A Hon, 1874. október (12. évfolyam, 224-250. szám)

1874-10-10 / 232. szám

V­W * * *** 232. szám, XII. évfolyam. Kiadó­hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-ép­ület földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra...........................................6 frt —­kr. 6 hónapra...........................................12 »­­— » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint ... 1 » — » Az előfizetés az év fogtján minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számíttatik. __________ _7&n-cn y Reggeli kiadás. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Budapest, 1874. Szombat, October 10. Szerkepsitést Í3°® A fi&i Barátok-tere, Athenaeum-épü­let. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSIEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. i i i ni«— — Budapest, October 9 Az állami közadministrativ különböző ágainak összefüggésébSn kiiii3iiIvaz~nEIQ ta­­gadhatja“Sgítik­'­,*hogy a'Sz)isít5M VáfMftÁs ki­­bővítése némely Irányban nem csak czélsze­­rígy, de szükséges is. Azonban, ha a szükséges­ség korlátain túlmegyünk, akkor újra nem találjuk el a helyes lépést. És a belügyminiszteri értekezlet épen e hibába esett megállapodásainak ide vonatkozó pontjaiban, m­i­djján a k­ö­z­g­y­ű­l­é­s­i j­egy­zőkönyvek megbi­r­á­l­á­sára alispánnak jogot a¥ar "adni s "módon a tiszti kereset elrendelését a tisztvi­selőkre nézve a főispán vagy az ál­dandó választmányra bízza és­­a fegyelmi ügyekben való bíráskodást­­az eddig illetékes kir. törvényszékektől el­venni s részben a közgyűlés által választan­dó, részben a főispán által kine­vezendő fegyelmi biróságra akarja ru­házni.­­ Az igen tisztelt értekezlet nem elégszik r­eg azzal, hogy megállapodásaiban a tör­vényhatóságok legszebb és legfontosabb auto­­nomi­us jogai nagy részét az átalakítani szán­t mindezen szélesebb hatáskört csupán csak azon szerény indokból adná az értekez­let a főispánnak, hogy a központi kormány gyelmére érdemes jegyzőköny­vi pontokat a főispánok az illető miniszterek magas figyelmébe ajánlhassák. Hát hiszen ennyi eddig is kötelessége lett volna min­­­den miniszternek. Hanem e szerény köpe­ny­eg alatt az rejlik, hogy csak bírálja meg a főispán ott helyben azokat a figyelemre méltó pontokat, s ha a nézetét ott keresztül nem tudja vinni, hát a többit bízza az illető szak­­miniszterre. Vagy lehet az is alatta, hogy hagyja csak tanácskozni a közgyűlést a fő­ispán, aztán utolján diktálja meg a jegyző­­­­könyvet. Ez még akkor is igen sok volna, ha az értekezlet" tisztelt tagjainak szemei előtt csupa Hurbán, Babes, Miletics, vagy Pancsova, Nagy-Szeben , meg Fogarasvidék, Zaránd s több ily kormánymulasztások mia­tt neve­zetességgé vált, árnyak lebegtek vol­na. No meg eltitkolhatatlan az is, hogy egy­­egy pislantást vetettek ezek mellett az ellen­zékre is egész megállapodásaikon végig. De a­kik ily nagy horderejű kérdésben javasol­­gatnak, azoknak a szemeiket egy kissé job­ban ki kell nyitni. A­mi azon szándékot illeti, hogy a tiszti keresetet a főispán, vagy az állandó választ­­mány rendelje el, erre nézve tegnapelőtti czikkemben érintettem az állandó választ­mányt illetőleg, hogy ezt csak a bizottság teheti, melytől a tisztviselők a választás által megbizatásukat nyerték ,­ ugyanez áll a főis­pánt,illetőleg is. És én a tiszti kereset elrende­lését a titkos szava­z­att­ínt a törvény rendeli, eléggé biztosítottnak tar­tom, a közgyűlés hatáskörében, m­­inden tekin­tetben, míg ellenben akár a főispánnál, akár az alakítani szándékolt zugbizottságnál a gtalan zaklatás és üldözés számtalan esetei az előre láthatók volnának. Aztán külön­­en a mostani törvény is (80. §.) gondosko­dókolt állandó választmány hatáskörébe ja­vasolja áttenni, és igy a bizottsági közgyű­­ldik arról, hogy ha a közgyűlés el nem ren­­tést m­­­eg­b­é­n­í­tani, hlanem­ azon jog­­lenne, akkor a főispán indokolt felterjesztősé­gokra is szeretne kezet, tét­e­t­n­i a reá belügyét elrendelheti a tiszti keresetet, kormánynyal, a­melyeket még a bizottságnál Természetesen, hogy én e tekintetben a meghagyni kegyeskedett­ főgarantiát, épen új új szempontból Mert mit jelentene egyebet ama »szak­ is, melyből tán az értekezlet részben kiindult, értő« szándék, hogy a főispán, a kormány — keresem a fegyelmi ügyekben való­d­i­­nak ezen exponált közege,a közgyűlési jegyző- - - - — - -­­ könyveket »nagyobb felelősség« mellett bí­rálja. Eszerint a megyebizottsági közgy­űlés lenne azon egyetlen testület, melynek hatá­rozatai nem az ő szavazata szerint, hanem az elnök bírálata folytán állapíttatnának, vagy­­ igazíttatnának ki, holott még a megyei törvény sem adott a főispánnak az elnöklésnél és a határozatok enuu­­llálásánál több jogot ; még azt sem, hogy egyenlő szavazatok esetén az ő szavazata döntsön. No, hanem e mu­lasztást helyre lehetne hozni bőven, egy kis­­ ártatlan bírálással. i r.MA 0 h .l s h a n. Mert nem a tiszta kere­set elrendelése,­­hanem a fegyelmi bíróság ítélete itt a fő.­­ És ezen szempontból sokkal inkább meg­bízom az illető kir. törvényszékek, mint rész­ben a bizottság által választandó, részben a főispán által kinevezendő fegyelmi bírósá­gok ítéletében, mind a törvényhatósági, mind a községi tisztviselőket illetőleg. Mindkét törvény idevonatkozó részét elég alkalmas­nak tartom, kivéve, hogy a megyei törvény felebbezhetésről nem szól, a községi törvény­ből pedig kimaradt az, hogy ha a törvény­szék a­ vizsgálatot hiányosnak, találja ki egé­ A főispán! hatáskörről, szítés végett visszaküldheti, mit az illetők tar­toznak kiegészíteni. A fent jelzett értelemben tehát a főispáni hatáskör kiszéles­ítését veszélyesnek és hatá­rozottan rosznak tartom. Ellenben azt, hogy a tanfelügyelő, adófelügyelő és kir. mérnö­kök a főispán alá rendeltessenek és köztök a leendő viszony és hivatalos érintkezés megál­­lapíttassék, helyesnek és a közadministratív ér­djében szükségesnek is tartom. Úgy­szintén elfogadható az értekezletnek azon megállapo­dása is, hogy a főispán elnöklete alatt egy f­e­gyelmi választmány alakítandó, mely első o­k­b­a­n határoz minden a törvényhatá­­s területén alkalmazott állami hiva­­a­a­l­o­k felett, ideértve az összes adó- és pénzügyi hivatalnokokat, valamint a posta és ávirdai személyzetet.­­ Természetes, hogy a választmány, a meghatározandó módon azon h­ivatalnokok összeségéből választatnék. S a­lispáni hatáskörnek ily irányban való ki­­ja­­vitása ellen alig lehet valakinek kifo­gása. De lehet kifogása mindenkinek az ellen, hogy a főispán a tegnapelőtti czikkemben ki­fejtett uj közigazgatási fórumnak, az állandó választmánynak elnöke legyen. E tisz­tet teljesítheti, ha az állandó választmány hatáskörébe szánt ügyeknek már jelzett része áttétezik a tisztviselői karhoz. Itt elnökölhet a főispán. S a tisztviselői karból általam ja­vasolt új fórum a községi, iskolai s más ap­róbb ügyekre nézve kibővítethetik, ha tet­szik a régi kisgyűléssé, hol a tisztvi­­viselők ülésein bizottsági tagok is részt ve­hettek, így volt régebben legtöbb helyen, minden hónap elején.­­ Itt tartom szüksé­gesnek megjegyezni azt is, hogy ami teendő­ket Gr­­­y­c­z­y Kálmán eddig ismertetett adótörvényjavaslataiban az átalakítandó ál­landó választmányra ruház, azokat részben az általam ajánlott tisztviselői­­fórum, részben pedig maga a bizottság sokkal helyesebben végezheti el. Mert például azt a röstséget, a­melyik nem tudja az adókönyvvitelt maga vezetni, megnevezheti a ti­s­z­t­v­i­s­e­l­ő­i kar, vagy kis gyűlés is, s úgy­szin­tén a behajthatlan adók kitörlésénél és az elemi csapások miatti adóelengedéseknél való eljárást is élvezhetné. A­mi pedig Ghyczy Kálmán adóalap k­i­p­u­h­a­t­o­l­á­s­i rendszerét illeti (a tőkekamat-és a 3. és 4. osztályú kereset, adóköteleseknél­ ezt sokkal könnyebben teheti a bizottság, mert több számmal lévén, több puhatoló bizottságot k­üldhetie­ a­ falukb­a, vagy csoportokba, mint az állandó választmány. És ez egy évben csak egyszer fordulván elő, megteheti minden bizottsági tag. Ezért tehát nem szükség azt mgbizottságot megter­síttpi nép elnöksége u­­tál a főispáni hatáskört annyira kiterjeszteni hogy igy az egész megyei bizottság a kormán­y ezébe legyen játszva. Még csak :­ szolgabirói ha­táskörre néz­v­e aka­r'ok' Mggje­gy­zést tenni. Az értekezlet a megyei törvényben ki akarja mondatni, hogy a szolgabirók mellé még mindenütt e­g­y s­e­g­éd­sz­o­l­g­ab­író választassák s az írnokot ne a szolgabiró, hanem az alispán nevezze ki. Nem akarom fejtegetni, hogy áta­­lában mi szokott­ lenni az a segéd, rövi­den a főnök feeddösnek^^^gézője. Azt sem feszegetem, hogy mikor az igazságszolgálta­tás még nem volt elválasztva, akkor is rende­sen egy esküdt és egy írnok volt a szolgabiró mellett. Hanem az volna a nézetem, hogy bízzuk ezt az illető törvényhatóságokra, melyek ú­j hivatalokat^ állíthatnak jfel, a beltí^tír'^'óváhagyásával. És mivel­­a' zolgabirák'áfAh^ag nenUl minden törvény­i hatóságban vannak a szükséghez képest egyforma számmal felállítva, ott a hol szűk­­égét látják, vagy segédet vagy több szol­­gabirói állást hadd létesíthessenek belátásuk szerint, ha van pénzük is hozzá. A tegnapelőtt és ma elmondott módosí­tások és indítványok szerint, én is revi­­deálandóna­k tartom a megyei tör­vényt. És ezt lehetőnek is hiszem rövid idő alatt. De oly lényeges á­tyártoztatásokat, mi­lyeneket az értekezlet ajánl, eltekintve ab­surd voltuktól is, valamint más, általam kü­lönben rosznak tartott­ lényeges részeknek a megváltoztatását­ is, most, az előttünk álló fontos­ teendők roppant halmaza miatt telje­sen lehetetlennek tartom. Előfizetési felh­ívás a nett­­ell­dik évi folyamára. Előfizetési árak: Félévre . . . 12 frt Negyedévre . 6 frt Egy hóra . . 2 frt Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmen­tesítve tíz frtig csak 5, 10 frton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a »Hon« kiadóhivatala czim alat Pest, Ferencziek­ tere Athenaeum-épület küldendők. A „HON“ kiadóhivatala A „HON“ TÁRCZÁJA. B NYIH, TIED, ÖVÉ. Regény öt kötetben, Irta Jókai Mór. I. KÖTET. „Férfi sorsa a nö.1” (10. Folytatás.) Golgota. A leány utána mondott mindent áhítattal. Az­tán holt halványan rogyott oda anyja kezére. Minő imádság volt ez! A anya szemei rajta függtek s az a sugár, mely belőlök ragyogott,maga az üdv volt már. Nyuga­lom ült arczán. Egyik kezével leánya kezét tartá, másikkal a lelkész kezét vonta oda homlokára. Azu­tán lehunyta szemeit elkezdett mosolyogni meg volt halva. Serena érzé, hogy a kezében tartott kéz nem vezeti őt többé a világban" Megcsókolta azt és nem sírt. Régóta készen volt e végre- S aztán jó vég volt ez.A lévita özvegyének kegyére épen lejárt.Az utolsó pon úgy is menni kellett már valahová. Legjobb a temetőbe. Az Ur ki a mezők liliomát ruházza — az özvegy papnőnek is ad házat, a­hol megnyug­­hassék. Serena nem sir soha. Tudja, hogy az »más embernek« roszul esik. Tudja, hogy akkor, a midőn az elhagyott árva sir, egy boldogult lélekre nézve félbeszakad az örök üdvösség, s arra az időre el kell hagynia eget és paradicsomot s visszaszállnia a fájdalmas földre. A temetésnek még az­nap este végbe kell menni. A megyei orvos úgy rendelte: Több éjt nem fog ő már e lakban tölteni. Minden előre el volt már készítve : a sír meg­ásva, hozzá a sírkő, diófa koporsó, halotti gyász. A lévita felfedező Inczének, hogy Serena kisasszony minden pénzbeli összegecskéjét kiprédálta, részint drága orvosokra anyja betegsége alatt, részint a gyászpompára, magának aligha tartott meg any­­nyit, hogy kocsin mehessen ki a faluból. .... De hát engedi őt elmenni Sós Márton ? .... Nem akar itt maradni! Késő este ment végbe a temetés. Serena fölhantoltatá a sirt zöld pázsittal,s a sirkő mellé egy szomorú nyírfát ültetett. Egy könyv nem hullt a közben. Mikor a szertartástól visszamentek a paplak­ba, megköszöné Inczének jóságos buzgalmát, s kér­,­te, hogy fogadja el tőle a szertartás dijául azt a ko­ronás tallért. Ez bizonyosan utolsó pénze volt. Incze elvette a tallért. Nem volt az utolsó pénze a leánynak. Incze száz darab Szűzmáriás aranya ott hevert már akkor Serena útitáskája fenekén. Incze az alatt, míg a le­ány künnjárt, belecsempészte a papírba csomagolt aranyhengerkét. Szám­ára volt az elnyerve, elhozva. A leány azt sem fogja tudni, ha megtalálja, honnan került oda? Mikor aztán a nap lement, a lánynak is menni kellett az üres házból. Nem azért, mert a kégy év le­telt : Sós Márton ott hagyta volna őt lakni a világ végéig , de azért mert anyja nem volt többé abban a házban. Valamerre menni kellett. Hová? Nagy a világ! Szekéren csakugyan nem lehetett menni a fa­luból. Az utak el voltak pusztítva a tegnapi nagy felhőszakadás által. Serena kérte Inczét, hogy ve­zesse őt a hegyeken keresztül azon az útón, melyen ő maga jött ide. Inczének a vér egyszerre szivéhez tódult e szó­ra. — Ő vezesse őt ? egyedül, csendes erdő, csendes éj közepett? Talán mégis jobb volna a jó Kaszásné ajánlatát elfogadni,hogy maradjon addig a kisasszony az ő há­zánál, mig a szekér-it helyre lesz állítva. »Nem lehet, nem lehet, nekem mennem kell. Reám várnak.« Kik ? — Azt nem lehet megmondani. A hold feljöttével aztán megindultak a vándo­rok a hegyi útnak. Mikor a méhesen keresztül mentek, Sós Már­ton kihozta a puskáját s ráeretette a szerzetesre. Jó lesz az az erdőben kísérőnek , ott most zsiványnyal is lehet találkozni. Inczének eszébe jutott, hogy most már nem ma­ga jár egyedül; van a­kit védelmezzen : elfogadta a fegyvert. Viszi már a puskáját is a szegény embernek... Az elkísérte őket az erdő széléig, szalagjánál fogva nyakába akasztott guitarreját a hátára csapva. A forrásnál aztán búcsút vett a kisasszonytól, a ke­zét is megcsókolta,s a­mint az nagyon messze elment már, akkor rá kezdő a szép dalt: »Mindegy a válás nékem oh­lyánka, Búcsúzva vagy bucsutlanul. Én sirni nem fogok, de erezek — Mondhatatlanul.« . A guitarreról lepattant egy húr; aztán a má­sik, végre kapta a lévita, nyakánál fogva, hozzá­csapta a bükkfához, hogy darabokra törött. A guitarreja is oda van már a szegény em­bernek . .. .... A két vándor fölért a hegyi útra, hol a magas mészsziklafal mentében a holdvilágnál sötét árnyékok kisérik az embert. Szótlanul haladtak egy­más nyomán. A hol a hegyi ut a legmeredekebb, ott megállt a leány s még egyszer visszatekinte a tájra, mely­ben az esti köd gyermekkora örömeit és bánatát, s szülői sirját eltakarja.A szerzetes ott állt mellette és nem nézett rá.­­ A sziklafal még ötven ölnyire meredekül alá szédület letekinteni róla. Incze valamit gondolt: váljon ez a leány nem arról gondolkozik-e, a miről ő ? Egyszerre oda fordult hozzá a leány s meg­szólná : »Atyám ! Engedjen meg egy kérdést.« »Szólj leányom.« »Megbocsátja-e az Isten, ha magunk keressük a halált, mely hívásunkra nem akar jönni ?« Incze öntudatlan gyorsasággal ránta vissza a leányt a meredély széléről, s elszörnyedve ki­­álta föl: »Mit kérdezhet ön ? Az bűn, mit Isten nem bocsát meg soha.« Az elszörnyedés kettős volt. Ő maga is úgy érzé, mintha az a fekete árny ott a háta mögött ta­szítaná előre s suttogná fülébe: »ugorjatok le innen együtt, akkor mindjárt egymáséi lesztek!« Önlelkét feddé meg e felkiáltással. A leány fájdalomtól égő szemekkel néze reá, s újra kezdé az ostromot az ég ellen. »De ha az élet egészen lehetlenné vált már , ha mindent elveszitünk , legkisebb re­mény nélkül valaha visszanyerhetni az elveszet­tet , ha nincs többé a világon senkink és semmink. Ha lelkünk már előre meghalt. Ha az élet eltévesztette czélját s útban van, hogy még a másik életet is elveszíttesse velünk. Ha a földön la­kás az égbejuthatás ígéretét rabolja el tőlünk, ak­kor sem szabad-e azt felkeresnünk, a­ki bennünket a kárhozatból megvált?« »A halált keresni mindenütt és mindenha bűn. »Ön talán csalódik. Hát a megváltó, hát az apostolok, hát annyi vértanú nem azzal a bizonyos tudattal állta-e meg a helyét, hogy ott ki ahalálát várja be ? Hát a kik küldetésükben előre mentek, s tudták, hogy halálba mennek, a szentek dicső sere­ge? Nem nyertek azok bocsánatot érte?« »Ah, az egy más eszmekör. Azok egy dicső feladatért, egy magasan ragyogó czélért vitték oda életüket a vérpadra, a mészárszékre. Az áldozat he­­catombéjában meg van szentelve az önkereste halál s erénynyé válik az, a mi másképen bűn.« A leány ajkaihoz szok­ta az ifjú kezét. Tekin­tetében megdicsőülés ragyogott. »Köszönöm. Monda ihlettem Ezt óhajtottam tudni. Tehát a kik szemközt mennek a halálba, úgy hogy egy nagy magasztos eszmének szolgálnak álta­la, azoknak szándéka nem bűn, hanem erény; ha czélt értek, nem kárhoznak el, hanem üdvözülnek.« »Mire gondol ön ?« »Titok az. Siessünk, mig fenn van a hold.« A leány biztos léptekkel megindult; Incze kö­vette őt; hajnalra faluhoz értek; ott Serena szeke­ret fogadott, mely őt tova szállítsa; Incze búcsút vett tőle s nem mondták egymásnak »a viszontlátásig.« De ott állt, mig el nem takarta előle a távozót az erdők mélye. Akkor tért vissza a kolostorba. Már két éjjel nem aludt. Az apátut megdicsér­te buzgalmáért s azt mondá neki, hogy most menjen szobájába s pihenje ki magát. Pihenni! Pihenni ezzel a nehéz tudattal szivében, a­mit magával elhozott. Pihenni a Golgotán! Lefeküdni a keresztre fe­szített szívvel és aludni csendesen! Az érzékiség ellen könnyű küzdeni az ana­­choretának: a test földi vágyait meghűsiti a szellem, oly magas régióiba emelkedve ez érzelemnek, a hová az agybevitő ködök fel nem hatnak , a hol a hideg és a sugár uralkodik; — de hogyan védje magát ak­kor, ha egyenrangú nemes érzelem t­ámad fogadása ellenében, s két ellentétes fény vakítja el lelkét ugyanazon magas csillagvilágban, a­hová­ menekülni akart ? Mihez folyamodjék akkor, midőn nem a kár­­hozatos gyönyör és az idvezítő vezeklés között kell választania, hanem két fájdalom között, a mik­nek egyike »részvét,« a másika »kötelesség» ne­vet visel. A részvét az árva gyermeket kiséri, ismeretlen, kitalálhatlan utakon, miknek vége: halál. A köteles­ség lekötve tart egy véghetetlen lánczczal, melyet a szabad akarat elnyújthat messzire, de el nem szakít­hat soha, mely ahoz a ponthoz, honnan kiindult,min­dig visszavezet. A leány utjai és a férfi utjai összebonyolulnak, egymást örökké keresve, de nem egyesülnek soha. Ez a megkettőztetett labyrinth. A szerzetesnek nem voltak többé csendes éjei. Ott virradt meg, a­hol lefeküdt, zokogva, imádkozva a szent kép előtt és kért tőle vilá­gosságot. Őt nem a puszta eskü és fogadalom tette hívévé az égi védalaknak, de a tiszta, magasztos meggyőző­dés­­ boldogságát kereste az imádatban s gyönyörrel követte őt a felhők és csillagok fényességei közé , de hasztalan akart felé repülni: elvesztő lelke szár­nyait, a­mióta azt tudta, hogy egy másik magasztos, szenvedő, tiszta női alak, ki az égi eszményképnek annyira képmása, itt a földön jár­t— és nem idvezült, hanem boldogtalan. Olyan volt, mint a holdkóros, kit egyszerre vonz a csillag és a föld, s jár e kettős bűvh­atalom által vezetve szédítő meredélyek párkányain. Két árnyéka van : az egyik fényes, a má­sik sötét. Ha bűn volna az, a­mi ellen küzd, könnyű győ­zelme volna; segítségére jönne Isten; de az is erény, mit leküzdeni akar: a legnemesebb, a legtisztább ér­zelem, minden salakjától a vér forró vágyainak ment, ez olyan tiszta imádat egy földi szent iránt, mint az a másik. Két oltár közé van állítva: egyiket le kell rontania, hogy a másiknak hive maradjon, s akármelyiket rontja le, az őt el fogja temetni. Nem adott már vigaszt lelkének az isteni ter­mészet szemlélete; a vízcsepp, a porszem csodái el­veszték hatalmukat a kebel csodái előtt: nem talál­ta fel nyugalmát a liget méla zúgásában: a fák, bok­rok, virágok átvették gondolatjait, mint a pókhá­lót, s mikor újra elhaladt mellettük, e pókfonalak visszaemlékeztetők a hozzájuk tapadt eszmékre. Nem vigasztalták meg régi barátai, a könyvek: ezek az élettel teljes katakombák. Most csak kisérte­tek jártak fel azokból is. S­­mikor mély tépelődései közepett a kon dúló harangszó meglepő, ijedten rezzent össze, s aztán el­csüggedve kérdező magától: »Mi hát a vétkem, hogy úgy megrettenék ?« (Folytatása következik Bakcsi Ferencz. — A tervezett protestáns egyetem ellen határozottan felszólal Ballagi Mór a »Prot, egyházi és iskolai lapok« szerkesztője s tudvalevőleg a modern irányú protestáns párt ve­zére. Mindenek előtt kimutatja annak korszerűtlen­ségét s azután a következő határozott nyilatkozatot teszi: »De ami 1860-ban nemzeti dicső tett lett vol­na, az 1874-ben reactionarius mozgalom színében tű­nik föl, melynek ma már széles e hazában az ultra­­montánok szegről húzó seregén kívül senki nem örven­dene, mert senki hasznát nem vehetné. És ime, mit látunk ? ma, midőn két egyetem vetélkedik a feladat­ban, hogy a tudományokat minden felekezeti árnyék­lattól menten, a kor színvonalára emelje és azokat nemzeti szellemben terjeszsze — ma, 1874-ben, ösz­­szeülnek Debreczenben okos, tanult férfiak, jó érzel­mű hazafiak s komolyan tanácskoznak, mikép lehet­ne egy harmadik, protestáns, s így felekezeti egyete­met fölállítani. Mintha csak ingorálni akarnák az eseményeket, melyek századok súlyával választják el a nevezett két évszámot! olyat szerveznek, mi leg­­gyöngédebben kifejezve, kiáltó anachronismus. Ho­gyan ? Most, midőn a lelkekre századokon keresztül lidérczként nehezült papi uralom alól fölszabadult nemzet a felekezeti szellem ápolását a gyermekek is­koláiban is kerülni kívánja, s ma már okos ember az elemi tanítótól, ha egyébként jóravaló, nem kérdi többé, oltáros templomban, vagy zsinagógában imád­ja-e az istent; most, Debreczenben a szellemélet ma­gaslatain játok szerint akarják mérlegelni a tudv­­ány embereit. És hagyján, ha a tervezett vállalat­alahogy kivihető volna. De azt kérdem, hiszik-e le­­etőségét annak, hogy az a protestáns egyház, mely zorosan vett ekklézsiai szükségeit is csak csikorogva bírja födözni, harmadfél milliót (mert ennyi a mini­mum, amit egy jól fölszerelt universitás fölállítása és fenntartása igényel) fog összehozhatni oly dologra, melynek okszerűségét, reális czélját, senki megmon­dani nem tudná.« — Trefort miniszter holnap Sopronba megy választói közé, s onnét eltekint Poszonyba és Szombathelyre is, az ottani iskolák megtekintésére. — A tanfelügyelői intézmény re­formja. Budapestről írják a »Pressernek : Az it­teni lapok nem rég egy sorozatot közöltek, mely a kormány által a képviselőház elé terjesztendő javas­latokat sorolta el. Azok közt volt egy az állami tan­­felügyelők intézményének reformjára vonatkozó is. Mint tudva van, a kilenczes albizottság munkálatá­ban a jelen tanfelügyelőket a megyei hatóság alá rendeltetni javasla. A föntebbi czélzásból most azt következtették, hogy Trefort hajlandó, e javaslatba beleegyezni. Ez azonban nem áll. Sőt egy­­átalán nincs kilátás a tanfelügyelők intézményének reformjára, legkevésbé azonban a kilenczes bizott­sági javaslat szellemében. Ha az állam pénzügyei megengednék, Trefort hajlandó lenne a járási tan­­felügyelők intézményét, a­mint az Ausztriában fen­­áll, meghonosítani. A­mi pedig a mostani állami tanfelügyelők viszonyát a megyéhez illeti, ezek kivé­teles állása fen fog tartatni, sőt végrehajtó hatósá­guk még jelentékenyen tágittatik. Középtanodák a nők számára. A napi­lapokat­­ nem tudjuk, minő alapon, sorba járja jelenleg azon hír, hogy a közoktatás­­ügyi miniszter államköltségen egy magasabb női isko­lát akar felállítani s e végett még a napokban Grács­­ba fog utazni. Nem szükséges indokolnunk, hogy ezen lépést mi jelentékeny haladásnak tekintjük s őszintén ör­vendünk rajta. Ezen században, mely egy Sommer­­ville, Sand, Elliot, Becker, Stowe, Marenholtz- Bü­­low, Herschel s annyi más nő dicsőségét látta, szé­gyennel kell elnémulnia azon ősrégi elfogultságnak, hogy a nők magasabb szellemi munkára nem képe­sek s ha csak kivételként is, bizonnyal mindenki meg­fogja engedni ezen középtanodák felállításának szük­ségességét. De épen azért, mert az ügy fontos s mert ezen első lépés a nők tudományos emancipatiójára végzet­teljes lehet a jövőre nézve, nagyon óhajtandó, hogy a közoktatásügyi miniszter a kezdetet alapos tanulmá­nyozás s szakférfiak nézeteinek meghallgatása után rendelje el. A női középtanodáknak jelenben a nők általá­nos magasabb képeztetésén kívül két lényeges fela­data lehet. Először s mindenekfelett az, hogy azon minden képzeletet felülhaladó romlott irány, mely­­lyel nálunk a magán leány neveldék legnagyobb ré­sze s a franczia gouvernanteok csaknem kivétel nél­kül a női társadalmi életet s gondolkozásmódot megmételyezték, ellensúlyozva legyen. Nézetünk szerint ugyanis, ezen üdvös reform tisztán csak ál­lami s rendezett középtanoda segélyével lehetséges, mely egyátalában nem lesz kitéve, a régi szellemben növekedett mamák s ama rettegett képzeleti »vi­lág« befolyásának, mely előtt tisztelettel hajol gyak­ran még a paedagogiailag képzett magánintézeti tu­lajdonos is, hogy erszényét megvédelmezhesse. Máso­dik lényeges feladat az, hogy a nőket nem annyira elméleti, mint inkább gyakorlati pályára képesítse, hogy szükség esetében a kenyérkereset útja is nyit­va legyen előtte. S ily gyakorlati tér az ipar és ke­reskedelem egyes ágain kívül, melyre az eléggé nem pártolható nőipartanodák képesítik a nőket, főkép az orvosi pálya, melyen nőket alkalmazni nem tisztán a szabad verseny elméleténél fogva óhajtandó, hanem azon szemérem s egészségi szempontokból is, me­lyeket magyaráznunk teljesen felesleges s melyek legalább részben már a nők iránt sokkal elfogultabb

Next