A Hon, 1873. november (11. évfolyam, 252-276. szám)

1873-11-29 / 275. szám

275. szám. XI. árfolyam. Budapest, 1878. Szombat nor 29. Reggel Madte. Kiadó-hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli es sti kiadás együtt: 3 hónapra........................................6 frt — kr. 6 hónapra....................................... 12 » — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint . . . 1 » — » Az előfizetés az évi folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első*napjától számitatik POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda­­ Barátok-tere, Athenaeum-épü­let 1. emelet A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSIEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhirfis „A BO14 Xl-dík évi folyamára. tflátk­otod­­irfi • Félévre.....................12 frt LtUllot k­iM ül­d 9 Negyedévre .... 6 frt Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalvány­okat kérjük használni, melyek bérmen­tesítve tíz írtig sak 6, 10 írton felül pedig 10 krba ke­rül. Az előfizeté­sek a »Hon kiadóhivatala« czim alatt Pest, Ferencziek­ tere Athenaeum épület küldendők. A „HON“ kiadóhivatala. Budapest, nov. 28 Quid nunc? Ez a mostani kormány úgy látszik nem mostani többé. Legalább saját pártlapjai úgy beszélnek róla, mint a múlthoz tartozóról. De hogy mi legyen azután, azt senki sem tudja megmondani. »Más rendszer! Jobb gazdálkodás !“ Hiszen a fejezet czímét mindenki elfo­gadja, de mikor annak minden alineájával megismerkedik, mindenki azt mondja: „ki hajtja ezt végre? Én nem!« Ki tudja megmondani, hogy mely kiadá­sok­at hozzunk össze ? Ki tudja megmondani, hogy mely ismeretlen jövedelem­forrásokat nyissunk meg? Néhány hét előtt Kerkapoly azt mondá egy barátunk előtt: „daczára az ország bal­helyzetének, sőt épen azért, mert az ország ily balhelyzetben van, kötelességemnek tar­tom, nehéz állásomat el nem hagyni; d­e h­a valaki erőszakosan elűz onnan, az valami nagy barátságot fog cselekedni . . . .“ Az erőszakos elűzés megtörtént, saját pártja részéről, saját klubbértekezletén, saját pártja alkotta pénzügyi bizottságában: neki menni kellett „par ordre du Mufti.“ Várjon arra a helyre, melyen a Deák­párt legkeményebb vasembere összetörött, kit remél saját Lepidusai közül beültet­hetni ? Vagy azt hiszi, hogy erre a helyre, az ellenzék egykori vezére, a legscrupulosusabb, a legérzékenyebb államférfi fog rögtön vállal­kozni, minden programm és rendszer nélkül „sine beneficio inventarii?“ A Pesther Lloyd mai irányadó czikke ezt engedi sejtetnünk, s a tegnapi képviselő­­házi folyosókon folyt zajos véleménycsere szintén e megállapodásra vezet. A­ki két változó rendszer közé ékeli magát, az mindig »átmeneti kormány.« Ilyen volt a Sennyey kormány Schmerling és And­­rássy között. Lesz-e »ennek« a pártnak még egyszer kedve ily átmeneti hidul szolgálni , az az ő ízlése; nem tudjuk; de hogy pártunk vezértagjai és annak tehetséges része szolgál­jon ilyen átmeneti hidul, azt épen nem óhajtjuk. Az államháztartásban új rendet kell be­hozni. Az uralkodót felvilágosítani az iránt, hogy a nagyhatalmi állásnak a »megélhe­tés« javára tetemes concessiókat kell tenni: benn az országban az igényeket alább szállí­tani ; a közigazgatás terhét az autonómia vál­­laira átbocsátani; az adók arányait kiegyen­líteni; államhitelezőkkel, engedményesekkel üzleti módon kiegyezkedni; — mind­ezek annyi akadálylyal, annyi ódiummal járó teendők, oly háladatlan, oly keserűség termő feladatok, hogy a ki ezeket magára vállalja, »önlelkének« helyeslésében ugyan megta­­lálandja fáradságai jutalmát; de sem a fel­sőbbek kegyeit, sem a nép tapjait, sem a his­tória elismerését el nem nyeri vele. Az az em­ber elkopik. Kinek kötelessége tehát e hivatás elvál­lalása ? Tulajdon azoké, a­kik a helyzetet ilyen­né hagyták érni. A Deákpárté. A Deákpárt megteremté ezt a jelenlegi szomorú helyzetet, hol positív, hol negatív­­közrehatásával, s most azon gondolkodik, hogy kinek a nyakába tolja azt át? De ha éde, volt a vétkezés, most tessék elvállalni az expiaziót is, s nem akért mene­külni a feladat elől, hogy egyik jm­iniszter a másik után húzza ki a lábát a hínárból. A Deákpárt tegnapelőtt ránk szavazta az utolsó „zálogkölcsönt.“ —­ tegnap per tan­­gentem elejtette az önálló magyar bank kér­dését :mi van hát még, a­mire az ellenzék szö­vetkezhetnék velük? A Deákpárt egyes töredékei megteszik azt, hogy egyes, nekik nem tetsző minisztert megbuktatnak, de a rendszerbe vágó lénye­ges kérdésekben velünk nem szavaznak ők soha. Tehát csak most is keressenek egyéni­ségeket saját soraikból, a­kik a rendszerük folytatásához elég bátorsággal, vag ha azt megválasztatni akarják, ehez elég önfeláldo­zással bírnak. Ha pedig sem az elsőhöz a bá­torság, sem a másodikhoz a resignatio nin­csen meg náluk, akkor egyszerűen abdicál­­janak. Mi nem óhajtjuk, hogy az adott viszo­nyok ellenmondó törekvései között a baloldal possibilis vezértehetségei elkoptattassanak. Ha egy Sennyey-pártnak van ehez ked­ve, az az ő dolga. Abból sem lesz nagy baj, s ha baj lesz, rövid ideig tartó baj lesz. Jókai Mór­ kezdi. Részünkről örömmel fognék őt a tanteremben üdvözölni, a­hol sokkal hasznosabban működhetik s nem okozhat annyi országos bajt mint okozott pénz­ügyi minisztersége. De a tényállásra nézve, szabad­­­­­ön megjegyeznünk, hogy az állomás „fentartása« ne­m való. Ha fenn lett volna tartva e tanszék Kerka­poly úr számára, akkor bizony a közoktatási minisz­térium nem hirdetett volna versenyt ez év kezdetén e szék betöltésére, a jogi kar s az egyetemi kar hoz­zá nem járultak volna Horn Ede kijelölése által e betöltéshez. E tények elegendően mutatják, hogy üresedésben levőnek nézte mindenki az illető tanszéket. A leköszönt pénzügyminiszter kine-­­­veztethetik e tanszékre, ha Trefort úr az egye­tem kijelölését mellőzni akarja, de egyszerű »el­foglalás« vagy visszafoglalásról szó nem lehet. Kiváncsiak volnánk egyébiránt megtudni, várjon, midőn a minisztertanács néhány hónappal ezelőtt vonakodott Horn kijelölését megerősíteni s az egész ügyet függőben hagyta, már akkor azon kilátásban , azon szándékkal tette-e azt, hogy Kerkapoly urnak visszalépésekor adhassa vissza ezt az állomást, s vár­jon Kerkapoly úrnak, ki a minisztertanácsban hihe­tőleg hozzájárult azon határozathoz, volt-e sejtelme erről, hogy miniszterkollegái szándékában, mennyire érinti őt személyesen e határozat? Más­részről, ha Kerkapoly kineveztetése által az államtudományok tanszékére, Horn Ede ügye, mely eddigelé csak »függőben hagyatott«, véglegesen­­ ellene intéztetik el, kétkedni nem is lehet, hogy a kormány egy más tanszék felajánlása által kártalanítania Horn Edét az állomásért, melyet a miniszter urak egy volt kol­­legájuk kedvéért tőle elvesznek. Melyik lesz e tan­szék ? Feltehető mindenesetre, hogy legalább nem későbben foglalandja el, mint elfoglalja Kerkapoly az övét. A „HON“ TÁRCZÁJA. „A jezsuiták Magyarországon és egyebütt.« (Két közlemény.) I. Az »index librorum prohibitorum“ műsora egy számmal megszaporodott. A fentebb jelzett czím alatt kiadott munkával, mely a Jézus-társaság szer­vezetének, tanainak s működéseinek ismertetésével foglalkozik, szerzője újra mélyebben sülyedt a papok disgrafiájába,a­mi egyenlő a pokol feneketlen mélysé­gével, — sok százezer mértföldnyire attól a menyor­­szágtól, hová csak a szent Péter kulcsainak segítsé­gével lehető az eljutás. E munka hírére kétszer oly erővel szoritandja markába azokat az, a kinek őri­zetére bízattak s ha még életedben nem száll a fejed­re vagy egy a szent fulmenekből, jámbor Toldy Pis­ta! az csak onnan magyarázható meg, mert tudatik r­ólad, hogy leráznád magadról azonképen, amint le­ráztad a szentelt vizet, illetőleg lemostad — istente­len tintával, mely lelkedre száradt feketére festvén azt is méltóvá az örökös tűzre. Mert képzelhetetlen istentelenség kívántatik ahhoz, hogy valaki előre kiszámított gonosz szán­dékkal neki­feküdjék rengeteg könyvtáraknak, fel­túrja bennök a portól lepett vén bac­antokat és bá­mulatos konoksággal jegyezgesse azokból évekig, amit az anyaszentegyház legvitézebb katonái saját okulásukra, de más jámbor teremtések lelki üdvére csakúgy önmagoknak fölirogattak, — s kitálalja pa’am et publice a laicusok elé, a mi csa­k a beava­tottaknak magoknak volt szánva. De félre a tréfával, — Toldy Istvánnak a je­zsuitákról irt e műve ritka gonddal és szorgalommal szerkesztett gyűjteménye mind­annak, a mi rész a jezsuitákról valaha íratott. S ez tetemesen csökken­tené azt az értéket, melyre minden történeti, vagy történet-bölcseleti mű aspirálni tartozik, de csak annyiban aspirálhat, a mennyiben — tárgyilagos. E mű egyenes ellentéte a tárgyilagos műveknek, s ma­ga sem tagadja irányzatosságát, mely abban áll, hogy e világhatalomra törekvő s ebbeli törekvésében min­den eszközt jónak itélő társaságot egész undorító alakjában, minden fenyegető veszélyességével együtt bemutassa. De a­mi az objectivitás hiányáért ha nem is egészben, de nagy részben kárpótol e munkánál, az az, hogy Toldy nem a jezsuiták ellenségeinek mun­káiból, hanem pápai brevékből és bullákból, a jezsui­ták saját constitutióiból, törvényszéki ítéletekből, történelmileg igazolt tényekből s végre magokból a jezsuiták legnevezetesebb íróinak irataiból állította össze művét, s igy bár­mit, a mi a Jézus társaság mell­­­e­t­t felhozható, mellőzte, de a mit felhozott, azt kétségbe nem vonható tények és iratok alapján hozta föl, s ha néhol saját logikai levonásait, következteté­seit, reflexióit is beleszőtte, azoknak mindegyikénél oly antecedenst bocsát előre, mely mások, többnyire jezsuiták egy egy famázus tanát foglalja magában; — ő maga csak commentárt ir hozzá. „A bűn apostolai« czimű fejezetében fölemlíti ama nagy port, melyet a 17-ik században a világ akkori legtekintélyesebb theológiai facultása a Sor­bonne folytatott a jezsuiták ellen, s melyet a párisi parlament az egyetem javára döntött el. Akkor jöt­tek leginkább napvilágra az eddig meglehetős titok­ban működött társaság gyalázatosságai, aljas erkölcs­tana s akkor történt, hogy a parlament, hárompró­­bás katholikusok szigorú, lelkiismeretes vizsgálata alapján e szerzet híres tekintélyes íróinak műveit, mint erkölcstelen tanokkal teljeseket, hóhérkéz általi elégettetésre ítélte. E huszonkét jezsuita író művein kívül még más negyvennégy ugyancsak jezsuita író művei vannak felhasználva Toldy István művében,és mi leg­hívebb fogalmat akként hiszünk nyújthatni e mű szelleméről és tartalmáról olvasóinknak , ha a történeti részeket, melyekben e 470 lapra terjedő könyv különben sem felette gazdag , mellőzve, amaz erkölcsi szabályokból ismertetünk meg egy­néhányat, melyeket e jeles szerzet tekintélyesebb írói hirdettek. A mű a Jézus társaság czéljának és szabadal­mainak ismertetésével kezdődik, hivatkozik a szer­zetet megerősítő bullákra s egész terjedelmében köz­li III. Pál 1549-ki bulláját, melyet a jezsuiták »sza­badalmaik nagy tengerének« neveznek s mely való­ban terjedelmes szabadalmakkal ruházza fel őket, a milyenhez oghatót rajtok kívül maga a pápaság bir csak. A szerzet független minden világi és egyhá­zi hatóságtól s vannak jogaik , miket maga a pápa is intacte köteles megőrizni. — Ismerteti to­vábbá a jezsuita társaság szervezetét, alkotmányát s azok különrendü s hatalmú fajait; számos idézet Loyolának »de virtute obedientiae“ czimü munkájá­ból, s az »Institutiones Societatis Jesu«-ból, me­lyek között figyelmet érdemelnek a kövtkezők : »A főnök szavaira, mintha Krisztustól ,magától jönne, rögtön készen álljanak s rendeletére a már megkezdett, de még be nem fejezett betű megírását is hagyják abba. Mindenki.. . tartozik magát főnö­keiben az isteni gondviselés által vezettetni, mintha hulla volna, mely eltűri, hogy bárhova vigyék, vagy bármikép bánjanak vele, vagy mintha egy aggas­tyán botja voln­a, mely annak, ki kezében tartja, mindenütt és minden képzelhető használatra szolgál.« (P. IV. e. 1. §. 1.) „. . . a constitutiók nem foglalnak magukban kötelezést valamely halálos vagy súlyos bűnre, ki­véve ha a főnök ilyet utunk Jézus Krisztus nevében, vagy az engedelmesség erejénél fogva parancsolna; a­mi azon dolgokban vagy személyeknél, a­hol a fő­nökök azt hiszik, hogy minden egyesnek vagy a társaság közérdekének nagy hasznára fog válni, meg fog történhetni. (P. VII. c. 5.) A Summar. Constit. rendeli: »mindenki, ki a társaságba lép, legyen meggyőződve, hogy apát, anyát, testvért, szóval mindent, mivel a világban birt, el kell hagynia, sőt magához intézetteknek tekintse e szavakat: »a ki apját, anyját s azonkívül még sa­ját lelkét is nem gyűlöli, nem lehet tanítványom, s igy gondja legyen rá, hogy vérrokonai iránt minden testi ragaszkodást levessen s lelkivé változtasson át s őket csak úgy szeresse, mint az olyan, ki a világ­ra s önszeretetére nézve meghalt.« Az elfojtandó természetes érzések között ott van a barátság is, melyről az mondatik, hogy „a külön barátságok megzavarják a szükséges egysé­get és észhangzatot.« Azért is, »a ki másról meg­tudta, hogy erős kisértésbe jutott, jelentse föl rögtön a főnöknek.« (Reg. 20. Commun.) De nem elég a kémkedés, ott van a „lelkiisme­reti vizsgálat”, melynek mesteri psychologiával szerkesztett 14 kérdő­pontjára, a tag gyónáskor fe­lelni tartozik, s melyek alapján a főnök oly tisztán beláthat a tag lelkébe, mintha kristályból len­ne az. A vallási türelmet következő predicatiokkal terjesztették: »Jobb az ördöggel, mint lutheránus asszony­nyal házasodni, mert amaz szentelt víz és exorcismus segélyével kiűzhető, ezen azonban kereszt, kereszt­víz és olaj kárba vész.“ — hirdeté András jezsuita Németországban. »Az evangelicusok, ha házasodni akarnak, nem méltók rá, hogy pap, hanem, hogy hó­hér vagy kutyapeczér által adassanak össze.“ »Mire van pénzünk, katonánk, kardunk és ágyunk, ha nem arra, hogy ellenségeink ellen használjuk? Mit habozunk tehát az eretnekeket megtámadni, a luthe­­ránusságot és kálvinisnus botrányát kiirtani ? — Öljétek meg a kutyákat, vágjátok földhöz, üssétek agyon, gyújtsátok föl fejük fölött a házat s halmoz­zatok fejökre minden roszat, a mit csak ki lehet gondolni, hogy a gyűlöletes fajzat végre elpusztuljon a föld színéről.« »Szabad-e a pogányokat valamely helyről el­űzni, hol békében éltek, egy keresztyén uralkodó alattvalóságában, a nélkül hogy valamely uj bűnt követtek volna el, csupán azért, mert hitetlenek.« (Expl. decalogi.) »Eretnekeket, mint mindnyájan (jezsuita irók) tanítják, szabad excommunicálni, tehát szabad megölni is; mert az excommunicatio nagyobb bün­tetés a testi halálnál.« (Ezt mondja a jezsuiták leg­híresebb írója Bellarmin bibornok, De controv. Tom. I. 1823. 1.) Alloza pedig : „Nem bűnbánó eretnekek halállal büntetendők.« »Csak az a keresztyén — olvassuk Canisius Péter ketekizmusában, mely a kormány által egész Magyarország és Ausztria kath. iskoláiba behozatott, s melynek segélyével a nép a protestánsok ellen izgattatott — ki a pápát Jézus helytartójának elis­meri; aki ezt nem teszi, a pokol büntetéseit vonja magára. Az eretnekekkel való érintkezés már magá­ban nagy bűn, de elpáholtakkal barátkozni vagy épen összeházasodni örök kárhozatra vezet. Jó ka­tolikusnak a protestánst­ bélpoklosként kell kerülni, sőt nem csak kerülni, de küzdenie kell ellene és ir­tania őt.« E tanok a XIX. század békítő eszméi alatt sem enyhültek nagyon. Gury, az ujabbkori jezsui­ták fő írója tankönyvében ezt mondja: »Az excom­­municáltak, s ide tartozik minden protestáns, csak úgy kötvék az egyházi törvények által, daczára, hogy az egyházból kitaszitvákt, különben gonosz­ságukból még hasznot vonnának.“ »Azon csele­kedetek, melyekben velők minden érintkezést kerül­nünk kell, a következő versben foglalhatók össze: Ob, orare, vale, communio, mensa negatur, és jelenti a társalgást, levelezést s jó akarat je­leit; o­r­a­r­e a közösséget vallási dolgokban, vale minden köszöntést, communio, minden üzleti összeköttetést, lakásközösséget, szerződést stb. men­­sa, a kölcsönös vendégségre való meghívást.“ Gurynak »Le chiesa e lostato“ 1871ben meg­jelent könyvében olvassuk: »A heterodoxok, vagy is kik nem a pápa hitét vallják, a mig jóhiszemüleg cselekesznek, ugyanazon joggal bírnak, mint az őrültek, kiknek mit sem lehet beszámítani, amit ezen állapotban elkövetnek.“ „A kath. államoknak joguk van más vallásokat­­betiltani, hogy a belső békét és nemzeti egységet, megóvják. De az első és lényeges ok, mely miatt a lelkiismereti szabadság elvetendő, nem a béke és nemzeti egység, hanem az a köteles­ség, melynél fogva az egyetlen igaz vallást kell val­lanunk, miután a nemzeti egyenetlenség hasonlít­­hatlanul kisebb baj a vallási tévelygésnél.« Mennyire vallják az opportunitás elvét, s meg­sértik még dogmatikus szentségeiket, ha a czéljukra szolgál, jellemző Allozaga tana, kinek »Flores sum­­­marum­«-jában olvashatjuk: »Az indusoknak Chili­ben nagyobb bajok elkerülésére megengedhető, hogy magukat leigyák és több feleséget tartsanak.“ Vasquez „De scultu adorationis“-ában írja: »Minden élettelen és oktalan tárgyat jogosan imádni lehet. Nemcsak valamely festett képet és szent, nyi­l­vános tekintélyek által isteni tiszteletre kitett tár­gyat, hanem bármely íaás, élettelen és oktalan vagy­ a dolog természeténél fogva okos dolgot is, ha nem jár veszélylyel, istennel együtt, mint annak képét imádni.« Tamburini megengedi az istenkáromlást, csak valaki előbb igya le magát, vagy szokja meg: »It­tas állapotban vagy megrögzött szokás folytán ke­letkezett meggondolatlanságból kiejtett szavak nem képeznek istenkáromlást. Keresztelni az atya, fiú és szentlélek istenein kívül Burgbaber szerint a szeplőtlen szent szűz nevében is érvényesen lehet. U­gyancsak szerinte egész misét hallgatott, a­ki az elejét és végét hall­gatta, ha a közepén távol volt is. Sőt Gury szerint »eleget tesz misehallgatási kötelességének, ki e köz­ben hiú vagy buja gondolatokkal foglalkozik, vagy azzal a szándékkal hallgatja a misét, hogy lopjon. (Compendium theologiae moralis, Regensburg 1865.) A gyónást meg pláne felette kényelmessé teszik, így Aragona: »Oly bűnt, melynek bevallása által ma­gunknak vagy gyóntatónknak lelkileg, testileg vagy a jó hírnév dolgában ártanánk, nem szabad meg­gyónni ; olyant sem, mely által a gyóntató nagy al­kalmat nyerne a vétkezésre.« Alloza: »A­ki vala­mely terhes világi kártól vagy attól tart, hogy a gyóntató fel fogja bűnét fedezni, elmulaszthatja a gyónást és áldozhatik.« Paul de Barry jezsuita 100 kulcsot ad a hív­é­­nek a paradicsom megnyitására, s köztük ezt is : »szerelmesen kacsingatni szűz Máriára.« Az ördögbeni hit náluk nagy pártolásra talál még a jelen században is. Gary mondja: »ha vala­mely dologról tudjuk, hogy nem természetes okból ered: a gonosz ellenségnek kell tulajdonítanunk.« Aztán előadván az egész daemonológiát, az exorcizá­­lásról való tanokat, igy ír: »az ördöggel való szövet­ség borzasztó valami; a művészet, a gonosz ellenség segélyével valakinek ártani, teszi a boszorkányságot; a bájital ördögi találmány; a varázsvesszőt nev­ sza­bad használni tolvaj vagy eltávolított határkő meg­keresésére, csak források vagy eretek felfedezésére, de ilyenkor minden diabolicus befolyás ellen pro­­testálni kell stb.« — Az »Ung. LI.“ után több helybeli lap azt írja, hogy Kerkapoly Károly, ki pénzügyminiszter­sége előtt, az államtudományok tanárának nevezte­tett vala­ki a pesti egyetemnél, ezen állomást fentar­­totta magának s azt most elfoglalandja; felolvasásait az államtudományokból már a jövő félévben meg­ MMBBWISMm ' ' ---» : A szédelgés ellen. &Egé­sz Európában nagy figyelmet, sőt több parlamentben utánzást is keltett fel az a két nagy beszéd, mely­eket Lasker a porosz képviselő­házban a concessionális rendszerrel való visszaélések tárgyában február hóban tartott és melyeknek eredménye egy vizsgáló bizottság kiküldése volt, mely terjedelmes, 25 évre menő munkálatát most terjeszte be a kamarának. E terjedelmes és tanulságos mű alapelveit ismertettük mai esti lapunk kül­földi rovatában. Ezúttal csak olvasóink figyel­mét akarjuk arra felhívni, mert igaz ugyan, hogy válságos viszonyaink most nem sok időt engednek az ily kérdésekkel való foglalko­zásra, de miután még minisztereink is beis­­merik azt, hogy bajaink egyik fő kütforrása a vasúti és (tegyük hozzá) másféle vállalatok rohamos, nem épen lelkiismeretes concessiója volt, így e bajok orvoslása érdekében is szük­séges tudnunk, hogy miből eredtek azok más országokban is, és mily orvoslatokat kerestek ezek el bajok ellen. Azt hisszük, hogy ennek mi is hasznát vehetjük. Mert, ha le kell is mondanunk a kamat­garancia melletti vasutak engedélyezéséről , szeretnék hinni örökre, de reméljük, hogy legalább is hosszú időre, mindazonáltal már csak a tisztán ma­gánvállalatok terén bekövetkezhető további visszaélések is bármikor részt hozhatnak úgy magán, mint állami gazdaságunkra, ha azokat meg nem akadályozzuk. Ha a porosz vizsgáló­bizottság a hiányos előmunkálatokra, hamis pénzügyi műveletek­re adott vasúti concessiókban keresi a visz­­szaélések főforrását, azt mi is meg fogjuk ta­lálni akár a keleti, akár az északkeleti vasút ügyében. Ha panaszkodnak a poroszok, hogy titkos szerződésekkel a közönség meg lön károsítva és a törvény kijátszva csak azért, hogy a vasúti vállalatokat börzejátékká tett concessionariusok nagy, idő előtti nyereményt dugjanak zsebre, a vállalat megrontásával, akkor eszünkbe jut a birhedt párisi szerződés vagy az, hogy mily különös módon történt Strousberg kibúvása, mely előbbi a keleti, utóbbi a kassa-oderbergi pálya pénzügyeit vonta meg. Épen ezért nem kis fontossággal bírnak reánk nézve azon javaslatok, melyeket a fe­­nebbi bajok ellenszeréül a porosz vizsgáló­­bizottság előterjeszt. Hogy az állami kamat­­b­ztosítás rendszerével nekünk is szakítanunk kell és állami kezelésbe kellene vennünk leg­főbb vonalainkat, melyet Poroszország már most részben elért és mit (épen a visszaélések miatt) követendő czélul tűz ki a bizottság is, az kétségtelen. A mostani rendszernél jobb ugyan az, mit Lónyay említ fel újabb mű­vében: t. i., hogy ne a tiszta jövedelem, ha­nem a nyers bevétel után legyen biztosítva (és természetesen megfelelően leszállítva) a kamat, mert ekkor a kezelési költségek le­számításával nem fordulna elő annyi vissza­élés és az államnak sem kellene annyit ve­sződnie az ellenőrzéssel, mely mégis sikerte­len , de ezt legfeljebb a már most biztosítás­sal ellátott vasutakkal való szerződések üd­vös átalakításánál lehetne használni; nem pedig új vonalaknál, mert okvetlenül szakí­tanunk kell a kamatbiztosítási rendszerrel. Azonban magán­vállalatokkal szem­ben igen üdvösen használhatjuk a poroszok azon tanácsát, hogy a vasúti előmunkálatok állami költségen eszközlendők, vagy ha vál­lalkozók teszik azokat, a költségek külön számíttassanak és téríttessenek meg, ne ké­pezzenek előjogot és ne legyenek azok a részvénytőkébe számítva. Nevezetes az a ja­vaslat is, hogy minden vállalat nyilvános pályázat által adassák ki, még­pedig úgy, hogy a vállalatok pénzügyi és építési, üzleti része külön legyen választva. Ez a Strous­­berg rendszer ellen van irányozva, melyet nálunk is ily nagy zsarolásra használt fel ő és a Waring-ház. Igen érdekesek a bizottságnak az alapí­tásra, részvények kibocsátására vonatkozó határozatai is, mert ezeket általában nem­csak vasút, de más vállalatainkra is alkal­mazhatjuk. Ilyen az, hogy csak teljesen be­fizetett részvényeket lehessen kibocsátani. Ez az egy határozat eléggé alkalmas arra, hogy a legtöbb visszaélést megakadályozza. Mert így vége lenne vetve annak, hogy é­r­t­é­k­e­t nem képviselő p­a­pírok kerüljenek forgalom­ba és képezzék a börze speculatio tárgyát. Va­lóban ez az egy tétel elégséges lett volna arra, hogy a bécsi „Krachot“ megakadályozza, mert ennek egyedüli oka az értéktelen papírok fel­halmozása volt. Továbbá vállalati szem­pontból is nagy fontosságú e határozat, mert ennek következtében a vállalkozók csak ko­moly akarattal és kellő pénzkészlettel fog­hatnának bármihez és nem spekulálhatnának arra,hogy nagyszerű reklám után pénzt szerez­nek részvényekkel és a munkát más nyaká­ba fájják, vagy egyátalában végre se­m hajtják. Az alapítókat a porosz bizottság szoros számadási viszonyba kívánja hozni a részvé­nyesek közgyűlésével, még­pedig a társulat megalakulásakor kíván felszámíttatni minden költséget, hogy így az alapítók a társulat irá­nyában semmiféle előjogot ne követelhesse­nek. Szóval, oda kell törekedni, hogy az alapí­tók minden követelése és előjoga megszűnjön mihelyt a társulat megalakult. Így sok vissza­élés és zsarolás lenne lehetetlenné téve. Ez a mi meggyőződésünk. Sajnos, hogy a porosz bizottság a fő­­vállalkozókat megengedi,holott ezek csak speculatióra dolgoznak, de egyszersmind hozzáteszi azon szigorú megszorítást, hogy azokat részvénynyel fizetni ne lehessen. Ez a Straussberg rendszer alapja, és ha ez nálunk meg lett volna tiltva, akkor a keleti vasút részvényesei most nem siratnák pénzüket, mert Waringék, mint fővállalkozók rakták zsebre a párisi szerződés értelmében a rész­vényeket olcsó áron, be nem fejezett mun­káért. Elégnek tartjuk a felhozottakat arra, hogy olvasóink figyelme fel legyen keltve a porosz bizottság munkálatának,hazánkra nézt is felismerhető, hasznossága iránt. Azért siet­tünk azt megismertetni olvasóinkkal , mert mind megannyi tanácsot képeznek e javasla­tok reánk nézve is. Sőt alkalmilag még vis­szatérünk azokra. A szamosujvári g. kath. püspökség áthelyezése. Szamosuj­vár I, nov. 24-én. A helybeli püspökség II. Bányám való áthe­lyezése a legutóbbi időben sok vitára nyújtott alkal­mat. A kérdés megvilágosítása szempontjából nem lesz felesleges ezen ügynek egy pár sort szentelni. Az absolutismus alatt a románok két püspök­séget nyertek : a lugosit és a szamo°ujvárit. A s­za­­mosújvári püspökség egy 1854-ben­ kelt császári

Next