A Hon, 1874. május (12. évfolyam, 100-124. szám)
1874-05-26 / 119. szám
119. «/Am. IIi. évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1874. Vasárnap, május, 24 Kiadóhivatal: Barátok tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli es stt kiadás együtt: 8 hónapra................................... 6 t'rt — fel. 6 hónapra...................................12» — » Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés negyedévenkint . . . 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hótels jí napjától isárrúztatik POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda s Barátok-tere, Athenaeum-épület 1. emelet. A lap szellemi részét illető mindez Izelleméc« a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert keséktől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza HIRDETÉSEK «Mintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok tér», Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás: „A H O N“ XII dik évi folyamára. Előfizetési árak: Negyedévre ................... 0 00' Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmenntesítve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krbkerül. Az előfizetések a »Hon kiadóhivatala« czim alatt Pest, Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők. A „HON“ kiadóhivatala. Budapest, május 23. Pünkösd napján. A lefolyt hétnek sok nevezetes eseménye volt. Az országgyűlés megszavazta az új államkölcsönt, s mellőzte a kisebbség azon óhajtását, hogy adassák ez összegből az uzsora által legjobban sújtott földész osztálynak, mely százas kamat alatt elvérzik, rövid határidejű kölcsönül 5 millió. Leszek bátor elmondani, hogyan hiszem én, hogy a pénzügyminiszter, a ház határozata nélkül is adhat ilyen segélyt az említett osztálynak. Kérje , fel Ghyczy csak egy megyéből (akármelyikből — találomra) az adóhátralékért exequált tárgyak jegyzékét. Fog ott találni lovat, ökröt, tehenet, szekeret, hordót, ágneműt, ekét ( mindent, csak kamarás kulcsot nem.) Ha annak, aki húsz harmincz forinttal van adóhátralékban, azért a gazdasága folytatásához legszükségesebb marháit, utensiliáit kobozzák el, hogy azokat aztán a kótyavetyén egy tizedrész árban prédálják el, ez inkább felveszi azt az összeget százas kamatra, csakhogy a lét fentartására szükséges tárgyakat megtarthassa magának. Ezt az osztályt szabadíthatja meg Ghyczy, mégpedig a saját maga által proponált módozat szerint, mely abból áll, hogy az eddigi adóhátralékok elkülöníttessenek, több évre felosztva törlesztessenek. Ily módon mindjárt ott lesz az általunk kívánt öt millió kölcsön adva rövid időre a legelnyomottabb osztálynak (az adóhátraléktól úgy is kamat fizettetik törvény szerint) s egyúttal a legjobb biztosíték mellett. Csakhogy ne maradjon Ghynczy a puszta jó szándéknál, mint elődei, a többi pénzügyminiszterek szokták, hanem mikor valami jót talált fel, léptesse életbe azonnal, mert azt mondja Hamlet, hogy »mire megnő a fű, akkorra megdöglik a ló!« S ekkor segítve lesz a legközelebbi aratásig az adózó népei», mely aratásra, most már Isten kegyelméből, kedvezőbb kilátásaink vannak, mint két hét előtt. Akkor a Tiszavidék panaszkodott, hogy sem esőt, sem havat nem látott, most már havat is kapott és Uszik is. (Ez is a két nevezetes eseménye.) E nagy országos bajokon jött össze az országos Beleznay-kerti népgyűlés is e héten s elhatározta, hogy az ellenzék minden árnyalatai egyesüljenek, s akinek mostan nincsen pénze, ezután legyen. Az Isten áldja meg érte. A hozott határozatok igazán mind elismerésre méltók. »Legyünk függetlenek, ne fizessünk Ausztriának többet semmit.« Ilyen határozatra volt már régóta nagy szükségünk. Csak egy dologgal nem vagyok megelégedve. A népgyűlés azt mondta ki, hogy mindezt forradalom nélkül akarja kivinni. Hjaj, polgártársaim, az nem megy. Tartok tőle, hogy az osztrák nem engedi ezt el csak úgy tréfából Jó lett volna legalább egy egészséges fenyegetést csatolni a határozatunk mellé, hogy el nem fogadás esetében a kardunkhoz nyúlunk. Mert hiszen azt, hogy a 67-iki kiegyezés súlyos föltételeit megváltoztassuk, békességes úton, erőhatalom nélkül, ha lehet, a balközép is régen mondja és még soká fogja mondani, s hogy ezt időközönként még egyszer ugyanígy elmondja, arra senkinek sem szükség egy esztendőben háromszor újra keresztelkedni. A függetlenségi párt ezzel a programmjával háborútlanul meglehet a balközépben : az is czitromvíz, mint a miénk, csak egy kis pezsgőpor van benne, de báz attól nem lesz jó kedve senkinek, ha megissza. Ezért kár új pártot alakítani. A függetlenséghez több kell, mint plátói szerelem. Én szeretném, ha volna olyan párt is nálunk, mely azt mondaná,hogy »oda is üt!« Ezt tisztelném: messziről ugyan, de nagyon. A 67-iki XII. tezikk ellen (a delegátiók ellen) ennél hathatósabb agitátiót kezdett maga a magyar delegátió. A közös hadsereg költségein gyökeres megtakarításokat eszközölni a delegátiók mellett nem lehet. De hát ugyan a mostani Parlamentarismus mellett lehetne-e ? Ha semmi delegatio nem volna, ha az egész hadügyi budget a »magyar« törvényhozás megbírálására volna bízva, másként ütne-e ki a szavazás ? Hát az a »képviselőház«, mely „ezt“ a delegatiót magából kiküldte, az a képviselőház, mely a miniszterelnöknek »ebben« a kérdésben adott válaszával megelégedett, s az a »felsőház« mely a leszavazó contingenst szolgáltatta, nem épen úgy (vagy még ugyabban) megszavazta volna-e azt a hadügyi budgetet, mint maga a delegatio? Nem csupán az intézményben van itt a hiba! Az általános kedélyállapot van demoralizálva. Rettegünk minden elhatározott mozdulattól. S a rettegés ép oly hunyászszá tesz bennünket az országgyűlésben, mint a delegatioban s mindegy minekünk, ha az országgyűlés vagy a delegatio határoz is e kérdésben, ha túlsúlyra vergődött a hit, hogy monarchiánk csak mint »katonai állam« tarthatja fenn magát. S a jólértesült urak azt mondják, hogy csak mint katonai állam maradhatunk meg Európában, hogy európai szükség az osztrák, magyar monarchiának annyi katonát ennyi esztendeig bakancsban, kaszárnyában tartani. Nagy hadseregünknek kell lenni mindig, amely ugyan a legjobb életbiztosító társulatnál van assecurálva, mert pénzünk soha sem lesz, hogy azt, valaha háborúba vihessük; de elég, ha megvan, és szükséges, hogy meglegyen.Minket ugyan nem fenyeget senki, mint külügyminiszterünk biztosít, sőt úgy látszik, hogy alaposan mentesítve vagyunk minden hívástétel — adósságaink által. Ha bizony 25 év előtt érdemes volt Magyarországot meghódítani, akkor tiszta hypotheka voltunk ; de most, aki el akar bennünket foglalni, megjárja velünk, mert annyi van már ránk intabulálva, hogy a hódító még utóbb ráfizet a conputusnál. Már az államjavainkat is elzálogosítottuk, most még csak az államvasutainkat adhassuk el, meg az egyházi javakat tudjuk »elugrani«, akkor aztán tökéletesen biztosítva vagyunk — tűz és vízmentességünk felől. Akkor nem veszt el bennünket Európa , fentartanak a hitelezőink. De más combinatio merül itt fel. Scrupulosus emberek igy okoskodnak , minket nem fenyeget senki, (mondja Andrássy) mégis fenn kell tartanunk a sereg létszámát (mondja Kuhn). — hátha mink fenyegetünk valakit most?! (mondja Beust) s azért kell a nagy hadsereg! (mondja Keglevich István). — Hozzá illesztik azt a körülményt,hogy akik a delegatioban a nagy létszám fentartása mellett szavaztak, »mint képviselők«, ugyanazok sürgették a képviselőházban a franczia-német háború alkalmával, hogy a monarchia lépjen actióba a francziák mellett; ugyanazok az osztrák »revange« politika szóvivői, ugyanazok a nagy európai ultramontán liga magyar primipilusai, mely Németországot tartja legfőbb ellenségének. Ebben a gyanúsításban lehet valami igaz. A magyar kormány tagjai elnézik, sőt tán örülnek is neki, legalább egy szóval sem védelmeztetik az általuk képviselt országot, hogy a magyarhoni szászok micsoda harczháborút kezdenek Németországon a magyar nemzet ellen? Hagyják az ellenszenvet jól megélni a két nemzet között. Még csak egy cáfolattal sem lépnek föl sehol. (Nem arra való nekik a dispositions fond.) Talán úgy akarják, hogy a német és a magyar hadd dühödjön fel egymásra ? Ezzel gyanúsítják a magyar kormányt a scrupulosus emberek. Az ördög nem alszik. De én óvom a derék francziákat előre: (a pápát nem kell figyelmeztetnem, hogy meg ne hagyja csalatni magát, mert ő csalhatatlan ;) hogy fel ne üljenek az osztrák magyar hadképességnek valahogy! Mert mire a mi mindig csatakész (de soha sem útrakész) hadseregünk a csatamezőn megjelenne, akkorra a mi szövetségesünket az ő ellensége rég csontostul bőröstül megette Teheti a hadügyminiszter a szolgálatidőt akárhány esztendőre, begyakorolhatják a kitűnő tisztek a közlegénységet a legpontosabban , de amely ország financziális deroutban van, az nem harczképes bármilyen hadsereg mellett sem; mert amíg ő a hadhoz szükséges pénz után szaladgál, azalatt a háborút rég elvégezték — s jó szerencse, ha nála nélkül. De hát honnan támad egyszerre a magyar emberben a »rozsda,« — »fagy,« — »krach,« — »deficit« közepett, az általános politikai aléltság idején ez a Chauvinismus ? ez a katonaszaporítási ösztön ? Majd megkeressük egyszer annak is a valódi indokait. Hanem egyelőre kénytelen vagyok egy denunciatiót intézni a kormányhoz. Vigyázzanak rá a belügy és igazságügy miniszterei, hogy emberek járnak közöttünk, kik azt a hírt szórják szét, mintha a delegátusok szavazatai oly személy óhajtása szerint alakultak volna, a kinek fölemlítése is tilos a parlamenti küzdelmek közepett, s a kinek nevét és állítólagos akaratát sokszor felhasználta már a kormányzó párt czéljai kiviteléhez sikeres döntvényül. Kérjük az illető miniszter urakat, hogy ha ily insinuatiok terjesztőit megkaphatják, adják át okét az államügyészségnek. Mi meg vagyunk győződve, hogy ez nem igaz. A mi delegátusaink még a császárénál is magasabb politikát űznek s megszavazzák a nagy békelétszámot, a rendkívüli kiadásokat, az új hadihajót, domnia ad mi aj prem Der glóriám! Jókai Mór. — A horvát országgyűlés július közepén ül össze s a nyári időszakon át a következő javaslatokat fogja tárgyalni: A politikai és igazságszolgáltatási hatóságok új szervezete, az iskolaügy, a regale megváltása, az ügyészség reformja, az ügyvédi rendtartás, a polgári perrendtartás és bünfenyítő eljárás reformja, s a fegyenczek feltételes szabadságoltatásáról szóló javaslatokat. Az új sajtótörvény, mely szintén kész, mint kevésbé sürgetés, csak a jövő tavaszszal fog tárgyaltatni. — A megszavazott közösügyi költségvetés. A delegátiók ma befejezték munkálkodásukat. Összes kiadások : 107,418.299 frt. E kiadások fedezésére szolgálnak a vámbevételek: 15,000.000 frt; 2,500.000 frttal kevesebb, mint 1874-ben. Fedezendő igy: 92,418.299 forint. Ebből mindenekelőtt a magyar államra esik 2 % —1,848.365 frt 98 kr. A ránk eső 30»/. - 27,170-979 frt 90*/, kr. Összesen ránk esik : 29,018.345 frt 88 g2. — A delegácziók mint — centralparlament. A »Neue freien Presse« ma este ide érkezett száma azon tényből kiindulva, hogy egy ellenzéki magyar lap az ellenzéknek a delegáczióba való belépése mellett emelt szót, a következő reménykedésekre látja magát feljogosítva: Nem alaptalan a remény,hogy a dolgok felfogásával, a delegácziók összműködésének eredményes s harmonikus uj aerája veendi kezdetét. Midőn a magyar kiegyezés megköttetett, Ausztriában nem egy hazafi volt, aki keble legbensőbb mélyén azon reményt táplálta, hogy a delegácziókból idő folytán ■ a közös ügyekre nézve valóságos központi parlament fog kifejlődni. Talán ez ülésszak folyamán némely magyar, de előítéletmentes politikus előtt is fölmerült e gondolat (!) ha megfontolta, mit lehetne mind-két félről azon tényezők összehatása által, kik az adófizetők érdekeit védelmezik, elérni. A dolgok fejlődése azonban ellenkező irányt vett s mi azon veszélynek tesszük ki magunkat, hogy e czentralisztikus irány puszta megemlítése által a legsulyosb anathemát zúdítjuk fejünkre. Nem is a centralparlament az, a mit mint a A „HON“ TÁRCZÁJA (ALDFRIED). Regény. Irta Anerbach Berthold. Második kötet. — Harmadik könyv. ÖTÖDIK FEJEZET. (32. Folytatás.) Az alagút előtt egymástól nagy távolban sudár törzsű cseresznyefák álltak, melyek ágai jól elrendezett virágbokrétát alakítottak, és a magaslatokon tbükkök álltak meg vörös rügyeikkel, és a lombfejlődést fokonkint lehetett kísérni. »Nézzed, Farkas« mondá Lajos, »itt láthatod a mint a tavasz lassatlan hegynek megy.« »Atyám!« kiáltá Farkas, »a mezőkön dolgozó emberek mind kinéznek az utón menőkre.« »Mindnyájan ösmerik az öregatyát« válaszolá Lajos. És felém fordulva, magyarázá: »A gyerköcznek ez feltűnik, mert az amerikai soha sem emeli föl szemét a munkáról, ha mindjárt hét vasúti vonat tíz lépésnyire robog el mellette.« A határon Gaudens, az útkaparó, üdvözölt sminket. Megállítottuk a kocsit. Ő oda jött, kinyújta kezét és kiáltá: »Még most ismer meg?« »Hogyne, hisz te vagy Gaudens.« »Könnyű rám találni. Innen a fordulóig terjed az én darabom. Hiszen már a forradalomban is úgy volt. Kitagadtam magamat. Bizony Lajos messze földön jártál. Ugye bár, csak legjobb otthon ? Ez a fiad?« »Az.« »Isten hozott! Derék feleséged van. Kár Ernő öcsédért. Oly szives és okos gyerek, s ily rész és ostoba dolgot követ el. Csak oly darabot szeretnék leírni, hol mellékkeresetkép gyümölcsöm és füvem volna. Itt semmi sem érik, csak fenyőtoboz.« Mikor Farkas bucsuzáskor kezet adott neki, azt mondá: »Finom kezei vannak; ez ugyan nem tudja forgatni a csákánykaput, mint te akkoriban, mikor az első utat építetted.« »Mily szép itt« mondá Farkas. »Itt mindenkit ismerni és mindenki ismeri az embert. Senki sem megy el a másik mellett idegenszerüleg.« Igaza van. Úgy van. Ez életet teljessé teszi, de bajossá is. Mikor fenn a hegyen az erdészlak mellett elkocsiztunk, hol a szép erdészné gyermekével karján köszönt minket, és lenéztünk a völgybe, hol a mezőn és az ereszkedőn szétszórva szénáspajták állnak, mondá Lajos: »Mikor haza gondoltam, legtöbbször e völgybe való kilátás volt eszemben. Egyszer Ernővel, mikor még kicsi volt, itt ballagtam és Ernő mondá: Lajos ! Nem úgy állnak-e itt a szénáspajták, mint egy tehén gulya a mezőségen?« úgy látszik észrevette, mennyire hatott ez rám, és hozzá téve: »Atyám! azt a lelki erőt kell megszereznünk, hogy az elhunytakról és az elveszettekről nyugodtan emlékezhessünk.« Mikor a Linker nagybátyával közösen brit erdőnket megláttuk, Lajos nagyon megörült, hogy az oly üde és erőteljes. Tudakozódott Martella után, és mikor fölemlítem, mily furcsa, hogy Amerika iránt oly különös ellenszenve van, és semmit sem akar róla tudni, azt mondá: »Nem gondolod-e atyám, hogy e mögött homályos és talán rosz múlt rejlik, mely Amerikával van kapcsolatban?« Megrettentem. A dolog nekem is rejtélyesnek tetszett. Lajos örvendett a mezőség látásán, hol a rétöntözésre a gátakat ő készité. Különösen jó esztendőkben négyszer lehetett itt kaszálni, háromszor pedig bizonyosan. A Rétöntő birtokának értékét meg is kétszerezte. A fürészmalomnál ott találtuk Károlyt, ki az emeltyűvel és egy lefürészelt törzset görgetett le a kocsiról, mely nagyon zuhant. Most köszöntve megfordult és mengem mondá : »Ez szép ember. Ilyeneknek képzeltem honfiaidat.« Leszálltunk és mindnyájan gyalog hegynek mentünk falunkig. Mikor Lajos a temetőt megpillantá, levevé kalapját és egy perczig némán állt; aztán szaporán ismét tovább haladt. Házam külső lépcsőjénél nejének kezet nyújtott s mondá: »Légy üdvözölve szülői házamban.« Martella fenn állt az erkélyen. Erősen fogta a karfát s nem mozdult. »Az a szép leányzó ott, merev nagy szemekkel, az bizonynyal Ernő arája?« kérdé Lajos. Én igeneltem. Felmentünk a lépcsőn és a szobába léptünk. Martella minden egyes érkezőnek némán kezet nyújtott , mintegy gondolatokba merülve látszott lenni, egy szót sem szólt. Menyem és Farkas csodálkoztak, hogy a kályhában most is még tüzelünk. Egy kis elbeszélés mindnyájunk hangulatát otthoniassá téve. Elbeszélem menyemnek, hogy oly boldogul éltem nőmmel, de mindamellett egyben-másban engednünk kellett egymásnak. Nem kora őszszel és még a nyár dereka felé, reggel és este fűtette a lakószobát. Nehezemre esett ezt elviselnem, míg lassanként az egyforma külső mérséklethez szoktunk, és a jól kimelegített szobának a mezőről hazatérésemkor nagyon örültem. »Értem és köszönöm önnek, hogy legelőbb is az anyáról beszél nekem« mondá menyem. Martella zárkózott és merev maradt az érkezőkkel szemben és egész estén többé nem mutatta magát. A konyhában maradt és az ételt egy cseléd által hordatta fel; a tanítóné segítségével derekas ételeket készített. Farkas egyre a családi erdőbe kívánkozott, s minthogy még nappal volt, Lajos fiával elment oda. Menyemmel magamra maradtam, s most mikor e házban körülvezetem és nevezetesen a gyász-öntvényes szobát mutattam meg neki, kiismertem nyugodtságát és jóravalóságát. Mikor Lajos az erdőből hazatért, különös örömét fejezte ki a kút felett, melyet az anya az uj erdőn építésekor készíttetett. Azonnal megigéré, hogy a vasöntödében szép kútoszlopot és csövet rendel. »Anyám a kutak iránti szeretetet belém olta« mondá. »A vízvezeték építésénél majdnem naponkint emlékeztem rá, és azt az egész hosszú utat, mely alatt a csövek elvezetnek, fenyőkkel ültettem be, úgy hogy szép erdőség fogamzott meg, és a víz mérséklete mindig egyenlő marad. Mindazon nagy és hatalmas dolgok, miket Amerikában láttam, egy kisded emlékkő leginkább hatott rám. Graff Frigyesé volt, ki Philadelphiában a vízvezetéket épité.« Az éj beállt. Csendesen ültünk a lúgosban és Farkas felkiáltott: »a csillagok itt jobban fénylenek, mint egyebütt.« »Ezt a sötét erdő okozza,« mondá Lajos. És ott a családi erdő fölött, a faormok tetejében, mintha csak odaszögezték volna, egy csillag ragyogott és oly fénynyel tündökölt, mely nekem is csodálatosnak tetszett. Lajos nagy önuralmat és mérsékletet gyakorolt magán. Halkan beszélt, hogy minden fölgerjedést legyőzzön. Mikor a jövevények aludni mentek, Vereslábbal én még soká a ház előtt maradtam. Veresláb nem tudott tisztába jönni magával. Azt mondá : »A mi Lajosunk ugyanaz maradt és mégis változott. Nem nőtt többet, mégis nagyobb.« Elbeszélte nekem, hogy Lajos őt fölkereste az istállóban, és mikor ő neki mondá: »Itt ez a fakó csikaja szürkekanczánknak, Lajos a lovat megfogta sörényénél s azt mondá: Veresláb! te hiv voltál atyámhoz. Nem tudom neked meghálálni. De kivánj valamit! megteszem, a mit tudok.« Többet nem hallott Veresláb. Sirt mint a lánczos eb. Most szeretné tudni, mit kívánjon. Azt mondá, ne adjon neki senki tanácsot , magának kell azt kitalálnia. Mi ezután hoszszan egy szót sem szóltunk. Semmi egyéb nesz sem volt, mint a ház előtti csöveskút csergedezése. Fenn szobámban sem nyugodtam meg. Még soká voltam az ablaknál. Úgy tetszett nekem, mintha egy láthatatlan, s nem hallható szellem járna a házban. Ekkor kiálta az éjfél az éjfélt, és ahogy befejezte, kinyílt Lajos kamarájának ablaka és ő lekiáltott : »Tóbiás! Holnap gyere föl hozzám! valamit át kell adnom neked.« »Még ébren vagy?« szóltam én. »Igen atyám! mikor az éjt őrt hallom, tudtam meg csak igazán, hogy itthona vagyok. Most már értem azt a mondást: Ki el nem vándorol, nem jön az haza. Csak idegenek közt tudja meg az ember, mit tesz, otthona lenni. De már most menj te is aludni! Jó éjt atyám ! (Folytatása következik.) szerzett tapasztalások eredményét várunk. Amit azonban elérni lehet, s amit a lefolyt ülésszak legérthetőbben bebizonyított, az annak szükségszerűsége, hogy a két monarchia összes, anyagi érdekei mint közös ügyek tárgyaltassanak. Ezen nem szükséges, hogy a hatvanhetediki kiegyezésen akár egy i-betűnek csak az éke is módosíttassék. E közös ügy olyan, mely nem is kodifikálható, mert sem vám-, sem kereskedelmi szerződések nem menthetik ki. Az egész osztrák-magyar kiegyezés a gazdasági érdekek szolidaritásán nyugszik, s e közösség e kiegyezés hallgatólagos föltétele. A delegácziók dolga lesz, ez alapigazságot mindig szem előtt tartani, s akkor sok azon tévedés és viszonyos háborgatásból, amit a hibás államjogi szervezet okoz, el lesz hárítva. Azt hisszük, e kedves hangra egész Magyarország fel fog örvendezni. Összes anyagi s gazdasági érdekeink, mint közös ügy, melyet a delegácziónak folyton szem előtt tartania kell. Összes anyagi érdekeink, tehát adóügyünk, budget megállapítási jogunk stb. S mindez a hatvanhetedig kiegyezésen minden változtatás nélkül. Hiszen gyönyörű kommentár az a kiegyezéshez, s büszkesége lehet e magyarázat azon államférfiúnak, aki szerint Magyarország e kiegyezés által többet nyert mint valaha brit. Jó lesz e hangot figyelembe venni itthon, ahol egy idő óta tért kezd foglalni az a nézet, hogy a jelen kiegyezés mellett Magyarország — úgy ahogy — ellehet. Alig szűnt meg a kiegyezés szervezett ostroma az önállóság barátai részéről ide át, megkezdik azt — úti figura docet — a centralreich eszméjének imádói oda át; s ha nekünk nem telik kedvünk e kiegyezés fejlesztésében a magyar államiság önállóbbá tétele irányában, telik az övék a Gesamtreich eszméjének dédelgetésében, ha a német lap érvelése közben arra tud utalni,, hogy ez eszmék »részrehajlatlan« magyar politikusoknál is tért nyertek, ezt köszönjék Ürményi és társai azon beszédeinek, melyekkel a magyar alkotmány egy oly sarkalatos intézményét, mint a honvédség, a delegáczió előtt megtámadni nem átallották. A német lap tapogatózása ez irányban csak első lépésnek látszik. Figyelni fogunk s nem fogjuk elmulasztani reá mutatni minden egyes alkalomkor a lólábakra. Apróságot. Piros pünkösd napja lenne. Az a nap, a melyen a szent lélek ereszkedett le az égből, tüzes nyelvek alakjában szállván meg az apostolok száját, hogy oly hangokon hirdetnék isten igéit, melyeket minden népek megértenek. Hanem hát minálunk ez a bibliai ünnep inkább egy másik bibliai ünnepre emlékestet. A bábelire. A halott is, akik ez ideig ugyanegy nyelvet beszéltének, egyszerre megzavarodának, és szólnak vala oly hangokon, hogy egymást többé meg nem értenék.* Akik ez ideig egy ügyet védtek, egyik körültekintőbben, nagyobb politikával, mások hevesebben, merészebb lelkesedéssel, csaknem kiátkozták egymást az igaz ügy szolgálatából, azt mondván, hogy a másik fél nem szolgálja igazán. Ne beszéljünk erről, lesz még rá — fájdalom — elég idő és alkalom. Csak azt jegyezzük fel, hogy ez is pünkösd szent hetében történt, amikor ezelőtt közel kétezer évvel azok is meg tudták érteni egymást, kik az ideig külön nyelven, külön istent imádtak. Nekünk jutott a dicső feladat, hogy kétezer évvel utóbb önmagunk között is ezerféle »egyetértést« teremtsünk.* Sőt az egyetértés szent hete megteremtette még azt a világ csodáját is, hogy ugyanannak az egy embernek is kétféle egyetértése lehessen. Bizonyos aggodalommal néztük, hogy épen az ó-conservativek kezdik megtalálni azt az egyetlen Assisi és Monte Cassino. — Úti jegyzeteimből. — I. Aki Olaszország classicus földjét a Mediciek városától kezdve azon pontig megjárta, melyet Paestumnak felülmúlhatlan szép görög templomai határolnak körül, s megjárta e földet nem csupán a tájszemlélő tourista gyorsaságával és fölületességével, hanem fölidézve lelkében azon történelmi emlékeket, melyektől itt úgyszólván egy kődarab sem idegen, az lehetetlen, hogy varázsütéshez hasonló mélyebb érzelem nélkül állhatott volna meg, vagy roboghatott volna el azon egymástól bár távol eső, de egyenlő sorsban részesült két geográfiai pont előtt, melynek neve czikkünk czimében olvasható. Hiszen mind akettőnek már a neve is egy darab történelem — és pedig minő fontosságú történelem ! Gondolkozzék valaki mégoly elvetőleg is a szerzetesrendekről, s magáról a szerzetesi intézményről, mely kiáltó gúny a modern államélet jogos és természetszerű követelményeivel szemben — nem lehet, hogy az áhítattal érintett bámulás egy nemével ne közeledjék a szerzetességnek e két anyarész-