A Hon, 1873. november (11. évfolyam, 252-276. szám)
1873-11-26 / 272. szám
1c72. szám. XI. évfolyam. Heggels tradie Budapest, 1878. Szerda, no . 13. Iíijaa li’1-5ivjvtsil : Barátok tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és sti kiadás együtt: 3 hónapra........................................ 6 frt — kr. 6 hónapra...................................12» — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként . . . 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számottatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. ■Mi Szerkesztési iroda : Barátok tere, Athenaeum-épület 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. ItfUS ZI I HKt JElftsintetést felhiv&s» „A N O N“ Xl-dik évi folyamára. . Előfizetési ára • Negyedévre . . • . 6 frt tjjBf Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítve tiz írtig sak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetisek aHon kiadóhivatala. czim alatt Pest, Ferenczie!. tere Athenaeumépület küldendők. A „RON“ kiadóhivatala. Budapest, nov. 25 Lónyay pénzügyi és vasúti tervei. Lónyay oly négy banális alapelvet állít fel pénzügyi politikánk zsinórmértékéül, hogy az ember csodálkoznék e kézikönyvbe való igazságok emlegetésének szükségessége felett, ha a sajnos tapasztalatok és a szerző exminisztersége új jelentőséget nem adnának azoknak. Mert, midőn Lónyay azt kívánja, hogy a nép aránylagos anyagi erejéhez mérjük államháztartásunkat, ebben a jobboldal által csúfolt “agglegény“ politikát látjuk; ha másodszor azt követeli, hogy államjövedelmek csak a közérdek által igényelt szükségekre fordíttassanak, akkor eszünkbe jut, hogy bizonyára Lónyay érzi és tudja, hogy eddig sokszor hibáztunk ez ellen ; harmadszor szükségesnek tartja, hogy előbb a nélkülözhetetlen kiadások legyenek fedezve és a hasznosakból a halaszthatlanok közül a hason fontosságú reformok lehetőleg egyszerre létesíttessenek. Igazsága van, mert legköltségesebbek a fél reformok, melyek egymásra hatással nincsenek, és a zsákvasutak, melyek terméketlenek. Mily különös az is, hogy Lónyay negyedszer azt is kívánja, hogy minden ezért a legcsekélyebb költséggel érjünk el, mert ez anyagi téren oly igazság, melynek ellenkezője a vétkes pazarlás. Ez azon igazság, melyet már Justi »erők megtakarításának“, Chevalier »principe de la moindre action“nak és Schäffle »legkisebb költség, legnagyobb haszon« alapelvének nevez, szóval, mely csak kézi könyvekben, kezdők számára van fejtegetve. Ha egy volt miniszter és praktikus államférfi most akarja erre megtanítani Magyarország kormányát és törvényhozását, ez azt bizonyítja, hogy eddig ezt sem követtük mindenben. Inkább formális, mint anyagi reform eszme az, hogy Lónyay nettó budgetet és normál budgetet akar megállapítani. Az előbbit azzal indokolja, hogy a bruttó budget csak nagy számokat mutat fel és nem tünteti elő a valódi jövedelmet, de gondolja meg azt, hogy alkotmányos ellenőrzés csak úgy gyakorolható, ha minden jövedelmi ág, minden jövedelme és kiadása feltüntetve van, mert az ellenőrzés fő célja a kezelés és nem az eredmény. Ezért csak a bruttó budget mellett vagyunk. De a normál budget eszméjét helyeseljük, azaz mi is kívánjuk azt, hogy állandóan (és évenként csak esetleg változón) legyen megállapítva rendes budgetünk ; sőt a jövedelmi források változtatása és a kiadások emelése (de nem törlése) se történhessék egyszerű, azonnal elfogadható indítvány által az országgyűlésen, mert ez zavarja az államháztartást, és a kormány számításait; ennek az eszmének Tisza Kálmán adott legelőbb kifejezést az országgyűlésen, de azt már szükségesnek nem tartjuk, hogy csak törvényjavaslattal lehessen minden egyes budgettételt módosítani. Jövedelmi forrásaink közül : az egyenes adók felemelése ellen és a közvetett adók fokozása, sőt fényűzési adók behozása mellett küzd Lónyay. Nincs kifogásunk nézetei ellen, bizonyos határig. De a monopóliumok terhesebbé tételét roszalnók, a közvetett adókat anyagi jóllét emelése és nem árfokozás által kell emelni. Amíg pedig ez az anyagi reformok természetes eredmény ekép be nem következik, addig legyünk kiadásainkban takarékosak és ne adóemelésben bőkezűek. Egyébiránt mi az egyenes adók természetes jövedelmi fejlődésétől várunk sokat és nem oszthatjuk Lónyay azon nézetét, hogy ha Európa minden államában 13 — 23 százalék közt változik az egyenes adók eredménye a többi államjövedelmekhez mérten, míg nálunk 50 — 60 százalékig megy, csak ezért e viszonyból reánk nézve veszedelmet olvassunk ki, mert az természetes dolog, hogy minden nemzet abból adózik, amije van, csak legyen az adó arányos. Nevezetes azon változás, melyet Lónyay a vármegye-rendszerben az önadóztatás létesítése által akar elérni. Ő a vármegyei kötelezettségeket és terheket, franczia minta szerint, három osztályba kívánja a törvényhozás által osztatni. Első lenne a kötelező ügykör, hová tartoznék mindazon teendő és költség, mely az önkormányzati gépezet fentartására szükséges. Másodikba esnék a feltételesen kötelező, ebbe esnék a közlekedési ügy, vízépítészet stb., itt is a törvényhozás szabná meg a czélokat, az azokra fordítandó költségeket és a községek hozzájárulási arányát ; harmadikba jutnának a vármegyék fakultatív teendői, ezekben kényszer nem lenne, de a költségek fedezésére szükséges adószázalék meg lenne szabva. Mi e felosztásban, annak szigorú megszabásában, nem az angol önkormányzatot, hanem a német theoriat és a franczia departement-rendszert látjuk. A németek állíták fel azon elvet, hogy mindaz, ami állami functio, csak átruházás útján lévén végezhető az önkormányzati közeg által; mindez esetekben az illető közeg és gyűlésnek állami szabályok feltétlen parancsa alatt kell állnia, s a francziák létesíték ezt a departementi teendők Lónyay által javasolt megszabásában. És mi az eredmény ? Nem csak hogy az önkormányzati élet kihalt Francziaországban, de annak csak terheit és nem czéljait érte el a nép. Ez széles eszmekör, csak bírálati szempontból érintik azt, mert az önkormányzati adó kérdését sokkal szélesebb alapon akarnék megoldani, mint a franczia és német »pótadók« biablonszerű terméketlen, terhes módozata, ezzel természetesen a munkakör felosztása is összeesnék. Felelősséget akarunk mi is létesíteni az önkormányzatban, de nem centralisatio és rendőri felelősség által, hanem rendőrbírói és törvényi felelősséggel. Lónyay vasútpolitikájára kell még az olvasó figyelmét felhívnom. Ő csapásnak tekinti hazánkra nézve azt, hogy nemzetközi vonalaink is 3—4 társulat kezében vannak, de e helyett nem azt indítványozza (mit most az egész miveit világ követel) hogy az állam iparkodjék kezében öszpontosítani azokat, hanem a társulatok fusiojára akar hatni. Ez reánk nézve veszedelem lenne, mert, ha akár az osztrák, akár a tiszai pálya egyfelől és másfelől a déli társulat venné kezébe egészen nemzetközi vonalainkat, akkor hiába követelné Lónyay a kormány szigorú kezelési ellenőrzését és a tarifta megszabását, mert a forgalom mégis a társulatok önkényének lenne kitéve Épen ezért azt sem tartjuk szerencsés gondolatnak,hogy a déli társulat magyarországi vonalainak önállósítása mellett, ennek kezébe adná az állam déli pályáit is; ez nem mozdítaná elő közlekedésügyünket, hanem az osztrák forgalmat fejlesztené, nem Budapest és Fiume, hanem Bécs és Triest között. Végül Lónyay : kamatbiztosítási terhünk könnyebbítése, sőt egy nagyobb mérvű hitelművelet létesítése végett, egy kamatbiztosítási alap teremtését indítványozza. Ennek kész tőkéjét képeznék: az állam birtokában levő tiszai részvények és a domaniális kölcsönből nekünk jutott rész (együtt 11 és fél millióért), továbbá a vasutak által visszafizetendő előlegek és kamatai, végül a vasutak jövedelmi adója. Ez alapra bocsátana ki a pénzügyminiszter kamatozó kötvényeket 32 évi törlesztéssel; ebből a mostani nemzedék csak azon kamatterhet viselné, mely a fentebbi jövedelemből ki nem telnék, sőt vasúti kamatfizetés helyett ez alapra lehetne kamatnélküli pénztári utalványokat is kibocsátani, melyekkel lehetne adót fizetni és a fentebb említett kamatozó kötvényeket vásárolni. Ez a terv merésznek elég merész, de félünk, hogy czélra nem vezet. Először is kételkedünk,hogy a vasuttársulatok kamatgaranciálta pénz helyett kamatnélküli utalványokat elfogadjanak , mert nekik forgalmi, kétségtelen értékű pénz kell és nem még forgalomban nem volt papírok; vasuttársulatok nem bankárok, hogy új értékpapírokat forgalomba hozhatnának, azoknak apró pénz és pedig készpénz kell a hitelezőiknek, részvényeseiknek. De ettől eltekintve, másodszor: már maga a külön törlesztési alapra kibocsátott állami kötvények ellen is van kifogásunk. A külön törlesztési alapok vagy az angol »tinking“ fond költséges és terméketlen működésére emlékeztetnek, vagy a franczia „casase d’amortissement“ szomorú sorsát juttatják eszünkbe, melyhez az állam csak akkor nem nyúlt, mikor nem akart. Igen, de Lónyay országgyűlési bizottság által kezeltetné ez alapot, egészen külön. Ekkor meg az a nehézség áll elő,hogy nem bankárilag lévén kezelve, inkább holt tőkét képezne, mint hitelalapot. Megkötve lévén e tekintetben az ország keze, e tőkének jövedelmét nem fokozhatná, és úgy, amint van, nem hogy 30— 40 milliónyi pénztári utalványnak (mint Lónyay terveki), de ugyanannyi kötvénynek forgalomban tartására sem nyújtana az elég biztos alapot. Legfőbb ellenvetésünk pedig az, hogy ez oly hitelművelet, melyre sem egy országgyűlési bizottság , sem kormány hivatva Sennyei báró „zászlója.“ (1.) Az országgyűlés mai ülése nevezetes, hatásos ülés volt, mégis kénytelenek vagyunk megvallani, hogy kevesebbet nyújtott, mint amennyit vártunk. Ezt főleg Sennyei bárónak tulajdonítjuk. Mert a hírlapok jobb és baloldalán az egykori tárnokmesterből valóságos Sphinxet csináltak, már hallgatásának vagy jelentőséget tulajdonítottak, és anélkül, hogy az újabb parlamenti életben bárminemű jogot szerzett volna rá , nagy szerepet, hogy ne mondjuk , hivatást adtak neki. Nem tett ugyan semmit és nagyon keveset beszélt, de hát azért minden kormánybuktatásnál, minden miniszteri conbinatioban ott szerepelt Seynyey báró. Az ország váltig csodálkozhatik ezen, mi sem értjük egészen : de nique a dolog így van. Újabban a pénzügyi bizottságban sarokba szokta Kerkapolyt, rendszerváltozást követelt. És ezért újra megtelt a levegő Sennyey nevével. Beszédét vártuk. Végre ma megszólalt, borzasztó nagy „Suffisance” al mondá az ország színe előtt, hogy az ország és a ház programmot vár tőle. Ez igen sok egy egyszerű képviselőtől, a minél többnek most tárnok mester urat számítani nem lehet. Ha a Parlamentarismus küzdhomokján oly érdemeket szerez, mint Deák és Ghyczy, akkor még beszélhetne (habár ekkor is a szerénység rovására), hogy az ország tőle vár programmot, de most (engedjen meg a báró úr) erre jogosítottnak nem ismerjük. Beszéljen, tegyen, amit jónak lát: az ország egyaránt rendelkezik és ítél polgárai felett, de ne adja ki magát semmiféle képviselő az ország megváltójának, kitől megmentését várja, mert a hamis próféták nevetséges sorsára jut. És mit mondott Sennyey báró az ő program rajáról, vagy, hogy ő nevezi „zászlójáról ?“ — Nem akarja azt kifejteni. Lehet, hogy nem jött el órája; lehet, hogy a galamb vagy bárány még nem súgott neki semmit; de kérjük szépen, ne boszantsa a hazafiúi önérzetet, azzal az ő folytonos semmitmondó »zászló« bontási ígérgetéseivel.És mégis beszédében enged valamit sejteni. Felírja zászlójára a takarékosságot és ezalatt reméli egyesíteni a nemzet többségét. A báró csalódik, mert először is ez nem programja, és másodszor a takarékosság, ha mindjárt hozzáteszi is Sennyey a »hazafias« melléknevet , még nem fog senkit pártállás változtatásra bírni vagy az ő kedvéért conservatívvá tenni. Annál kevésbé, mert már most követeli „kedvencz eszmék, kedvencz reformok” valósításának elhagyását a takarékosság kedvéért. Igen nagyon szükséges a takarékosság, az igaz, de ha csak ez programmja valakinek és ennek fel akar áldozni mindent, akkor bocsássa el az országgyűlést, a miniszereket, a honvédséget és álljon be tárnokmesternek. Van mérték mindenben, és így a takarékosságban is. Amint ezt nem pótolja semmi egy állam háztartásában, úgy nem pótolja ez sem a programmot, az ország méltóságát, alkotmányát, szabadságát. Szerencse, hogy a szabad eszmék kedvéért nem kell tönkre jutnunk, mert akkor csakugyan Sennyey programmjának lenne helye. De most, mikor nem az eszmék és intézmények, hanem azok kezelése, a külső körülények és a kormány egyéni hibái hozták reánk az államháztartási zavart, akkor egy Sennyeyt is nevetségessé tesz az a »suffisance,« hogy neki elég a »takarékosságot a conservativok zászlójára írni, hogy a nemzetet az alá egyesítse. Jól tette Sennyey, hogy a Parlamentarismus és alkotmányosság megtámadásának vádját elháríta magáról, mert higgye el, hogy mai beszédében még az ellen sem nyújtott biztosítékot. Egyébiránt éljen magának és eszméinek; higgje tovább is, hogy hivatása van ; reméljük, hogy beszédei ki fogjákábrándítani mindazokat, kik bármely szempontból bámulói közé csaptak fel. Mai beszéde levonta még azon jó hatást is, melyet első beszédéből fenhagyott második , a honvédségi ügyben tartott nyilatkozata. Három beszéd, három lépcső — lefelé , úgy a közbizalomban, mint a népszerűségben. Sic non itur ad astra szólt, a ház ez érdekes alakja, akinek tavali föllépése egyszerre visszaszerző mármár elveszettnek hitt befolyását s ismét számmá tette, holott a legtöbben már a politikai kombinátiók terén semminek tartották. Sennyeyről e bit téves volt. Nem kevésbé volt azonban téves az a bit, mely azután lett felőle irányadó. Az, hogy elfogadja a kiegyezést, s az, hogy az 1848-ki alapelveket is faiis accomplistal tekinti (mert ez foglaltatott átalános programmal akkori beszédében) hírlapi kombinációk és szenzáczió hírek kedvéért oda magyaráztatott, hogy Sennyey a szóltalán használt értelmében modern államférfi lett, megszűnt a konzervativizmus (azon konzervativizmust értjük,mely hazánkban ismeretes és önmagát lejárt fogalom) vezérférfia lenni, s lett egyike a kiegyezés után létrejött nagy párt bajnokainak, tehetségesebb legtöbbjüknél, egyenesebb mindnyájoknál, s így jövőben versenyképes valamennyiökkel. A kik Sennyeyről ezt tartották (pedig sokan voltak, kik ezt tartották), azok ma egy csalódással gazdagabbak. Sennyey ma conservativismusának egész dölyfével veté magát régi eszméinek karjai közé s duskálódását ez ideák mezején nem zavarta meg az, hogy a várt hatás jobbról és balról — egyaránt elmaradt. Ennyit a kérdés politikai oldaláról. Sennyey ma ismét visszalépett régi álláspontjára és ezzel jövőjét messze időre elvágta. Magyarország szenvedhet sokat, de tudja, hogy gyógyszert nem talál, csak a liberalizmus útján. — S ha Sennyey ebben kételkedik, bizonyára oly tévedésben ringatja magát, melyet legkevésbé vártunk oly éles látású főtől mint az övé. Egyébként azonban a mai beszéd sok tekintetben igen érdekes volt. A mint e magas, szikár alak fölemelkedik ; a mint e markirozott vonásokban gazdag arcz áttekint a házon s amint az a metsző, hogy ne mondjam bántó hangát mivnt a jégen : abban van valami oly imponáló, amit utánozni nem lehet. Kerkapoly szónoklata is sajátos, azé sincs magával ragadó momentumok nélkül; a perceivel tud sújtani, bombasztikus körmondataival kábitani. A kormánynak ő volt az az egyetlen szónoka, aki, ha szólnt érezte az ember, hogy a kormány szól, a czéljaiban tudatos kormány. S ha az ember ma Kerkapolyt hallotta, s utána Sennyeyre figyelt, úgy találta, hogy a Kerkapoly szónoklatában az önérzetet aflektáló, de megtört gyermek fagigatózó mentegetőzése, míg a Sennyegében az uralkodás parancsszavának fensége nyilvánul. Üres szó volt mindaz, amit a volt tárnok a házarczához csapkodott, ami helyeslést keltett benne, oly frázis, minőt a szélsőbalon is elmond akárki, e azért — bár nem oly irányban, mint várta — meg is hatott. Amaz önhitt nyilatkozat, mely szerint az ország ötőe* programmot vár, mástól hallva kaczajt kelt, tőle megdöbbent; am a másik vakmerő mondás, hogy, ha kitűzi zászlaját, a többség mellé áll, ha más mondja, gúny tárgya lesz; nála vezérczikkekben fog traktáltatni. Már maga a hang is, mondjuk, bántó, minden, csak nem zengzetes s azért maga e hang is figyelmet kelt; mozdulatai nem szabályosak, örökös kézkinyujtásai inaesthetikusok, a kezek hosszúsága magában véve komikus hatású, s azért nála: ez alak, e hang, e múlt, e modor, e merészség s e megdöbbenthetlenség együtt oly szónokot teremt, hogy keresni kell párját. Utána Simonyi Ernő beszélt. Szép két ellentét. Az eszes konzervatív, ki kegykép s engedménykép mondja ki, hogy czéljait nem az önkény, hanem a parlamentarizmus utján akarja kivívni; s az eszes néptribun, ki saját vétkekép hangoztatja,hogy czéljai követésében úgy megválogatta az eszközöket, hogy a parlamenten kívül, a népben is nem keresett érvényt eszméinek. S egyébként is kontraszt e két férfiú. Sennyey szikár, magas, Simonyi megtört alak; • azért mindkét alak egyforma bátran kiált százak ellentétes véleményével szembe; az egyik hangja hatalmas, erős, mely uralni tudná a legnagyobb zsibajt; a másiké elvész a legkisebb zúgásban is. S azért mindkettő egyforma csendet varázsol, s mindkettő szava egyaránt meghallgatást talál. Simonyi beszédének vége különben egy indítvány volt, melyet alább találnak olvasóink. És Horn beszéde ? Aki átolvassa a mai beszédeket mind (amihez jó egy pár óra kell) tartalomgazdagságra, ügyes fordulatokra, szónoki routinera, a dolog érdeméig való hatolásra nem fog egyet is találni, mely a Hornét megközelítse. Egy igazi szakember s eszes fő sikerült műve ez, mely bizonyára sokat fog arra tenni, hogy szerzője a házban elnyerje azon osztatlan elismerést, melyet érdemel, s melyben tán mindenki iránt bőkezűbb volt mind a ház, mind — miért ne mondanák ki? — saját pártja. Hanem azért a nap eseménye a Sennyey-féle beszéd leszen. Erről fogunk írni hosszan, sokat. A dolog érdemére nem beszélt ugyan semmit, s e »föllépés«-t más emberrel szemben mi kíméletlen hírlapírók tán úgy is nevezgetnők, hogy fiaskó, de hát mi nem tudunk kivetkőzni előítéleteinkből, s ez előítéletek közt van az is, hogy vannak emberek, kiknek minden szava fontos. Sennyeyről átalában ezt hittük eddig ; ha nem lennénk oly előítéletesek, holnap már kevesebben linnek. A képviselőház ülése. Az esti lapunkban közlött tudósítás Horn Ede beszédének kivonatos ismertetésén szakadt meg. — E sikerült beszédet most egész terjedelmében adjuk. Horn Ede: Nem saját nevemben, hanem, mint a II. osztály előadója van szerencsém felszólalni. Ezen osztályban a jobb- és baloldal egyenlően van képviselve. Ez már elég ok volna nekem arra, hogy mai felszólalásomban, a pártembert teljesen mellőzzem. Megtenném ezt akkor is, ha csak saját nevemben szólalnék fel. Tagadhatlan tény, fájdalom, hogy a pénzbeszerzésnek rendkívüli módozataihoz kell folyamodnunk. Ezen tényt elfogadom érvelésem kiindulási pontjául, azért nem is fogom kutatni e perezben, várjon, ki és mi okozta azon kellemetlen helyzetet, mely szerint a legkedvezőtlenebb európai hitel és pénzviszonyok közt kényszerítve vagyunk a hitelt igen tágas mérvben igénybe venni. Lesz idő és alkalom ennek kutatására is. Most meg van, fájdalom, a nagy országos baj, melynek mielőbbi orvoslását mindnyájan egy szív, egy lélekkel óhajtjuk. Tovább megyek, elismerem azt is a t. előadó úrral, hogy a rögtöni pénzbeszerzésnek nincs talán, vagy alig van más módja, a mostani európai és magyarországi viszonyok közt, mint a külföldi hitel igénybe vétele. De midőn így egyrészről elismerem általában a hitel igénybe vételének szükségességét, midőn másrészről teljesen mellőzök e peretben minden kutatást, ezen szükségesség előidézésére nézve, azt gondolom egész tárgyilagossággal feltehetem azon kérdést, és szólhatok azon kérdéshez: várjon az adott viszonyok közt elfogadható-e az előttünk fekvő törvényjavaslat, elfogadható-e azon kölcsön, melynek megszavazását kéri a kormány a pénzügyi és központi bizottság, s elérjük-e ezen kölcsön által azon czélt, melyet a t. központi bizottság előadója éppen most elénk terjesztett, azaz az ország pénzügyi megmentését, és azt is, hogy nyugalommal nézhessünk a jövő elé s hogy hozzá foghassunk a reform munkálatokhoz ? Ez nézetem szerint az egyedüli kérdés, mely ma szőnyegen van s én követni, teljesíteni fogom valósággal azon ígéretet, melyet 1. előadó úr adott ugyan, de nem teljesített, mert ő a budget részleteibe belebocsátkozott és akaratlanul emlékeztetett azon magyar példabeszédre. Most beszél: „Bodóné, mikor a bor árát kérik.“ Nem az most a kérdés, hogy megvan-e a jó szándék, a jó akarat, melyet már annyiszor hallottunk itt hangsúlyozni. ? kérdés az: elfogadható e ezen kölcsön és elérhető e általa azon czél, melyet a ház elérni akar ? Ezen kérdésre, t. ház, tagadólag kell felelnem ; tagadólag kell felelnem elsősorban azért, mert a felajánlott pénz rendkívül drága. A lapokban az utolsó napok folytán különféle számítások voltak olvashatók az iránt, hogy mi a felajánlott pénznek az ára vagy az évi terhe. Különféle oldalról történt a számítás, és az eredmény az volt, hogy körülbelül 10 ma az évi teher. Én nem akarom a t. ház előtt ismételni ezen számításokat, már azon okból sem, mert úgy látszik nekem, mintha az utolsó hónapok eseményei következtében, az általános érzület ez irányban talán egy kissé eltompult, s nem érezzük eléggé azon kölcsönnek súlyosságát, melyről itt szó van, midőn egyszerűen kimondatik, hogy 101/a%-os. Legyen szabad tehát a felajánlott kölcsönnek rendkívüli súlyosságát más módon — úgy szólva — kézzelfoghatóbban és talán parasztosabban kimutatni . Az előttünk fekvő törvényjavaslat szerint felveszünk, — azaz ha megkapjuk — mert az egy nagy kérdés — és arra visszatérek még — felveszünk kötvényekben 76^2 milliót valósággal; minthogy a kötvények átlagos ára 84,6 lesz, valósággal ezen 76'2 kötvényekért beveszünk 64.387.500 frtot. Ez lesz a valódi bevétel, ha megkapjuk a 76'2 milliót. A kamat 6%-03, azaz fizetni fogunk évenként 4.590,000 forintot, 5 év folytán aztán a 64.340,000 írtért, melyet kapunk, visszafizetünk 76 l/a milliót, azaz 12.112,500 írttal többet, mint amennyit kaptunk ; más szóval, azon kedvezményért, hogy 64 millió 300,000 kerekszámban 5 évre rendelkezésünkre bocsáttatik, fizetni fogunk ötször 4.590,000 frtot, azonkívül 12.112,000 frtot, összesen 35.062,500 forintot; más szóval: azon 64.300,000 frtért, melyet felveszünk, 5 év folyamában kikerül a mi kincstárunkból 99 450,000, vagy 991/* millió frt.r. ház! Én az európai pénzügy újabbkori történelmében ennek hasonmását nem találtam. Alkotmányos állam békés időben ily terhes feltételek alat kölcsönt soha fel nem vett. Ezen kölcsön feltételei egészen a keleti államok színvonalára helyezik Magyarországot. (Igaz! Úgy van! balfelől.) azon államok színvonalára, melyeknek hitelük nem is lehet, mivel ott sem igazság, sem szabadság, sem alkotmányosság nem létezik;de nálunk alkotmányos országban ily föltételek alatt venni fel pénzt, lehetlennek tartom. (Helyeslés balfelől.) Pedig uraim ez nem csak a túlterhelés kérdése, nem csak az, hogy öt éven át többet fogunk fizetni, mint mennyit fizetnünk kellene, ez a jövő kérdése, mert az államokat szintúgy mint a magánembereket azonnal osztályozzák a pénzvilágban, és ha azt látják, hogy 100-12°/p-re vesz fel pénzt, olcsóbban soha sem fog többé kapni, mert osztályozva van. Az államoknál szintén így van. Ha a pénzvilág azt látja, hogy egy állam 10—12 °/o-ra köt kölcsönt, akkor olcsó hitelre még a legkedvezőbb időben sem számíthat. (Igaz! Úgy van! balfelől.) Elismerem tehát! mint a központi bizottság 1. előadója hangsúlyozta, hogy kedvezőtlenek a körülmények , kedvezőtlenek az európaikörülmények, mert a válság hónapok óta tart és igen terhes, ezt elismerem ; elismerem azt is, hogy Magyarország hitele igen roszul áll e perekben egész Európában, és valóban ezen csodálkozni nem lehet, hogy roszul áll hitelünk, ha meggondoljuk, hogy milyen a mi gazdálkodásunk évek óta, mely a deficitet permanenssé teszi, és amely évről évre új kölcsön felvételére kényszeríti a hazát. (Tetszés balfelől.) Ily országnak nem lehet jó hitele. Nagyon csalódnak azok, kik azt állítják, hogy csak a mostani válság, a mostoha idők következtében kell drágán fizetnünk a pénzt. Hiszen az utoló három kölcsönt európai pénzbőség idejében vettük fel, midőn minden vállalatra lehetett olcsó pénzt kapni, és mégis minden kölcsön után drágábban kellett fizetni a pénzt, mint az előbbi kölcsön alkalmával, így például, ha eltekintek a nyeremény kölcsöntől, melynek nincs kamatlába s az utolsó három kölcsönt veszem fel, milyenek a gömöri vasúti, a 30 és a 54 milliónyi kölcsönök, azt találom, hogy a törlesztéstől eltekintve — mely természetesen az időtartamtól függ — a gömöri kölcsönért, melyet 79 forintért adtunk el, fizetünk 6 forint 33 krajezárt, minden 100 forint után; a 30 milliós kölcsönért, melyet csak 75’, forintért adtunk el, már 6 forint 64 krajezárt fizetünk, és az 54 milliós kölcsön után már 6 frt 75 krt. Tehát már a válság előtt évről évre roszabb volt hitelünk a világon és nincs, mert jogy „panique“ és benne vész az ország hitele. Hegedűs Sándor. — Az osztr. kölcsönre vonatkozólag a kereskedelmi kamarai gyűlés e következő határozatot hozta : A kölcsönt éretpénzben kell realizálni; a leszámításnál általában csak két aláírást kell követelni; nagyobb mérvű áru kölcsönzésnél maradjon el az áru áthelyezés. Solidáris hitelegyletek és szövetkezeteknek a kölcsönzésnél elsőbbség adandó. Sínek, mozdonyok, vagyonok a czélba vett vasútépítésre azonnal megrendelendők. A képviselőház tanügyi bizottsága holnap fogja tárgyalni a középtanodai törvényjavaslat azon két fontos kérdését, mely ellen eddig legtöbb ellenszenv mutatkozik a szakférfiak részéről, értjük a görög nyelv s az előkészítő osztály ügyét. E két pont valóságos botránykő a törvényjavaslatban. Nem kételkedünk ugyan felette, hogy még azon esetben is, ha a tanügyi bizottság a pontokat a törvényjavaslat értelmében fogadná el, magában a képviselőházban kifejezést nyerene a szakférfiak csaknem osztatlan óhaja, mindamellett óhajtanék, hogy már a bizottság határozottan kifejezze óhaját mindkét tekintetben, hogy t. i. a görög nyelv kötelezett tantárgyként tekintessék s az előkészítő osztály, mint nemcsak teljesen felesleges, de veszélyes intézmény is, elmellőztessék. A görög nyelv érdekében kifejtett vita a tanügyi bizottság legközelebbi ülésén gyanítanunk engedi , hogy e bizottság a szakférfiak véleményét nem hagyja tekintet nélkül. Országgyűlési tudósítás, Budapest, nov. 25. A házban ma nem mindennapi jelenetek folytak le. Alantabb adjuk, lehető kimerítően, a tudósítást, mely oly gazdag érdekes részletekben, mint kevés ülés. Horn beszédének sikerült és frappáns voltát a pénzügyér igyekezett elmosni. Esti lapunk már megemlékezett e beszédről, méltatta érdemeit, hiányait. Kerkapoly után Sennyey