, az idén nem is lett volna a javas­lat tárgyalható. Hogy ez eshetőség minden esetre el­­kerültessék, a kész javaslat csak némi változásokkal ter­jesztetett be. Most azonban maga a kormány szán­dékozik a pénzügyi bizottságban jelentékeny törlé­seket indítványozni, mert azon meggyőződésre ju­tott, hogy a rendes bevételek a rendes kiadásoknak, vegyük bár bevételül a 2.200,000 ftnyi pausálét vagy revisio szentesítése után 2.500,000 frtnál magasabbra semmiesetre nem rugó 45%-ot, n­em szabad fölül­­­múlniok, mint az eddig történt. E javaslatok a tár­gyalásokat nagyon el fogják nyújtani s a kormányt is igénybe veendik. Ezért nem is szándékozik a kormány ezen ülésszak alatt többet, mint egy javaslatot előterjesz­­teni még, és­pedig a határőrvidékre vonatkozó kirá­lyi kibocsátványok törvénybe iktatására vonatkozó­lag. Remélhető tehát, hogy az országgyűlés minden teendőjét még a magyar országgyűlés összejövetele előtt (S minden esetre fogasabb munkálkodásának megkezdése előtt. Szerk.) bevégzi. □ »Egy szerencsés jelszó, egy megnyert ütközet.« Ezt jól meggondolták az ó-conser­vativek, s most, mint tűzi­játéknál a röppen­tyűket, úgy szórják világgá a szebbnél szebb „röpke szavakat,“ várva, hogy melyik gyújt­ja fel számukra a fölhalmozott gyúanyagot. Mert felhalmozott anyag van elég, az tagadhatlan. A liberalismus eszméjével annyi visszaélés űzetett, hogy nem lenne csoda, ha a dolgok mélyébe bepillantani nem képes nagy tömeg magát a liberalismust is meggyű­­­lölte volna már a vele űzött visszaélések miatt. És az e-conservativek e körülményt­á­madásaikat s az agitatiót az irány ellen, mely ügyesen ki tudják zsákmányolni a saját czél-­­ az államot és egyházat egymástól emanci­­jaikra. Azt, hogy a népek, tagadhatlanul, á­pálni törekszik, hogy szűnjenek meg egy­békét és rendet akarnak, fegyverül ragadják meg a magok ügye mellett s rámutatnak a liberalismusra talán? nem, hanem annak ki­növéseire, s egy kis fallácziával szeme közé csillantják az együgyübb embernek, hogy ime, amit a népek akarnak, azt csak azon az uton lehet elérni, melynek ők a kijelölői. Felhozzák e végből, hogy a liberális irány Francziaországban a communehoz vezetett, mely a szabadság nevében gyilkolt és gyur­tásnak békés lenni. —■ az annyi küzdelem­mel kivívott parlamentarismusnak és mi­niszteri felelősségnek is nyílt ellenségei, mert annyira nem vakok ők, hogy országgyűlési többséget képzelhetnének összehozni, mely uralmuknak a fennálló törvények között lét­jogot adna, alapot nyújtana. Lelke rajta a jobboldalnak, hogy a par­­lamentarismusból torzképet, a miniszteri fe­lelősségből nevetséget csinált, — lelke rajta,­togatott, hogy Spanyolországban a liberális- hogy komoly gondolkozású emberek csak más és köztársaság aegise alatt eljutottak - nem igazat adnak annak, aki azt hirdeti korlátlan dictaturához, hogy a liberális örökké, hogy az nem nekünk való, az admi­­irány túlzásaiban eljutott már ad absurdumi­nisztrátori kalodarendszer kell nekünk a feudum, a robot, udvari kanczellária és kor­mánybiztos. Tessék már most elnyelni, ha fejetekre olvassák, akiket kebletek vérével neveltek nagggyá, míg a veletek egy czél felé törekvő párt megrontására fordítottátok minden erő­töket ; tessék elnyelni, ha szemetükre vetik, hogy „az erkölcsi rozsda, mely állami és nem­zeti lételünk világát emészti, az 1867-ki libe­rális politika eredménye«, mely alkotta a Par­lamentarismus torzképét Magyarországban, tiz költséges minisztériummal, ötödfélszáz képviselővel, kiket a diurnumokon kívül tized­­izigleni rokonaikkal együtt hivatalokkal, sine­­curákkal, vasút és b.-engedélyekkel, s az állam mindennemű jótéteményeivel, a mindenféle „potyával“ kell jókedvben tartani, lekötelezni, mely előidézte az országos corruptiót, minő­nél — koldus országunkhoz aránylag — nem volt nagyobb sem Lajos Fülöp, sem III. Na­póleon alatt, a milliókra menő sikkasztások­kal együtt, mikért a megcsaltakat az állam­­pénztárból kell majd kárpótolni. Mert hogy e corruptióra — így szólnak ők — a Parla­mentarismus komédiája tárta ki az ajtót, ka­put, ablakot, az világos. Sok keserű igazság van itt, — de ha minden betűje igaz lenne is, a czél csak az, hogy nem a parlamentarizmus torzképét, de magát a parlamentarismust tegyék gyűlöltté, nevetségessé. Még most támogatják ugyan némileg, azért, hogy annál előbb eljusson ad­dig a Sadováig, Sedánig, ahol majd a „józan irányú conservativ nemzeti politika támad fel az összeomlott ” Parlamentarismus ham­vaiból. Egy szomorú vigasztalásunk van csak, mely nem engedi, hogy a conservativek ere­jét annyira becsüljük, mint ők maguk. Beis­merik, hogy a conservativ politika csak m­a­­gyar nemzeti lehet. Mi, ha lehetséges­nek hinnők a conservativek uralomra jutá­sát, szinte csak ez egyik föltétel alatt hin­nők annak. De honnan legyen az a conserva­tiv politika magyar, honnan legyen nemzeti, mikor a magyar főrendi osztály, mely e po­litika egyedüli anyagát képezi, — se nem magyar, se nem nemzeti. Egy nyomorgó nép­tanítónak többet köszönhet a magyarság, a nemzetiség , mint tíz dúsgazdag magyar mágnásnak együtt véve. S ezek akarnak ma­gyar nemzeti politikát inaugurálni. Ez az a vigasztalás, mely mégis olyan igen szomorú. Horvát országgyűlés, Zágráb, oct. 16. Zsivkovics alelnök fél tízkor megnyitja az ülést. jegyzők: Stokovics, Rogulics, a kormány részé­ről jelen vannak : Muhics, Jurkovics. A beérkezett kérvények a kérvényi bizottság­hoz utasíttatnak. Napirendre térve, a Bucari némely községére é­s a középtanodai tanárok fizetésére vonatkozó javas­latok harmadszor is elfogadtatnak. Következik a választási törvény is­

Next