A Hon, 1877. február (15. évfolyam, 30-52. szám)

1877-02-14 / 40. szám

40. szaru, XV. vfol­yam. Kiadó­hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum épület földszint Előfizetési díj: Postán küldve, va­­y Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra ......... 6 frt ki. 10 hónapra ......... 12 » — » Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés negyedévenkint ...­­ » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, Budapest, 1877. Szerda, febr. 14. Szerkesztési iroda: Barátok­ tere, Athenaeu­m-épü­lgi. A lap szellemi részét illető minden közlemény a­ szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadh­atnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. ** HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás: W­­IT“ XX.-­Uk évfolyamára.­ lip® arai: 12 t­ 6 frt 2 frt 1 frt Ic­ évre ..... Negyedévre . . . Egy hóra .... Az érti kiadás postai különküldéseért fe­lülfizetés évnegyedenkint....................................... Külön előfizetési iveket nem küldünk szét. Előfizetésre po­­fti utalványokat kérünk használni,melyek bérmente­sítve fiz írtig Csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül­nek. Az előfizetések a »HON« kiadó hivatala ezim alatt Budapest,Ferencziek tere,Athenaeum-épület küldendők. A »Bon« kedihivstala Budapest, febr. 13, Ricorso. A válságban szerencsésen eljutottunk addig, a­honnan az kiindult: a Tisza -kabinetig. Sok kihallgatás után a felség kijelenté Tiszá­nak, hogy új magyar kormány alakítása le­hetetlen, és felszólíta, hogy vegye át újra a kormányt és próbáljon kiegyezni az Auers­­perg-kormánynyal. Ezt Tisza csak a paritás alapján igéri megkísérthetni. Eddig terjed­nek értesüléseink az eseményekről. Nem nagy út, melyet a válság hátrahagyott, s minthogy ezt is a közvélemény bekötött szem­mel tette meg: a dolog természeténél fogva nem sok bírálati anyagot nyújt az. Mert, hogy ő felsége több magyar államférfit ki­hallgatott, azt tudjuk, hogy ezek a Tisza-ka­­binet munkájára vállalkozni nem akartak, az is tény, de sem indokaikat, sem esetleges kö­veteléseiket, feltételeiket nem ismerjük, és így azokat nem is bírálhatjuk. Biztosan csak három tényt konstatálhatunk. Először azt, hogy a szabadelvű párt egyik tagja sem ajánlkozott a Tisza-kabinetnél Ausztriára nézve kedvezőbb feltételek alatt szerződni, a mostani alapokon ; másodszor azt, hogy Seny­­nyey báró csak új alapokon lett volna haj­landó a kiegyezéshez fogni, ezt a conservatív lap is elismeri, noha nyilatkozatának többi variatiója iránt bizonytalanságban hagy és igy nem tudjuk, hogy az állítólagos 2 évi provisorium, vagy ennek a parlamentnek fel­oszlatása megforgott-e agyában ; de azt mi is készségesen feltételezzük róla, hogy azt az » tj It -J-5Jr ^ J ^ J ^ 1 j hogy t. i. »felséged akarata az én program­­mom«, — csakugyan nem mondta, így ma­gyar ember, bár­mely iskolához tartozzék, nem beszél. Harmadszor: konstatálhatjuk, hogy osztrák részről senki meghallgatva nem volt és így a »puhulás« ezekről vagy fel sem tételeztetett, vagy más útra tartozónak vé­­tetett. És, hogy legelőbb ez utóbbi pontra te­gyük meg megjegyzéseinket, ezt csak azon parlamentáris szempontból véljük megma­gyarázhatni, hogy az Auersperg-kabinet nem érezte magát indíttatva lemondásának beadá­sára, és így elzárta a koronát annak szüksé­gétől, hogy rajta kívül más osztrák államfér­fiakkal érintkezzék. De ebben mégis nagy aránytalanság és anomália van. Mert maga az a tény, hogy az Auersperg-kormány és az oszt­rákjai k­o­t­m­­á­ny h­ip­árt minden capacita­­tióra — eg­y___fin de non recevoir«ral felel, és nem azért, mert fiatalmas, hanem azért, mert gyenge: szabad neki a szavakkal ját­szani, a szószegést programmá tenni és mégis kérdésen kívül helyeztetni állását, nagyon provocálja Magyarországon a közvéleményt. Mert oly csekély érzéket és méltánylatot árul el ezzel a helyzet iránt Ausztria, és oly egy­oldalú presszv gyakoroltatik Magyarországra, mely a monarchia solidaritása és alkotmá­nyossága iránt táplált érzelmünket mélyen sértik. Ha már közös ügyet kell csinálni (a pénzpiaci és monarchia helyzete miatt) a bankügyből: helyeztessék abban vitaponton kivül a paritás és lengje át az alkudozást a méltányosság szelleme. Sőt a »népei boldog­sága« iránt aggódó kegyes fejedelem is bizo­nyára ap­oly aggályok kifejezésére meríthet magának alkalmat a monarchia két felének együttmaradását lehetetlenné tevő osztrák makacsság ellenében, mint a­milyeneket kife­jezett az önálló bank eszméjével szemben. Mert hiszen a mi lejalitásunk végtelen, de erőnk nem bírja a folytonos áldozatot, főleg akkor, mikor látjuk, hogy a másik fél csak »non possumus«-sal felel és ebben nem h­ábo­­ríttatik. A másik pont, a­mire megjegyzéseket akarunk tenni: gennyey szereplése a válság­ban. Ebbéli is van egy kis anomália, mint már volt alkalmunk megjegyezni, és ez az, hogy a közvélemény előtt ismeretlen pro­­grammja, tehát ennek semmi garantiája nincs azon nézetek iránt, melyeket legfelsőbb he­lyen képviselt, illetőleg legelőször fejezett ki. De ha csak arra a két adatra szorítkozunk is, megjegyzéseinkkel, mely talán a valónak megfelel, elmondhatjuk nézeteinket. Ezzel a parlamenttel ő sem vélt a Tisza-kabinetnél kevesebbet elvállalhatni. Természetes, hogy az a kérdés merül fel, hogy csakugyan bírt volna-e hajlandósággal, egy más pa­lament előtt kevesebbet képviselni és így ebben csak az országgyűlés mostani feloszlatása ellen legfelsőbb helyen kifejezett aggodalom akadályozta-e meg? "Erre a kérdésre aligha fogunk választ nyerni, de hogy gyanút és nem indokolatlan gyanút fejez ki, azt tulajdo­nítsa le. Sennyey annak, hogy semmiféle né­zetét nem nyilvánítá ez ügyben, és ig.y.Ajgre e kérdésben, semmiféle garantiánk nincs. A_____|--------*-------­ll»Ui Ulliv­­villil kijelentjük, hogy kormányra jutását nem néz­tük oly sötét szemüvegen, a külügyi helyzet tekintetében, mint az osztrákok, kiknek néze­tét egyik bécsi táviratunk is kifejezte. Noha­ a konservatív lap turkophil politikájától oly messzi állnak Sennyeynek, egyik beszédében inkább sejtetni engedett (mert minden nyilat­kozata szereti a clair obscurt) mint kifejezett külügyi nézetet, hogy ezek bizony nem bizto­­sították volna az országot az iránt, hogy a szlavopbil áramlat ellensúlyozására oly kész és akaraterős lett volna-e, milyennek a Tisza­­kabinet bizonyíta magát Andrássy támoga­tásában. De már arra épen kiváncsiak vagyunk, hogy miféle új alapokon, akart volna Sennyey a kiegyezéshez fogni. És azt hisz­­szük, hogy ezt minél előbb megtudni, jogunk van. Mert parlamentáris országban az ellenzé­ket a trónhoz csak eszméi juttathatják­­ , ha Sennyey bárót e szerencse, még eszméinek el­mondása előtt érte, legyen legalább annyi lo­­jalitással utólagosan a nemzet iránt, naepnyi, köttileg végszerüen tanúsított a trón iránt és lapja utján »engedje sejtetni,« vagy választóinak, vagy a képviselőháznak minél előbbizűrdesse ki kiegyezési terveit , nehogy e netalán czélra vezető terveket későn tudjuk meg és igy a késő bánat rész gondolatjai kí­nozzanak. A szabadelvű pártból meghallgatott ál­lamférfiak egyhangúlag konstatálják, hogy egyebet és kevesebbet mint a Tisza­­kabinet, ők sem tudnak és akarnak. És talán volt olyan, ki azt mondta, hogy már ez is sok. Jól mondta, főleg a fejedelem előtt, igen he­lyesen mondta. De ebben nem annyira a Ti­sza-kabinetre, mint azon helyzetre van meg­rovás, melyben minden pressió Ma­gyarországot ők­, minden kedvezőtlen ese­mény Magyarország megpuhítására használ­taik föl, minden terhe a monarchia két fele közti solidaritásnak az ő vállaira rovatik. Ezt elmondhatjuk, mert elfogadtuk a Tisza-kormány álláspontját, ismerjük, érez­zük annak terhes voltát. De midőn ebben i­s elértük már a végső határt, melyen túl a kormány sem mehet, kénytelenek vagyunk azt is megjegyezni, hogy az jó­ stereotíp állí­tás, hogy a Tisza-kormánynál kevesebbet más kormány nem vállalhat magára ; nem­csak azt, sőt első­sorban nem is azt fejezi ki, hogy ez a kormány tett legtöbb con­­cessiót a nehézségeknek és méltányosságnak, mi az uralkodó ép úgy, mint a nemzet elis­­merésére vagy legalább méltánylatára érde­mes ; de jelenti e kormány hatalmát és szük­ségét a nemzet előtt is , mert máskülönben önfeláldozó bátorsága teljesen eredménytelen lenne, jelenti azt, hogy a nemzet akaratával leginkább rendelkezik és mégis — most már közelismerés szerint — a concessiókban odáig ment, a­meddig menni mások nem mertek vagy nem tudtak volna. De ezentúl menni e kormánynak is életébe kerülhet, és ha ezt a parl­amen­tbe is, b­á­r m­e­l­y szent indokból meg­kísérli, összeomolhat és romlásával sok kárt okozhat. Akkor inkább maradjon meghalva, mint egy, a nemzet általi halálra támad­jon föl. — A válságról a »Lloyd«-nak követ­kező táviratai vannak : B­é­c­s, febr. 13. Bittót és Szlávyt, azután Ghyczyt tegnap délben egy órakor külön audienczián fogadta ő felsége. A kérdésre, melyet az uralkodó Bittóhoz és Szlávyhoz intézett, hogy t. i. hajlandók-e kormányt alkotni, e hivatást mindnyájan határozot­tan elutasították. Bittó különösen azt hangsúlyozta, hogy , miután nézete szerint a kiegyezési tárgyalások kezdete óta azok alapja hibásan volt megkezdve — a kiegyezési mű befejezését s végrehajtását csak a mostani kormány vállalhatja magára. Ghyczyt nem szólították föl kabinetalakításra, ő csak a parlament hangulata felől ten jelentést. E három hír ma a gyors­vonattal visszautazik. Utánuk Andrássyt­­s aztán­­3 órakor ismét Sennyeyt fogadta ő felsége. E kihallga­táson beható fejtegetés alá vétettek a Sennyey javas­latai elleni aggályok, legalább a­mennyiben arra vo­natkoztak, hogy az eddigi összes megegyezések nem történtek el tekintendők s az egész ma újból kezden­dő. A kiegyezési alkudozások ily tökéletes újra­kez­dése csak új osztrák minisztériummal történhetnék, mig illetékes helyen ily miniszterváltozást most nem óhajtanak. Hogy ez eshetőség elkerültessék, Tisza és az osztrák miniszterek közt megegyezésre létetik kísérlet. B­é­c­s, febr. 13. A bankkérdésre vonatkozó tárgyalások megkezdése a Tisza-kormány és az Auersperg-kabinet közt kétségtelen. Az első értekez­let még ma megtartatik. Bécs, febr. 13. A közös értekezlet ma 12 órára van tervezve Auerspergnél. Ha azonban a »N. fr. Presse« mai vezérczikke valósággal dr. Herbst tollából ered, s döntő befolyással van az o­sztrák mi­nisztériumra, akkor Tisza nem veszi át a magyar kor­mány megalakítását s a »Presse« és »Fremdenblatt« által minden indok nélkül terjesztett optimisztikus hírek nem valósulnak. Hogy az itt terjengő hír, hogy az osztrák kormány által az osztrák bankkal egyet­értésben javaslandó engedmények daczára dr. Herbst netáni ellenzésének, többségre számíthatnak: ki állja - e a tűzpróbát,azt az idő fogja megmutatni. Gorove a gyorsvonattal érkezik ide, hogy az eddigi kormány­párt hangulatáról jelentést tegyen. Bécs, febr. 13. A tegnapi kihallgatáson közlé ő felsége Tisza visszalépett miniszerelnökkel, hogy új kabinet alakítása legyőzhetetlen nehézségekbe ütkö­zik, s felhívta Tiszát, vegye újra át a kormányt. Ti­sza kijelente, hogy a mostani kormány csak a függő­ben levő eltérések iránt való teljes előzetes megegye­zés esetén maradhat hivatalban, különösen pedig a magyar elvi álláspontnak a paritás kérdésében való elfogadásának föltétele alatt, melytől a magyar kor­mány semminő feltételek alatt sem állhat el s nem is fog elállni. E nyilatkozat folytán Tiszához és Szél­hez az a felszólítás intéztetett, hogy ma déli 12 óráig Auersperg miniszterelnök lakásán találkozzanak az osztrák kormány tagjaival. Az osztrák kormány, úgy mondták a magyar minisztereknek, el van határozva a paritás kérdésében elvileg teljesen megfelelő nyi­latkozatot tenni. További alkudozások, a­minőkről a bécsi lapok már ma beszélnek, s mint föltétlenül be­­következendőket emlegetnek, a magyar miniszterek részéről csak a jelzett föltétel mellett fognak foly­tattatok A kiegyezé­s uj stádiumba lépett ma 12 órakor, midőn a felség kívánságára Tisza Kálmán az Auersperg kabinettel újra összejött, miután min­den kísérlet uj kabinet alakítására meghiúsult. Teg­nap 12 órakor Ghyczyt, 1/, 1 kor Szlávyt, 1-kor Bit­tót fogadta a felség: ezek semmiféle új pro­­grammot vagy a múltra vonatkozó meg­jegyzést nem tettek, egyszerűen konstatálták a következő dolgokat: 1) Új kabinet alakítás nem le­hetséges. 2) Több concessiót a magyar kormány, több­sége veszélyeztetése nélkül nem tehet ,különösen a paritás ellen nem véthet. 3) Még az eddigi con­­cessiók is nehezen lesznek elfogadhatók az ország­­gyűlés által. 4) Kifejezve jön a kívánság, hogy az osztrák kabinet tegyen concessiókat, hogy egyátaljá­ban kiegyezés lehetséges leg­yen. Utánuk fo­zadta­ a király újra Tiszát és az ő jelentésére hivatott fel Gorove. Délután 3 órakor utoljára jön Sennyey fo­gadva, ki elbocsáttatott és ma reggel haza is érke­zett. Időközben magához rendelte a felség Auers­­perget és ennek következtében jött létre ma 12 óra­kor a két kormány közt a conferentia. Tóth Vilmos sem felh­iva sem ő felsége által kihallgatva nem volt. Az osztrák parlamenti körök hangulatáról úgy értesülünk, hogy főleg a Vorschritts-clubban resen­­sussal kezdik fogadni a Herbst által viscenirozott küzdelmet a paritás ellen és azon óhajnak adtak ki­fejezést, hogy a miatt a kiegyezés ne koc­káztassék. Ghyczy hazaérkezett. Adakozás a dévai m. k. reáliskolai segélyzőegye­­sület javára: Kopenhágából Prosovszki A. küldött hozzánk 4 frt — kr A tatai polg. olvasókör 6 frt — kr Ehhez számitva a már kimu­tatott 348 frt 65 kr és egy ezüst forintost, bekülde­tett eddig szerkesztőségünk­höz e valóban nemzeti és ha­zafias czélra összesen 358 frt 65 kr és egy ezüst forintos. Fogadják a nemeslelkü adakozók hálás köszö­­netünket hazafias áldozatkészségükért. A „HONtt TÁRCZAJA ___ Eszmék a népszínmű fogalmához. (Szerzőnek »A magyar népszínmű fejlődése s történetének vázlata« czimű nagyobb művéből.) Mindazon késleltető elemek közül, melyek iro­dalmunk — hogy ne mondjam: szellemünk kifejlődé­sét megakadályozták, egyik leglényegesebb a nép­szellem százados elnyomása volt, mely minden kitel­hető alakjában mutatkozik. Mikor az ázsiai hazájából uj viszonyok közé került nomád magyar nép lassan­­lassan levetkette volna keleti jellegét ruházat- és gon­dolkozásmódban egyaránt s bele kezdte magát képzelni uj helyzetébe, — a mihez mindenesetre egy évszázad volt szükséges, támad egy uj elem, mely nem engedi, hogy a keleti költészetben és regében gazdag, hazáját vesztett nép nyugaton szellemének gyökerét az uj talajban megerősíthesse,­­ hanem egy egészen uj aera felé tereli lelkét és szokásait, irtja a régi gondolkozásmód és viselet minden fel­bukkanó maradványát és emlékét, s hogy ne mond­juk : reá octrojál oly elveket, melyek még idegenebbek voltak rá nézve, mint új szomszédsága. Ez új elem a keresztyénség. Kétségkívül sokáig tartotta magát még ham­vában is az elnyomott bálványozás költészete. Alig hihető, hogy a századéven át húzódó pogány felkelé­sek, barczok, pusztán izgatásra történtek volna. A népszellem kitörései voltak azok, mely, mint szikla­­terhe alatt Enceladus, meg-megrázta a vállaira ne­hezedő bérczet, s tüzet fuvallt elnyomóira. De ezen czivilizátió a létezés feltétele volt nyugati uj hazánk­ban, s mintha e politikai kényszer szelleme áthatotta volna lassankint a nemzet minden rétegét, s elhall­gatott, elveszett a pogány költészet emléke is. De a történet további folyamában is ily hir­telen változások folytonos lánczolata éli meg a nép­szellem kifejlődését. A hegedősök kora alig virul fel, uralomra jut az Anjou-ház, s az udvarnál nem oly kedves többé a magyar dalnok; Magyarország cib­e­­rája ekkor borul csak igazán gyászba. — Az egy­másra halmozódó históriai rázkódások nem enged­nek időt a népköltészet szellemének, hogy a beléje hullott virágokat a maga románczával vonja be. Mert igazság marad az, hogy a költészet szelleme szereti, ha tárgya időben és térben kissé távozik. A jelennek nincs tiszta költőisége. Úgy vagyunk vele, mint a vidékkel, melynek távolabb eső részei legre­­gényesebbek, mert a prózai részletek vagy elvesznek, vagy egybeolvadnak a költőiekkel a távolság miatt, s mint távol árnyalat , még emelik a kép össz­hatását. A renasisance nekünk nemzetellenes, és sokáig sajgó sebet hozott, a latinosságot életben s tudomány­ban,ne mondjuk: költészetben is. Mert ha a latin nyelven írott munkáknak csak egy ötöde lett volna magyarul fogalmazva, s vagy legalább magyarul is megírva : ma történeti nyelvtanunk egészen más fejlődést mu­tatna fel, nem is említve a magyar tudományosságot, vagy az elnyomott népszellemet, melyre ugyan lati­nosságot erőszakolni nem lehetett, de úgy járván, — mint a bokorban csírázott buzaszem — fölfelé ellen­állásra­ talált s életföltételét, életjogát kezdő el­veszteni. A reformatio ennek uj lökést adott. Magyar vallás volt az én ■/.akt&extív, azért ragaszkodott hozzá oly könnyen a népszellem. Imádkozni oly nyelven, hogy ne csak az Isten értse, hanem az emberek is, mindenka megegyezett a magyar nép gondolkozás­módjával. De e mellett soha az egyházi énekeknek na­gyobb szaporodását nem észleljük, mint ez időben. Pedig még a parasztlázadás sebe is alig kezdett hegedni, s Mohács mezején sem termett még a leta­rolt vetés helyén új kalász. Hát az eltörökösödés, az elnémetesedés, tót, szász, orosz települők, nem vesz­tegették-e meg bizonyos körben a levegőt ? Vagy a feltörő franczia irány, majd az iskolák, gyűlések, tör­vények latinsága nem gyilkolta-e folyton az élni tö­rekvő népszellemet, s azzal annak egyedüli nyilvánu­­lását : a nép költészetét? S mindezek daczára a népköltészet ma mégis él. Virágzik, habár rejtve, mint a havasok virága, mely a szírt mögé húzza magát, hogy vihar ne érje, s valósággal csak botanizálva lehet koszorúba gyűj­teni, mihez ismét az Erdélyi Jánosok fáradhatatlan szelleme, vagy a Krizák kitűnő érzéke szükséges. És, mondom, de úgy, mint ama mesebeli barlanglakók, kik egy évezred után új életre ébredve ott kezdik azt, ahol ezer év előtt elhagyták. Pedig egy évezred alatt mivé fejlődhetett volna a népszellem, s annak költészete kedvező viszonyok között ? Ha azt látjuk : mivé fejlődött mindezen aka­dályok ellenére is , vagyunk csak képesek hozzáve­tőleg sejteni, mivé lehetett volna ? Mint fejlett volna ki a legelső bethleh­emjárások, passiójátékok s há­­romkirály — mimusok fonalán a mysterium, a pün­kösdi királynék játéka, vagy a lakodalmas versek és játékok, pasztia — és tor ceremóniák révén a népko­­média, a bohózat, s mindezek leányaképen mint állott volna elő a népszellem és költészet fejlődésének ter­mészetes és rendszeres fejlődése szerint idővel, — mondjuk, négy, öt évszázad alatt a népszínmű, — abból a polgári és társalgási dráma, mint más, boldogabb népeknél, — s a Szigligetiek, Katonák és Tóth Edék csak koronázni születtek volna a természete szerint fejlett művet, — s nem alap­jából , majdnem a semmiből megteremteni azt. Eljöttek volna kimondani a népszínmű nagyko­rúságát s betetőzni a magyar dráma épületét, mely évszázadokon át emelkedett, s melyen minden század stylusának javát domboritá ki pregnánsul, míg igy kénytelenek voltak előbb követ fejteni és téglát éget­ni, utánzások és próbálgatások nehéz munkáján men­ni át, míg évtizedek munkája után végre egy műről elmondhatták: »Imé , helyettesítettük a századok szellemét.« De az épületet úgy kell vennünk, a mint az ad­va van. Bele kell nyugodnunk a sorsba, mely egyéb mezőkön sem engedett természetszerűen fejlődni ben­nünket. Kísértsük meg fogalmát adni annak, amit találtunk, a szerint, a­mint feladatát és lényegét fel­fogjuk, hogy majdan történetét igyekezvén megírni, mindig a fogalmat tarthassuk szem előtt, s a száza­dok haladását vagy hátramaradását annak világánál ítélhessük meg. A­mily jogon elmondhatjuk e nevet: népdráma, oly jogon osztályozhatnék azt népkomédia- és nép­­tragoediára, a benne uralkodó elemek túlsúlya sze­rint. A népszínmű mai állása szerint olyan dráma, melynek háttere népélet, alakjai olyanok, hogy azok a nép között gyökeret verhetnek, nyelve jellemzőn népi, s az egészet ama légkör naivitása, melancho­­liája vagy comicuma — szóval: légköre lengi át, a melyben még a szenvedély raffinadeot nem ismer, s a pathos idegen. A legnagyobb tévedés lenne azt hinnünk, hogy mivel a népszínműben földmíves és pásztor alakok voltak eddig túlnyomók, tehát a népszínmű csak ezek köréből vétethetik, sőt a közönség per exempla tudta már, hogy népszínmű zsivány, pandúr és törvényszék nélkül végbe nem megy, s a vidéki direktorok már a principio megkapták a szokásos hajdu-assistentiát. Ennek oka az, hogy a népalakok közül a nép tragoe­­dia (Viola pl.) szívesen fordult a tragikus sorsú nép­alakokhoz, s­okadatalván bukásukat, leczkét adott nemcsak a népnek, de azoknak is, kik a tragikum okozói voltak. Más tragikus alakokat, — mint be­tyárt, szökött katonát, vagy gyilkost nem igen talált az iró. Komikus alakot annál többet. A néptragoediá­­nak szűk volt a csikós- és betyár keret, egygyel fel­jebb kellett lépni és körül tekinteni. Így lelte meg aztán Szigeti József a »Vén bakancsost« Szigligeti pe­dig a »Két pisztoly« alakjait, s még számtalant, íme, ezt tette volna maga a népszellem a századok mun­kája alatt, ha működhetett volna. — Bizonynyal se­­gítségül hivondotta itt-ott a polgári osztály tőzsgyö­­keres alakjait, kik már egy-egy zsidó kocsmáros, fa­lujegyző vagy bakter alakjában a legelső népszínmű­vekben is megjelennek, s ezeknél fogva közelebb vonta volna magához a polgári osztályt, vagy emelkedett volna ahhoz következetesen nem feledve a népet alant, de nem feledkezvén meg az intéző elemekről sem odafent De mit a rendszeres fejlődés menete végbe nem vihe­tett— hogy miért? beszélje el a történelem — azt az irók lelke volt tenni kénytelen, természetesen az oly íróké, kiknek szelleme a népkedély és élet összes köl­tészetét felvette és áthasonította magába s azt vissza is tudta adni oly formában, hogy azt maga a nép is oly örömmel fogadta, mint gyermekét a tündérkirályné, melyet álmában öntudatlan hozott világra. Fölismerte a népszínműírók szellemében és szavában a maga szavát és szellemét, igen méltán, mert az átalában csakugyan az övé, s így a népszínmű közvetve mégis csak a magyar nép szülötte. Nem az alakok teszik tehát kizárólag népiessé a színművet, hanem a szellem, a czélzat, mely azt át­lengi. Ezért tagadhatatlan, miszerint minden népszín­műben óhajtandó a tendentia. Ezt még mysterium korából örökölte volna a népszínmű, ha ideje lett volna abból kifejlődni, de minthogy nem úgy történt, kell, hogy mi vegyítsük bele ezen alkotó elemét, mint az erdei virágra, ha cserépbe ültetik át, erdők televény földjét hozzák akármily messziről is, hogy föléledjen. A népszinmű nemcsak népről a népnek iratik, de a népről szól mindenkinek, mivel a nép iránt min­denkinek vannak kötelességei. Ezek elmulasztása sodorja tragikus helyzetbe Violát is, a nép fiai­nak kötelességei vannak egymás iránt is. Ezen kötelességek elmulasztása képezi számos népszinmű alapját. Ez elmulasztott kötelmekre való figyelmezte­tés a népszinmü tendentiájának egyik sugara; a többi pedig mivel tartozik mindenki a hazának, szülőinek, elöljáróinak, övéinek, s a többi, é­­s jó lélekkkel el­mondhatjuk, hogy nem egy jó népszinmű adott más határozó lökést egy vagy más válaszaira tévedettnek. Hogy nem mindenkor a legjobbat, s czélra vezetőt, az már a népszínművön múlik. De a tendentia nem czél, sem eszköz. A tenden­tia természetes következmény, mely a helyes társa­dalmi és lélektani alapokon álló művet önkényt kí­séri. Tendentiát hajhászni nevetséges, valamely műre ráerőszakolni — lehetetlen, — de viszont föl nem ismerni is oly rövidlátásról tesz tanúbizonyságot, a­mely nincs hivatva critice taglalni. Reflectálni fo­gunk tehát reá mindenütt, hol az a taglalt művekben önkényt kínálkozik, de hajhászni nem fogjuk sehol. A népszellemen kivül lényeges kérdések még a typusok és jellemek elkülönítése, a néposztályok áta­­lános jellegeinek megtartása, a népi nyelv, s alkalma­zásának határai, a népszokások, mint népszínműi ele­mek és végre valami a benne uralgó naivitás fogal­máról, s a történeti drámákban szereplő népalakok jellemzéséről. Mindezekről folytatólag. V­á­r­a­d­i Antal. — Külpolitikai hírek. Belgrádban, — mint onnan ma a »P. Ll.«-nak távirják — szerencsé­sen befejeztettek a béketárgyalások. Krisztics már el is utazott ma a török fővárosba a béketárgyalások formális befejezése végett. Mindenki teljes bizalom­mal várja a béke megkötését. Konstantinápolyban igen nyomott a hangulat. Új katastopháktól tarta­nak, a lakosság minden rétegében izgalom észlelhető. Komoly az aggodalom a fölött, hogy a fegyverkezési kiadások továbbfolytatása bukást fog előidézni. ————i —I» ura »A szerbek története.« (1780—1815.) — Két közlemény. — II. Mielőtt az 1804-ben kitört szerb szabadság­­harcz folyamát és fejlődését Kállay Béni fölczim­­zett munkája alapján ismertetnők, vessünk egy futó pillantást azt az megelőző állapotokra. Miután Szerbia elvesztette önállóságát és török uralom alá került, sajátságos párhuzamban maradt meg szerb területen a török közigazgatás mellett egy neme a szerb közigazgatásnak. Az akkori Szerbia 12 náhiára vagy kerületre oszlott. Ezek mindenike élén egy harmadrangú kádi állott, a kádik fölött egy másodrangú mellá Bel­grádban. A kádi tisztje volt, kerületében igazságot szolgáltatni a korán tételei szerint a mohamedán­nak úgy, mint keresztyénnek. A kádi ítéletének vég­rehajtója a mu­zelim volt. E hivatalnokok egyike sem kapott rendes fizetést 211 államtól; egyedüli jö­vedelmüket a törvénykezési illetékek s a bírságok képezték. Ez természetesen káros visszahatással volt az igazságszolgáltatásra. Mindenütt bűnt és bűnösö­ket kerestek a kádik, hogy a jövedelem szaporodjék. A­ki a kádi elébe idéztetve, nem jelent meg, kényte­len volt a büntetés elől az erdőkbe menekülni, s h­a kézre került, rendesen életével lakott. Ezzel paralell, mint az egykori önálló Szerbia maradványa egy bár igen alárendelt, de tisztán szerb közigazgatás is állott fönn. Míg a hadi Konstantiná­polyból küldetett a tartományba, addig minden szerb falu maga elöljáróit és biráit (kmetek és falusi kné­­zek), kik nem­­ugyan írott törvény, de hagyomány szerint intézték el az apróbb ügyeket és viszálykodá­sokat. Ítéletük azonban csak úgy volt érvényes, ha abban a felek megnyugodtak, ellenkező esetben a török hatósághoz kellett fordulni, mert csak az bírt vcgicuajLV iiStanjuiiiiitit jjj&vu. dáU u cicuclu iiiCcZ.A­mény azonban korántsem volt képes a népet védeni a befészkelődött janicsárok és dahik zsarolásai ellen. Az 1788-ban kitört osztrák-török háború, mely­ben sok szerb, mint önkénytes, osztrák vezénylet alatt részt vett, nem kevés befolyással volt a szerbek nem­zeti öntudatának és szabadságvágyának felébreszté­sére. A­hol Szerbiában az osztrák csapatok és ön­­kénytesek megjelentek, a nép mindenütt örömmel tette a hűségi esküt s az osztrák csá­szárt, Józsefet kezdte urának és fejedelmé­nek tekinteni. Atalában ekkor még Ausztria volt az egyedüli hatalom, melytől a szerbek szabadu­lásukat remélték. A háború azonban nem felelt meg a szerb nép várakozásának. Szerbia ismét török ura­lom alá került. De az 1788—90-diki háború mégis előnyére vált a szerbeknek, mert — mint mondók — ez alatt ébredtek a szerbek tulajdonkép nemzeti ön­tudatra. Ez nagy befolyással volt Szerbia későbbi sorsára is, és bátran lehet állítani, hogy a későbbi szerb forradalom csakis azáltal vált lehetségessé és csakis annak következtében sikerülhetett, hogy a szerbek részt vettek az utolsó osztrák-török hábo­rúban. A szer­bek ragaszkodása Ausztriához és annak uralkodójához meglátszik egy kérvényből, melyet szá­mos szerzetes, pap, és kenéz intézett 1790. február 22-én Belgrád parancsnokához, gróf Wallis tá­borszernagyhoz. Ebben segélyt kérnek az osztrák

Next