A Hon, 1876. augusztus (14. évfolyam, 179-209. szám)
1876-08-02 / 180. szám
F yu-yjM----------------186. szám, XIV. évfolyam. Kiadó-hivatal s Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési «Si.j: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt : 3 hónapra...........................................6 írt — ki 6 hónapra..........................’ . . . 12 » * Az esti kiadás postai különküldéséért. felülfizetés negyedévenkint. ... 1 * ’ Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Előfizetési felhívás XIV-dik évi tolyaroára. frfrí nnnkr . Félévre................. 12 frt mid arai. . ...• t s Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre potai utalványokat kérünk használni,melyek bérmentesítve tíz frtig csak 5, 10 frton felül pedig 10 krba kerülnek. Az előfizetések a »HON« kiadó hivatala czim alatt Budapest,Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők A »Hon« kiadóhivatala. Reggeli kiadás. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Budapest, augusztus 1. Andrássy külügyi politikája. Külügyminiszter politikáját soha sem abból kell megítélni, amit mondok, vagy az officiosusai szájába ad , hanem az eredményből, amit elér. Andrássy külügyi politikájának eddigi eredménye az, hogy a keleti háború lokalizálva van. S ez elég jó eredmény. Követhetett volna olyan politikát is, ami mellett most már egész Európa bele volna vonva a háborúba s legnagyobb mértékben mi magunk. Ezt mi nem kívántuk s úgy hiszszük, hogy igen sokan vannak mind Magyarországon, mind Ausztriában, akik a véleményünket osztják.* * * A keleti háborúban tettleg részt venni, semmiféle constellátióban sem kedvező reánk nézve. Abba belemehetnénk vagy Oroszország mellett, vagy Oroszország ellen. Mind a két esetben győzhetünk is, veszthetünk is. Ha Oroszország mellett harczolunk és győzünk, szétdaraboljuk a török birodalmat, kapunk belőle egy pár darabot magunknak, aminek megtartása nem csak Magyarország belpolitikájának, állami megszilárdulásának lesz örök akadálya, de az egész osztrák-magyar alkotmányos kifejlődésnek, és különösen financziás rendbehozásának állandó veszedelme. Ha pedig Oroszország mellett harczolva, az ellenkoalitió nagyhatalmai által megveretünk, akkor végképen el vagyunk veszve, Ausztria ép úgy, mint Magyarország, minden kilátás nélkül valaha újraszülethetni. Ha viszont Oroszország ellen megyünk a keleti háborúba, ez oly erőknek elpazarlását föltételezi, amiknek máshova fordítására igen nagy szüksége van az osztrákmagyar monarchiának, s egy Oroszország ellen kezdett háborúban akár győzünk, akár vesztünk, az eredmény az, hogy a monarchiának egy tartományáról, a legsympathikusabb, a legszükségesebb Galicziáról le kell mondania. E szerint a bábomnak mind a négy féle eshetősége okvetlenül az osztrák - magyar monarchia kárával végződnék. Hogy nagyon sokan vannak, akik ezzel a kárral nem törődnek, azt jól tudjuk , de szerencsére a döntő körökben ennek teljes tudatával bírnak. Mi történhetik, ha a háború lokalizálva marad ? Valószínű, hogy a török seregek összezúzzák a szerb táborokat s akkor azután ők diktálják a békeföltételeket a fejedelemségeknek oly módon, hogy a béke hosszú időre biztosítva legyen. Ezt megtehetik monarchiánk mostani külügyi politikája mellett. Még valószínűbb, hogy a török diplomaták, akik igen eszes államférfiak, tovább is folytatják ezt a hadviselési rendszert, mely az európai olvasóközönségre nézve ugyan nagyon unalmas, de a szerb hadipártra nézve a legveszedelmesebb, hogy a törökök mindenütt túlnyomó haderővel szorítják vissza ellenfelüket a saját határai közé, de sehol sem teszik tönkre eldöntő ütközetben, s ahelyett, hogy a földre sújtott segélykiáltása lármázza fel Európában a harczi elemeket, elvárják, míg a tehetetlenség érzete otthon buktatja meg a szerb hadipártot. S ez egy igen ravasz és ügyes politika. A támadó Szerbia minden ponton defensivára van szorítva, azt már is látja, hogy fényes sikert nem tud kivívni, aztán Szerbiában is vannak okos emberek, és lesznek még olyanok, akik megokosulnak ; talán bevégezik a háborút, anélkül, hogy igazán háborúsuk lett volna. S aztán rajta lesznek, hogy az államügyek vezetését többé a kezükből ki ne ejtsék s élnek azontúl is tisztességesen és fejlődnek békében. Ehhez is csak gratulálni fog monarchiánk mostani külügyi politikája mellett. Ha pedig az következnék be, ami nem nagyon valószínű ugyan, hogy a fölkelő tartományoknak sikerülne a török seregeket kiszorítani ; tán egy geniális hadvezér működése, vagy egy óriási hőstett, vagy a török hadvezérek valami nagyszerű ügyetlensége folytán ; a magyar-osztrák monarchia külpolitikája akkor sem lehetne más, mint az exigentiák számbavétele s saját létérdekeinek szem előtt tartása mellett az európai concertben az eddigi állami egyensúlynak föntartására törekvés, s aztán a szomszéd államokkal becsületes szomszédi és keresk. összeköttetés föntartása s önérdekéből azok kulturális és financziális kifejlődésének előmozdítása , de semmiesetre sem a megosztozás a beteg ember levágott tagjain, és még kevésbé Európa valamennyi ágyújának Konstantinápoly előtti találkozásra való felhívása.* Hogy monarchiánk külpolitikája mindezen eshetőségekre nézve korrekt állást tartott fen, azt bizonyítja a tényleges helyzet. A semlegesség fentartása ellen egyik félnek sem lehet panasza , vagy mind a kettőnek egyforma panasza lehet. A klekki kikötő elzáratását egy órával megelőzte a szerb-magyar határ elzárása s a szerb háborúban részvevésre izgatásnak szigorú megszüntetése Magyarországon. Hermetire nem tudjuk a határt elzárni, hanem hogy tömeges csapatszállítás, hadszerek szolgáltatása részünkről az egyik félnek,v úgy mint a másik félnek meg van akadályozva, azt ellenkező adattal meg nem cáfolta senki, s ha tud rá adatot, följelentheti, s a mulasztás meg lesz torolva. Szintúgy Oroszország részéről sem történik se emberben, se hadiszerben tömeges segélyezés s hogy egyes orosz tábornokok és katonai kalandorok részvéte mit használt a szerbeknek, s a hírlapokban kürtött pénzsegély mily dimensiókat. ott föl ? arról a szerbek maguk beszélhetnének legtöbbet. De mi inkább azt halljuk, hogy nagyon panaszkodnak, mint azt, hogy nagyon dicsekednének. * Andrássy külpolitikáját hírlapjaink minden oldalról megrovogatják. Ez nem baj. Nemzetünk valóságos érzületét fejezik ki benne. De baj volna az, ha támadna valaki, aki azt hinné, hogy ha ő Andrássy politikájával ellenkezőt fog megkezdeni, az még átalánosabban meg nem lesz támadva a közvélemény által. Annyira nincs nálunk fölhevülve a közérzület, hogy számbavehető nagy része az országnak óhajtana fegyveres kézzel külbeavatkozás útján elintézni olyan kérdéseket, amiknek forrongása mindenkire nézve kellemetlen ugyan, de a miknek elcsillapítása és rendbehozatala időbenn és békés után is elérhető. Hogy védelmi harczra Magyarország egy maga is mily gyorsan, mily hatalmas erőt tud kifejteni ? az tudva van, — hanem hogy támadó harczra Ausztria és Magyarország egyesülten is mennyire nem bírnak mennyei küldetéssel, azt az illetők szintén följegyezhették volna maguknak. Jókai Mór. — A bankszervezetről az a hír merült fel nemrég a lapokban, hogy a két kormány által megállapított új Organismus nem 1877. január 1-én, hanem csak 1878-ban léphet életbe. A »B. C.« arról értesül, hogy a magyar kormány azon van, mikép a bankszervezet minden esetre még 1877. jan. 1-én életbe lépjen. Kétségtelen, hogy léteznek erre nézve apróbb nehézségek, de Széll arra törekszik, hogy a vám- és kereskedőszerződésnek, valamint a bankügynek s az újból megállapítandó kuotaviszonynak egyszerre lejáró határidő megállapítását eszközölje ki. Valószínű, hogy Bécsben bizonyos körök még szeretnék a bankügyi statusquot egy évig föntartani, ebből azonban még épen nem következik, hogy e kívánság teljesülni is fog. * * Budapest, 1876. Szerda, aug. 2. Szerkessetési iroda s Barátok tere, Athenaeum-éntétel-A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. Tények és következtetések a keleti kérdésben.*) Igen tisztelt szerkesztő úr! Nem akarom becses lapja hasábjait meddő polémiával tölteni meg Sz. Gy. ar tegnapi megjegyzéseire. Nem kardoskodási,nem újat mondási ösztön adja kezembe a tollat. Valami egészen újat mondani nem akartam. Csak engedelmet akartam kérni arra, hogy eltérő nézeteimet közölhessem. Nézetem pedig eltér legtöbb írótársaimétól a keleti ügyekben, különben Sz. Gy. úr nem mesterkedett volna, minden pontját czáfolni, mindamellett, hogy a felhozott tényállást elismeri. Minden czáfolni akaró ellenvetés daczára elégtétel nekem az, hogy ha az ügy valódi állásáról adott rövid vázlatom Ilisnek van elismerve. Abból minden elfogulatlan s helyes logikájú ember tud aztán következtetni. — Igen örvendenék rajta, hogy ha Szerbia, Bosznia, Dalmatia viszonyait, történelmét s geographiai, felekezeti, politikai és nemzetgazdasági viszonyait legalább annyira tanulmányozta volna mindenki, mint magam már évekkel ennek előtte. De ha sokan jóval többet tudnak is ezen szakban, mint én, úgy látszik, némelyek kevésre becsülik ezen tudományokat, — vagy nem bíznak benne — annyi bizonyos, hogy nem különböztetik meg eléggé, mi az ama viszonyokban, amin sem külső, sem belső háború lényegesen változtatni nem képes. A szerkesztőség szives volt a mult hó elsőbb szakában egy czikkemet tenni közzé, melyben Bosznia és Herczegovina némely olyan viszonyait ismertettem, melyeken a kard nem segíthet, s azzal fejeztem be, hogy gr. Andrássy múlt deczemberi javaslata lényegében el nem avulhat a háború által. Mihelyt a béke helyreáll, ez, vagy hozzá valami nagyon hasonló, képes csak javulni az állapoton. Sajnálom, hogy Sz. Gy. úr a tények logikáját ebben ignorálja. Sajnálom azt is, hogy hírlapirodalmunk mindjárt kezdetben éles pártállást foglalt a vitában, és azután ezen hírlapcsinálta zajt a közvélemény csalhatatlan jelének vette. Jobb lett vala közérzületet mondani közvélemény helyett. Mert inkább érzületi, mint elfogulatlanul számító politikának látom. — Ez ellenében s a magam igazolására méltóztassék jogot engedni nekem kimondanom, hogy ha önök a mi közérzületünkre hivatkoznak, Európa közvéleménye, nem csupán Moszkvában, hanem Berlinben és Londonban rászólólag nyilatkozik a mi sajtónk magatartásáról. Nem lehet benne kétség, hogy amennyiben Francziaországban ismerik sajtónkat, hasonló a vélemény. Mikor ennyi egymástól egészen különböző felfogású, vagy — ha úgy tetszik — érdekű közvélemény eltér a miénktől, egy kissé gondolkodóba eshetik már az ember, ha az én jóval korábban megjelent magyar intésem épen semmisnek vétetett is. Megvallom, elejétől fogva nem bírtam felfogni, micsoda nagy veszedelem volna ránk nézve az, ha a mostani török-szerb párbajban akár egyik, akár másik győz , mikép fenyegethetné Magyarországot egy, Boszniával egyesülendő Szerbia, ha Montenegrót ráadásul hozzáveszszük is. Két üres zsákot, ha összekötünk, lesz belőle egy üres áltatvető. Az az egyesülés gyenge lábon állana még békeidőn is. Szerbiában nincs semmi rendje és szabálya a trón betöltésének. A trón fölötti viszályok, melyek a jóakaró (?) külső befolyásnak s néha tán idegen pénznek is tág rést nyitnak, minduntalan halálos krízisnek tennék ki azon fél egyesülést. S háború esetén miben állana erejök? A szerb és bosnyák, mint ellenség jó guerilla a maga hegyei közt. De jöjjön csak át a Száván a síkra, — bizonyos, hogy kevés fogná megtalálni a révet, melyen át jött. Mi pedig a Morava, Drina, Bosna, Verbász, Unna völgyén északról , a Zermagna, Csetina, Narenta völgyén nyugatról, a dalmát tenger felől nyitva találjuk ezen tartományokat. És ha egyszer elfoglaltuk, semmiféle külhatalmasság hozzájuk nem férhet, ha csak nem Magyarországon keresztül. • Ezt merem állítni, annak daczára, hogy valamelyik helybeli lapban, (elfelejtettem, német volt-e vagy magyar) azt az elhajított sulykot találtam, mintha Ausztria-Magyarország, ha valaha meghódítná is Boszniát, azt megtartani képes nem volna, holott ily elfoglalás esetében, biztosabban megtartható provinciánk, egy sem volna ezen délieknél. Azonban szerintem is kár volna most ily foglalásra törekedni. De az indokokban itt is eltérő nézetben kell lennem az eddig általam olvasottaktól. Igen jó, hogy Bosznia megszállásának s esetleg elfoglalásának eszméje külföldi lapokban pengettetik most. Ily messzebb jövőben bekövetkezhető eventualitást magam 1867 előtt a »Pesti Napló«-ban s azután a »Reform«-ban fejtegettem — kivált Dalmáczia, s vele adriai tengermellékünk teljes biztosítása és vasúti összeköttetéseink érdekében. De ezúttal nem érintettem a kérdés ezen fontos oldalát. Egy külföldi lap pengette azt közelebbről. Lehetetlen is, hogy a térképre és a históriába tekintve (bocsánat, de ha volna olyan, aki politikus létére a históriát fitymálná, azt nem tartanám egyébnek, mint politikus csizmadiának) azonnal fel ne tűnjék neki, mily lényeges a bosznia-herczegovinai terület Dalmatiának mind kereskedésére, mind hadi biztonlétére nézve. S miért nem kell Bosznia most journalistikánknak, ha kínálva kínálnák is? — Azt mondják, azért, mert ily annexióval a szláv elem, melyből így is elég van a jóból, túlsúlyra kapna. Szerintem itt egy eszmezavar vegyül a dologba. Mert ha Boszniát — például — ránk erőltetnék is, mulhatlan volna-e azt annectálni? — A história megmutatta az utat, mit kell vele csinálni : maradjon külön fejedelemség, vagy akár királyság, mint Nagy Lajos idejében. Mi nem költünk rá, nem hívjuk parlamentünkbe, — csak souzerain jogot tartunk fen, — a magyar király nevezvén ki a fejedelmet. — Némely adó és a vasúti öszszeköttetések fölötti rendelkezéssel stb. lenne elismerve a souzerain jog. Ebből is látni, hogy az annexión kívül lennének más külformák is oly módon rendezni Bosznia ügyeit, a mint nekünk legkevésbé alkalmatlan, s leginkább megfelel érdekeinknek. Egyéb az, mi miatt most, úgy látszik, nem volna tanácsos ilyenféle terjeszkedés, sha mindjárt Török- és Angolország beleegyeznék is, mi, kivált az előbbié, nem valószínű. Másutt van a dolog kényes oldala. Mert ugyanis, ha már Romániában egy porosz herczeg, Boszniában valamelyik fönséges főherczegünk uralkodnék, — nem követelné-e az orosz is, hogy Szerbiában vagy Bulgáriá *) Közöljük e czikket is, — de föntartjuk magunknak, hogy arra — mihelyt terünk engedi — észrevételeinket megtegyük. A „HON“ TARCZAJA.___ Piros, mint a rózsa. Angol regény a »Cometh up as a flower« szerzőjétől. Első kötet. (18. Folytatás.) XII. A kificamitott lábnak rendesen igen hosszú időre van szüksége, mig teljesen meggyógyul. Eszter lába azonban igen kevéssé volt megsérülve s igy alig egy heti fekvés után felgyógyult s e hét alatt kényelmes pamlagon feküdt a könyvtár ablakainál, hová a resedák folytonosan kedves s erős illatot árasztottak kegyes vendégüknek. Ha Miss Blessington akarata történt volna meg, a pamlagot az emeletre vitték volna s itt a betegnek, egy szenvedélyes betegápoló leány felügyelete alatt, csendben s nyugalomban lehetett volna maradnia. Miss Blessington őszintén óhajtván az ő felgyógyulását, komolyan törekedett arra, hogy az ifjú beteg az emeleti kellemes s csendes magányban helyeztessék el. Azonban az »ifjú beteg,« kinek oly sajátságos észjárása volt, egyenesen azt kérte, hogy vigyék le őt, s a házi urfi, habár már nem is oly nagyon ifjú s nem is nagyon veszélyes gondolkozású, szintén azt kívánta, hogy hozzák őt le. Miután kettő mégis csak erősebb, mint egy, e pontra nézve csakhamar befejeződött a küzdelem. »Készen van Miss Craven a lejövetelre ?« kérde St. John egy reggel, Miss Blessingtonhoz intézve kérdését, ki a reggeli után mellette állott. »Valóban nem tudom, St. John !« »Jól van.« A leány mesterkélten köhögött s szokott kedves mosolyával igy szólt : »Miss Cravennek talán nem is igen tetszenék a meggyógyulás . « »Nem értem, hogy lehet ilyesmit mondani« felesé St. John felvéve 2, »Pall Mall«-t. »Hátha mégis ?« mondá a leány bizonyos kételkedéssel. »Annyi bizonyos, hogy mégis csak jobb az embernek saját két lábán járni. Nem sok ember teszi meg azt, mit Cleopatra, hogy az utczán mutogassa betegségét. Van-e kegyednek valami oka arra, hogy Miss Cravenről ily sajátságos gondolkodásmódot föltételezzen ?« »Nem, hanem ő valósággal beteg s hogy úgy ápoljanak valakit, mint ezt ön szokta tenni szokott jóindulatában s gyöngéd érzelmével a betegek és nyomorultak iránt, ez bizonnyal épen oly kedves dolog, mint a minő újdonsági zamatja van.« »Én tehát csodálatosan jóindulatú vagyok, nemde ?« mondá az ifjú mosolyogva a maga előtt tartott »Pall Mall« mögött. »Tehát az én helyemben száz közül egy sem tenné meg ugyanazt ?« A leány elhallgatott , gyanakodott, hogy kinevetik, habár nem volt biztos felőle, de ezen gyanú érzelme is elfojtotta hangját. »Nos, Conny, épen most kezdett be egy mondatba, melyet nem fejezett be. Tehát csakugyan nem szeretné Miss Craven, hogy meggyógyuljon — s miért nem ?« »Ha valóban azt akarná, Miss Craven, hogy meggyógyuljon, azt hiszem, hogy igyekeznék csendesen feküdni az emeleten s nem hordoztatná magát folyvást egyik helyről a másikra ; ez az amit mondani akartam.« »Sajnálom, hogy oly vadállatnak képzel engem, ki oly irtózatos gyorsasággal rohanok fel s alá, hogy ez által őt veszélynek teszem ki.« Miss Blessington szomorúan fordult el. »Csodálom, hogy e leány annyira fárasztja önt, hogy örökösen karjában hordatja magát.« »Ő bizonnyal tudja, hogy ezen fáradság nekem gyönyörűséget okoz.« »De egész fél napon át folyvást az ön karjai közt lenni a lépcsőkön s folyósokon.« »Oh mily irtózatos erkölcstelenség! — maga a vétek járkál Felton folyóséin az én képemben, midőn egy szegény sánta gyermeket hordok, ki nem képes maga járni !« »Gyönyörűséget okoz önnek« mondá Constance, visszatérve a férfi előbbi szavaira,« de aligha neki is. Minő érzelem lehet az, hogy mint valami áru csomagot hordja egy egészen idegen, mint ön! Ha még testvére lenne, megengedem, az egészen más volna.« »Ha testvére lennék, az egészen más volna« mondá Gerard nyájasan. A szavak épen azok voltak, miket Miss Blessington használt, azonban az új hangsúlyozás által e szavak egészen ellentett érzelmet nyertek. »Ön jó akaratúlag hiszi ezt, nem kételkedem, de nem tudom, nem értik-e félre az ön szívességét !« »De hogyan lehetne azt félreérteni?« »Ön ma reggel igen nehéz felfogású, St. John« »Én mindig ilyen vagyok az ily időben ; az esti lámpának kell világot nyújtani az én érzelmemnek is. Legyen kegyes gyengeségeim iránt s magyarázza ki magát; én figyelni fogok.« »Az én nézetem elég világos, azt hiszem« válaszolá a leány úrnői méltóságos magatartással. »Ha Ön a leányt eredeti visszavonultságában hagyta volna, minden igen jó lenne ; de felvenni s ismét elejteni. —« »Mint valami forró gesztenyét?« »Ah ! — Felvenni s ismét elejteni helytelen mulatság.« »Igen helytelen.« »S ha elejti —« »Szó szerint vagy képletesen érti ezt ? — a kőpadlóra vagy jó indulatomból ejteni ki ?« »Ha elejti« — folytatá a leány nem ügyelve a félbeszakításra. »Jól van, hát mi lesz akkor?« kérdé az ifjú, letéve a hírlapot s bizonyos önmegelégedést mutató arczat felé fordítva — »Elejtetni átalam ! minő rettenetes csapás ! Eddig, Conny, a kegyetek neme gyakrabban használta irányomban az »elejt« szó cselekvő, mint szenvedő alakját.« »Ostobaság!« kiálta fel a nő haragosan »ez azon büszkeség, mely az alázatosságot majmolja. Valóban oly sok figyelem, amennyivel ön e leányt elhalmozza, teljesen elegendő, hogy elbolondítsa, miután eddig valószínűleg senki sem hizelgett neki, hacsak néhány welsh barompásztor nem ; s ha ön elejtik.« »Ha én elejtem« válaszol, a férfi türelmetlenül kifáradva e phrasis gyakori ismétlődése által »akkor sem lesz e leány rosszabb, mint az előtt volt, midőn ezen szerencsétlenség még nem érte—« Eszter egész napon át csendes magábavonultságban feküdt a pamlagon s ki-ki nézett a kertbe, hol a szökőkutnál négy bronz delphin folyvást vizet öntött ki az őszi napfényen ; lapozgatott Owen Meredith újabb költeményeiben ; be-be nézett olykor az uj Magazin vagy regény fel sem vágott lapjai közé s e mellett folyvást leste az ebéd idejét, midőn St. John napi foglalkozásai vagy mulatsága után bejön s a passiv mulatás activ gyönyörűséggé változik. Eszter, mint tudjuk, nagyon felületesen érintette balesetét jegyeséhez irt levelében ; a mennyire őt ismerte, igen aggódott rajta, hogy ha megtudná baját, azonnal vasútra ülne s azon nem várt gyönyörben részesítené őt, hogy egyszer megjelenne Beltonban — azon durva vadászöltönyben, melynek ujjai mindég igen kicsinyek voltak az ő hosszú karjának s azon patkóit, csikorgó naullai csizmákban, melyeket rendesen hordott. Oh! ha St. John meglátná ezen csizmákat ! Már csak e gondolatára is hideg verejték hullott le arczára. St. John, igaz, hogy nem dandy, azonban a divatos czipek reá nézve már csaknem oly nélkülözhetlenek voltak, mint a kés és villa az evésre s az ágy a lefekvésre. Azon nap délutánján, midőn az előbb említett rövid társalgás történt, St. John és atyja két ellenkező irányból jőve csaknem ugyanazon perezben léptek be a könyvtárba. Két sárgaruhás szolgáló épen ekkor tette le a beát egy kis asztalra. St. Johnnak sem keztyűje, sem nyakkendője nem volt; barna napsütött melle negligében volt, mint rendesen oly emberek, kik a kertben kényelmesen akarnak sétálni. A férfi könnyű cziczomátlan mindennapi ruhájában valódi ember, de a feszes cztezomázott divatos ruhákban csak kis, sima s merev alak Noé bárkájából. »Megint nyalakodnak !« mondá a családfő igen bosszankodva. »Soha sem jöhetek ezen szobába akár nappal, akár éjjel, anélkül, hogy a nőket ne látnám beázni. Ugyan az ördögben, ha szomjasok vagytok, miért nem isztok sört vagy vizet, a helyett, hogy ily zagyvalékkal elrontjátok gyomrotokat ?« Ezen udvarias beszédet a társaság részéről hallgatás követte. Sir Thomas rendesen hallgatást idézett elő ; ő is tudta azt félig meddig, hogy beléptekor a szót is félbeszakítják s a nevetést elnyomják, azonban ez a hatás még tetszett neki. »Önök egész napon át a kályha mellett ülnek ezen romlott levegőben« folytatá, hangos, erőteljes szóval »s megrontják emésztésüket a meleg tdeával s azután csodálkoznak rajta, hogy oly halvány arczuak, s nem oly pirosak, mint nagyanyáik voltak. »Hiszem« mondá St. John haragosan »az úrnők talán nem is ütköznek meg Sir Thomas következtetésén ; talán nem is egészen oly halvány az ő arczuk sem, mint ön oly udvariasan állítja.« S míg beszélt, szemei akaratlanul az idegen ifjú leány gyönyörű, fénylő piros gyermekarczán pihentek, »Én nem bánom, ha halvány arczunak mondanak is« jegyző meg Eszter lassú nevetéssel »Julia is az volt s neki mondá atyja, »Eredj előlem, te halvány kéim !« »Ezen atya valószínűleg Sir Thomas egyik előde volt apai ágon, nemde ?« mondá az ifjú, megállva a leány előtt s suttogó hangon szólva hozzá. Constance látva, hogy oly bizalmasan s oly örömmel suttognak egymásnak, meglepetve kellemetlen tekintetet vetett az ifjúra, mit Gerard észrevévén rögtön felé fordult. »Mit csinál, Conny?« »Erszényt.« »Ugye bár, nekem ? Kegyed szokott gondosságánál fogva megemlékezett arról, hogy az én születésnapom a jövő héten lesz, s egy kis meglepetést készít számomra. Jól van, habár egy kissé korán fedeztem fel is, nem fogok kevésbé meglepetve lenni, mint máskor, midőn ajándékot kapok. »De nem az ön számára készítem, St. John, hanem a bazár számára« » A bazár számára !« ismétlő az ifjú, egy kissé meglepetve »Az utóbbi hónapokban kegyed folyvást csak a bazárra gondol ; sem nem eszik, sem nem alszik, nem beszél, nem hall semmit, ha az nincs összeköttetésben a bazárral« »Bazár! Humbug!« mormogott Sir Thomas, felkelve s az ajtó felé menve »Egy csoport hiú, aszszony összeáll, hogy hngy rongyait eladja egymásnak s bolondot csináljanak magukból« (Folytatás következik.) 4* 1