A Hon, 1876. január (14. évfolyam, 1-24. szám)
1876-01-16 / 12. szám
12. szám. XIV. évfolyam. Reggeli Kiadás. Budapest, 1876. Vasárnap, január 16. Kiadó-hivata.1. Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. Illőfizetési dij : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra......................................6 írt ki 10 hónapra........................................... » Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés negyedévenkint ... » * Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Barátok tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás :e3.o£T“ XIV-dik évi folyamára. Félévre.......... 12 frt Negyedévre ... 0 frt Egy havi .... 2 frt Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérünk használni, melyek bérmentesítve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a »HON« kiadó hivatala czim alatt Budapest, Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők. A »HON« kiadóhivatala. Budapest, jan. 15. Az adókezelés reformja. Az adófelügyelők intézményével és átalában a közadók kezelésének reformjával, pénzügyi adminisztratiónk egy új korszakba lép, melynek irányát ki lehet venni Széll Kálmán törvényjavaslatából, de egész jellemének kidomborodását, teljes fejlődését csak az időtől és a számviteli rendszer, valamint más, nevezetesen az egész adórendszer reformjától várhatjuk. Tagadhatatlan, hogy az önkormányzat kebelében teremtett adóügyi fórum, melyet a közigazgatási bizottság fog képezni és az adófelügyelő, ki egyfelől, részben az adóhivatalok, részben a pénzügyigazgatóságok teendőit veszi át, másfelől az állami és önkormányzati működés egyesítését közvetíti és biztosítja, az adóügyi decentralisatiót derítik, amelyben mégis a szakszerű és személyes felelősség melletti kezelés, a testületi bíráskodással egyesítve van. Ez Széll Kálmán törvényjavaslatának alapeszméje, amelynek helyessége és szükségessége felől, sem a pénzügyi közigazgatás, sem az önkormányzat érdekei szempontjából kételkedni nem lehet. De másfelől az is tagadhatatlan, hogy a legkényesebb és legfontosabb teendők oly merész és új kombinácziójáról van itt szó, melyet egy törvényjavaslat keretében teljesen megoldani nem lehet. Mert különösen négyféle működésről van itt szó; először az adókivetés és beszedésről; másodszor az, adóügyi bíráskodásról; harmadszor az adókönyvelésről, kezelésről és negyedszer a fegyelmi eljárásról. Széll Kálmán javaslatában, ezeken kívül, még az adóhátralékok ügye is megoldva van és— kétségtelenül — ez helyesen és teljesen. Hogy tehát legelébb is ezzel végezzünk, kiemeljük azt, hogy az az eszme, mely ennek alapját képezi, hogy az adóhátralékok tisztáztassanak, és mindenki köteles legyen évi adóján kívül ennek 50 százalékának megfelelő összeget hátralékaiból is leróni, már az 1868. 21. törvényczikkben (19. §.) le van téve. De a rendes, hivatalos útra lévén bízva úgy az ügy lebonyolítása, mint foganatosítása, s kellő eszközök és erély nélkül, a hátralék (büreaukratikus után az agyagi viszonyok tekintetbe vétele is lehetetlen lévén) csak szaporodott. Ghyczy tervelte azt, hogy a megyei állandó választmány, illetőleg városi tanács küldjön ki bizottságokat, a hátralékok tisztázására és fizetésének (a helyi és a személyes viszonyok szerint való) megállapítására. Széli hasonlóan ilyen bizottságokkal akarja ezt elérni, de azokat a főispán által nevezteti ki. Mi e küldöttségek alakításán hajlandóbbak vagyunk a közigazgatási bizottságnak átadni. Különben a dolog lényege az, hogy azok erélyesen, sikeresen működjenek. Az adókönyvelést és nyilvántartást ezentúl nem csak a községi közegek (jegyzők) és adóhivatalok végzik, de az adófelügyelők fogják az adótadóhivatalonként és megyénként könyvelni és nyilvántartani; a pénzügyigazgatóságok csak egész kerületük adózásának könyvelésével és nyilvántartásával foglalkoznak, mert az adófelügyelőnek, az ellenőrzés, sőt kivetés szempontjából is szüksége van a törvényhatóságonként való nyilvántartásra. E munka csak akkor lesz egyszerű, ha csak egy adóhivatal lesz egy adófelügyelő kerületében. A könyvelés módja a legnehezebb kérdés. Ghyczy javaslatának 64 — 76. §- aiban tartalmazott erre vonatkozólag néhány határozatot, melyek leginkább a községi jegyzők teendőire vonatkoztak, és melyek leginkább a bejegyzések idejét, naplóit és jelentéseit szabák meg ; de e fontos ügyet néhány szakaszban megoldani nem lehet, ezért volt Ghyczy javaslatának e része legtöbb megtámadásnak kitéve. Széll az egész kérdés megoldását pénzügyi rendeleteknek tártá fel és helyesen, mert ez minutiózus formakérdés, mely egy törvényben nehezen oldható meg. De tagadhatatlan, hogy községi jegyzőinkre oly bonyolult ügykezelés háramlik, melyet csak más határozott formulák és jó utasítások, valamint szigorú ellenőrzés után lesznek képesek teljesíteni. A könyvelés ellenőrzésére az adófelügyelők, ezek helyettesei és a szolgabirák lesznek hivatva. Mi, ilyen szakkérdésben az alternatív és fakultatív ellenőrzést czélravezetőnek nem tartjuk, ezért a szolgabírákat ettől az ügytől, melyre sok idővel és képességgel úgy sem bírnának, egészen felmenteni szeretnék. Legyen a szolgaltás - végrehajtó közeg az adóügyben is. Minthogy a javaslat alapját képező kivetési és befizetési eljárásról, melyek legtöbb újítást tartalmaznak, külön akarunk szólani: itt még a javaslat más két alapeszméjét, az adóügyi bíráskodást és a fegyelmi eljárást emeljük ki. A fegyelmi eljárás — mint a szó értelme is bizonyítja — a hivatalos közegekre vonatkozik. Itt természetesen különbség van az állami és önkormányzati közeg között. — Amazt oly büntetésekkel is lehet sújtani, amilyennel ezt nem ; ilyen a javaslatba is felvett , fokozatos előléptetés megvonása, a büntetésből áthelyezés. Másfelől ezek közt is különbség van: az adófelügyelő és ennek személyzete tisztán polgári szervezetet képeznek , de a pénzügyőrség némileg katonai szervezettel is bír. A pénzügyminiszter az utóbbit, eddigi hatósága alatt hagyja; noha, tagadhatatlan, az adófelügyelőnek és közigazgatási bizottságnak is lesz dolga és baja a finánczczal. Kérdés, hogy czélszerű-e egészen kivonni azt hatóságuk alól? Az adófelügyelő és személyzete között lenni kell fegyelmi kapocsnak , de írásbeli megrováson, pénz vagy más kisebb büntetésen kívül az nem terjedhet. A többi fegyelmi ügyre és a felebbezési esetekre a közigazgatási bizottság illetékes lehet, de ennek az illetékességnek kétfelől van akadálya: egyfelől az adófelügyelőnek, saját közegei feletti hatalmában, másfelől abban, hogy a bizottság büreaukratikus büntetéseket nem alkalmazhat ; előléptetésbe, áthelyezésbe bele nem szólhat. És van még egy akadálya a közigazgatási bizottság fegyelmi eljárásának és ez az, hogy annak fegyelmi bíróságát, a szabadelvű párt egy konferenciája, tisztán önkormányzati közegekre bízta. Ez nem helyes és különösen az adóközegekfeletti fegyelmi eljárást, ez esetben nehéz lenne reá bízni. Ezért kell azt eredeti szerkezetébe visszaállítni. Végre ott vannak az önkormányzati közegek, ezek adóügyben az adófelügyelő és közigazgatási bizottság alatt állanak, de itt az a nehézség, hogy meddig terjedjen ki az adófelügyelő fegyelmi hatósága és hogyan legyen ő fél és bíró, mégpedig előadó bíró a közigazgatási bizottságban ? Mindez azt bizonyítja, hogy a fegyelmi ügyet sokkal részletesebben kell megoldani, mint a javaslatban van. Az adóbíráskodás, a kivetés elleni felebbezés és a kihágások büntetése feletti határozatban áll. Tehát ez a polgárok jogaira vonatkozik. De már kifogytam a térből. Erről és egyebekről máskor. H. S. — A képviselőház pénzügyi bizottsága ma este tartott ülésében folytatta a közadók kezeléséről szóló törvényjavaslat részletes tárgyalását. Az ülésen jelen volt Széll Kálmán pénzügyminiszter és Márffy tanácsos. Következett a II. rész tárgyalása, mely az egyenes adók kötéséről, könyveléséről,nyilvántartásáról, befizetéséről és elengedéséről szól. A 11. §. a kivető közegekről és azok hatásköréről szól. Vannak, kik az adóvégrehajtó községi közegéül a jegyzőn kívül a bírót is akarják alkalmazni s ellenszenv nyilváníttatik a községi jegyző magános eljárása ellen. A miniszter ragaszkodik ahhoz, hogy a kivetési functiót egy egyén, a jegyző, felelősség mellett teljesítse s feleslegesnek tartja az aggályokat, mert az adótételeket amúgy is az elöljáróság állapítja meg. A bizottság a községi közegekhez a »községi adóhivatalokat« is fölveszi. A 12. §-ban a kivetés alapjai soroltatnak fel. Fölmerül azon indítvány, hogy az adófelügyelő javaslatai ne vétessenek föl. A miniszter hivatkozik a 68. törvényre s kijelenti, hogy az alapulvételt csak annyiban érti, amennyiben az adóbizottság elhatározásánál az adófelügyelő javaslata is tekintetbe vétetik. A bizottság tagjai igen élénk vitát indítnak meg, részint az adófelügyelő lehető túlkapásai, részint a fiskális szempont megóvása mellett. A bizottság a szöveget csak annyiban változtatja, hogy az adófelügyelőnek »az egyes bevallásokra vonatkozó javaslatai« is alapul vétessenek. Wahrmann külön véleményt jelent be a »javaslat« szó elfogadása ellen. A 13. §. az adótárgyak összeírásának módját határozza meg, mely az adófelügyelő és hatósági közeg felügyelete alatt történik. E §nál azon indítvány történik, hogy a felügyelet és ellenőrzés szavak mindenütt alkalmaztassanak s az ellenőrzés módját tartalmazó ,15. § közvetlenül a 13. után tétessék, így a 14. §. válik 15-ké. Az uj 15. §. a bevallás módozatait adja elő, mely szerint, a ki adóját be nem vallja, 1—50 írtig büntettetik meg. Ez ellen felhozatik, hogy e büntetés nem fogja kitűzött czélját elérni, ezért inditványoztatott a büntetés kihagyása. A bizottság a szöveget elfogadja. Jövő ülés hétfőn 5 órakor lesz. — A képviselőház igazságügyi bizottsága ma d. u. 5 órakor tartott ülésében, melyen a kormány részéről Perczel Béla igazságügymiszter volt jelen, folytatta és bevégezte a végrendeletek alakszerűségéről szólójavaslat tárgyalását. A tárgyalás a 29. §-nál vette kezdetét, mely tegnap függőben maradt. Hosszabb tárgyalás után felvétetett e §-ba azon intézkedés hogy a kedvezményezett végrendelet érvényes akkor is, ha az annak alapul szolgáló kivételes helyzet következtében az örökhagyó az 1868. LIV. t. sz. 523. §-ának c) pontja értelmében boltnak nyilvánittatik. (A nevezett c) pont így szól: Az eltűnt egyén boltnak csak úgy vélelmezhető, c) ha háborúban nehéz sebet kapott, vagy ha valamely hajón volt, midőn ez törést szenvedett, vagy ha más módon halálveszélyben forgott s azóta három év már lefolyt.) A 30—31. §§., melyek a törvényes rokonok közti osztály módozatait megállapító és a hagyaték 10 százalékja erejéig terjedő hagyományok tekintetében kevesebb alakszerűséget kívánnak, — hosszabb vita után, melyben a bizottságnak majdnem minden tagja részt vett, kihagyattak. A 32. §. változtatás nélkül elfogadtatott, — a külföldi végrendeletek és a végrendeletek visszavonásának alakszerűségei külön fejezetben szabályoztatak. A 33—36. §§. azon változtatással fogadtattak el, hogy az eddigi szabályok értelmében letett, vagy egy év alatt közjegyzőhöz leteendő korábbi végrendeletek alaki kellékeire a törvénynek visszaható ereje ne legyen s hogy a törvény 1876. julius 1-én lépjen életbe. Ezzel a törvényjavaslat tárgyalása véget ért. A közelebbi ülés tárgya a váltótörvényjavaslat lesz. Az ülés ideje azonban még nem állapíttatott meg. — A kisbirtokosok földhitelegyesülete ügyében tartandó enquete tárgyalásokra — mint értesülünk — több képviselő is meghivatott, köztük Kerkápoly Károly, Wahrmann Mór, Szathmáry Károly, Somssich Pál, Nagy György stb. — Castelar Emil, a nagy spanyol hazafi, Párisból e hód ikéről a barcelonai és valenciai választékhoz egy terjedelmes manifestumot intézett, melyet az alábbiakban annál örömestebb ismertetünk, mert Castelart köztársaságával együtt két rendbeli államcsíny a politikai küzdtérről leszorítván, már két éve teljesen visszavonult a politikától, művészeti és irodalmi tanulmányainak szentelte magát s csak most lép elő újból és kezdi meg ismét a küzdelmet, hol kénytelen volt félbeszakitni. A fenkölt szellemben írt manifestum lényegében ez: »Barátim! Elfogadom a mandátumot, melyet nekem felajállítatok, nem anynyira a győzelemért, mint inkább magáért a küzdelemért. Mindnyájatoknak jelszava ez legyen: az urnákhoz ! Jól tudom, mily nagy és nehéz lesz a küzdelem. A sajtó rabszogaságban, a tartományok ostrom állapotban — a száműzetés, a törvényes és nem törvényes pártok között való különbségtétel — a nagy csapások, melyek ügyünket érték és a nagy elbátortalanodás, csöggedés, mely azokra következett, — mindez és sok más körülmény nagyon nehézzé teendi a küzdelmet és kérdésessé győzelmeteket. De ne feledjétek, hogy a mostani körülmények között első kötelességünk és kötelességünk nem lehet más, mint az, oda hatni, hogy a parlament tekintélye gyökeret verjen és megszilárduljon. Ennek hiányából következett reánk minden sorscsapás. Ott, hol mindennapiak a kaszárnya-forradalmak, hol szuronyszegezve kergetik szét a nemzet képviseletét, hol egy zászlóalj katonaság képes felforgatni egy egész állami rendet, ott, mondom , a szabadság meg nem szilárdulhat soha. A most jelzett tények alacsonyították le Európa szemében nemzetünket, azok tették szerencsétlen hazánkat Nyugat Európa Törökországává. Nem szabad csüggednetek! Ügyünk bukott ugyan, de csak pillanatra, ismét győzni fog az, a jövő a miénk, ez legmélyebb meggyőződésem! Ezért nem képzelek veszélyesebb tant ügyünk jövőjére nézve, mint a lemondást, a visszavonulást. Nézzétek a franczia demokratia amaz, bár nagyon kevés, de tántoríthatlan képviselőit, kik nem riadtak vissza bemenni a császárság törvényhozásába, ott küzdték az egyenetlen tusát s íme most az a párt ritka politikai érzéke, tapintata és összetartása által oly állapotot vívott ki a franczia nemzetnek, mely biztosítja neki a békés haladást és fejlődést. Nem szabad tehát csüggednetek ! Programmomat kéritek? Hiszen ismeritek azt különben is. Mindenki jól tudja, hogy mit képviseltem, mit képviselek és mit fogok képviselni ezentúl is. Követelem az emberi jogokat, alkotmányunk első czikkelyét, az átalános választási jogot, a teljes vallásszabadságot minden következményeivel, az állami és nemzeti oktatást és az állam teljes függetlenségét az egyháztól. Programmomból életemben csak egy pontot húztam ki s ezt most teszem: e pont a foederalismus. Keserű csalódások és kiábrándulások vittek erre. Láttam, mily végzetes örvénybe sodortatott hazám ezen elv félremagyaráztatása által, láttam 20 cantont föllázadni a haza egysége és integritása ellen. Ezen elvről le kell mondanunk. Nem áldozom föl hazámat iskolámnak, de föláldozom iskolámat hazámnak. A haza egysége és sérthetlensége a fő; a haza élete nem egy párté, nem egy szektáé, nem egy családé; a haza mindnyájunké, a haza élete a mi életünk, dicsősége a mi dicsőségünk, fénye a mi fényünk. — Midőn programmomból a jelzett pontot kihagyom, ezt kezemet szivemre téve cselekszem. Nem fogok tranzitálni soha a reactionáriusokkal, sem a szélső felforgatókkal. Mindkét párt nem annyira az anarchiára, mert ez csak futólagos, hanem inkább a gyalázatos despotizmusra vezet. Oda kell törekednünk minden erőnkkel, hogy véget vessünk a polgári háborúnak. Hazánkat jelenleg két gyászos polgári háború dúlja és sorvasztja. Az egyik északon, a másik Cuba szigetén. Ami az utolsót illeti, a fegyverek nem elégségesek annak leverésére : meg kell szüntetni a rabszolgaságot, véget kell vetni a katonai dictaturának és meg kell honositni a szabadságot . A „HON“ TÁRCZÁJA. Az élet komédiásai. Regény. Irta Jókai Mór. VII-dik KÖTET. Az én atyám. (108. Folytatás.) — Ez egy koporsó. Felelt a hajóskapitány. — Igen. De ólomkoporsó. Nem tudja ön, hogy az ólom mai napság hadisugárú ? — Nekem úgy lett feladva, mint koporsó. Egy előkelő magyar főur fekszik benne, kit Helgolandból haza szállítanak. — Ezt én hihetem is, nem is. — Itt van a családja, orvosa, kísérete, a kik mind bizonyitják. Azok valóban mind ott voltak már a fedélzeten s várták, hogy mi lesz ennek a kimenetele ? — Ezt látta ön előre , suga Rafaela Leonnak, odatapadva hozzá s karjába fogózva. — S ha úgy van is , mondá a hadnagy, azt csak nem képzelik önök, hogy én nyolcz tíz mázsa ólmot az orrom előtt behagyok csempészni Németországba egy halott által ? A yacht kapitánya erre kijött a türelméből. — Tán csak nem kívánja ön, hogy a tengerbe dobjuk a holttestet a koporsósul ? viszonzás hozzá téve nyomatékkal: »ez egy igen előkelő férfiú volt!« Ez a szó tűzbe hozta a fiatal hadnagyot. — Ejd uram ! Mit akar ön ? Most, mikor a legderekabb férfiak ezrei rakásra hullanak a csatamezőn, s urat, közvitézt egymásra dobálnak egy közös verembe ; mikor a legnemesebb férfiak hulláin a hollók osztoznak; a mikor hősök, hadvezérek, lángelmék, és özvegy asszonyoknak egyetlen fiai beérik százan egy fakereszttel; most, mikor hideg vérrel rúgják félre a koponyát, ami tegnap még egy félistené volt; — most azt kívánja ön, hogy sirassunk meg egy magyar főurat, amiért egy nyugodalmas halál után nem adatott neki más sít, mint a dicsőséges tengerfenék ? Hát egy rég vitorlavászon, egy ágyúgolyó, három bucsúlövés, félárboczra felvont lobogó s tizenkét fonálnyi mélységű tengervíz nem elég temetési tisztessége a világ bármely herczegének? Leon érzé, hogy a leány keze reszket az övében. Hirtelen oda lépett a két értekező tengerész közzé. — Uram! — Uram! szólt a tengerészhadnagy is, udvariasan meghajta magát s most Leonhoz beszélt. Vagy ha épen olyan erősen el vannak önök határozva, a magyar főurat hazája földének visszaadni, Hamburg már nem messze van, betakarhatják őt odáig kátrányos vászonba, ott vehetnek számára másik koporsót, s beletehetik abba. Azután más mód is van. Önöknek van orvosuk. Mi kölcsönzünk önöknek mercurius corrosivust; van hajónkon elég; az orvos Hamburgig bebalzsamozhatja a hullát. — Istenem ! hangzott Rafaela reszketeg sikoltása. — Én elhiszem, mondá a hadnagy, hogy ebben a koporsóban egy hulla fekszik; az az önöké, azt elvihetik; hanem az ólom az enyim, azt én viszem el E szónál Leon egyszerre odalépett a koporsó elé s kirántva revolverét oldaltáskájából, haragtól megcsattanó hangon kiálta: »E koporsóban az én atyám fekszik ! A ki ráteszi a kezét, azt én főbelövöm. Leon a tengerész hadnagy homlokának irányzó pisztolyát, a hat tengerész katona pedig czélra kapta karabélyait mind ő ellene. A fiatal tengerész hadnagy előbb hátrafordult katonáihoz s azt mondá nekik: — Amig én nem vezénylek, addig maradjon mindenki karravetett fegyverrel. Azután nyugodtan belenézett a homlokának szegzett pisztoly csövébe s karjait összefonta és mosolygott, mikor Leonhoz szólt. — Kár volna önért is, ifjú barátom, meg azért is, akit le fogna lőni. Becsületszavára mondja-e ön, hogy ebben a koporsóban önnek az atyja fekszik ? Leonnak erre a szóra reszketni kezdett a keze. Véve észre, hogy nagyon roszul czéloz oda a szemközt állónak a két szeme közé. Zsibbadtan ereszté le karját a revolverrel. Mit feleljen erre a kérdésre? Azt felelte-e : »igen, ő az én atyám! Becsületszavamra mondom!« Becsületszavát dobja-e oda egy- ,nyi ember hallatára, aki mind tudni fogja, hogy nem I I mondott igazat. Zálogba tegye-e becsületszavát e I büszke hölgy hallatára, megbántva őt akkor, a midőn megmenti ? Képtelenné tegye-e magát örökre e nő előtt becsületére hivatkozhatni ? Meg volt rendítve. E pillanatban oda rohant melléje Rafaela s megragadva mindkét kezével Leon karját, sietett be- ilyette megfelelni . — Igen. Az ő atyja fekszik e koporsóban! És az én atyám! Mindkettőnk becsületére mondom ! — Oly igazi bensőséggel, oly önkénytelenül elárult hévvel mondá e szavakat, hogy Leont megrendité vele. A tengerész hadnagy nem lett volna franczia, ha e nyilatkozatot tökéletesen meg nem értette volna. Ez egy regény. S a regénynek még a hadviselés közepett is megvannak a maga kiváltságos jogai. — Honneur au malheur! mondá. Kardjával üdvözölve a hölgyet, s katonáinak tisztelgést vezényelt : visszaadta a kapitánynak iratait s elhagyta a fedélzetet. Ettől fogva Rafaela folyvást Leon karjába akasztott karral sétált a fedélzeten. Kísérői mosolyogva suttogtak egymás között. A herczeg csak úgy lehetett Leonnak atyja, ha a herczegnő Leonnak a menyaszszonya. Hamburgba még elég jókor érkezett meg a yacht, hogy a koporsót vasútra lehessen szállítani s külön vonattal Berlinig vinni. Ezen a vonalon nem sok vasúti nyomorúság jött eléjük. Berlinbe este későn érkeztek meg. Rafaela azt akarta, hogy ne is időzzenek tovább, mint amig az új különvonatot elő lehet állítani , de Leon azt tanácsolta, hogy jobb lesz az éjszakát Berlinben tölteni. — Én nem vagyok fáradt, mondá Rafaela. A valóságban pedig azért nem akart ott éjszakázni, mert a Spree melletti Athenenek ekkor igen zajos éje volt. A város ki volt világítva a nagy diadalbirre: örömzaj hangzott fel az utczákról s mindez nem illett Rafaela kedélyébe. — Pedig jobb lesz »önnek« kipihennie magát, itt szállunk meg a vasúthoz közel, ahová nem hat a zaj. — Én tovább akarok menni! mondá Rafaela határozottan. — Engedjen meg, »herczegnő!«, de én nekem van itt halaszthatlan dolgom. Rafaela észrevette a »herczegnő« czimzésből, hogy ő volt a hibás, megint elfeledő, hogy az utitársak között egyenlőség uralkodik s sietett hibáját helyre hozni. — Az változtat a helyzeten. Ha önnek van dolga, akkor itt maradunk. Leon azt is megmondta, hogy mi dolga van itt ? — A hadügyminiszterrel vagy helyettesével kell okvetlenül beszélnem ma. Rafaela belenyugodott. Hanem aztán elgondolkozott magában, mikor a magyarázatot kereste, s olyan igen közel találta, hogy mégis sajátszerű alkotású emberek ezek a diplomaták. Leon, ki ismeretessé lett a berlini udvari körökben, nem futhat keresztül a fővároson a nélkül, hogy egy ilyen diadalnapon a maga üdvözletének adóját le ne rója az illető köröknél s nem szolgál mentségéül az, hogy utazásának czélja egy halott hazaszállítása s egy gyászoló hölgy lovagias kisérése. Hát még midőn Leon megjelent előtte, hogy elbúcsúzzék s Rafaela meglátta rajta, hogy egészen bálnak van öltözve, fehér nyakkendő, fehér mellény, frakk, így mennek hadügyminisztert látogatni ? Leon olvasta a kérdést Rafaela szemében. — Az excellentiás urakat most otthon nem találom. A főváros tánczvigalmat rendezett a mai nap ünnepélyére, azok mind ott lesznek s ott kell őket felkeresnem. Tehát még bálba is megy ? Tánczoló kaczérkodó hölgyek közé ! S itt hagy azalatt egy gyászoló hölgyet, a ki — legalább is — gondjára van bízva. Az udvariasság bizony nagyon hidegvérű. Rafaela csak azért sem feküdt le. Meg akarta próbálni, hogyan esik az, mikor az otthon maradt nő vár arra, aki másutt jól mulat. Nem soká kellett várnia. Leon még éjfél előtt hazaérkezett. Amint Leon megtudta a komornától azt, hogy Rafaela le sem feküdt, bejelentete magát nála. — Herczegnő! Ha úgy látja jónak. Minden kész a tovább utazásra. Rafaela beleegyezést inte fejével. Leon öt percz alatt útnak volt öltözve. Egy óra múlva az indóháznál voltak. A külön vonat gépe sütve volt, csak az előrejelzést kellett bevárni, hogy a mostani mozgalmas időkben valami vonat szemközt ne jöjjön rájuk. Leon ez alatt egy alvó kocsi-osztályt rendeztetek be Rafaela és komornája számára s igen szépen kérte, hogy engedjen magának időt a pihenésre. — Arra önnek még több szüksége van, mint nekem , mondá Rafaela; ön a múlt éjjel sem aludt semmit. — Én is aludni fogok a kocsiban , ígérte meg Leon. Ez azonban nem olyan éjszaka volt, amelyiken az emberek azért ülnek fel azokra a tűzszemű szörnyetegekre, hogy lelkeiket Istennek ajánlva, aludjanak. Amíg a kettős vágányú vasutak tartottak, rövid időközökben rohantak el szembejövő vonatok, miket Rafaela az ablakon keresztül csak mint futó, dübörgő, rémképeket látott jönni és eltűnni. Azután pedig, hogy a vasút egyes vágányú maradt, egyre felébresztő a gép vészfütyölése s a rendelkező személyzet lármája. E zűrzavaros hangok között megismerő Leon hangját is. Kiváncsi volt rá, felnyita az ablakot és kihajolt rajta. Egy nagy kokolysza lapály (Moorland) közepett állt meg a vonat, ahol semmi állomás nem látszott. Szomorú vidék. Fiatal vörös fenyő és lúczerdők ültetve a messze elterülő mocsáros homok rónára, miktől az ingovány vize, a mint visszatükrözte, még feketébbnek látszott. A vasút itt épen erős elhajlást tett délfelé s ez ivhajlaton látszott közelíteni egy égő veres szempár, egy éjjeli szörnyeteg. A gép egyre fütyölt. A szembejövő kettős tűzfény megállt , mire a távolból visszhangja kell a fütyülésnek. Annyit ki tudott venni Rafaela saját észlelete nyomán is, hogy egy előre nem jelezett vonat jött az övékével szemközt. Leont hallotta a távolban kiabálni. Azután megismerte a visszatérő alakját a kalauz lámpafényénél. Meg akarta tudni, hová ül be ? Az pedig egy utazó kocsiba sem ült, hanem felkapott a mozdonyvezető mellé a gépre. Leon az egész utat künn a gépen tette meg , hogy őt a bajtól megőrizze. Rafaela aztán szive szerint megsajnálta őt s föltette magában, hogy amint legközelebb meg fog állni a vonat, behívja őt magához és nem bocsátja ki. Ezen a jó szándékon aztán elaludt. Csak Drezdánál ébredt fel. (Folytatása következik.)