A Hon, 1873. november (11. évfolyam, 252-276. szám)

1873-11-26 / 272. szám

1c72. szám. XI. évfolyam. Heggel­s tradie Budapest, 1878. Szerda, no . 13. Iíijaa li’1-5i­vjvtsil : Barátok­ tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és sti kiadás együtt: 3 hónapra........................................ 6 frt — kr. 6 hónapra...................................12» — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként . . . 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első­ napjától számottatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. ■Mi Szerkesztési iroda : Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­tere, Athenaeum-épület) küldendők. ItfUS ZI I HKt JElftsintet­ést felhi­v&s» „A N­ O N“ Xl-dik évi folyamára. . Előfizetési ára • Negyedévre . . • . 6 frt tjjBf Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalvány­okat kérjük használni, melyek bérmen­tesítve tiz írtig sak 5, 10 írton felül pedig 10 krba ke­rül. Az előfizeti­sek a­­Hon kiadóhivatala. czim alatt Pest, Ferenczie!. tere Athenaeumépület küldendők. A „RON“ kiadóhivatala. Budapest, nov. 25 Lónyay pénzügyi és vasúti tervei. Lónyay oly négy banális alapelvet állít fel pénzügyi politikánk zsinórmértékéül, hogy az ember csodálkoznék e kézi­könyvbe való igazságok emlegetésének szükségessége felett, ha a sajnos tapasztalatok és a szerző exmi­­nisztersége­ új jelentőséget nem adnának azoknak. Mert, midőn Lónyay azt kívánja, hogy a nép aránylagos anyagi erejéhez mér­jük államháztartásunkat, ebben a jobboldal által csúfolt “agglegény“ politikát látjuk; ha másodszor azt követeli, hogy államjövedel­mek csak a közérdek által igényelt szüksé­gekre fordíttassanak, akkor eszünkbe jut, hogy bizonyára Lónyay érzi és tudja, hogy eddig sokszor hibáztunk ez ellen ; harmadszor szükségesnek tartja, hogy előbb a nélkülöz­hetetlen kiadások legyenek fedezve és a hasz­nosakból a halaszthatlanok közül a hason fontosságú reformok lehetőleg egyszerre lé­­tesíttessenek. Igazsága van, mert legköltsége­sebbek a fél reformok, melyek egymásra ha­tással nincsenek, és a zsákvasutak, melyek terméketlenek. Mily különös az is, hogy Ló­­nyay negyedszer azt is kívánja, hogy minden ezért a legcsekélyebb költséggel érjünk el, mert ez anyagi téren oly igazság, mely­nek ellenkezője a vétkes pazarlás. Ez azon igazság, melyet már Justi »erők megtakarí­tásának“, Chevalier »principe de la moindre action“nak és Schäffle »legkisebb költség, legnagyobb haszon« alapelvének nevez, szó­val, mely csak kézi könyvekben, kezdők szá­mára van fejtegetve. Ha egy volt miniszter és praktikus államférfi most akarja erre megtanítani Magyarország kormányát és tör­vényhozását, ez azt bizonyítja, hogy eddig ezt sem követtük mindenben. Inkább formális, mint anyagi reform eszme az, hogy Lónyay nettó budgetet és normál budgetet akar megállapítani. Az előb­bit azzal indokolja, hogy a bruttó budget csak nagy számokat mutat fel és nem tünteti elő a valódi jövedelmet, de gondolja meg azt, hogy alkotmányos ellenőrzés csak úgy gya­korolható, ha minden jövedelmi ág, min­den jövedelme és kiadása feltüntetve van, mert az ellenőrzés fő c­élja a kezelés és nem az eredmény. Ezért csak a bruttó bud­get mellett vagyunk. De a normál budget eszméjét helyeseljük, azaz mi is kíván­­juk azt, hogy állandóan (és évenként csak esetleg változón)­ legyen megállapítva rendes budgetünk ; sőt a jövedelmi forrá­sok változtatása és a kiadások emelése (de nem törlése) se történhessék egyszerű, azonnal elfogadható indítvány által az or­­szággyűlésen, mert ez zavarja az államház­tartást, és a kormány számításait; ennek az eszmének Tisza Kálmán adott legelőbb kife­jezést az országgyűlésen, de azt már szük­ségesnek nem tartjuk, hogy csak törvényja­vaslattal lehessen minden egyes budgettételt módosítani. Jövedelmi forrásaink közül : az egyenes adók felemelése ellen és a közvetett adók fokozása, sőt fényűzési adók behozása mellett küzd Lónyay. Nincs kifogásunk nézetei ellen, bizonyos határig. De a mo­nopóliumok terhesebbé tételét roszalnók, a közvetett adókat anyagi jóllét emelése és nem árfokozás által kell emelni. A­míg pedig ez az anyagi reformok természetes eredmé­ny ekép be nem következik, addig legyünk kiadásainkban takarékosak és ne adóemelés­ben bőkezűek. Egyébiránt mi az egyenes adók természetes jövedelmi fejlődésétől várunk sokat és nem oszthatjuk Lónyay azon nézetét, hogy ha Európa minden államában 13 — 23 százalék közt változik az egyenes adók eredménye a többi államjövedelmekhez mérten, míg nálunk 50 — 60 százalékig megy, csak ezért e viszonyból reánk nézve ve­szedelmet olvassunk ki, mert az természetes dolog, hogy minden nemzet abból adózik, a­mije van, csak legyen az adó arányos. Nevezetes azon változás, melyet Lónyay a vármegye-rendszerben az önadóztatás léte­sítése által akar elérni. Ő a vármegyei köte­lezettségeket és terheket, franczia minta szerint, három osztályba kívánja a törvény­­hozás által osztatni. Első lenne a kötelező ügykör, hová tartoznék mindazon teendő és költség, mely az önkormányzati gépezet fen­­tartására szükséges. Másodikba esnék a felté­telesen kötelező, ebbe esnék a közlekedési ügy, vízépítészet stb., itt is a törvényhozás szabná meg a czélokat, az azokra fordítandó költségeket és a községek hozzájárulási ará­nyát ; harmadikba jutnának a vármegyék fa­kultatív teendői, ezekben kényszer nem len­ne, de a költségek fedezésére szükséges adó­százalék meg lenne szabva. Mi e felosztásban, annak szigorú megszabásában, nem az angol önkormányzatot, hanem a német theoriat és a franczia departement-rendszert látjuk. A németek állíták fel azon elvet, hogy mindaz, a­mi állami functio, csak átruházás útján lé­vén végezhető az önkormányzati közeg által; mindez esetekben az illető közeg és gyűlés­nek állami szabályok feltétlen parancsa alatt kell állnia, s a francziák létesíték ezt­ a departe­­menti teendők Lónyay által javasolt meg­szabásában. És mi az eredmény ? Nem csak hogy az önkormányzati élet kihalt Franczia­­ors­zágban, de annak csak terheit és nem czéljait érte el a nép. Ez széles eszmekör, csak bírálati szempontból érintik azt, mert az önkormányzati adó kérdését sokkal szé­lesebb alapon akarnék megoldani, mint a franczia és német »pótadók« biablonszerű terméketlen, terhes módozata, ezzel termé­szetesen a munkakör felosztása is összeesnék. Felelősséget akarunk mi is létesíteni az önkormányzatban, de nem centralisatio és rendőri felelősség által, hanem rendőrbírói és törvényi felelősséggel. Lónyay vasútpolitikájára kell még az olvasó figyelmét felhívnom. Ő csapásnak te­kinti hazánkra nézve azt, hogy nemzetközi vonalaink is 3—4 társulat kezében vannak, de e helyett nem azt indítványozza (mit most az egész mi­veit világ követel) hogy az állam iparkodjék kezében öszpontosítani azokat, hanem a társulatok fusiojára akar hatni. Ez reánk nézve veszedelem lenne, mert, ha akár az osztrák, akár a tiszai pálya egyfelől és másfelől a déli társulat venné kezébe egészen nemzetközi vonalainkat, akkor hiába köve­telné Lónyay a kormány szigorú kezelési ellenőrzését és a tarifta megszabását, mert a forgalom mégis a társulatok önkényének lenne kitéve Épen ezért azt sem tartjuk szerencsés gondolatnak,hogy a déli társulat magyarorszá­gi vonalainak önállósítása mellett, ennek kezé­be adná az állam déli pályáit is; ez nem mozdí­taná elő közlekedésügyünket, hanem az osztrák forgalmat fejlesztené, nem Budapest és Fiu­me, hanem Bécs és Triest között. Végül Lónyay : kamatbiztosítási ter­hünk könnyebbítése, sőt egy nagyobb mérvű hitelművelet létesítése végett, egy kamatbiz­tosítási alap teremtését indítványozza. Ennek kész tőkéjét képeznék: az állam birtokában levő tiszai részvények és a domaniális köl­csönből nekünk jutott rész (együtt 11 és fél millió­ért), továbbá a vasutak által visszafize­tendő előlegek és kamatai, végül a vasutak jövedelmi adója. Ez alapra bocsátana ki a pénzügyminiszter kamatozó kötvényeket 32 évi törlesztéssel; ebből a mostani nemzedék csak azon kamatterhet viselné, mely a fenteb­bi jövedelemből ki nem telnék, sőt vasúti ka­matfizetés helyett ez alapra lehetne kamat­nélküli pénztári utalványokat is kibocsátani, melyekkel lehetne adót fizetni és a fentebb említett kamatozó kötvényeket vásárolni. Ez a terv merésznek elég merész, de félünk, hogy czélra nem vezet. Először is kételke­dünk,hogy a vasuttársulatok kamatgaranciálta pénz helyett kamatnélküli utalványokat el­fogadjanak , mert nekik forgalmi, kétségtelen értékű pénz kell és nem még forgalom­ban nem volt papírok; vasuttársulatok nem bankárok, hogy új értékpapírokat forgalomba hozhatnának, azoknak apró pénz és pedig kész­pénz kell a hitelezőiknek, részvénye­seiknek. De ettől eltekintve, másodszor: már maga a külön törlesztési alapra ki­bocsátott állami kötvények ellen is van kifo­gásunk. A külön törlesztési alapok vagy az angol »tinking“ fond költséges és termé­ketlen működésére emlékeztetnek, vagy a franczia „casase d’amortissement“ szomorú sorsát juttatják eszünkbe, melyhez az állam csak akkor nem nyúlt, mikor nem akart. Igen, de Lónyay országgyűlési bi­zottság által kezeltetné ez alapot, egészen külön. Ekkor meg az a nehézség áll elő,hogy nem bankárilag lévén kezelve, inkább holt tőkét képezne, mint hitel­alapot. Megkötve lévén e tekintetben az ország keze, e tőkének jövedelmét nem fokozhatná, és úgy, a­mint van, nem hogy 30— 40 millió­nyi pénztári utalványnak (mint Lónyay terveki), de ugyanannyi kötvénynek forgalom­ban tartására sem nyújtana az elég biztos alapot. Legfőbb ellenvetésünk pedig az, hogy ez oly hitelművelet, melyre sem egy ország­gyűlési bizottság , sem kormány hivatva Sennyei báró „zászlója.“ (1.) Az országgyűlés mai ülése nevezetes, hatá­sos ülés volt, mégis kénytelenek vagyunk megval­­lani, hogy kevesebbet nyújtott, mint a­mennyit vártunk. Ezt főleg Sennyei bárónak tulajdonítjuk. Mert a hírlapok jobb és baloldalán az egykori tár­nokmesterből valóságos Sphinxet csináltak, már hall­gatásának vagy jelentőséget tulajdonítottak, és a­nélkül, hogy az újabb parlamenti életben bármi­nemű jogot szerzett volna rá , nagy szerepet, hogy ne mondjuk , hivatást adtak neki. Nem tett ugyan semmit és nagyon keveset beszélt, de hát azért minden kormánybuktatásnál, minden miniszteri con­­binatioban ott szerepelt Se­ynyey báró. Az ország váltig csodálkozhatik ezen, mi sem értjük egészen : de nique a dolog í­g­y van. Újabban a pénzügyi bizottságban sarokba szo­­k­ta Kerkapolyt, rendszerváltozást követelt. És ezért újra megtelt a levegő Sennyey nevével. Beszédét vártuk. Végre ma megszólalt, borzasztó nagy „Suffi­sance” al mondá az ország színe előtt, hogy az or­szág és a ház programmot vár tőle. Ez igen sok egy egyszerű képviselőtől, a minél többnek most tárnok mester urat számítani nem lehet. Ha a Parlamen­tarismus küzdhomokján oly érdemeket szerez, mint Deák és Ghyczy, akkor még beszélhetne (ha­bár ekkor is a szerénység rovására), hogy az ország t­ő­l­e vár programmot, de most (engedjen meg a báró úr) erre jogosítottnak nem ismerjük. Beszéljen, tegyen, a­mit jónak lát: az ország egy­aránt rendelkezik és ítél polgárai felett, de ne adja ki magát semmiféle képviselő az ország megváltójá­nak, kitől megmentését várja, mert a hamis prófé­ták nevetséges sorsára jut. És mit mondott Sennyey báró az ő program ra­járól, vagy, hogy ő nevezi „zászlójáról ?“ — Nem akarja azt kifejteni. Lehet, hogy nem jött el órája; lehet, hogy a galamb vagy bárány még nem súgott neki semmit; de kérjük szépen, ne boszantsa a haza­­fiúi önérzetet, azzal az ő folytonos semmitmondó »zászló« bontási ígérgetéseive­l.És mégis beszé­dében enged valamit sejteni. Felírja zászlójára a takarékosságot és ezalatt reméli egyesíteni a nemzet többségét. A báró csalódik, mert először is ez nem programja, és másodszor a takarékosság, ha mindjárt hozzáteszi is Sennyey a »hazafias« mellék­nevet , még nem fog senkit pártállás változtatásra bírni vagy az ő kedvéért conservatívvá tenni. Annál kevésbé, mert már most követeli „kedvencz eszmék, kedvencz reformok” valósításának elhagyását a­­ takarékosság kedvéért. Igen nagyon szükséges a takarékosság, az igaz, de ha csak ez programmja va­lakinek és ennek fel akar áldozni mindent, akkor bocsássa el az országgyűlést, a miniszereket, a hon­védséget és álljon be tárnokmesternek. Van mérték mindenben, és így a takarékosság­ban is. A­mint ezt nem pótolja semmi egy állam ház­tartásában, úgy nem pótolja ez sem a programmot, az ország méltóságát, alkotmányát, szabadságát. Sze­rencse, hogy a szabad eszmék kedvéért nem kell tönkre jutnunk, mert akkor csakugyan Sennyey programmjának lenne helye. De most, mikor nem az eszmék és intézmények, hanem azok kezelése, a külső körü­lények és a kormány egyéni hibái hoz­ták reánk az államháztartási zavart, akkor egy Sennyeyt is nevetségessé tesz az a »suffisance,« hogy neki elég a »takarékosságot a conservativok zász­lójára írni, hogy a nemzetet az alá egyesítse. Jól tette Sennyey, hogy a Parlamentarismus és alkotmányosság megtámadásának vádját elháríta magáról, mert higgye el, hogy mai beszédében még az ellen sem nyújtott biztosítékot. Egyébiránt éljen magának és eszméinek; higgje tovább is, hogy hivatása van ; reméljük, hogy beszédei ki fogják­ábrándítani mindazokat, kik bár­mely szempontból bámulói közé csaptak fel. Mai beszéde levonta még azon jó hatást is, melyet első beszédéből fenhagyott második , a honvédségi ügy­ben tartott nyilatkozata. Három beszéd, három lép­cső — lefelé , úgy a közbizalomban, mint a népsze­rűségben. Sic non itur ad astra­ szólt, a ház ez érdekes alakja, a­kinek tavali föllé­pése egyszerre visszaszerző m­ármár elveszettnek hitt befolyását s ismét számmá tette, holott a leg­többen már a politikai kombinátiók terén semminek tartották. Sennyeyről e bit téves volt. Nem kevésbé volt azonban téves az a bit, mely azután lett felőle irány­adó. Az, hogy elfogadja a kiegyezést, s az, hogy az 1848-ki alapelveket is faiis accomplistal tekinti (mert ez foglaltatott átalános programmal akkori be­szédében) hírlapi kombinációk és szenzáczió hírek kedvéért oda magyaráztatott, hogy Sennyey a szó­ltalán használt értelmében modern államférfi lett, megszűnt a konzervativizmus (azon konzerva­tivizmust értjük,mely hazánkban ismeretes és­­ ön­magát lejárt fogalom) vezérférfia lenni, s lett egyike a kiegyezés után létrejött nagy párt bajnokainak, tehetségesebb legtöbbjüknél, egyenesebb mindnyá­joknál, s így jövőben versenyképes valamennyiökkel. A kik Sennyeyről ezt tartották (pedig sokan voltak, kik ezt tartották), azok ma egy csalódással gazdagabbak. Sennyey ma conservativismusának egész dölyfével veté magát régi eszméinek karjai közé s duskálódását ez ideák mezején nem zavarta me­g az, hogy a várt hatás jobbról és balról — egy­aránt elmaradt. Ennyit a kérdés politikai oldaláról. Sennyey ma ismét visszalépett régi álláspontjára és ezzel jövőjét messze időre elvágta. Magyarország szenved­het sokat, de tudja, hogy gyógyszert nem talál, csak a liberalizmus útján. — S ha Sennyey ebben kételkedik, bizonyára oly tévedésben ringatja ma­gát, melyet legkevésbé vártunk oly éles látású főtől mint az övé. Egyébként azonban a mai beszéd sok tekintet­ben igen érdekes volt. A mint e magas, szikár alak fölemelkedik ; a mint e markirozott vonásokban gaz­dag arcz áttekint a házon s a­mint az a metsző, hogy ne mondjam bántó hang­át mivnt a jégen : abban van vala­mi oly imponáló, a­mit utánozni nem lehet. Ker­kapoly szónoklata is sajátos, azé sincs magával ra­gadó momentumok nélkül; a perceivel tud sújtani, bombasztikus körmondataival kábitani. A kormány­nak ő volt az az egyetlen szónoka, a­ki, ha szólnt érezte az ember, hogy a kormány szól, a czéljaiban tudatos kor­mány. S ha az ember ma Kerkapolyt hallotta, s utána Sennyeyre figyelt, úgy találta, hogy a Kerkapoly szónoklatában az önérzetet aflektáló, de megtört gyermek fagigatózó mentegetőzése, míg a Sennyegében az uralkodás parancsszavának fensé­ge nyilvánul. Üres szó volt mindaz, a­mit a volt tárnok a házarczához csapkodott, a­mi helyeslést keltett ben­ne, oly frázis, minőt a szélsőbalon is elmond akárki, e azért — bár nem oly irányban, mint várta — meg is hatott. Amaz önhitt nyilatkozat, mely szerint az ország öt­ő­­­e* programmot vár, mástól hallva ka­­czajt kelt, tőle megdöbbent; am a másik vakmerő mondás, hogy, ha kitűzi zászlaját, a többség mellé áll, ha más mondja, gúny tárgya lesz; nála vezér­­czikkekben fog traktáltatni. Már maga a hang is, mondjuk, bántó, minden, csak nem zengzetes s azért maga e hang is figyelmet kelt; mozdulatai nem sza­bályosak, örökös kézkinyujtásai inaesthetikusok, a kezek hosszúsága magában véve komikus hatású, s azért nála: ez alak, e hang, e múlt, e modor, e me­részség s e megdöbbenthetlenség együtt oly szónokot teremt, hogy keresni kell párját. Utána Simonyi Ernő beszélt. Sz­ép két ellentét. Az eszes konzervatív, ki kegykép s engedménykép mondja ki, hogy czéljait nem az önkény, hanem a parlamentarizmus utján akarja kivívni; s az eszes néptribun, ki saját vétkekép hangoztatja,hogy czéljai követésében úgy megválogatta az eszközöket, hogy a parlamenten kívül, a népben is nem keresett érvényt eszméinek. S egyébként is kontraszt e két férfiú. Sennyey szikár, magas, Simonyi megtört alak; • azért mind­két alak egyforma bátran kiált százak ellentétes véleményével szembe; az egyik hangja ha­talmas, erős, mely uralni tudná a legnagyobb zsibajt; a másiké elvész a legkisebb zúgásban is. S azért mindkettő egyforma csendet varázsol, s mindkettő szava egyaránt meghallgatást talál. Simonyi beszédének vége különben egy indít­vány volt, melyet alább találnak olvasóink. És Horn beszéde ? A­ki átolvassa a mai beszé­deket mind (a­mihez jó egy pár óra kell) tartalom­gazdagságra, ügyes fordulatokra, szónoki routinera, a dolog érdeméig való hatolásra nem fog egyet is találni, mely a Hornét megközelítse. Egy igazi szak­ember s eszes fő sikerült műve ez, mely bizonyára sokat fog arra tenni, hogy szerzője a házban elnyerje azon osztatlan elismerést, melyet érdemel, s melyben tán mindenki iránt bőkezűbb volt mind a ház, mind — miért ne mondanák ki? — saját pártja. Hanem azért a nap eseménye a Sennyey-féle beszéd leszen. Erről fogunk írni hosszan, sokat. A dolog érdemére nem beszélt ugyan semmit, s e »föllépés«-t más emberrel szemben mi kíméletlen hírlapírók tán úgy is nevezgetnők, hogy fiaskó, de hát mi nem tudunk kivetkőzni előítéleteinkből, s ez előítéletek közt van az is, hogy vannak emberek, kiknek minden szava fontos. Sennyeyről átalában ezt hittük eddig ; ha nem lennénk oly előítéletesek, holnap már kevesebben linnek. A képviselőház ülése. Az esti lapunkban közlött tudósítás Horn Ede beszédének kivonatos ismertetésén szakadt meg. — E sikerült beszédet most egész terjedelmében adjuk. Horn Ede: Nem saját nevemben, hanem, mint a II. osztály előadója van szerencsém felszólal­ni. Ezen osztályban a jobb- és baloldal egyenlően van képviselve. Ez már elég ok volna nekem arra, hogy mai felszólalásomban, a pártembert teljesen mellőzzem. Megtenném ezt akkor is, ha csak saját nevemben szólalnék fel. Tagadhatlan tény, fájdalom, hogy a pénzbe­­szerzésnek rendkívüli módozataihoz kell folyamod­nunk. Ezen tényt elfogadom érvelésem kiindulási pontjául, azért nem is fogom kutatni e perezben, várjon, ki és mi okozta azon kellemetlen helyzetet, mely szerint a legkedvezőtlenebb európai hitel és pénzviszonyok közt kényszerítve vagyunk a hitelt igen tágas mérvben igénybe venni. Lesz idő és al­kalom ennek kutatására is. Most meg van, fájdalom, a nagy országos baj, melynek mielőbbi orvoslását mindnyájan egy szív, egy lélekkel óhajtjuk. Tovább megyek, elismerem azt is a t. előadó úrral, hogy a rögtöni pénzbeszerzésnek nincs talán, vagy alig van más módja, a mostani európai és magyarországi viszonyok közt, mint a külföldi hitel igénybe vétele. De midőn így egyrészről elismerem általában a hitel igénybe vételének szükségességét, midőn más­részről teljesen mellőzök e peretben minden kutatást, ezen szükségesség előidézésére nézve, azt gondolom egész tárgyilagossággal feltehetem azon kérdést, és szólhatok azon kérdéshez: várjon az adott viszonyok közt elfogadható-e az előttünk fekvő törvényjavas­lat, elfogadható-e azon kölcsön, melynek megszava­zását kéri a kormány a pénzügyi és központi bi­zottság, s elérjük-e ezen kölcsön által azon czélt, melyet a t. központi bizottság előadója éppen most elénk terjesztett, azaz az ország pénzügyi megmen­tését, és azt is, hogy nyugalommal nézhessünk a jövő elé s hogy hozzá foghassunk a reform munkálatok­hoz ? Ez nézetem szerint az egyedüli kérdés, mely ma szőnyegen van s én követni, teljesíteni fogom valósággal azon ígéretet, melyet 1. előadó úr adott ugyan, de nem teljesített, mert ő a budget részle­teibe belebocsátkozott és akaratlanul emlékeztetett azon magyar példabeszédre. Most beszél: „Bodóné, mikor a bor árát kérik.“ Nem az most a kérdés, hogy meg­van-e a jó szándék, a jó akarat, melyet már annyiszor hallottunk itt hangsúlyozni. ? kér­dés az: elfogadható e ezen kölcsön és elérhető e általa azon czél, melyet a ház elérni akar ? Ezen kérdésre, t. ház, tagadólag kell felelnem ; tagadólag kell felelnem első­sorban azért, mert a fel­ajánlott pénz rendkívül drága. A lapokban az utolsó napok folytán különféle számítások voltak olvasha­tók az iránt, hogy mi a felajánlo­tt pénznek az ára vagy az évi terhe. Különféle oldalról történt a szá­mítás, és az eredmény az volt, hogy körülbelül 10 ma az évi teher. Én nem akarom a t. ház előtt ismétel­ni ezen számításokat, már azon okból sem, mert úgy látszik nekem, mintha az utolsó hónapok ese­ményei következtében, az általános érzület ez irány­ban talán egy kissé eltompult, s nem érezzük eléggé azon kölcsönnek súlyosságát, melyről itt szó van, mi­dőn egyszerűen kimondatik, hogy 101/a%-os. Le­gyen szabad te­hát a felajánlott kölcsönnek rendkí­vüli súlyosságát más módon — úgy szólva — kéz­zelfoghatóbban és talán parasztosabban kimutatni . Az előttünk fekvő törvényjavaslat szerint fel­veszünk, — azaz ha megkapjuk — mert az egy nagy kérdés — és arra visszatérek még — felve­szünk kötvényekben 76^2 milliót valósággal; mint­hogy a kötvények átlagos ára 84,6 lesz, valósággal ezen 76'­2 kötvényekért beveszünk 64.387.500 frtot. Ez lesz a valódi bevétel, ha megkapjuk a 76'2 mil­liót. A kamat 6%-03, azaz fizetni fogunk évenként 4.590,000 forintot, 5 év folytán aztán a 64.340,000 írtért, melyet kapunk, visszafizetünk 76 l/a milliót, azaz 12.112,500 írttal többet, mint a­mennyit kap­tunk ; más szóval, azon kedvezményért, hogy 64 mil­lió 300,000 kerekszámban 5 évre rendelkezésünkre bocsáttatik, fizetni fogunk ötször 4.590,000 frtot, azonkívül 12.112,000 frtot­, összesen 35.062,500 fo­rintot; más szóval: azon 64.300,000 frtért, melyet felveszünk, 5 év folyamában kikerül a mi kincstá­runkból 99 450,000, vagy 991/* millió frt.­r. ház! Én az európai pénzügy újabbkori tör­ténelmében ennek hasonmását nem találtam. Alkot­mányos állam békés időben ily terhes feltételek ala­t kölcsönt soha fel nem vett. Ezen kölcsön feltételei egészen a keleti államok színvonalára helyezik Ma­gyarországot. (Igaz! Úgy van! balfelől.) azon álla­mok színvonalára, melyeknek hitelük nem is lehet, mivel ott sem igazság, sem szabadság, sem alkotmá­nyosság nem létezik;de nálunk alkotmányos ország­ban ily föltételek alatt venni fel pénzt, lehetlennek tartom. (Helyeslés balfelől.) Pedig uraim ez nem csak a túlterhelés kérdése, nem csak az, hogy öt éven át­ többet fogunk fizetni, mint mennyit fizetnünk kelle­ne, ez a jövő kérdése, mert az államokat szintúgy mint a magánembereket azonnal osztályozzák a pénzvilágban, és ha azt látják, hogy 100-12°/p-re vesz fel pénzt, olcsóbban soha sem fog többé kapni, mert osztályozva van. Az államoknál szintén így van. Ha a pénzvilág azt látja, hogy egy állam 10—12 °/o-ra köt kölcsönt, akkor olcsó hitelre még a legkedvezőbb időben sem számíthat. (Igaz! Úgy van! balfelől.) Elismerem te­hát! mint a központi bizottság 1. előadója hangsúlyozta, hogy kedvezőtlenek a kö­rülmények , kedvezőtlenek az európai­­körülmények, mert a válság hónapok óta tart és igen terhes, ezt elismerem ; elismerem azt is, hogy Magyarország hitele igen roszul áll e perekben egész Európában, és valóban ezen csodálkozni nem lehet, hogy roszul áll hitelünk, ha meggondoljuk, hogy milyen a mi gazdálkodásunk évek óta, mely a defic­itet perma­nenssé teszi, és a­mely évről évre új kölcsön felvéte­lére kényszeríti a hazát. (Tetszés balfelől.) Ily or­szágnak nem lehet jó hitele. Nagyon csalódnak azok, kik azt állítják, hogy csak a mostani válság, a mos­toha idők következtében kell drágán fizetnünk a pénzt. Hiszen az utoló három kölcsönt európai pénz­bőség idejében vettük fel, midőn minden vállalatra lehetett olcsó pénzt kapni, és mégis minden kölcsön után drágábban kellett fizetni a pénzt, mint az előbbi kölcsön alkalmával, így például, ha eltekintek a nyeremény kölcsöntől, melynek nincs kamatlába s az utolsó három kölcsönt veszem fel, milyenek a gömöri vasúti, a 30 és a 54 milliónyi kölcsönök, azt találom, hogy a törlesztéstől eltekintve — mely természete­sen az időtartamtól függ — a gömöri kölcsönért, melyet 79 forintért adtunk el, fizetünk 6 forint 33 krajezárt, minden 100 forint után; a 30 milliós köl­csönért, melyet csak 75’­, forintért adtunk el, már 6 forint 64 krajezárt fizetünk, és az 54 milliós köl­csön után már 6 frt 75 krt. Tehát már a válság előtt évről évre roszabb volt hitelünk a világon és nincs, mert jo­gy „panique“ és benne vész az ország­ hitele. Hegedűs Sándor. — Az osztr. kölcsönre vonatko­­z­ólag a kereskedelmi kamarai gyűlés e következő határozatot hozta : A kölcsönt éretpénzben kell reali­­zálni; a leszámításnál általában csak két aláírást kell követelni; nagyobb mérvű áru kölcsönzésnél marad­jon el az áru áthelyezés. Solidáris hitelegyletek és szövetkezeteknek a kölcsönzésnél elsőbbség adandó. Sínek, mozdonyok, vagyonok a czélba vett vasútépí­tésre azonnal megrendelendők.­­ A képviselőház tanügyi bi­zottsága holnap fogja tárgyalni a középtano­­dai törvényjavaslat azon két fontos kérdését, mely ellen eddig legtöbb ellenszenv mutatkozik a szakfér­fiak részéről, értjük a görög nyelv s az elő­készítő osztály ügyét. E két pont va­lóságos botránykő a törvényjavaslatban. Nem kétel­kedünk ugyan felette, hogy még azon esetben is, ha a tanügyi bizottság a pontokat a törvényjavaslat értel­mében fogadná el, magában a képviselőházban kifeje­zést nyerene a szakférfiak csaknem osztatlan óhaja, mindamellett óhajtanék, hogy már a bizottság határo­zottan kifejezze óhaját mindkét tekintetben, hogy t. i. a görög nyelv kötelezett tantárgyként tekintessék s az előkészítő osztály, mint nemcsak teljesen felesleges, de veszélyes intézmény is, elmellőztessék. A görög nyelv érdekében kifejtett vita a tanügyi bizottság legközelebbi ülésén gyanítanunk engedi , hogy e bizottság a szakférfiak véleményét nem hagyja te­kintet nélkül. Országgyűlési tudósítás, Budapest, nov. 25. A házban ma nem mindennapi jelenetek foly­tak le. Alantabb adjuk, lehető kimerítően, a tudó­sítást, mely oly gazdag érdekes részletekben, mint kevés ülés. Horn beszédének sikerült és frappáns voltát a pénzügyér igyekezett elmosni. Esti lapunk már megemlékezett e beszédről, méltatta ér­demeit, hiányait. Kerkapoly után Sennyey

Next