A Hon, 1874. május (12. évfolyam, 100-124. szám)

1874-05-26 / 119. szám

119. «/Am. IIi. évfolyam. Reggeli kiad­­ás. Budapest, 1874. Vasárnap, május, 24 Kiadóhivatal: Barátok tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli es stt kiadás együtt: 8 hónapra................................... 6 t'rt — fel. 6 hónapra...................................12» — » Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés negyedévenkint . . . 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hótels­ jí napjától isárrúztatik POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda s Barátok-tere, Athenaeum-épület 1. emelet. A lap szellemi részét illető mindez Izelleméc« a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert keséktől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza HIRDETÉSEK «Min­túgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok tér», Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felh­ívás: „A H O N“ XII dik évi folyamára. Előfizetési árak: Negyedévre ................... 0 00' Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmenn­tesítve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krb­­kerül. Az előfizetések a »Hon kiadóhivatala« czim alatt Pest, Ferencziek­ tere Athenaeum-épület küldendők. A „HON“ kiadóhivatala. Budapest, május 23. Pünkösd napján. A lefolyt hétnek sok nevezetes esemé­nye volt. Az országgyűlés megszavazta az új ál­­lamkölcsönt, s mellőzte a kisebbség azon óhaj­tását, hogy adassák ez összegből az uzsora által legjobban sújtott földész osztálynak, mely százas kamat alatt elvérzik, rövid ha­táridejű kölcsönül 5 millió. Leszek bátor elmondani, hogyan hiszem én, hogy a pénzügyminiszter, a ház hatá­­rozata nélkül is adhat ilyen segélyt az említett osztálynak. Kérje , fel Ghyczy csak egy megyéből (akármelyikből — találomra) az adóhátra­lékért exequált tárgyak jegyzékét. Fog ott ta­lálni lovat, ökröt, tehenet, szekeret, hordót, ág­­neműt, ekét (­ mindent, csak kama­rás­ kulcsot nem.) Ha annak, aki húsz harmincz forinttal van adóhátralékban, azért a gazdasága folytatásához legszükségesebb marháit, utensiliáit kobozzák el, hogy azokat aztán a kótyavetyén egy tizedrész árban prédálják el, ez inkább felveszi azt az össze­get százas kamatra, csakhogy a lét fentartásá­­ra szükséges tárgyakat megtarthassa ma­gának. Ezt az osztályt szabadíthatja meg Ghy­czy, még­pedig a saját maga által proponált módozat szerint, mely abból áll, hogy az eddigi adóhátralékok elkülönít­­tessenek,­­ több évre felosztva tör­­lesztessene­k. Ily módon mindjárt ott lesz az általunk kívánt öt millió kölcsön adva rövid időre a legelnyomottabb osztály­nak (az adóhátraléktól úgy is kamat fizette­tik törvény szerint) s egyúttal a legjobb biz­tosíték mellett. Csakhogy ne maradjon Ghy­­nczy a puszta jó szándéknál, mint elődei, a többi pénzügyminiszterek szokták, hanem mikor valami jót talált fel, léptesse életbe azonnal, mert azt mondja Hamlet, hogy »mire megnő a fű, akkorra megdöglik a ló!« S ekkor segítve lesz a legközelebbi ara­tásig az adózó népei», mely aratásra, most már Isten kegyelméből, kedvezőbb kilátá­saink vannak, mint két hét előtt. Akkor a Ti­­szavidék panaszkodott, hogy sem esőt, sem havat nem látott, most már havat is ka­pott és Uszik is. (Ez is a két nevezetes ese­ménye.) E nagy országos bajokon jött össze az országos Beleznay-kerti népgyűlés is e héten s elhatározta, hogy az ellenzék minden ár­nyalatai egyesüljenek, s a­kinek mostan nin­csen pénze, ezután legyen. Az Isten áldja meg érte. A hozott határozatok igazán mind elismerésre méltók. »Legyünk függetlenek, ne fizessünk Ausztriának többet semmit.« Ilyen határozatra volt már régóta nagy szüksé­günk. Csak egy dologgal nem vagyok meg­elégedve. A népgyűlés azt­ mondta ki, hogy mindezt forradalom nélkül akarja kivinni. Hjaj, polgártársaim, az nem megy. Tartok tőle, hogy az osztrák nem engedi ezt el csak úgy tréfából Jó lett volna legalább egy egészsé­ges fenyegetést csatolni a határozatunk mellé, hogy el nem fogadás esetében a kardunkhoz nyúlunk. Mert hiszen azt, hogy a 67-iki kiegye­zés súlyos föltételeit megváltoztassuk, békessé­­ges úton, erőhatalom nélkül, ha lehet, a balkö­zép is régen mondja és még soká fogja mon­dani, s hogy ezt időközönként még egyszer ugyanígy elmondja, arra senkinek sem szük­­ség egy esztendőben háromszor újra keresz­­telkedni. A függetlenségi párt ezzel a programm­­jával háborútlanul meglehet a balközépben : az is czitromvíz, mint a miénk, csak egy kis pezsgőpor van benne,­ de báz attól nem lesz jó kedve senkinek, ha megissza. Ezért kár új pártot alakítani. A függetlenséghez több kell, mint plátói szerelem. Én szeretném, ha volna olyan párt is nálunk, mely azt mondaná,hogy »oda is üt!« Ezt tisztelném: messziről ugyan, de nagyon. A 67-iki XII. tezikk ellen (a delegátiók ellen) ennél hathatósabb agitátiót kezdett maga a magyar delegátió. A közös hadsereg költsé­­gein­ gyökeres megtakarításokat eszközölni a delegátiók mellett nem lehet. De hát ugyan a mostani Parlamentaris­mus mellett lehetne-e ? Ha semmi delegatio nem volna, ha az egész hadügyi budget a »magyar« törvényhozás megbírálására volna bízva, másként ütne-e ki a szavazás ? Hát az a »képviselőház«, mely „ezt“ a delegatiót magából kiküldte, az a képviselőház, mely a miniszterelnöknek »ebben« a kérdésben adott válaszával megelégedett, s az a »felsőház« mely a leszavazó contingenst szol­gáltatta, nem épen úgy (vagy még ugyab­­ban) megszavazta volna-e azt a hadügyi budgetet, mint maga a delegatio? Nem csupán az intézményben van itt a hiba! Az általános kedélyállapot van demoralizálva. Rettegünk minden elhatározott mozdulattól. S a rettegés ép oly hunyászszá tesz bennün­ket az országgyűlésben, mint a dele­­gatioban s mindegy minekünk, ha az or­szággyűlés vagy a delegatio határoz is e kér­désben, ha túlsúlyra vergődött a hit, hogy monarchiánk csak mint »katonai állam« tart­hatja fenn magát. S a jólértesült urak azt mondják, hogy csak mint katonai állam maradhatunk meg Európában, hogy európai szükség az osztrák, magyar monarchiának annyi katonát ennyi esztendeig bakancsban, kaszárnyában tartani. Nagy hadseregünknek kell lenni mindig, a­mely ugyan a legjobb életbiztosító társulat­nál van assecurálva, mert pénzünk soha sem lesz, hogy azt, valaha háborúba vihessük; de elég, ha megvan, és szükséges, hogy megle­gyen.Minket ugyan nem fenyeget senki, mint külügyminiszterünk biztosít, sőt úgy látszik, hogy alaposan mentesítve vagyunk minden hívástétel — adósságaink által. H­a bizony 25 év előtt érdemes volt Magyarországot meghódítani, akkor tiszta hypotheka voltunk ; de most, a­ki el akar bennünket foglalni, meg­járja velünk, mert annyi van már ránk inta­­bulálva, hogy a hódító még utóbb ráfizet a conputusnál. Már az államjavainkat is elzá­logosítottuk, most még csak az állam­vas­­utainkat adhassuk el, meg az egyházi java­kat tudjuk »elugrani«­, akkor aztán tökélete­sen biztosítva vagyunk — tűz és vízmentes­­ségünk felől. Akkor nem veszt el bennünket Európa , fentartanak a hitelezőink. De más combinatio merül itt fel. Scru­­pulosus emberek igy okoskodnak , minket nem fenyeget senki, (mondja Andrássy) mégis fenn kell tartanunk a sereg létszámát (mondja Kuhn). — hátha mink fenyegetünk valakit most?! (mondja Beust) s azért kell a nagy hadsereg! (mondja Keglevich István). — Hozzá illesztik azt a körülményt,­­hogy akik a delegatioban a nagy létszám fentartása mellett szavaz­tak, »mint képviselők«, ugyanazok sürgették a képviselőházban a f­r­a­n­c­z­i­a-n­émet háború alkalmával, hogy a monarchia lépjen actióba a francziák mellett; ugyanazok az osztrák »revange« politika szóvi­vői, ugyanazok a nagy európai ul­­tramontán liga magyar primipi­­lusai, mely Németországot tartja legfőbb ellenségének. Ebben a gyanúsításban lehet valami igaz. A magyar kormány tagjai elnézik, sőt tán örülnek is neki, legalá­bb egy szóval sem védelmeztetik az általuk képviselt országot, hogy a magyarhoni szászok micsoda harcz­­háborút kezdenek Németországon a magyar nemzet ellen? Hagyják az ellenszen­vet jól megélni a két nemzet kö­zött. Még csak egy c­áfolattal sem lép­nek föl sehol. (Nem arra való nekik a­ dispo­­sitions fond.) Talán úgy akarják, hogy a né­met és a magyar hadd dühödjön fel egymás­ra ? Ezzel gyanúsítják a magyar kormányt a scrupulosus emberek. Az ördög nem alszik. De én óvom a derék francziákat előre: (a pápát nem kell figyelmeztetnem, hogy meg ne hagyja csalatni magát, mert ő csalhatat­lan ;) hogy fel ne üljenek az osztrák magyar hadképességnek valahogy! Mert mire a mi mindig csatakész (de soha sem útrakész) had­seregünk a csatamezőn megjelenne, akkorra a mi szövetségesünket az ő ellensége rég cson­tostul bőröstül megette Teheti a hadügyminiszter a szolgálat­időt akárhány esztendőre, begyakorolhatják a kitűnő tisztek a közlegénységet a legpon­tosabban , de a­mely ország financziális de­­routban van, az nem harczképes bármilyen hadsereg mellett sem; mert a­míg ő a had­hoz szükséges pénz után szaladgál, azalatt a háborút rég elvégezték — s jó szerencse, ha nála nélkül. De hát honnan támad egyszerre a ma­gyar emberben a »rozsda,« — »fagy,« — »krach,« — »deficit« közepett, az általános politikai aléltság idején ez a Chauvinismus ? ez a katonaszaporítási ösztön ? Majd megkeressük egyszer annak is a valódi indokait. Hanem egyelőre kénytelen vagyok egy denunciatiót intézni a kormányhoz. Vigyáz­zanak rá a belü­gy és igazságügy miniszterei, hogy emberek járnak közöttünk, kik azt a hírt szórják szét, mintha a delegátusok s­za­vazatai oly személy óhajtása szerint alakul­tak volna, a kinek fölemlítése is tilos a par­lamenti küzdelmek közepett, s a kinek nevét és állítólagos akaratát sokszor felhasználta már a kormányzó párt czéljai kiviteléhez si­keres döntvényül. Kérjük az illető miniszter urakat, hogy ha ily insinuatiok terjesztőit megkaphatják, adják át okét az államügyész­ségnek. Mi meg vagyunk győződve, hogy ez nem igaz. A mi delegátusaink még a császá­rénál is magasabb politikát űznek s megszavazzák a nagy békelétszámot, a rend­kívüli kiadásokat, az új hadihajót, domnia ad mi aj pr­em Der glóriám! Jókai Mór. — A horvát országg­y­ű­l­é­s július kö­zepén ül össze s a nyári időszakon át a következő javaslatokat fogja tárgyalni: A politikai és igazság­szolgáltatási hatóságok új szervezete, az iskolaügy, a regale megváltása, az ügyészség reformja, az ügy­védi rendtartás, a polgári perrendtartás és bünfe­­nyítő eljárás reformja, s a fegyenczek feltételes sza­­badságoltatásáról szóló javaslatokat. Az új sajtó­tör­vény, mely szintén kész, mint kevésbé sürgetés, csak a jövő tavaszszal fog tárgyaltatni. — A megszavazott közösügyi költségvetés. A delegátiók ma befejezték munkálkodásukat. Összes kiadások : 107,418.299 frt. E kiadások fedezésére szolgálnak a vámbevé­telek: 15,000.000 frt; 2,500.000 frttal k­e­v­e­­­­sebb, mint 1874-ben. Fedezendő igy: 92,418.299­­ forint. Ebből mindenekelőtt a magyar államra esik 2 % —1,848.365 frt 98 kr. A ránk eső 30»/. - 27,170-979 frt 90*/, kr. Összesen ránk esik : 29,018.345 frt 88 g2. — A delegácziók mint — cen­­tralparlament. A »Neue freien Presse« ma este ide érkezett száma azon tényből kiindulva, hogy egy ellenzéki magyar lap az ellenzéknek a delegá­­czióba való belépése mellett emelt szót, a következő reménykedésekre látja magát feljogosítva: Nem alaptalan a remény,hogy a dolgok­ felfo­gásával, a delegácziók összműködésének eredményes s harmonikus uj aerája veendi kezdetét. Midőn­­ a magyar kiegyezés megköttetett, Ausztriában nem egy hazafi volt, a­ki keble legbensőbb mélyén azon reményt táplálta, hogy a delegácziókból idő folytán ■ a közös ügyekre nézve valóságos központi parlament­­ fog kifejlődni. Talán ez ülésszak folyamán némely magyar, de előítéletmentes politikus előtt is fölme­­­­rült e gondolat (!) ha megfontolta, mit lehetne mind-­­­két félről azon tényezők összehatása által, kik az adófizetők érdekeit védelmezik, elérni. A dolgok fejlődése azonban ellenkező irányt vett s mi azon ve­szélynek tesszük ki magunkat, hogy e czentraliszti­­kus irány puszta megemlítése által a legsulyosb ana­­themát zúdítjuk fejünkre. Nem is a centralparlament az, a mit mint a A „HON“ TÁ­­RCZÁJA (­ALDFRIED). Regény. Irta Anerbach Berthold. Második kötet. — Harmadik könyv. ÖTÖDIK FEJEZET. (32. Folytatás.) Az alagút előtt egymástól nagy távolban sudár törzsű cseresznyefák álltak, melyek ágai jól elrende­zett virágbokrétát alakítottak, és a magaslatokon tbükkök álltak meg vörös rügyeikkel, és a lombfejlő­dést fokonkint lehetett kísérni. »Nézzed, Farkas« mondá Lajos, »itt láthatod a mint a tavasz lassatlan hegynek megy.« »Atyám!« kiáltá Farkas, »a mezőkön dolgozó emberek mind kinéznek az utón menőkre.« »Mindnyájan ösmerik az öregatyát« válaszolá Lajos. És felém fordulva, magyarázá: »A gyerköcz­­nek ez feltűnik, mert az amerikai soha sem emeli föl szemét a munkáról, ha mindjárt hét vasúti vonat tíz lépésnyire robog el mellette.« A határon Gaudens, az útkaparó, üdvözölt sminket. Megállítottuk a kocsit. Ő oda jött, kinyújta kezét és kiáltá: »Még most ismer meg?« »Hogyne, hisz te vagy Gaudens.« »Könnyű rám találni. Innen a fordulóig terjed az én darabom. Hiszen már a forradalomban is úgy volt. Kitagadtam magamat. Bizony Lajos messze földön jártál. Ugye bár, csak legjobb otthon ? Ez a fiad?« »Az.« »Isten hozott! Derék feleséged van. Kár Ernő öcs­édért. Oly szives és okos gyerek, s ily rész és os­toba dolgot követ el. Csak oly darabot szeretnék leírni, hol mellékkeresetkép gyümölcsöm és füvem volna. Itt semmi sem érik, csak fenyőtoboz.« Mikor Farkas bucsuzáskor kezet adott neki, azt mondá: »Finom kezei vannak; ez ugyan nem tudja forgatni a csákánykaput, mint te akkoriban, mikor az első utat építetted.« »Mily szép itt« mondá Farkas. »Itt minden­kit ismerni és mindenki ismeri az embert. Senki sem megy el a másik mellett idegenszerüleg.« Igaza van. Úgy van. Ez életet teljessé teszi, de bajossá is. Mikor fenn a hegyen az erdészlak mellett el­­kocsiztunk, hol a szép erdészné gyermekével karján köszönt minket, és lenéztünk a völgybe, hol a mezőn és az ereszkedőn szétszórva szénáspajták állnak, mondá Lajos: »Mikor haza gondoltam, legtöbbször e völgybe való kilátás volt eszemben. Egyszer Ernővel, mikor még kicsi volt, itt ballagtam és Ernő mondá: Lajos ! Nem úgy állnak-e itt a szénáspajták, mint egy tehén gulya a mezőségen?« úgy látszik észrevette, mennyire hatott ez rám, és hozzá téve: »Atyám! azt a lelki erőt kell megsze­reznünk, hogy az elhunytakról és az elveszettekről nyu­godtan emlékezhessünk.« Mikor a Linker nagybátyával közösen brit er­dőnket megláttuk, Lajos nagyon megörült, hogy az oly üde és erőteljes. Tudakozódott Martella után, és mikor fölem­­lítem, mily furcsa, hogy Amerika iránt oly különös ellenszenve van, és semmit sem akar róla tudni, azt mondá: »Nem gondolod-e atyám, hogy e mögött ho­mályos és talán rosz múlt rejlik, mely Amerikával van kapcsolatban?« Megrettentem. A dolog nekem is rejtélyesnek tetszett. Lajos örvendett a mezőség látásán, hol a rétön­tözésre a gátakat ő készité. Különösen jó esztendők­ben négyszer lehetett itt kaszálni, háromszor pe­dig bizonyosan. A Rétöntő birtokának értékét meg is kétszerezte. A fürészmalomnál ott találtuk Károlyt, ki az emeltyűvel és egy lefürészelt törzset görgetett le a kocsiról, mely nagyon zuhant. Most köszöntve megfordult és mengem mon­dá : »Ez szép ember. Ilyeneknek képzeltem hon­fiaidat.« Leszálltunk és mindnyájan gyalog hegynek mentünk falunkig. Mikor Lajos a temetőt megpillantá, levevé ka­lapját és egy perczig némán állt; aztán szaporán is­mét tovább haladt. Házam külső lépcsőjénél nejének kezet nyúj­tott s mondá: »Légy üdvözölve szülői házamban.« Martella fenn állt az erkélyen. Erősen fogta a karfát s nem mozdult. »Az a szép leányzó ott, merev nagy szemekkel, az bizonynyal Ernő arája?« kérdé Lajos. Én igeneltem. Felmentünk a lépcsőn és a szobába léptünk. Martella minden egyes érkezőnek némán kezet nyúj­tott , mintegy gondolatokba merülve látszott lenni, egy szót sem szólt. Menyem és Farkas csodálkoztak, hogy a kály­hában most is még tüzelünk. Egy kis elbeszélés mindnyájunk hangulatát otthoniassá téve. Elbeszélem menyemnek, hogy oly boldogul éltem nőmmel, de mindamellett egyben-másban engednünk kellett egymásnak. Nem kora őszszel és még a nyár dereka felé, reggel és este fűtette a lakószobát. Nehezemre esett ezt elviselnem, míg lassanként az egyforma külső mérséklethez szoktunk, és a jól kimelegített szobá­nak a mezőről hazatérésemkor nagyon örültem. »Értem és köszönöm önnek, hogy legelőbb is az anyáról beszél nekem« mondá menyem. Martella zárkózott és­ merev maradt az érke­zőkkel szemben és egész estén többé nem mutatta magát. A konyhában maradt és az ételt egy cseléd által hordatta fel; a tanítóné segítségével derekas ételeket készített. Farkas egyre a családi erdőbe kívánkozott, s minthogy még nappal volt, Lajos fiával elment oda. Menyemmel magamra maradtam, s most mi­kor e házban körülvezetem és nevezetesen a gyász-öntvényes szobát mutattam meg neki, kiismertem nyugodtságát és jóravalóságát. Mikor Lajos az erdőből hazatért, különös örö­mét fejezte ki a kút felett, melyet az anya az uj er­dőn építésekor készíttetett. Azonnal megigéré, hogy a vasöntödében szép kútoszlopot és csövet rendel. »Anyám a kutak iránti szeretetet belém olta« mondá. »A vízvezeték építésénél majdnem naponkint emlékeztem rá, és azt az egész hosszú utat, mely alatt a csövek elvezetnek, fenyőkkel ültettem be, úgy hogy szép erdőség fogamzott meg, és a víz mér­séklete mindig egyenlő marad. Mindazon nagy és hatalmas dolgok, miket Amerikában láttam, egy kisded emlékkő leginkább hatott rám. Graff Fri­gyesé volt, ki Philadelphiában a vízvezetéket épité.« Az éj beállt. Csendesen ültünk a lúgosban és Farkas felkiáltott: »a csillagok itt jobban fényle­nek, mint egyebütt.« »Ezt a sötét erdő okozza,« mondá Lajos. És ott a családi erdő fölött, a faormok tetejé­ben, mintha csak odaszögezték volna, egy csillag ra­gyogott és oly fénynyel tündökölt, mely nekem is csodálatosnak tetszett. Lajos nagy önuralmat és mérsékletet gyako­rolt magán. Halkan beszélt, hogy minden fölgerje­­dést legyőzzön. Mikor a jövevények aludni mentek, Veresláb­bal én még soká a ház előtt maradtam. Veresláb nem tudott tisztába jönni magával. Azt mondá : »A mi Lajosunk ugyanaz maradt és mégis változott. Nem nőtt többet, mégis nagyobb.« Elbeszélte nekem, hogy Lajos őt fölkereste az istállóban, és mikor ő neki mondá: »Itt ez a fakó csikaja szürkekanczánknak, Lajos a lovat megfogta sörényénél s azt mondá: Veresláb! te hiv voltál atyámhoz. Nem tudom neked meghálálni. De kivánj valamit! megteszem, a mit tudok.« Többet nem hallott Veresláb. Sirt mint a lánczos­ eb. Most szeretné tudni, mit kívánjon. Azt mondá, ne adjon neki senki taná­csot , magának kell azt kitalálnia. Mi ezután hosz­­szan egy szót sem szóltunk. Semmi egyéb nesz sem volt, mint a ház előtti csöveskút csergedezése. Fenn szobámban sem nyugodtam meg. Még soká voltam az ablaknál. Úgy tetszett nekem, mintha egy láthatatlan, s nem hallható szellem járna a házban. Ekkor kiálta az éjfél az éjfélt, és a­hogy befe­jezte, kinyílt Lajos kamarájának ablaka és ő lekiál­tott : »Tóbiás! Holnap gyere föl hozzám! valamit át kell adnom neked.« »Még ébren vagy?« szóltam én. »Igen atyám! mikor az éjt őrt hallom, tudtam meg csak igazán, hogy itthona vagyok. Most már értem azt a mondást: Ki el nem vándorol, nem jön az haza. Csak idegenek közt tudja meg az ember, mit tesz, otthona lenni. De már most menj te is aludni! Jó éjt atyám !­ (Folytatása következik.) szerzett tapasztalások eredményét várunk. A­mit azonban elérni lehet, s a­mit a lefolyt ülésszak leg­­érthetőbben bebizonyított, az annak szükségszerű­sége, hogy a két monarchia összes, anyagi érdekei mint közös ügyek tárgyaltassanak. Ezen nem szüksé­ges, hogy a hatvanhetediki kiegyezésen akár egy i-betűnek csak az éke is módosíttassék. E közös ügy olyan, mely nem is kodifikálható, mert sem vám-, sem kereskedelmi szerződések nem menthetik ki. Az egész osztrák-magyar kiegyezés a gazdasági érde­kek szolidaritásán nyugszik, s e közösség e kiegye­zés hallgatólagos föltétele. A delegácziók dolga lesz, ez alapigazságot mindig szem előtt tartani, s akkor sok azon tévedés és viszonyos háborgatásból, a­mit a hibás államjogi szervezet okoz, el lesz hárítva. Azt hisszük, e kedves hangra egész Magyar­­ország fel fog örvendezni. Összes anyagi s gazda­sági érdekeink, mint közös ügy, melyet a delegá­­cziónak folyton szem előtt tartania kell. Összes anyagi érdekeink, tehát adó­ügyünk, budget meg­állapítási jogunk stb. S mindez a hatvanhetedig kiegyezésen minden változtatás nélkül. Hiszen gyö­nyörű kommentár az a kiegyezéshez, s büszkesége lehet e magyarázat azon államférfiúnak, a­ki szerint Magyarország e kiegyezés által többet nyert mint valaha brit. Jó lesz e hangot figyelembe venni itthon, ahol egy idő óta tért kezd foglalni az a nézet, hogy a jelen kiegyezés mellett Magyarország — úgy a­hogy — ellehet. Alig szűnt meg a kiegyezés szerve­zett ostroma az önállóság barátai részéről ide át, megkezdik azt — úti figura docet — a central­­reich eszméjének imádói oda át; s ha nekünk nem telik kedvünk e kiegyezés fejlesztésében a magyar államiság önállóbbá tétele irányában, telik az övék a Gesamtreich eszméjének dédelgetésében, ha a né­met lap érvelése közben arra tud utalni,, hogy ez esz­mék »részrehajlatlan« magyar politikusoknál is tért nyertek, ezt köszönjék Ürményi és társai azon be­szédeinek, melyekkel a magyar alkotmány egy oly sarkalatos intézményét, mint a honvédség, a delegá­­czió előtt megtámadni nem átallották. A német lap tapogatózása ez irányban csak első lépésnek látszik. Figyelni fogunk s nem fogjuk elmulasztani reá mu­tatni minden egyes alkalomkor a lólábakra. Apróságot. Piros pünkösd napja lenne. Az a nap, a melyen a szent lélek ereszkedett le az égből, tüzes nyelvek alakjában szállván meg az apostolok száját, hogy oly hangokon hirdetnék isten igéit, melyeket minden népek megértenek. Hanem hát minálunk ez a bibliai ünnep in­kább egy másik bibliai ünnepre emlékestet. A bá­belire. A halott is, akik ez ideig ugyanegy nyelvet beszéltének, egyszerre megzavarodának, és szólnak vala oly hangokon, hogy egymást többé meg nem értenék.* A­kik ez ideig egy ügyet védtek, egyik kö­rültekintőbben, nagyobb politikával, mások heveseb­ben, merészebb lelkesedéssel, csaknem kiátkozták egymást az igaz ügy szolgálatából, azt mondván, hogy a másik fél nem szolgálja igazán. Ne beszéljünk erről, lesz még rá — fájdalom — elég idő és alkalom. Csak azt jegyezzük fel, hogy ez is pünkösd szent hetében történt, a­mikor ezelőtt közel kétezer évvel azok is meg tudták érteni egy­mást, kik az ideig külön nyelven, külön istent imádtak. Nekünk jutott a dicső feladat, hogy két­ezer évvel utóbb önmagunk között is ezerféle »egyetér­tést« teremtsünk.* Sőt az egyetértés szent hete megteremtette még azt a világ csodáját is, hogy ugyanannak az egy embernek is két­féle egyetértése lehessen. Bizonyos aggodalommal néztük, hogy épen az ó-conservativek kezdik megtalálni azt az egyetlen Assisi és Monte Cassino. — Úti jegyzeteimből. — I. Aki Olaszország classicus földjét a Mediciek városától kezdve azon pontig megjárta, melyet Paes­­tumnak felülmúlhatlan szép görög templomai hatá­rolnak körül, s megjárta e földet nem csupán a táj­­szemlélő tourista gyorsaságával és fölületességével, hanem fölidézve lelkében azon történelmi emlékeket, melyektől itt úgyszólván egy kődarab sem idegen, az lehetetlen, hogy varázsütéshez hasonló mélyebb érzelem nélkül állhatott volna meg, vagy robogha­tott volna el azon egymástól bár távol eső, de egyen­lő sorsban részesült két geográfiai pont előtt, mely­nek neve czikkünk czim­ében olvasható. Hiszen mind akettőnek már a neve is egy da­rab történelem — és pedig minő fontosságú törté­nelem ! Gondolkozzék valaki mégoly elvetőleg is a szerzetesrendekről, s magáról a szerzetesi intézmény­ről, mely kiáltó gúny a modern államélet jogos és természetszerű követelményeivel szemben — nem lehet, hogy az áhítattal érintett bámulás egy nemé­vel ne közeledjék a szerzetességnek e két anyarész-

Next