A Hon, 1876. augusztus (14. évfolyam, 179-209. szám)

1876-08-02 / 180. szám

F yu-­yjM----------------186. szám, XIV. évfolyam. Kiadó-hivatal s Barátok-tere, Ath­enaeum-épü­let földszint. Előfizetési «Si.j: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt : 3 hónapra...........................................6 írt — ki 6 hónapra..........................’ . . . 12 » * Az esti kiadás postai különküldéséért. felü­lfizetés negyedévenkint. ... 1 * ’ Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számíttatik. Előfizetési felhívás XIV-dik évi tolyaroára. frfr­í nnnkr . Félévre................. 12 frt mid arai. . ...• t s Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre po­tai utalványokat kérünk használni,melyek bérmente­sítve tíz frtig csak 5, 10 frton felül pedig 10 krba kerül­nek. Az előfizetések a »HON« kiadó hivatala czim alatt Budapest,Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők A »Hon« kiadóhivatala. Reggeli kiadás. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Budapest, augusztus 1. Andrássy külügyi politikája. Külügyminiszter politikáját soh­a sem abból kell megítélni, a­mit mondo­k­, vagy az officiosusai szájába ad , hanem az eredmény­ből, a­mit elér. Andrássy külügyi politikájának eddigi eredménye az, hogy a keleti háború lokali­zálva van. S ez elég jó eredmény. Követhetett volna olyan politikát is, a­mi mellett most már egész Európa bele volna vonva a háborúba s legnagyobb mértékben mi magunk. Ezt mi nem kívántuk s úgy hiszszük, hogy igen sokan vannak mind Magyaror­szágon, mind Ausztriában, a­kik a vélemé­nyünket osztják.* * * A keleti háborúban tettleg részt venni, semmiféle constellátióban sem kedvező reánk nézve. Abba belemehetnénk vagy Oroszország mellett, vagy Oroszország ellen. Mind a két esetben győzhetünk is, veszthetünk is. Ha Oroszország mellett harczolunk és győzünk, szétdaraboljuk a török birodal­mat, kapunk belőle egy pár darabot magunk­nak, a­minek megtartása nem csak Magyar­­ország belpolitikájának, állami megszilárdu­lásának lesz örök akadálya, de az egész osz­trák-magyar alkotmányos kifejlődésnek, és különösen financziás rendbehozásának állandó veszedelme. Ha pedig Oroszország mellett h­arczolva, az ellenkoalitió nagyhatalmai által megve­retünk, akkor végképen el vagyunk vesz­ve, Ausztria ép úgy, mint Magyarország, minden kilátás nélkül valaha újraszülethetni. Ha viszont Oroszország ellen me­gyünk a keleti háborúba, ez oly erőknek el­­pazarlását föltételezi, a­miknek máshova for­dítására igen nagy szüksége van az osztrák­­magyar monarchiának, s egy Oroszország el­len kezdett háborúban akár győzünk, akár vesztünk, az eredmény az, hogy a monar­chiának egy tartományáról, a legsympathi­­kusabb, a legszükségesebb Galicziáról le kell mondania. E szerint a bábomnak mind a négy féle eshetősége okvetlenül az osztrák - magyar monarchia kárával végződnék. Hogy nagyon sokan vannak, a­kik ezzel a kárral nem törődnek, azt jól tudjuk , de sze­rencsére a döntő körökben ennek teljes tuda­tával bírnak. Mi történhetik, ha a háború lokalizálva marad ? Valószínű, hogy a török seregek össze­zúzzák a szerb táborokat s akkor azután ők diktálják a békeföltételeket a fejedelemségek­nek oly módon, hogy a béke hosszú időre biz­tosítva legyen. Ezt megtehetik monarchiánk mostani külügyi politikája mellett. Még valószínűbb, hogy a török diploma­ták, a­kik igen eszes államférfiak, tovább is folytatják ezt a hadviselési rendszert, mely az európai olvasó­közönségre nézve ugyan na­gyon unalmas, de a szerb hadipártra nézve a legveszedelmesebb, hogy a törökök mindenütt túlnyomó haderővel szorítják vissza ellenfe­lüket a saját határai közé, de sehol sem te­szik tönkre eldöntő ütközetben, s a­helyett, hogy a földre sújtott segélykiáltása lármázza fel Európában a harczi elemeket, elvárják, míg a tehetetlenség érzete otthon buktatja meg a szerb hadipártot. S ez egy igen ravasz és ügyes politika. A támadó Szerbia minden ponton defensivára van szorítva, azt már is látja, hogy fényes sikert nem tud kivívni,­­ aztán Szerbiában is vannak okos emberek, és lesznek még olyanok, a­kik megokosulnak ; talán bevégezik a háborút, a­nélkül, hogy igazán háborúsuk lett volna. S aztán rajta lesznek, hogy az államügyek vezetését többé a kezükből ki ne ejtsék s élnek azontúl is tisztességesen és fejlődnek békében. Ehhez is csak gratulálni fog monarchiánk mostani külügyi politikája mellett. Ha pedig az következnék be, a­mi nem nagyon valószínű ugyan, hogy a fölkelő tar­tományoknak sikerülne a török seregeket ki­szorítani ; tán egy geniális hadvezér működé­se, vagy egy óriási hőstett, vagy a török had­vezérek valami nagyszerű ügyetlensége foly­tán ; a magyar-osztrák monarchia külpoliti­kája akkor sem lehetne más, mint az exigen­­tiák számbavétele s saját létérdekeinek szem előtt tartása mellett az európai concertben az eddigi állami egyensúlynak föntartására tö­rekvés, s aztán a szomszéd államokkal becsüle­tes szomszédi és keresk. összeköttetés föntartása s önérdekéből azok kulturális és financziális kifejlődésének előmozdítása , de semmiesetre sem a megosztozás a beteg ember levágott tagjain, és még kevésbé Európa valamennyi ágyújának Konstantinápoly előtti találkozás­ra való felhívása.* Hogy monarchiánk külpolitikája mind­ezen eshetőségekre nézve korrekt állást tar­tott fen, azt bizonyítja a tényleges helyzet. A semlegesség fentartása ellen egyik félnek sem lehet panasza , vagy mind a ket­tőnek egyforma panasza lehet. A klekki kikötő elzáratását egy órával megelőzte a szerb-magyar határ elzárása s a szerb háborúban részvevésre izgatásnak szi­gorú megszüntetése Magyarországon. Her­­metire nem tudjuk a határt elzárni, hanem hogy tömeges csapatszállítás, had­szerek szolgáltatása részünkről az egyik félnek,v úgy mint a másik félnek meg van akadályozva, azt ellenkező adattal meg nem c­áfolta senki, s ha tud rá adatot, följe­lentheti, s a mulasztás meg lesz torolva. Szintúgy Oroszország részéről sem történik se emberben, se hadiszerben tömeges se­gélyezés s hogy egyes orosz tábornokok és katonai kalandorok részvéte mit használt a szerbeknek, s a hírlapokban kürtött pénzse­gély mily dimensiókat.­­ ott föl ? arról a szer­­bek maguk beszélhetnének legtöbbet. De mi inkább azt halljuk, hogy nagyon panaszkod­nak, mint azt, hogy nagyon dicsekednének. * Andrássy külpolitikáját hírlapjaink min­den oldalról megrovogatják. Ez nem baj. Nemzetünk valóságos érzületét fejezik ki benne. De baj volna az, ha támadna valaki, a­ki a­zt hinné, hogy ha ő Andrássy politikájá­val ellenkezőt fog megkezdeni, az még átalánosabban meg nem lesz támadva a köz­vélemény által. Annyira nincs nálunk fölhe­­vülve a közérzület, hogy számbavehető nagy része az országnak óhajtana fegyve­res kézzel külbeavatkozás útján elintézni olyan kérdéseket, a­miknek forrongása m­i­n­­denkire nézve kellemetlen ugyan, de a miknek elcsillapítása és rendbehozatala idő­­benn és békés után is elérhető. Hogy védelmi h­arczra Magyarország egy maga is mily gyorsan, mily hatalmas erőt tud kifejteni ? az tudva van, — hanem hogy támadó harczra Ausztria és Magyarország egyesülten is mennyire nem bírnak mennyei küldetéssel, azt az illetők szintén f­ölj­egyez­hették volna ma­guknak. Jókai Mór. — A bank­szervezetről az a hír merült fel nemrég a lapokban, hogy a két kormány által megállapított új Organismus nem 1877. január 1-én, hanem csak 1878-ban léphet életbe. A »B. C.« arról értesül, hogy a magyar kormány azon van, mi­kép a bankszervezet minden esetre még 1877. jan. 1-én életbe lépjen. Kétségtelen, hogy léteznek erre nézve apróbb nehézségek, de Széll arra törekszik, hogy a vám- és kereskedő­szerződésnek, valamint a bankügynek s az újból megállapítandó kuotaviszonynak egyszerre le­járó határidő megállapítását eszközölje ki. Valószínű, hogy Bécsben bizonyos körök még szeretnék a bank­ügyi statusquot egy évig föntartani, ebből azonban még épen nem következik, hogy e kívánság teljesülni is fog. * * Budapest, 1876. Szerda, aug. 2. Szerk­essetés­i iroda s Barátok­ tere, Athenaeum-éntétel-A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Tények és következtetések a keleti kérdésben.*) Igen tisztelt szerkesztő úr! Nem akarom becses lapja hasábjait med­dő polémiával tölteni meg Sz. Gy. ar tegnapi megjegyzéseire. Nem kardoskodási,nem újat mondá­­si ösztön adja kezembe a tollat. Valami egé­szen újat mondani nem akartam. Csak enge­­delmet akartam kérni arra, hogy eltérő nézeteimet közölhessem. Nézetem pedig eltér legtöbb írótársaimétól a keleti ügyekben, kü­lönben Sz. Gy. úr nem mesterkedett volna, minden pontját czáfolni, mindamellett, hogy a felhozott tényállást elismeri. Minden czáfolni akaró ellenvetés daczá­ra elégtétel nekem az, hogy ha az ügy va­lódi állásáról adott rövid vázlatom Ilis­nek van elismerve. Abból minden elfogulat­lan s helyes logikájú ember tud aztán követ­keztetni. — Igen örvendenék rajta, hogy ha Szerbia, Bosznia, Dalmatia viszonyait, törté­nelmét s geographiai, felekezeti, politikai és nemzetgazdasági viszonyait legalább annyira tanulmányozta volna mindenki, mint magam már évekkel ennek elő­tte. De ha sokan jóval többet tudnak is ezen szakban, mint én, úgy látszik, némelyek kevésre becsülik ezen tudo­mányokat, — vagy nem bíznak benne — annyi bizonyos, hogy nem különböztetik meg eléggé, mi az ama viszonyokban, a­min sem külső, sem belső háború lényegesen változ­tatni nem képes. A­­ szerkesztőség szives volt a mult hó elsőbb szakában egy czikkemet tenni közzé, melyben Bosznia és Herczegovina némely olyan viszonyait ismertettem, melyeken a kard nem segíthet, s azzal fejeztem be, hogy gr. Andrássy múlt deczemberi javaslata lé­nyegében el nem avulhat a háború által. Mi­helyt a béke helyreáll, ez, vagy hozzá valami nagyon hasonló, képes csak javulni az állapo­ton. Sajnálom, hogy Sz. Gy. úr a tények lo­gikáját ebben ignorálja. Sajnálom azt is, hogy hírlapirodalmunk mindjárt kezdetben éles pártállást foglalt a vitában, é­s azután ezen hírlapcsinálta zajt a közvélemény csalhatatlan jelének vette. Jobb lett vala közérzületet mondani közvélemény helyett. Mert inkább érzületi, mint elfogulatlanul számító politikának lá­tom. — Ez ellenében s a magam igazolására méltóztassék jogot engedni nekem kimonda­nom, hogy ha önök a mi közérzületünkre hi­vatkoznak, Európa közvéleménye, nem csu­pán Moszkvában, hanem Berlinben és Lon­donban rászólólag nyilatkozik a mi sajtónk magatartásáról. Nem lehet benne kétség, hogy a­mennyiben Francziaországban ismerik saj­tónkat, hasonló a vélemény. Mikor ennyi egy­mástól egészen különböző felfogású, vagy — ha úgy tetszik — érdekű közvélemény eltér a miénktől, egy kissé gondolkodóba eshetik már az ember, ha az én jóval korábban meg­jelent magyar intésem épen semmisnek véte­­­tett is. Megvallom, elejétől fogva nem bírtam felfogni, micsoda nagy veszedelem volna ránk nézve az, ha a mostani török-szerb párbajban akár egyik, akár másik győz , mikép fenye­gethetné Magyarországot egy, Boszniával egyesülendő Szerbia, ha Montenegrót ráadá­sul hozzá­veszszük i­s. Két üres zsákot, ha összekötünk, lesz belőle egy üres áltatvető. Az az egyesülés gyenge lábon állana még béke­időn is. Szerbiában nincs semmi rendje és szabálya a trón betöltésének. A trón fö­lötti viszályok, melyek a jóakaró (?) külső befolyásnak s néha tán idegen pénznek is tág rést nyitnak, minduntalan halálos krízisnek tennék ki azon fél egyesülést. S háború ese­tén miben állana erejök? A szerb és bosnyák, mint ellenség jó guerilla a maga hegyei közt. De jöjjön csak át a Száván a síkra, — bizonyos, hogy kevés fogná megtalálni a révet, melyen át jött. Mi pedig a Morava, Drina, Bosna, Verbász, Un­na völgyén északról , a Zermagna, Csetina, Narenta völgyén nyugatról, a dalmát tenger felől nyitva találjuk ezen tartományokat. És ha egyszer elfoglaltuk, semmiféle k­ül­ha­talmasság hozzájuk nem férhet, ha csak nem Magyarországon keresztül. •­ Ezt merem állítni, annak daczára, hogy valamelyik helybeli lapban, (elfelejtettem, német volt-e vagy magyar) azt az elhajított sulykot találtam, mintha Ausztria-Magyaror­­szág, ha valaha meghódítná is Boszniát, azt megtartani képes nem volna, holott ily elfog­lalás esetében, biztosabban megtartható pro­vinciánk, egy sem volna ezen délieknél. Azonban szerintem is kár volna most ily foglalásra törekedni. De az indokokban itt is eltérő nézetben kell lennem az eddig általam olvasottaktól. Igen jó, hogy Bosznia megszállásának s esetleg elfoglalásának eszméje külföldi lapok­ban pengettetik most. Ily messzebb jövőben bekövetkezhető eventualitást magam 1867 előtt a »Pesti Napló«-ban s azután a »Reform«-ban fejte­gettem — kivált Dalmáczia, s vele adriai tengermellékünk teljes biztosítása és vasúti összeköttetéseink érdekében. De ezúttal nem érintettem a kérdés ezen fontos oldalát. Egy külföldi lap pengette azt közelebbről. Lehe­tetlen is, hogy a térképre és a históriába te­kintve (bocsánat, de ha volna olyan, a­ki po­litikus létére a históriát fitymálná, azt nem tartanám egyébnek, mint politikus csizma­diának) azonnal fel ne tűnjék neki, mily lé­nyeges a bosznia-herczegovinai terület Dal­­matiának mind kereskedésére, mind hadi biz­­tonlétére nézve. S miért nem kell Bosznia most journa­­listikánknak, ha kínálva kínálnák is? — Azt mondják, azért, mert ily annexió­val a szláv elem, melyből így is elég van a jóból, túlsúlyra kapna. Szerintem itt egy eszmezavar vegyül a dologba. Mert ha Boszniát — példáu­l — ránk erőltetnék is, mulhatlan volna-e azt an­­nectálni? — A história megmutatta az utat, mit kell vele csinálni : maradjon külön fejedelemség, vagy akár királyság, mint Nagy Lajos idejében. Mi nem költünk rá, nem hív­juk parlamentünkbe, — csak souzerain jogot tartunk fen, — a magyar király nevezvén ki a fejedelmet. — Némely adó és a vasúti ösz­­szeköttetések fölötti rendelkezéssel stb. lenne elismerve a souzerain jog. Ebből is látni, hogy az annexión kívül lennének más külformák is oly módon ren­dezni Bosznia ügyeit, a mint nekünk legke­vésbé alkalmatlan, s leginkább megfelel ér­dekeinknek. Egyéb az, mi miatt most, úgy látszik, nem volna tanácsos ilyenféle terjeszkedés, s­­ha mindjárt Török- és Angolország bele­egyeznék is, mi, kivált az előbbié, nem való­­színű. Másutt van a dolog kényes oldala. Mert ugyanis, ha már Romániában egy porosz herczeg, Boszniában valamelyik fönséges fő­­herczegünk uralkodnék, — nem követelné-e az orosz is, hogy Szerbiában vagy Bulgáriá­ *) Közöljük e czikket is, — de föntartjuk magunk­nak, hogy arra — mihelyt terünk engedi — észrevétele­inket megtegyük. A „HON“ TARCZAJA.___ Piros, mint a rózsa. Angol regény a »Cometh up as a flower« szerzőjétől. Első kötet. (18. Folytatás.) XII. A kific­amitott lábnak rendesen igen hosszú időre van szüksége, mig teljesen meggyógyul. Eszter lába azonban igen kevéssé volt megsérülve s igy alig egy heti fekvés után felgyógyult s e hét alatt kényel­mes pamlagon feküdt a könyvtár ablakainál, hová a resedák folytonosan kedves s erős illatot árasztottak kegyes vendégüknek. Ha Miss Blessington akarata történt volna meg, a pamlagot az emeletre vitték vol­na s itt a betegnek, egy szenvedélyes betegápoló leány felügyelete alatt, csendben s nyugalomban lehetett volna maradnia. Miss Blessington őszintén óhajtván az ő felgyógyulását, komolyan törekedett arra, hogy az ifjú beteg az emeleti kellemes s csendes magány­ban helyeztessék el. Azonban az »ifjú beteg,« kinek oly sajátságos észjárása volt, egyenesen azt kérte, hogy vigyék le őt, s a házi urfi, habár már nem is oly nagyon ifjú s nem is nagyon veszélyes gondolko­­zású, szintén azt kívánta, hogy hozzák őt le. Miután kettő mégis csak erősebb, mint egy, e pontra nézve csakhamar befejeződött a küzdelem. »Készen van Miss Craven a lejövetelre ?« kér­­de St. John egy reggel, Miss Blessingtonhoz intézve kérdését, ki a reggeli után mellette állott. »Valóban nem tudom, St. John !« »Jól van.« A leány mesterkélten köhögött s szokott ked­ves mosolyával igy szólt : »Miss Cravennek talán nem is igen tetszenék a meggyógyulás . « »Nem értem, hogy lehet ilyesmit mondani« fe­lesé St. John felvéve 2, »Pall Mall«-t. »Hátha mégis ?« mondá a leány bizonyos ké­telkedéssel. »Annyi bizonyos, hogy mégis csak jobb az em­bernek saját két lábán járni. Nem sok ember teszi meg azt, mit Cleopatra, hogy az utczán mutogassa betegségét. Van-e kegyednek valami oka arra, hogy Miss Cravenről ily sajátságos gondolkodásmódot föl­tételezzen ?« »Nem, hanem ő valósággal beteg s hogy úgy ápoljanak valakit, mint ezt ön szokta tenni szokott jóindulatában s gyöngéd érzelmével a betegek és nyomorultak iránt, ez bizonnyal épen oly kedves do­log, mint a minő újdonsági zamatja van.« »Én tehát csodálatosan jóindulatú vagyok, nemde ?« mondá az ifjú mosolyogva a maga előtt tartott »Pall Mall« mögött. »Tehát az én helyemben száz közül egy sem tenné meg ugyanazt ?« A leány elhallgatott , gyanakodott, hogy kine­vetik, habár nem volt biztos felőle, de ezen gyanú érzelme is elfojtotta hangját. »Nos, Conny, épen most kezdett be egy mon­datba, melyet nem fejezett be. Tehát csakugyan nem szeretné Miss Craven, hogy meggyógyuljon — s miért nem ?« »Ha valóban azt akarná, Miss Craven, hogy meggyógyuljon, azt hiszem, hogy igyekeznék csende­sen feküdni az emeleten s nem hordoztatná magát folyvást egyik helyről a másikra ; ez az a­mit mon­dani akartam.« »Sajnálom, hogy oly vadállatnak képzel en­gem, ki oly irtózatos gyorsasággal rohanok fel s alá, hogy ez által őt veszélynek teszem ki.« Miss Blessington szomorúan fordult el. »Csodálom, hogy e leány annyira fárasztja önt, hogy örökösen karjában hordatja magát.« »Ő bizonnyal tudja, hogy ezen fáradság nekem gyönyörűséget okoz.« »De egész fél napon át folyvást az ön karjai közt lenni a lépcsőkön s folyósokon.« »Oh mily irtózatos erkölcstelenség! — maga a vétek járkál Felton folyóséin az én képemben, mi­dőn egy szegény sánta gyermeket hordok, ki nem ké­pes maga járni !« »Gyönyörűséget okoz önnek« mondá Constance, visszatérve a férfi előbbi szavaira,« de aligha neki is. Minő érzelem lehet az, hogy mint valami áru cso­magot hordja egy egészen idegen, mint ön! Ha még testvére lenne, megengedem, az egészen más volna.« »Ha testvére lennék, az egészen más volna« mondá Gerard nyájasan. A szavak épen azok voltak, miket Miss Bles­sington használt, azonban az új hangsúlyozás által e szavak egészen ellentett érzelmet nyertek. »Ön jó akaratúlag hiszi ezt, nem kételkedem, de nem tudom, nem értik-e félre az ön szívességét !« »De hogyan lehetne azt félreérteni?« »Ön ma reggel igen nehéz felfogású, St. John« »Én mindig ilyen vagyok az ily időben ; az esti lámpának kell világot nyújtani az én érzelmemnek is. Legyen kegyes gyengeségeim iránt s magyarázza ki magát; én figyelni fogok.« »Az én nézetem elég világos, azt hiszem« vá­­laszolá a leány úrnői méltóságos magatartással. »Ha Ön a leányt eredeti visszavonultságában hagyta vol­na, minden igen jó lenne ; de felvenni s ismét el­ejteni. —« »Mint valami forró gesztenyét?« »Ah ! — Felvenni s ismét elejteni helytelen mulatság.« »Igen helytelen.« »S ha elejti —« »Szó szerint vagy képletesen érti ezt ? — a kőpadlóra vagy jó indulatomból ejteni ki ?« »Ha elejti« — folytatá a leány nem ügyelve a félbeszakításra. »Jól van, hát mi lesz akkor?« kérdé az ifjú, letéve a hírlapot s bizonyos önmegelégedést mutató arczat felé fordítva — »Elejtetni átalam ! minő ret­tenetes csapás ! Eddig, Conny, a kegyetek neme gyakrabban használta irányomban az »elejt« szó cse­lekvő, mint szenvedő alakját.« »Ostobaság!« kiálta fel a nő haragosan »ez azon büszkeség, mely az alázatosságot majmolja. Va­lóban oly sok figyelem, a­mennyivel ön e leányt el­halmozza, teljesen elegendő, hogy elbolondítsa, miu­tán eddig valószínűleg senki sem hizelgett neki, ha­csak néhány welsh barompásztor nem ; s ha ön el­ejti­k.« »Ha én elejtem« válaszol, a férfi türelmetle­nül kifáradva e phrasis gyakori ismétlődése által »akkor sem lesz e leány rosszabb, mint az előtt volt, midőn ezen szerencsétlenség még nem érte—« Eszter egész napon át csendes magábavonult­­ságban feküdt a pamlagon s ki-ki nézett a kertbe, hol a szökőkutnál négy bronz delphin folyvást vizet öntött ki az őszi napfényen ; lapozgatott Owen Mere­dith újabb költeményeiben ; be-be nézett olykor az uj Magazin vagy regény fel sem vágott lapjai közé s e mellett folyvást leste az ebéd idejét, midőn St. Joh­n napi foglalkozásai vagy mulatsága után bejön s a passiv mulatás activ gyönyörűséggé változik. Eszter, mint tudjuk, nagyon felületesen érin­tette balesetét jegyeséhez irt levelében ; a mennyire őt ismerte, igen aggódott rajta, hogy ha megtudná baját, azonnal vasútra ülne s azon nem várt gyö­nyörben részesítené őt, hogy egyszer megjelenne Bel­­tonban — azon durva vadászöltönyben, melynek ujjai mindég igen kicsinyek voltak az ő hosszú kar­jának s azon patkóit, csikorgó naullai csizmákban, melyeket rendesen hordott. Oh! ha St. John meg­látná ezen csizmákat ! Már csak e gondolatára is hi­deg verejték hullott le arczára. St. John, igaz, hogy nem dandy, azonban a divatos czipek reá nézve már csaknem oly nélkülözhetlenek voltak, mint a kés és villa az evésre s az ágy a lefekvésre. Azon nap délutánján, midőn az előbb említett rövid társalgás történt, St. John és atyja két ellen­kező irányból jőve csaknem ugyanazon perezben léptek be a könyvtárba. Két sárgaruhás szolgáló épen ekkor tette le a b­eát egy kis asztalra. St. Johnnak sem keztyűje, sem nyakkendője nem volt; barna napsütött melle negligében volt, mint rende­sen oly emberek, kik a kertben kényelmesen akar­nak sétálni. A férfi könnyű cziczomátlan mindennapi ruhá­jában valódi ember, de a feszes cztezomázott divatos ruhákban csak kis, sima s merev alak Noé bárká­jából. »Megint nyalakodnak !« mondá a családfő igen bosszankodva. »Soha sem jöhetek ezen szobába akár nappal, akár éjjel, a­nélkül, hogy a nőket ne látnám b­eázni. Ugyan az ördögben, ha szomjasok vagytok, miért nem isztok sört vagy vizet, a helyett, hogy ily zagyvalékkal elrontjátok gyomrotokat ?« Ezen udvarias beszédet a társaság részéről hallgatás követte. Sir Thomas rendesen hallgatást idézett elő ; ő is tudta azt félig meddig, hogy belép­tekor a szót is félbeszakítják s a nevetést elnyomják, azonban ez a hatás még tetszett neki. »Önök egész napon át a kályha mellett ülnek ezen romlott levegőben« folytatá, hangos, erőteljes szóval »s megrontják emésztésüket a meleg tdeával s azután csodálkoznak rajta, hogy oly halvány ar­­czuak, s nem oly pirosak, mint nagyanyáik voltak. »Hiszem« mondá St. John haragosan »az úr­nők talán nem is ütköznek meg Sir Thomas követ­keztetésén ; talán nem is egészen oly halvány az ő arczuk sem, mint ön oly udvariasan állítja.« S míg beszélt, szemei akaratlanul az idegen ifjú leány gyönyörű, fénylő piros gyermekarczán pi­hentek,­ »Én nem bánom, ha halvány arczunak monda­nak is« jegyző meg Eszter lassú nevetéssel »Julia is az volt s neki mondá atyja, »Eredj előlem, te hal­vány kéim !« »Ezen atya valószínűleg Sir Thomas egyik előde volt apai ágon, nemde ?« mondá az ifjú, meg­állva a leány előtt s suttogó hangon szólva hozzá. Constance látva, hogy oly bizalmasan s oly örömmel suttognak egymásnak, meglepetve kellemet­len tekintetet vetett az ifjúra, mit Gerard észrevévén rögtön felé fordult. »Mit csinál, Conny?« »Erszényt.« »Ugy­e bár, nekem ? Kegyed szokott gondos­ságánál fogva megemlékezett arról, hogy az én szü­letésnapom a jövő héten lesz, s egy kis meglepetést készít számomra. Jól van, habár egy kissé korán fe­deztem fel is, nem fogok kevésbé meglepetve lenni, mint máskor, midőn ajándékot kapok. »De nem az ön számára készítem, St. John, ha­nem a bazár számára« » A bazár számára !« ismétlő az ifjú, egy kissé meglepetve »Az utóbbi hónapokban kegyed folyvást csak a bazárra gondol ; sem nem eszik, sem nem alszik, nem beszél, nem hall semmit, ha az nincs összekötte­tésben a bazárral« »Bazár! Humbug!« mormogott Sir Thomas, felkelve s az ajtó felé menve »Egy csoport hiú, asz­­szony össze­áll, hogy h­ngy rongyait eladja egymás­nak s bolondot csináljanak magukból« (Folytatás­ következik.) 4* 1

Next