A Hon, 1876. január (14. évfolyam, 1-24. szám)

1876-01-16 / 12. szám

12. szám. XIV. évfolyam. Reggeli Kiadás. Budapest, 1876. Vasárnap, január 16. Kiad­ó-h­ivata.1. Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. Illőfizetési dij : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra......................................6 írt ki 10 hónapra........................................... » Az esti kiadás postai különk­­üldéseért felülfizetés negyedévenkint ...­­ » * Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás :e3.o£T“ XIV-dik­ évi folyamára. Félévre.......... 12 frt Negyedévre ... 0 frt Egy havi .... 2 frt Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérünk használni, melyek bérmen­tesítve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba ke­rül. Az előfizetések a »HON« kiadó hivatala czim alatt Budapest, Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők. A »HON« kiadóhivatala. Budapest, jan. 15. Az ad­ókezelés reformja. Az adófelügyelők intézményével és áta­­lában a közadók kezelésének reformjával, pénzügyi adminisztratiónk egy új korszakba lép, melynek irányát ki lehet venni Széll Kálmán törvényjavaslatából, de egész jelle­mének kidomborodását, teljes fejlődését csak az időtől és a számviteli rendszer, valamint más, nevezetesen az egész adórendszer re­formjától várhatjuk. Tagadhatatlan, hogy az önkormányzat kebelében teremtett adóügyi fórum, melyet a közigazgatási bizottság fog képezni és az adófelügyelő, ki egyfelől, rész­ben az adóhivatalok, részben a pénzügyigaz­gatóságok teendőit veszi át, másfelől az álla­mi és önkormányzati működés egyesítését közvetíti és biztosítja, az adóügyi decentrali­­satiót­­ derítik, a­melyben mégis a szakszerű és személyes felelősség melletti kezelés, a testületi bíráskodással egyesítve van. Ez Széll Kálmán törvényjavaslatának alapeszméje, a­melynek helyessége és szüksé­gessége felől, sem a pénzügyi közigazgatás, sem az önkormányzat­ érdekei szempontjából kételkedni nem lehet. De másfelől az is ta­gadhatatlan, hogy a legkényesebb és leg­fontosabb teendők oly merész és új kombiná­­cziójáról van itt szó, melyet egy törvényja­vaslat keretében teljesen megoldani nem lehet. Mert különösen négyféle működésről van itt szó; először az adó­kivetés és besze­désről; másodszor az, adóügyi bíráskodásról; harmadszor az adókönyvelésről, kezelésről és negyedszer a fegyelmi eljárásról. Széll Kálmán javaslatában, ezeken kívül, még az adóhátralékok ügye is megoldva van és­­— kétségtelenül — ez helyesen és teljesen. Hogy tehát legelébb is ezzel végezzünk, kiemeljük azt, hogy az az eszme, mely ennek alapját képezi, hogy az adóhátralékok tisztáztassa­nak, és mindenki köteles legyen évi adóján kívül ennek 50 százalékának megfelelő össze­get hátralékaiból is leróni, már az 1868. 21. törvényczikkben (19. §.) le van téve. De a rendes, hivatalos útra lévén bízva úgy az ügy lebonyolítása, mint foganatosítása, s kellő esz­közök és erély nélkül, a hátralék (büreau­­kratikus után az agyagi viszonyok tekin­tetbe vétele is lehetetlen lévén) csak sza­porodott. Ghyczy tervelte azt, hogy a megyei állandó választmány, illetőleg vá­rosi tanács küldjön ki bizottságokat, a hát­ralékok tisztázására és fizetésének (a helyi és a személyes viszonyok szerint való) megállapí­­­­tására. Széli hasonlóan ilyen bizottságokkal akarja ezt elérni, de azokat a főispán által nevezteti ki. Mi e küldöttségek alakításán haj­landóbbak vagyunk a közigazgatási bizott­ságnak átadni. Különben a dolog lényege az, hogy azok erélyesen, sikeresen működjenek. Az adókönyvelést és nyilvántartást ezen­túl nem csak a községi közegek (jegyzők) és adóhivatalok végzik, de az adófelügyelők fogják az adót­­adóhivatalonként és megyén­ként­ könyvelni és nyilvántartani; a pénz­­ügyigazgatóságok csak egész kerületük adó­zásának könyvelésével és nyilvántartásával foglalkoznak, mert az adófelügyelőnek, az el­lenőrzés, sőt kivetés szempontjából is szüksé­ge van a törvényhatóságonként való nyilván­tartásra. E munka csak akkor lesz egyszerű, ha csak egy adóhivatal lesz egy adófelügyelő kerületében. A könyvelés módja a legnehezebb kér­dés. Ghyczy javaslatának 64 — 76. §- aiban tartalmazott erre vonatkozólag néhány ha­tározatot, melyek leginkább a községi jegy­zők teendőire vonatkoztak, és melyek legin­kább a bejegyzések idejét, naplóit és jelenté­seit szabák meg ; de e fontos ügyet néhány szakaszban megoldani nem lehet, ezért volt­ Ghyczy javaslatának e része legtöbb megtá­madásnak kitéve. Széll az egész kérdés meg­oldását pénzügyi rendeleteknek tártá fel és helyesen, mert ez minutiózus formakérdés, mely egy törvényben nehezen oldható meg. De tagadhatatlan, hogy községi jegyzőinkre oly bonyolult ügykezelés háramlik, melyet csak más határozott formulák és jó utasítások, va­lamint szigorú ellenőrzés után lesznek képe­sek teljesíteni. A könyvelés ellenőrzésére az adófelügyelők, ezek helyettesei és a szolga­­birák lesznek hivatva. Mi, ilyen szakkér­désben az alternatív és fakultatív ellen­őrzést czélravezetőnek nem tartjuk, ezért a szolgabírákat ettől az ügytől, melyre sok idő­vel és képességgel úgy sem bírnának, egé­szen felmenteni szeretnék. Legyen a szolga­­ltás - végrehajtó közeg az adóügyben is. Minthogy a javaslat alapj­át képező kivetési és befizetési eljárásról, melyek leg­több újítást tartalmaznak, külön akarunk szólani: itt még a javaslat más két alapesz­méjét, az adóügyi bíráskodást és a fegyelmi eljárást emeljük ki. A fegyelmi eljárás — mint a szó értel­me is bizonyítja — a hivatalos közegekre vonatkozik. Itt természetesen különbség van az állami és önkormányzati közeg között. — Amazt oly büntetésekkel is lehet sújtani, a­milyennel ezt nem ; ilyen a javaslatba is fel­vett , fokozatos előléptetés megvonása, a bün­tetésből áthelyezés. Másfelől ezek közt is különbség van: az adófelügyelő és ennek sze­mélyzete tisztán polgári szervezetet képez­nek , de a pénzügyőrség némileg katonai szervezettel is bír. A pénzügyminiszter az utóbbit, eddigi hatósága alatt hagyja; noha, tagadhatatlan, az adófelügyelőnek és közigazgatási bizottságnak is lesz dolga és baja a finánczczal. Kérdés, hogy czélszerű-e egészen kivonni azt hatóságuk alól? Az adó­felügyelő és személyzete között lenni kell fegyelmi kapocsnak , de írásbeli meg­­rováson, pénz vagy más kisebb büntetésen kívül az nem terjedhet. A többi fegyelmi ügyre és a felebbezési esetekre a közigazga­tási bizottság illetékes lehet, de ennek az ille­tékességnek kétfelől van akadálya: egyfelől az adófelügyelőnek, saját közegei feletti ha­talmában, másfelől abban, hogy a bizott­ság büreaukratikus büntetéseket nem alkal­mazhat ; előléptetésbe, áthelyezésbe bele nem szólhat. És van még egy akadálya a közigazga­tási bizottság fegyelmi eljárásának és ez az, hogy annak fegyelmi bíróságát, a szabadelvű párt egy konferenciája, tisztán önkormányzati közegekre bízta. Ez nem helyes és különösen az adóközegek­­feletti fegyelmi eljárást, ez esetben nehéz lenne reá bízni. Ezért kell azt eredeti szerkezetébe visszaállítni. Végre ott vannak az önkormányzati közegek, ezek adóügyben az adófelügyelő és közigazgatási bizottság alatt állanak, de itt az a nehézség, hogy meddig terjedjen ki az adófelügyelő fegyelmi hatósága és hogyan legyen ő fél és b­í­r­ó, még­pedig előadó bíró a közigazgatási bizottságban ? Mindez azt bizonyítja, hogy a fegyelmi ügyet sokkal részletesebben kell megoldani, mint a javas­latban van. Az adóbíráskodás, a kivetés elleni fe­­lebbezés és a kihágások büntetése feletti ha­tározatban áll. Tehát ez a polgárok jogaira vonatkozik. De már kifogytam a térből. Erről és egyebekről máskor. H. S. — A képviselőház pénzügyi bizottsága ma este tartott ülésében folytatta a közadók kezeléséről szóló törvény­­javaslat részletes tárgyalását. Az ülésen jelen volt Széll Kálmán pénzügyminiszter és M­á­r­f­f­y tanácsos. Következett a II. rész tárgyalása, mely az egye­nes adók kötéséről, könyveléséről,­­nyilvántartásáról, befizetéséről és elengedéséről szól. A 11. §. a kivető közegekről és azok hatáskö­réről szól. Vannak, kik az adóvégrehajtó községi közegéül a jegyzőn kívül a bírót is akarják alkalmazni s ellen­szenv nyilváníttatik a községi jegyző magános eljárása ellen. A miniszter ragaszkodik ahhoz, hogy a kivetési functiót egy egyén, a jegyző, felelősség mel­lett teljesítse s feleslegesnek tartja az aggályokat, mert az adótételeket amúgy is az elöljáróság állapítja meg. A bizottság a községi közegekhez a »községi adóhivatalokat« is fölveszi. A 12. §-ban a kivetés alapjai soroltatnak fel. Fölmerül azon indítvány, hogy az adófelügyelő javaslatai ne vétessenek föl. A miniszter hivat­kozik a 68. törvényre s kijelenti, hogy az alapul­vételt csak annyiban érti, a­mennyibe­n az adóbi­zottság elhatározásánál az adófelügyelő javaslata is tekintetbe vétetik. A bizottság tagjai igen élénk vitát indítnak meg, részint az adófelügyelő lehető túlkapásai, részint a fiskális szempont megóvása mellett. A bizottság a szöveget csak annyiban változtatja, hogy az adófel­ügyelőnek »az egyes bevallásokra vonatkozó javasla­tai« is alapul vétessenek. Wahrmann külön véleményt jelent be a »javaslat« szó elfogadása ellen. A 13. §. az adó­tárgyak összeírásának módját határozza meg, mely az adófelügyelő és hatósági kö­zeg felügyelete alatt történik. E §­nál azon indítvány történik, hogy a fel­ügyelet és ellenőrzés szavak mindenütt alkalmaztas­sanak s az ellenőrzés módját tartalmazó ,15. § köz­vetlenül a 13. után tétessék, így a 14. §. válik 15-ké. Az uj 15. §. a bevallás módozatait adja elő, mely szerint, a ki adóját be nem vallja, 1—50 írtig büntettetik meg. Ez ellen felhozatik, hogy e bünte­tés nem fogja kitűzött czélját elérni, ezért inditvá­­nyoztatott a büntetés kihagyása. A bizottság a szöveget elfogadja. Jövő ülés hétfőn 5 órakor lesz. — A képviselőház igazságügyi bi­zottsága ma d. u. 5 órakor tartott ülésében, me­lyen a kormány részéről Perczel Béla igazság­­ügymiszter volt jelen, folytatta és bevégezte a vég­rendeletek alakszerűségéről szóló­­javas­­lat tárgyalását. A tárgyalás a 29. §-nál vette kezdetét, mely tegnap függőben maradt. Hosszabb tárgyalás után felvétetett e §-ba azon intézkedés hogy a kedvezmé­nyezett végrendelet érvényes akkor is, ha az annak alapul szolgáló kivételes helyzet következtében az örökhagyó az 1868. LIV. t. sz. 523. §-ának c) pont­ja értelmében boltnak nyilvánittatik. (A nevezett c) pont így szól: Az eltűnt egyén boltnak csak úgy vélelmezhető, c) ha háborúban nehéz sebet kapott, vagy ha valamely hajón volt, midőn ez törést szenve­dett, vagy ha más módon halálveszélyben forgott s azóta három év már lefolyt.) A 30—31. §§., melyek a törvényes rokonok közti osztály módozatait megállapító és a hagyaték 10 százalékja erejéig terjedő hagyományok tekinte­tében kevesebb alakszerűséget kívánnak, — hosszabb vita után, melyben a bizottságnak majdnem minden tagja részt vett, kihagyattak. A 32. §. változta­tás nélkül elfogadtatott, — a külföldi végrendeletek és a végrendeletek visszavo­násának alakszerűségei külön fejezetben szabályoz­tatak. A 33—36. §§. azon változtatással fogadtattak el, hogy az eddigi­ szabályok értelmében letett, vagy egy év alatt közjegyzőhöz leteendő korábbi végren­deletek alaki kellékeire a törvénynek visszaható ereje ne legyen s hogy a törvény 1876. julius 1-én lépjen életbe. Ezzel a törvényjavaslat tárgyalása véget ért. A közelebbi ülés tárgya a váltótörvényjavaslat lesz. Az ülés ideje azonban még nem állapíttatott meg. — A kisbirtokosok földhitelegye­sülete ügyében tartandó enquete tárgyalásokra — mint értesülünk — több képviselő is meghivatott, köztük Kerkápoly Károly, Wahrmann Mór, Szath­­máry Károly, Somssich Pál, Nagy György stb. — Castelar Emil, a nagy spanyol hazafi, Párisból e hó­d­ ikéről a barcelonai és valenciai vá­lasztékhoz egy terjedelmes manifestumot intézett, me­lyet az alábbiakban annál örömestebb ismertetünk, mert Castelart köztársaságával együtt két rendbeli államcsíny a politikai küzdtérről leszorítván, már két éve teljesen visszavonult a politikától, művészeti és irodalmi tanulmányainak szentelte magát s csak most lép elő újból és kezdi meg ismét a küz­delmet, hol kénytelen volt félbeszakitni. A fenkölt szellemben írt manifestum lényegében ez: »Barátim! Elfogadom a mandátumot, melyet nekem felajállítatok, nem any­nyira a győzelemért, mint inkább magáért a küzde­lemért. Mindnyájatoknak jelszava ez legyen: az ur­nákhoz ! Jól tudom, mily nagy és nehéz lesz a küzde­lem. A sajtó rabszogaságban, a tartományok ostrom állapotban­ — a száműzetés, a törvényes és nem tör­vényes pártok között való különbségtétel — a nagy csapások, melyek ügyünket érték és a nagy elbátor­­talanodás, csöggedés, mely azokra következett, — mind­ez és sok más körülmény nagyon nehézzé te­­endi a küzdelmet és kérdésessé győzelmeteket. De ne feledjétek, hogy a mostani körülmények között első kötelességünk és kötelességünk nem lehet más, mint az, oda hatni, hogy a parlament tekintélye gyökeret verjen és megszilárduljon. Ennek hiá­nyából következett reánk minden sorscsapás. Ott, hol mindennapiak a kaszárnya-forradalmak, hol szuronyszegezve kergetik szét a nemzet képvise­letét, hol egy zászlóalj katonaság képes felfor­gatni egy egész állami rendet, ott, mondom , a szabadság meg nem szilárdulhat soha. A most jelzett tények alacsonyították le Európa szemé­ben nemzetünket, azok tették szerencsétlen hazán­kat Nyugat Európa Törökországává. Nem szabad csüggednetek! Ügyünk bukott ugyan, de csak pilla­natra,­­ ismét győzni fog az, a jövő a miénk, ez legmélyebb meggyőződésem! Ezért nem képzelek ve­szélyesebb tant ügyünk jövőjére nézve, mint a lemon­dást, a visszavonulást. Nézzétek a franczia demokratia amaz, bár nagyon kevés, de tántoríthatlan képvise­lőit, kik nem riadtak vissza bemenni a császárság törvényhozásába, ott küzdték az egyenetlen tusát s íme most az a párt ritka politikai érzéke, tapin­tata és összetartása által oly állapotot vívott ki a franczia nemzetnek, mely biztosítja neki a békés haladást és fejlődést. Nem szabad tehát csügged­netek ! Programmomat kéritek? Hiszen ismeritek azt különben is. Mindenki jól tudja, hogy mit képvisel­tem, mit képviselek és mit fogok képviselni ezentúl is. Követelem az emberi jogokat, alkotmányunk első czikkelyét, az átalános választási jogot, a teljes val­lásszabadságot minden következményeivel, az állami és nemzeti oktatást és az állam teljes függetlenségét az egyháztól. Programmomból életemben csak egy pontot húztam ki s ezt most teszem: e pont a foe­­deralismus. Keserű csalódások és kiábrándulá­sok vittek erre. Láttam, mily végzetes örvénybe so­dortatott hazám ezen elv félremagyaráztatása által, láttam 20 cantont föllázadni a haza egysége és in­tegritása ellen. Ezen elvről le kell mondanunk. Nem áldozom föl hazámat iskolámnak, de föláldozom isko­lámat hazámnak. A haza egysége és sérthetlensége a fő; a haza élete nem egy párté, nem egy szektáé, nem egy családé; a haza mindnyájunké, a haza élete a mi életünk, dicsősége a mi dicsőségünk, fénye a mi fényünk. — Midőn programmomból a jelzett pontot kihagyom, ezt kezemet szivemre téve cselekszem. Nem fogok tranzitálni soha a reactionáriusok­­kal, sem a szélső felforgatókkal. Mindkét párt nem annyira az anarchiára, mert ez csak futólagos, hanem inkább a gyalázatos despotizmusra vezet. Oda kell törekednünk minden erőnkkel, hogy véget vessünk a polgári háborúnak. Hazánkat jelenleg két gyászos polgári háború dúlja és sorvasztja. Az egyik északon, a másik Cuba szigetén. A­mi az utolsót illeti, a fegy­verek nem elégségesek annak leverésére : meg kell szüntetni a rabszolgaságot, véget kell vetni a katonai dictaturának és meg kell honositni a szabadságot . A „HON“ TÁRCZÁJA. Az élet komédiásai. Regény. Irta Jókai Mór. VII-dik KÖTET. Az én atyám. (108. Folytatás.) — Ez egy koporsó. Felelt a hajóskapitány. — Igen. De ólomkoporsó. Nem tudja ön, hogy az ólom mai napság hadi­sugárú ? — Nekem úgy lett feladva, mint koporsó. Egy előkelő magyar főur fekszik benne, kit Helgolandból haza szállítanak. — Ezt én h­ihetem is, nem is. — Itt van a családja, orvosa, kísérete, a kik mind bizonyitják. Azok valóban mind ott voltak már a fedélzeten s várták, hogy mi lesz ennek a kimenetele ? — Ezt látta ön előre , suga Rafaela Leonnak, odatapadva hozzá s karjába fogózva. — S ha úgy van is , mondá a hadnagy, azt csak nem képzelik önök, hogy én nyolcz tíz mázsa ólmot az orrom előtt behagyok csempészni Németor­szágba egy halott által ? A yacht kapitánya erre kijött a türelméből. — Tán csak nem kívánja ön, hogy a tengerbe dobjuk a holttestet a koporsósul ? viszonzá­s hozzá té­ve nyomatékkal: »ez egy igen előkelő férfiú volt!« Ez a szó tűzbe hozta a fiatal hadnagyot. — Ejd uram ! Mit akar ön ? Most, mikor a leg­derekabb férfiak ezrei rakásra hullanak a csatame­zőn, s urat, közvitézt egymásra dobálnak egy közös verembe ; mikor a legnemesebb férfiak hulláin a hollók osztoznak; a mikor hősök, hadvezérek, lángel­mék, és özvegy asszonyoknak egyetlen fiai beérik szá­zan egy fakereszttel; most, mikor hideg vérrel rúgják félre a koponyát, a­mi tegnap még egy félistené volt; — most azt kívánja ön, hogy sirassunk meg egy ma­gyar főurat, a­miért egy nyugodalmas halál után nem adatott neki más sít, mint a dicsőséges tengerfe­nék ? Hát egy rég vitorlavászon, egy ágyúgolyó, há­rom bucsúlövés, félárboczra felvont lobogó s tizen­két fonálnyi mélységű tengervíz nem elég temetési tisztesség­e a világ bármely herczegének? Leon érzé, hogy a leány keze reszket az övében. Hirtelen oda lépett a két értekező tengerész közzé. — Uram! — Uram! szólt a tengerészhadnagy is, udva­riasan meghajta magát s most Leonhoz beszélt. Vagy ha épen olyan erősen el vannak önök határoz­va, a magyar főurat hazája földének visszaadni, Hamburg már nem messze van, betakarhatják őt odáig kátrányos vászonba, ott vehetnek számára má­sik koporsót, s beletehetik abba. Azután más mód is van. Önöknek van orvosuk. Mi kölcsönzünk önök­nek mercurius corrosivust; van hajónkon elég; az orvos Hamburgig bebalzsamozhatja a hullát. — Istenem ! hangzott Rafaela reszketeg si­koltása. — Én elhiszem, mondá a hadnagy, hogy ebben a koporsóban egy hulla fekszik; az az önöké, azt elvihetik; hanem az ólom az enyim, azt én viszem el E szónál Leon egyszerre odalépett a koporsó elé s kirántva revolverét oldaltáskájából, haragtól megcsattanó hangon kiálta: »E koporsóban az én atyám fekszik ! A ki ráteszi a kezét, azt én főbelövöm. Leon a tengerész hadnagy homlokának irányzó pisztolyát, a hat tengerész katona pedig czélra kapta karabélyait mind ő ellene. A fiatal tengerész hadnagy előbb hátrafordult katonáihoz s azt mondá nekik: — A­­mig én nem vezénylek, addig maradjon mindenki karravetett fegyverrel. Azután nyugodtan belenézett a homlokának szegzett pisztoly csövébe s karjait összefonta és mo­solygott, mikor Leonhoz szólt. — Kár volna önért is, ifjú barátom, meg azért is, a­kit le fogna lőni. Becsületszavára mondja-e ön, hogy ebben a koporsóban önnek az atyja fekszik ? Leonnak erre a szóra reszketni kezdett a keze. Véve észre, hogy nagyon roszul czéloz oda a szem­közt állónak a két szeme közé. Zsibbadtan ereszté le karját a revolverrel. Mit feleljen erre a kérdésre? Azt felelte-e : »igen, ő az én atyám! Becsület­szavamra mondom!« Becsületszavát dobja-e oda egy- ,­nyi ember hallatára, a­ki mind tudni fogja, hogy nem I I mondott igazat. Zálogba tegye-e becsületszavát e I büszke hölgy hallatára, megbántva őt akkor, a mi­dőn megmenti ? Képtelenné tegye-e magát örökre e nő előtt becsületére hivatkozhatni ? Meg volt rendítve. E pillanatban oda rohant melléje Rafaela s megragadva mind­két kezével Leon karját, sietett be- i­lyette megfelelni­ . — Igen. Az ő atyja fekszik e koporsóban! És az én atyám! Mind­kettőnk becsületére mon­dom ! — Oly igazi bensőséggel, oly önkénytelenül el­árult hévvel mondá e szavakat, hogy Leont megren­­dité vele. A tengerész hadnagy nem lett volna franczia, ha e nyilatkozatot tökéletesen meg nem értette volna. Ez egy regény. S a regénynek még a hadviselés köze­­pett is megvannak a maga kiváltságos jogai. — Honneur au malheur! mondá. Kardjával üdvözölve a hölgyet, s katonáinak tisztelgést vezé­nyelt : visszaadta a kapitánynak iratait s elhagyta a fedélzetet. Ettől fogva Rafaela folyvást Leon karjába akasztott karral sétált a fedélzeten. Kísérői mosolyogva suttogtak egymás között. A herczeg csak úgy lehetett Leonnak atyja, ha a herczegnő Leonnak a menyaszszonya. Hamburgba még elég jókor érkezett meg a yacht, hogy a koporsót vasútra lehessen szállítani s külön vonattal Berlinig vinni. Ezen a vonalon nem sok vasúti nyomorúság jött eléjük. Berlinbe este későn érkeztek meg. Rafaela azt akarta, hogy ne is időzzenek tovább, mint a­mig az új különvonatot elő lehet állítani , de Leon azt ta­nácsolta, hogy jobb lesz az éjszakát Berlinben tölteni. — Én nem vagyok fáradt, mondá Rafaela. A valóságban pedig azért nem akart ott éjsza­­kázni, mert a Spree melletti Athenenek ekkor igen zajos éje volt. A város ki volt világítva a nagy dia­­dalbirre: örömzaj hangzott fel az utczákról s mind­ez nem illett Rafaela kedélyébe. — Pedig jobb lesz »önnek« kipihennie magát, itt szállunk meg a vasúthoz közel, a­hová nem hat a zaj. — Én tovább akarok menni! mondá Rafaela határozottan. — Engedjen meg, »herczegnő!«, de én nekem van itt halaszthatlan dolgom. Rafaela észrevette a »herczegnő« czimzésből,­­ hogy ő volt a hibás, megint elfeledő, hogy az utitár­sak között egyenlőség uralkodik s sietett hibáját helyre hozni. — Az változtat a helyzeten. Ha önnek van dol­ga, akkor itt maradunk. Leon azt is megmondta, hogy mi dolga van itt ? — A hadügyminiszterrel vagy helyettesével kell okvetlenül beszélnem ma. Rafaela belenyugodott. Hanem aztán elgondolkozott magában, mikor a magyarázatot kereste, s olyan igen közel találta, hogy még­is sajátszerű alkotású emberek ezek a dip­lomaták. Leon, ki ismeretessé lett a berlini udvari kö­rökben, nem futhat keresztül a fővároson a nélkül, hogy egy ilyen diadalnapon a maga üdvözletének adó­ját le ne rój­­a az illető köröknél s nem szolgál ment­ségéül az, hogy utazásának czélja egy halott haza­szállítása s egy gyászoló hölgy lovagias kisérése. Hát még midőn Leon megjelent előtte, hogy elbúcsúzzék s Rafaela meglátta rajta, hogy egészen bálnak van öltözve, fehér nyakkendő, fehér mellény, frakk, így mennek hadügyminisztert látogatni ? Leon olvasta a kérdést Rafaela szemében. — Az excellentiás urakat most otthon nem találom. A főváros tánczvigalmat rendezett a mai nap ünnepélyére, azok mind ott lesznek s ott kell őket felkeresnem. Tehát még bálba is megy ? Tánczoló kaczér­­kodó hölgyek közé ! S itt hagy azalatt egy gyá­szoló hölgyet, a ki — legalább is — gondjára van bízva. Az udvariasság bizony nagyon hidegvérű. Rafaela csak azért sem feküdt le. Meg akarta próbálni, hogyan esik az, mikor az otthon maradt nő vár arra, a­ki másutt jól mulat. Nem soká kellett várnia. Leon még éjfél előtt hazaérkezett. A­mint Leon megtudta a komornától azt, hogy Rafaela le sem feküdt, bejelentete magát nála. — Herczegnő! Ha úgy látja jónak. Minden kész a tovább utazásra. Rafaela beleegyezést inte fejével. Leon öt percz alatt útnak volt öltözve. Egy óra múlva az indóháznál voltak. A külön vonat gépe sütve volt, csak az előre­­jelzést kellett bevárni, hogy a mostani mozgalmas időkben valami vonat szemközt ne jöjjön rájuk. Leon ez alatt egy alvó­ kocsi-osztályt rendezte­tek be Rafaela és komornája számára s igen szépen­­ kérte, hogy engedjen magának időt a pihenésre. — Arra önnek még több szüksége van, mint nekem , mondá Rafaela; ön a múlt éjjel sem aludt semmit. — Én is aludni fogok a kocsiban , ígérte meg Leon. Ez azonban nem olyan éjszaka volt, a­melyiken az emberek azért ülnek fel azokra a tűzszemű ször­nyetegekre, hogy lelkeiket Istennek ajánlva, aludja­nak. A­míg a kettős vágányú vasutak tartottak, rö­vid időközökben rohantak el szembejövő vonatok, miket Rafaela az ablakon keresztül csak mint futó, dübörgő, rémképeket látott jönni és eltűnni. Azután pedig, hogy a vasút egyes vágányú maradt, egyre felébresztő a gép vészfütyölése s a rendelkező sze­mélyzet lármája. E zűrzavaros hangok között megismerő Leon hangját is. Kiváncsi volt rá, felnyita az ablakot és kihajolt rajta. Egy nagy kokolysza lapály (Moorland) köze­pett állt meg a vonat, a­hol semmi állomás nem lát­szott. Szomorú vidék. Fiatal vörös fenyő és lúczerdők ültetve a messze elterülő mocsáros homok rónára, miktől az ingovány vize, a mint visszatükrözte, még feketébbnek látszott. A vasút itt épen erős elhajlást tett délfelé s ez ivhajlaton látszott közelíteni egy égő veres szempár, egy éjjeli szörnyeteg. A gép egyre fütyölt. A szembejövő kettős tűz­­fény megállt , mire a távolból visszhangja kell a fü­tyülésnek. Annyit ki tudott venni Rafaela saját észlelete nyomán is, hogy egy előre nem jelezett vonat jött az övékével szemközt. Leont hallotta a távolban kiabálni. Azután megismerte a visszatérő alakját a ka­lauz lámpafényénél. Meg akarta tudni, hová ül be ? Az pedig egy utazó kocsiba sem ült, hanem felkapott a mozdonyvezető mellé a gépre. Leon az egész utat künn a gépen tette meg , hogy őt a baj­tól megőrizze. Rafaela aztán szive szerint megsajnálta őt s föltette magában, hogy a­mint legközelebb meg fog állni a vonat, behívja őt magához és nem bo­csátja ki. Ezen a jó szándékon aztán elaludt. Csak Drezdánál ébredt fel. (Folytatása következik.)

Next