A Hon, 1875. november (13. évfolyam, 250-274. szám)

1875-11-11 / 258. szám

258. szám­. XIll. évfolyam. I­­a<ló-lim­­itor: Barátok­ tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetési «Ifj. Postán küldve, vagy Budapesten h­ázh­oz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra................................................... írt­a ki 6 hónapra ................................................. * Az esti kiadás postai különkiadáséért felülfizetés negyedévenkint ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Reggeli kiadás. Budapest, 1875. Csütörtök, november 11. Szerkesztési iroda : Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bem­entetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. is 99 Előfizetési felhívás. A HO­ ‘ XIH-ikík é­l folyamára. Előfizetési árak:Egy hóra . . 2 frt IgiP'* Külön előfizetési iveket nem küldünk szét. Előfizetésre a post­ai utalványokat kérjük használni, melyek bérmen­tesít­ve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a »Hon« kiadóhivatala czim alatt Pest, Perencziek­ tere Athenaeum-épület küldendők. A >Hon« kiadóhivatala, Budapest, november 10. Város és vármegye a közigazgatási bizottságban. Hogy a városok és vármegyék szorosabb közigazgatási kapcsolatba hozassanak egymás­sal, régen érzett szükség és kifejezést nyert ez a 21-es bizottság tárgyalásánál is; kívánatos ez: közigazgatási és társadalmi szempontból egy­aránt. Mert, hogy a közmunka, közigazgatás, rendőrség feladatai nem szakadnak meg a város és vidéke közt, hogy összefolynak azok számtalan esetben, az tagadhatatlan. És, ha az adó, közmunka, közlekedés, tanügyben oly terjedelmet nyer a törvényhatósági ha­táskör, mint a­hogy tervelve van, még több érintkezési pont lesz teremtve. Másfelől az elemek tekintetében is, nagy társadalmi nye­reség lenne az, ha a városi polgár és falusi gentry érdeklődnék egymás ügyei iránt. Tisza előtt e szempontok lebeghettek, mi­dőn a közigazgatási bizottságot terveit,melybe, ezeken kívül, még egy harmadik elemet, az ál­lami hivatalnokokat is felvette, hogy a tör­vényhatóság területén előforduló minden közigazgatási közegek és teendők, fejeikben és végszálaikban egy fórumban találkozzanak, hogy egyöntetűbb legyen a közigazgatás, összevágó legyen a közreműködés, mi által sok idő, erő kíméltetik meg és e mellett lehe­tővé lesz sok állami, központi ügynek decentralisatiója. Azonban vigyázni kell, hogy sem a vi­dék, sem a város közügyei e miatt hátrányt ne szenvedjenek. Ez ürügy alatt egész agitatió indult meg azon eszme ellen, hogy a városok is a közigazgatási bizottság hatásköre alá vonassanak. A városok adminisztratióját dicsérik azok, kik nem fogytak ki eddig a »cliquek« és kupak-tanácsok működésének gyalázásában. Félnek, hogy e »jó« közigaz­gatás tönkre lesz téve. És, ahogy ezt bebizo­nyítsák, mint absurdumot állítják fel azt, hogy a közigazgatási bizottság havonként csak két ülést tart és ezekben a távirdafőnök határoz az utca­akövezés ügyében, a tanfel­ügyelő az építési ügyekben , a királyi ügyész csatornázási ügyekben. E mellett milyen anomália az, hogy a tanfelügyelő, posta­főnök stb. több tvhatóság területén bír hatás­körrel, tehát több közigazgatási bizottságban fog szerepelni és hozzá­szól oly dolgokhoz, me­lyekhez semmi köze. Hát még a főváros , itt a tanácsnak min­den nap van dolga és a közigazgatás ügyeit szakreferensek viszik ; hogyan fog két hétben egyszer ítélni, ezek nélkül, a közigazga­tási bizottság a város legfontosabb ügyeiben! Íme: ezek a sérelmek. Igyekeztünk azo­kat híven visszaadni, mert a dolgot meg­fontolandónak, sőt kényesnek tartjuk. Csak egy argumentumot hallgattunk még el, és ez az a gyűlöletes hangon tartott izgatás, mely­­lyel némely lap a polgári elemet a kormány és a vármegyei elemek ellen fellázítani akar­ja. Ez nemtelen fegyver, melynek h­a­­t­á­s­a hazánk legszentebb érdekeit sértené, de, reméljük, hogy minden élet elveszi annak: a polgárság higgadtsága és azon meggyőző­dése, hogy a közigazgatás reformja, épen a közreműködés szabályozása által, érhető el. De lássuk a fentebb említett komoly kifogásokat! A városok községi ügyeit félteni nem kell; ezekben a közigazgatási bizottság csak fellebbezési fórum , tehát azok részletei­be nem avatkozik. A távirdaigazgató nem rontja el a kövezetet, sem az ügyész az építé­szeti rendszabályokat. Annál kevésbé, mert kimondja a javaslat, hogy a törvény és t­ö­r­­vényhatóság szabályrende­letei szerint, kell a közigazgatási bizottság­nak eljárni. Tehát csak arra ügyel fel, hogy azok megtartassanak és azt his­­­szük, hogy ez a városok érdekében áll. Igaz, hogy a szerződések, hitelműveletek stb. eleibe kerülnek , de hát ha ezek tárgyalásánál nem szakszerűen és részrehajlatlanul jár el, ott van a felebbezés az illető szakközeg kezében, segíthet rajta; ha pedig visszaéléseket, hanyag­ságot szüntet meg, ezzel meglehet, hogy néme­lyeknek nem tetsző, de a polgárságnak b­i­­z­o­n­y­á­r­a hasznos dolgot fog cselekedni. A bizottság mindannyiszor ülést tart, valahányszor ennek szüksége mutatkozik, tehát e miatt késedelem nem lesz, és halasz­tást nem tűrő esetekben a főispán helyeslése, felelőssége mellett, közvetlenül is lehet intéz­kedni. Az sem áll, hogy ezentúl a közgyűlés évenkint csak kétszer lesz tartható, mert ös­­­szehívh­ató az, valahányszor szükség van erre. Az állami közegek pedig megjelenhetnek sze­mélyesen vagy helyettes által minden bizott­ságban, e miatt collisio officiorum nem lesz. És bizonyára szakszerűbben, függetlenebbü­l szólhatnak minden közigatási ügyhöz, mint a legtöbb városi tanácsos úr. De elismerjük azt, hogy a főváros nagy hatásköre és ügyeinek bonyolultsága, sür­gőssége mellett, nélkülözhettek a tanács mű­ködésének és különösen szakközegeinek oly tért engedni, hogy bizonyos ügyek a köz­­igazgatási bizottságnak csak tudomásul jelen­tessenek be, és a­melyek tárgyaltatnak is ál­tala, azokban az illető szakreferensek meg­hallgattassanak. Mer a czél először: csak az, mi a tör­vényjavaslat 14. §-ában van kifejezve, hogy főleg azon »közigazgatási teendők beosztas­sanak,« melyek teljesítéséhez több »k­ö­z­­igazgatási ág< közegeinek közremű­ködése szükséges; másodszor az, hogy a köz­­igazgatás és autonomikus gazdálkodás felett kellő ellenőrzés legyen; harmadszor, hogy a város és vidék közigazgatási működésében összhang, sőt kontinuitás legyen Mindezt el le­het érni és mégis a városi érdekek is meg­­óvhatók, a javaslat ez irányban való bőví­tésével. — Képviselő jelölés: Sepsi-Szent- Györgyön dr. Csiky Kálmánt léptették föl képviselő­­jelöltnek. E kerületet előbb Császár Bálint kép­viselte. — A délszláv zendülésről a kö­vetkező távirati tudósításokat közli a zágrábi »Nár. Novine«, Kosztajnica, nov. 8. Tegnapelőtt Vu­­kovo-Choszában három óra bosszant erős lövöldözés volt a felkelők s a törökök között. Tegnap kora reg­gel pedig egy hadcsapat a vasúti hidat s a Banya­­luka és Novi közti vonalat megrongálta. A felke­lők elhatározták a törökök ellen egész télen harczolni. Kosztajnica, nov. 8-án. Tegnapelőtt Prljugovac mellett a vasúti hid felgyujtatott, a vas­úti sin pedig felszedetvén, a vízbe dobatott. A táv­írdai közlekedés is megszakittatott. — A vámügy. A három osztrák alkot­­mányhű klub azon interpellácziója, melyet ma reg­geli lapunkban volt alkalmunk közölni, Bécs nem védvámos köreiben igen roszul hatott. A »N. fr. Pr.« így emlékezik meg azon interpellációról: Már ma föl lehet tenni a kérdést, minő választ adand a kormány amaz interpelláczióra. A kereskedelmi szerződések fölmondása iránti kérdésre válaszolhat igenlőleg a kormány, s ez a vámpolitika lényegére nem praejudi­­kál, mert hisz szerződéseket föl lehet mondani s ismét meg lehet kötni. E közben természetesen tekintettel kell lenni azon tapasztalatokra, melyek a szerződések fennállása alatt tétettek. A rohamosan váltakozó vámpolititika, melynek nyilvánulása az angol pót­­szerződés, továbbá a meg nem felelő osztályozás, pél­dául egyáltalán nem tartandó fenn. De ép oly bizo­nyosra kell, his­szük, fognunk, hogy a fölmondott szerződés helyébe más, jobb szerződés fog lépni. S azért elvárjuk, hogy a kormány a második kérdésre, mely a minimál­ tarifát követeli, nyílt, tekintet nél­küli, határozott »nem«-mel felel. A vámkérdés cso­mója ez. Ha a nagy védvám hívei Ausztriát az euró­pai gazdasági versenytől elzáró, önállóan osztrák s Magyarországtól vámsorompók által elkülönítendő vámterületet provokáló »autonóm tarifa« után törek­szenek, a fölvilágosult vámpolitikusok válasza csak az »egyezményi tarifa« követelése lehet. A vámpoli­tikai pártok tehát az »autonom tarifa« s »egyezmé­­nyi tarifa« jelszavával fognak egymással szembe szál­­lani. Az egyes vámtételek ez elvi kérdéssel szemben teljes háttérbe szorulnak.­­ Az autonóm tarifa oly szörnyű vámpolitikát involvál, hogy néhány év múlva, ha a szenvedélyek elnyugosznak, ha a válság túl lesz szárnyalva, alig fogja valaki érteni, hogyan lehetett ily csalkép után törekedni. Apróságok. Átalános rémület uralkodott a képviselőház­ban. Az interpellációk könyve üresnek találtatott. Miletics és Madarász currentáltatni fognak. * No már most elmondhatják a lutheránusok is, hogy »habemus pápám!« Zsedényit beigtatták az egyetemes felügyelői hivatalba s ugyanakkor ő fel­sége a valóságos belső titkos tanácsosi méltósággal ruházta fel. Hanem azt még­se tételeztük volna fel róla, hogy jó hírnevét, amelyet évek hosszú során keresz­tül folytatott takarékossági systemájával szerzett, oly könnyelműen koczkára tegye. 20,000 irtot ajánla­ni fel, ily nehéz időben ! Aztán még iskolai és egy­házi czélokra! Jaj de elmaradt ez a Zsedényi, azt se tudja, hogy ez most nem divat. Csaknem egy egész üteg Achatius-ágyú kerülhetett volna ki belőle. De legnagyobb az, hogy az ilyen takarékossági rendszer mellett maholnap még a pénzügyi bizottság se fog rettegni tőle többé s az »ország sparmeistere« renomméjának fuc­cs lesz.* Mindig csodálkoztunk rajta, hogy az a Fran­­cziaország, mely a háború után öt milliárdot fizetett ki, e rettenetes érvágás után minő lendületet vett, hogy gyarapszik,hogyan gazdagodik; míg viszont Né­metország, melynek zsebébe ez az összeg befolyt, úgy felitta az egész öt milliárdot, mint az asszuhomok, meg se látszik rajta. Hát a magyarázat megérkezett. Ott van a ma esti berlini társügönyben. Bismarck megakarja vásároltatni az állammal az összes német birodalmi vasutakat. * Egy tiszórezi lakos kifizette 15 frtos számláját, hanem öt krt visszatartott, a miért aztán hitelezője bepörölte s okozott neki ez öt krajczár után tiz fo­rintnál nagyobb költséget. Ezt a hirt az alatt a czim alatt közli a »Ma­gyar Állam«, hogy »magyar vér«, czélozván vele a magyarok perlekedő viszketegére. Pedig hát a dolog úgy áll, hogy ez a Tiszalcz a legpánszlávabb városkák egyike, sokkal inkább, mint Nagy-Rőcze s e tekintetben még hires Turócz- Szent-Márton városának is nehezen enged. * No hát itt is van még egy ilyen »magyar vér.« A temesvári »Deutsch — und — Szerb-Csaná­­der Sparkasse« leszámítolt egy Csanádi lakosnak egy 34 frt 29 krról szóló váltót, mely szept. 29-én lett volna fizetendő. Az elfogadó szept. 27-én megjelenik, hogy váltóját prolongálássá, ami azonban nem sike­rült, így hát kifizetett 34 frt 10 krt,­ mert nem volt nála több s a hátralevő 19 kr beküldését későbbre ígérte. Azonban megfeledkezett róla s a nevezett­­ in­tézetnek nem volt sürgősebb tenni valója, mint hogy a váltót telepítse, a közjegyzőt Csanádra hivassa, ott a váltót 19 kr. erejéig megóvatoltassa, habár a tör­vény maga is 8 napi határidőt enged a telepített vál­tónál, így aztán a 19 kr. költsége felrúgott 10 frt 74 krra. De ez még nem elég. Az adós azonnal sietett a 19 kr tőkét és 10 frt 74 kr. költséget lefizetni, vá­laszul azonban azt nyerte, hogy már most késő,­­mert a megóvatott váltó immár a kikindai törvényszéknél van s a még ezentúl fölmerülő költség fel fog rúgni vagy 50 frtra. Ebből aztán bárki is kiszámíthatja, hogy né­mely takarékpénztárnál 19 kr, netto 60 frt 74 krba kerül, Maróti szerint.­ Különben háború előtt mindig ilyen drága a pénz. Hogy pedig a háború már több mint bizonyos, az kiderül a szerb kultuszminiszter ama nevezetes mondásából, hogy »Szerbia a háborúra tökéletesen készen áll.« Most hát már reszkess Andrássy, mert aligha­nem kell a békédet karddal megvédened. Csak egy bökkenő van a dologban. Egy iczi­­piczi történeti reminisczenczia. Mielőtt ugyanis III.­­ Napoleon megüzente volna a háborút, azt kérdezte I Lebeuftől, hogy hát hogy vág a bajusz ? Mire aztán a marsall nagyot sodorintott a ba­juszán s azt monda­­ »Készen állunk] Sire, az utolsó czipőgombig.« Ki is derült aztán, hogy a gomb megvolt, de hiányzott róla a bakancs, a bakancsból meg a baka. Nem lenne jó ezt a történeti mondást talán le­fordítani szerbre is ?* Olaszországnak se állhatnak valami jól a fi­­náncziái, mert ott a takarékosság még arra is kiter­jedt, amire nálunk nem mert. A hadseregre tud­niillik. A hadügyminiszter ugyanis akként akart segí­teni tisztelt kollegája, a pénzügyminiszter baján, hogy az egész olasz hadseregnek egyforma ruhát varratott, így olcsóbb, aztán meg ha egyszer »uni­formis«, hát legyen igazán uniformis. Mikor aztán ez a hadserg eldefilirázott a ven­dégül Milanóban levő Vilmos császár és Moltke előtt, ez utóbbi felkiáltott: »Ejnye, de nagy ez a regi­ment.« — Mondják aztán neki, hogy nem egy regi­ment ez, van az­tán húsz is, — hanem hát most a leg­első hadászati szabály a — takarékosság. — Úgy ? — kérdé Moltke — de hát már most teszem azt, ebbe a húsz regimentbe bele lő száz ágyú, aztán összegomolyodik az egész, hogy ejtik szerét a tiszt urak, hogy mindegyik hirtelen maga köré gyűjt­se a maga embereit, mikor a másikéi is csak olyanok, mint az övéi ? Erre a hadtani kérdésre az egész olasz tábor­karból se került ki felelet. Bizonyosan a finánczmi­­niszter fogja megfejteni. Zsedényi beigtatása alkalmából. Esti lapunk közlötte azon ünnepély leirását, mely által Zsedényi Ede a magyarországi ág. ev. egy­ház egyetemes felügyelőjévé lett s ezen alkalommal közöltük Zsedényi beszédét is, melyben megemlékez­ve az egyház jelen állapotáról áldozatkézségre hívja fel a hiveket s önmaga is kitűnő példával megy előre. Zsedényit az evangélikus községek páratlan többsége választotta egyetemes fjfelügyelővé. Nincs sen­ki, ki ezen választást szerencsésnek s megtisztelte­tést valóban kiérdemlettnek ne tekintené. Zsedényi évek hosszú során át tántorithatlan hive volt egy­házának, kegyvesztés s börtönzés nem rettenthették vissza s a protestáns egyház újabb vívmányai nagy­részt az ő nevéhez vannak kapcsolva. Mi részünkről is üdvözöljük e felekezetet a tántorithatlan hazafi, az érdemdús polgár megválasztásáért s őszintén óhajt­juk, hogy Zsedényi e szép tisztet évek hosszú során át viselhesse. Ez alkalommal azonban meg kell emlékez­nünk azon szellemről, melynek Zsedényi beigtatása alkalmával tartott beszédében kifejezést adott s mely a­mennyire őt ismerjük, működésére nézve valóban jellemzőnek tekinthető. Zsedényi nézete szerint az egyháznak különösen a közoktatásügy téren valósá­gos versenyre kell lépnie az állammal s hogy ezt te­hesse, mindenekelőtt azon régi buzgalomnak s áldo­zatkészségnek kell újra életre kelnie, mely a protes­táns egyház tagjai között egész a legújabb időkig köztudomás szerint uralkodott. Valóban arany szavak. Ha az egyház a közok­tatásügy terén ezentúl is fenn akarja tartani hatását, ha nemes hivatásának tekinti, hogy a felekezeti isko­lák a kor kívánalmaival lépést tartsanak s versenye csak a valódi művelődés érdekében történik : ezen esetben áldoznia kell s áldozata által vívja vissza már-már hanyatló hírnevét. Mi, kik a felekezet nél­küli államnak rendületlen hívei vagyunk s kik foly­vást felemeltük szavunkat a közoktatásügy orszá­gossá tétele mellett, mi sem habozunk jelen körül­ményeink között, midőn a súlyos anyagi terhek miatt a közoktatásügy nagy mérvben felkarolására gondol­ni is alig lehet, e nemes versenyt elfogadni. Az ál­lam nem tehet meg mindent s a felekezetek alig te­hetnek jobban, mint ha épen a közoktatásügy terén igyekeznek vele versenyezni. De fájlalnunk kellene, ha e verseny, mint azt Zsedényi szavaiból s eddigi működéséből kiolvas­nunk lehet, határozott ellenszenvet mutatna az állam működése iránt. Öljék ki e gondolatot elvégre a fele­kezetek agyukból. Nem a patens korában élünk je­lenleg, nem egy ellenséges kormány áll felettünk, mely hivatásának tekintené megölni nemzetiségün­ket, tudatlanná, a szabadság iránt fogékonytalanná tenni az újabb nemzedéket. Hiszen a kormány jelen­leg mi vagyunk, a felekezetek buzgó fiai ott vannak;kö­­zöttük,tetteikből s szavaikból a nemzet óhaja tükrö­ző­­dik vissza. Azon egyház, mely egykor a hírhedt patens korában hazafiui szolgálatot tett ellenzéki fellépése által, ma a viszonyok változtával, ha ugyanazon poli­tikát követi, gátat vet, nagy, igen nagy nehézségeket hárít a kormány jóakaratú működése elé s megnehe­zíti a művelődés előhaladását. Ezen ünnepélyes pillanatban ismételve figyel­meztetjük a lutheránusokat a veszélyre, mely látszó­lag teljesen indokolt fellépésük következménye le­­end. S figyelmeztetésünk — fájdalom! — nem alap­talan. — Zsedényi nagylelkű s méltán elismerésre számítható adománya kizárólag a felsőbb tanintéze­tekre szorítkozik. Mi magában e tényben is észleljük azon fentebb jelzett sajnálatra méltó bizalmatlansá-­ g „HONII TÁRCZÁJA. Az aldunai szlávok. I. A bolgárok. V. Istvánnak, Ottokárral 1271-ben kötött békeokmányát Svetoszlav, mint a bolgárok czár­­ja , Uros és Dragutin István , mint idősb és ifjabb szerb király, V. István veje és unokája — írták alá. Az egy ideig viszálykodó három bol­gár király közül, Mizse a görög császár védelme alá vonult. Svetoszlavot és bojárjait Konstantin, neje tanácsára, szép szin alatt magához csalván, megölte. E gyalázatos tettén, s a tatárok gyakori beütésén a nép fölháborodván, egy Kordokubász nevű juhász az elégedetlenek élére áll, a tatárokat tova űzi, Kon­stantint éjjeli meglepésben elejti. A megölt király özvegye maga hívta föl Kordokubászt, hogy vegye nőül. A juhász elveszi a királynét, de szerencséjét alig egy évig élvezheti, mert a tatárok elleni háború­ban egyszer csak eltűnt. Tertere, egy kun eredetű bojár, nejéről az Azánokkal rokon, állott a kormány­ra, ki a bujdosásából előkerült Kordokubászt, Noga tatár kánhoz űzte, holott a juhászkirály a kért segély helyett, halálát lelte. E közben, Paleolog Mihály görög császár, 1274-ben, a lyoni zsinaton, midőn a római egyházzali egyesülést fölajánlaná, de utóda Andronikus ezt el­vetné, a támadt pártoskodásban, a keleti szertartás­hoz ragaszkodó néhány ezer Balkán melléki román, Kun László magyar királyhoz menekült, ki is nekik Máramaros és a hármas Körösfő erdős vidékét mu­tató ki lakásul 1284. Tertere fia II. Svatoszlav, országát, mind a ta­tárok, mind a görög császár ellen megvédte 1285— 1322. Utóda Strascimir, a szerb III. Ura elleni csa­tában esett el 1330 nyarán, mely évnek őszén Ba­­zarád oláh vajda Róbert Károly magyar király ha­dát tette tönkre. Kantakuzán János görög császár, nem állhatva ellen Sándor bolgár és Dusán szerb czárok hódításai­nak, a szomszéd kisázsiai Brassóban székelő Orc­án szultánt, Ozmán fiát hívja segítségére. A törökök, De­motika alól a bolgárokat tova űzik 1342, s Bulgáriát megrabolják. E rablásokat a törökök majdnem éven­ként ismételvén, tapasztalhaták a keresztyén fejedel­mek egymás közti viszályait és gyöngeségét. 1355-ben a földrengés miatt pusztán hagyott Gallipoliban, a Hellespont túlpartjáról bátor török családok megte­lepednek, s öt év múlva 1360-ban, I. Amurat szul­tán, a jancsárok alapítója, Brassóból, az ostrommal elfoglalt Drinápolban üti föl székhelyét, s innét gya­­rapítá a szomszéd fejedelmektől hódításait. Sismán bolgár király, egyik leányának átengedésével kívánta a hatalmas szomszéd barátságát megnyerni. Másfelől ő is, a konstantinápoli császár is, a római pápát egy­ház felségének elismerése mellett sürgetőleg kérték, hogy I. Lajos magyar királyt az ő segélyzésökre szó­lítsa föl. Lajos király, az egyháznak a pápa által úgy dicsért zászlótartója el is ment Bulgáriába s ott Bo­­dont elfoglalta. A legendában van ugyan nyoma, hogy ő 20,000 magyarral 80,000 törököt megvert, s ez a Mária-Zellben általa épített templom kapuja fölött máig olvasható, hogy t. i. Lajos, Magyarország királya, az irgalom anyja által a törökön dicsőséges győzelmet nyert (1366?) de hol? mikor nyerte légyen e diadalt ? okmányilag bebizonyítva még nincs. Lajosnak, nem is annyira a török elleni hadjá­rat, mint inkább a keleti szertartásu bolgároknak a pápa fölsége alá hajtása feküdt a szivén. Paleolog János konstantinápoli császár Lajos királyt fölke­reste Bodonban, s fiaival együtt a pápa, egyházfölsé­­gét elismerni újólag ajánlkozott. Ez örömhírről, va­lamint arról, hogy a bosznyai ferencziek vikáriusa által küldött nyolcz minorita téritő által ötven nap alatt 200,000 bolgárt íratott össze, kik a római fele­­kezethez áttértek, a pápát azonnal értesíté, egyszers­mind kérte, hogy minél előbb két­ezer térítő bará­tot küldjön az ur szőlejében nagy eredményt ígérő munka teljesítésére. Miután Lajos a lengyel király­ságot elnyerte, magára hagyta a bolgár török ügyet, mert azután uj királysága és családi dolgai vették igénybe minden idejét. Az elnyert lengyel király­ságérti hálája emlékéül épittető Lajos Aachenben 1374-ben, az ottan máig álló 1747-ben kinyitott ká­polnát. Bajazet szultán, Sismán bolgár királyt, a­miért a rigómezei csatában elesett atyját Amaratot, mint vazall nemcsak nem követi, sőt az ellenhadat segíti, országától s életétől megfosztotta 1390. Bolgárország­i meghódítását a török három év alatt fejezte be 1390 —1392, mire az oláh és moldvai vajdák a töröknek önként meghódoltak. Zsigmond magyar királynak és szövetségeseinek a török ellen vezetett nagy reményű hadjárata megalázott véget ért. Hunyadi János 1444-ben diadalmasan hordozá meg Bulgáriában, mind a Balkánig, a török ellen a magyar kereszte­sek zászlóit, de ugyanezen évben november 10-én, I. Ulászló magyar lengyel király, Várna alatt a török elleni csatában elesett, hada nagyobb részt levága­tott, s Hunyadi Jánosnak a bolgár királyság vissza­állítására törekvő reményei tán örökre elenyésztek. A bolgárok, ötszáz éves elnyomatásukból vég­re valahára ébredeznek, öntudatra jutnak. A kon­stantinápolyi görög patriarcha, mint a török szul­tánnak egyik vazallja, s adófizetője, mint a török bi­rodalomban létező keleti felekezeti keresztyének s ezek közt a bolgároknak is főpapja, görög papokkal árasztá el a bolgárokat, kik a jövedelmeib egyházi állomásokra tett kineveztetésökért a patriarchának fizettek. A portának e kettős politika kezdet óta tetszetősnek tűnt föl, hogy a görög papok által féken tarthatja a bolgárokat, s közvetve egyházi adó czimén a patriarcha által ki is szivattyúzhatja őket, míg bolgárilag mint a szultán jobbágyai, termék s pénzadójokat ennek kincstárába fizették. A törté­nelem ezer éves körforgalmú játékából, a keleti s nyugati egyházaknak a bolgárok megnyerése iránti vetélkedése nem­régiben kiújult. A franczia és orosz politika együttes hatása a múlt évtizedben rá­bírta a szultánt, hogy a bolgárokat a konstantinápoli patriarcha demoralizáló egyházfősége alól kivegye s részekre saját nemzetiségű patriarchát, öt püspökkel, nevezzen ki. A szultán, III. Napóleon tanácsára, a nyugati egyház felé hajló Szokolovszkit nevezte ki első bolgár patriarchának. De pár hónap múlva ez embert az oroszok úgy eltüntették, hogy máig se tudni: hová lett ? A szultán arra egy másik keleti szertartású új patriarchát nevezett ki. Ettől fogva, valamint a románok, a bolgárok és nem görög hanem saját anyanyelvökön tartják az isteni tiszteletet, s ez ad nekik további erőt a nemzeti élet s öntudat kifejlő­désére. A múlt századi bolgár betelepedések mellett fölemlítendő, hogy erdélyi juhászgazdák, a múlt szá­zad közepe óta a szultántól azon kegyben részesül­tek, hogy juhaikat — számra közel két milliót, né­mely Szeben vidéki gazdának 10,000 darab is volt, bizonyos legelőbérért, az erdélyinél szelidebb égaljú Balkán hegyek közé hajthatták telelőre. E fölött a bécsi és konstantinápoli udvarok 1855-ben különös szerződésre is léptek. E kedvezménytől azonban az erdélyi juhászgazdák 1864-ben elestek, midőn az orosz a neki hódolni vonakodó cserkeszeket a Kau­­kaz hegyek közöl kiűzvén, a menekülök a szultán ál­tal a Balkánok közé telepittetének. A cserkeszeket, a Krimből sok ezer tatár család követé, kik részben Bulgáriában nyertek szállást. Sok ezer bolgár vi­szont Oroszországba költözött,pár év múlva azonban ismét visszaszállingóztak. A bolgárok szorgalmát, vállalkozási hajlamát, a­mely nekik a szomorú jelennél szebb jövőt biztosí­­tand, dicséretesen föltünteti az, hogy néhány év óta Yiddin, Silistiia vidékéről, Arad, Temesvár, Buda­pest,Pécs közelébe bolgár kertészek jönnek, itt drága pénzért kerti földet bérelnek, s egyebek közt ököl nagyságú édes hagymát és paprikát termelnek. A bevett pénzzel őszre családjaikhoz haza­mennek, ta­­vas­szal visszatérendők. A felföldi tótok is le sejár­nak nyári munkára, a régi termékenységi hírében fájdalom, alászállott alföldre, hogy otthon maradt övéiknek télre némi élelmet szerezhessenek. Ezt te­szik a szükföldjökön megszaporodott székelyek is, a havasalji alföldön nyári munkásokkal. A pis­­ki - petrozséni vasút olasz munkásai — azonkép a többi vasutaknál dolgozott olasz munkások, — há­romszáz ezer frtot küldtek haza övéiknek,megtakarí­tott keresményükből. A bolgár kertészek ezen leg­­újabbkori ipar­vállalata nálunk nevezetes jelenség. Ezen érdekes példák követésére figyelmeztetjük a kedves székely atyafiakat. Szép és tisztességes ugyan az élelmet fejsze, kapa, kasza, ekével keresni az oláh bojárok birtokain, de a bolgárok példáján nem ártana, ha nejeik számára Jászvásár, Galac, Bukarest közelében tömegesen szintén kerte­ket bérelnének. Az ausztria-magyar és román kor­mányok közti közelebbi szerződés szabad tért enged az ily vállalatoknak. A székelyeknek és csángóknak a magyar alföldre áttelepítése aligha lesz kivihe­tő. A természet maga adja nekik az ösztönt, és mu­tatja az utat: merre keressék uj honukat, mely nem csak a románoké, hanem az övéké is mint kunoké va­laha volt. Csak igyekezzenek tömegben együtt ma­radni. Egyesek elvesznek az oláhok közt. A székely egylet erre figyelmeztesse őket. E kitérés után, a bolgárok történetét, Engel János Keresztély végszavaival zárjuk be, melyeket ő a bolgár nép eseményeiről irt, honnan adataikat nagyobb részt merítők, s melyeket ő 1797-ben, még az 1792-diki bolgár-sirtovi béke behatása alatt irt. A történelem tanúsítja — úgymond Engel — miért maradtak e népek műveletlenek, és mi kellene ahhoz, hogy ezen állapotból meg­­szabadittassanak. A gondviselés magasztos keze, mely a fölvilágosodás folyamát keletről nyugatra, Ázsiából Görögországba, innen Rómába, Rómából szerte Európába vezette, vissza is vezérelheti, és ezen népeket tán fényesb szerepre tartja fenn, kell hogy e népekkel a tudósok és a miniszterek jobban megis­merkedjenek (hisz arra épen most, a népek maguk kezdik eléggé az alkalmat szolgáltatni), aztán hogy a minden emberiséget elfojtó török járom alól fölmen­tessenek egy uj Hunyadi által, ki ismét a Balkánig hordozza meg győztes fegyvereit (csakhogy ismét Várnánál ne végezze!) szóval hogy a Magyar- és Bolgárország királysága valahára realizáltassék !*) Höke Lajos. *) I. Lajos királyunknak a bolgárok katholizálását czélzó működése folytán, néhány minorita missio maradt fen Bulgáriában 1688-ban. Sofia vidékéről, a katholikusok közöl, a török dühe elöl menekült néhány család telepe­dett meg Erdélyben Alvinczen. A múlt századi posarevaci, belgrádi, kucsuk-kainardsi béke után, ferenczi barátok vezetése alatt keletkeztek O­ Besenyő, Vinga, Macedonia, Bolgáron, Bolgárszeg stb. bolgár telepek. — Árpádkori bolgár telepek Magyarországban, Solt szomszédjában: Bo­jár, Bille, Bocsa; továbbá, Böszörmény-Nastor orosz kró­nikája Böszörménynek­ bessarmín is nevezi a bolgárokat, Sismánd, Térbelid, Tárkány, Zebergény, Hetény stb. Sis­mán utolsó bolgár király egyik fiáról neveztetik, a Duna jobb tövénél Dobrudsa félsziget. Egy másik fia , Frist Zsigmond királytól Temesvár megyében föld’­­ tokot nyert.

Next