A Hon, 1877. április (15. évfolyam, 80-105. szám)
1877-04-01 / 80. szám
80. szám. IV. évfolyam. Reggeli kiadás Budapest, 1877. Vasárnap, ápril 1 Kiadó-hivatal: Barátok tere. Athenaeum-épület földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt : 3 hónapra...........................................6 frt — kr. 6 hónapra...........................................12» — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként. ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési irónia s Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közt a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől tannak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Bal tere, Athenaeum-épület) küldendők. fia HU I ‘1 12 frt 6 frt 2 frt Előfizetési felhívás. no 4ké-Az esti kiadás postai különküldéseért fefifüzetés évnegyedenkint....................................... X frt cfm Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetési postai utalványokat kérünk használni,melyek hénnenti - sitve tíz frtig csak 5,10 frton felül pedig 10 krba kerülnek Az előfizetések a »HON« kiadó hivatala czím alatt Budapest,Ferencziek tere,Athenaeum-épület küldendők AHono kiadóhivatala Budapest, márt. 31. A mi feltámadásunk. Egy legyőzött forradalom és csaknem két évtized politikai passivitása megszakaszta a fejlődést a nemzet életében és az új alkotmányos úera annyi szükséggel, követeléssel állott elő, hogy a régi és új Magyarország közt merő ellentét van, társadalmi és politikai tekintetben. Ez ellentét nyilvánul a közélet minden mozzanatában és ez okozza azon fájdalmakat küzdelmünkben, melyek, a keserűség és elégületlenség miatt, nem engedik méltányolnunk a változott helyzet előnyeit, követelményeit. Soha nem kelle törődnünk eddig sem a külügyi helyzet felelősségével, sem az ország fizetésképességével, sőt a belügyi politikát sem kelle az országos fejlődés szempontjából vezetnünk: a forradalom élőt a megyékben opponáltunk mindennek, amit a központi kormány akart, és a külügyekben csak társadalmi úton fejeztük ki sympathiáinkat, nem törődve a nemzetközi helyzet követelményeivel és a magasabb államérdekekkel, az egész monarchiára tekintettel lenni épen nem volt hazafiság, mert csak az aulikusok férhettek az udvarhoz. A forradalom alatt és után pedig mindezt épen ellenséges szemmel néztük, a központi kormány külügyi bukásainak, adósságcsinálásainak örültünk, mert tehetetlenségébe vetettük reményünket a feltámadásra; az adót megtagadtuk, a financzot, sok jó anekdota szól erről, megcsaltuk és rokonszenveinknek szívesen feláldoztuk a monarchiát. Nem sokat bántuk, mi lesz abból, hisz minket eltiport. Az igaz, hogy a nagy társadalmi átalakulás, a földbirtok felszabadulása és kiváltságok, czéhek megszüntetése, a gőzerő benyomulása hazánkba, a napisajtó és irodalom fejlődése új elemeket és erőket kelte föl társadalmunkban, de ezek felesség nélkül és országos tekintetek által nem fékezve, csak követeléseket és nem kötelességeket tanultak az állam iránt. Elmaradva az anyagi beruházások terén, megszakítva a politikai fejlődésben, szervezetlenül a közigazgatás és igazságszolgáltatás minden terén, fogtunk az alkotmányos élethez, melynek súlyos feladatait és nagy felelősségét nem ismertük, annál inkább éreztük elmaradásunkat és emlékeztünk az állam iránt eddig táplált követelményeinkre, sőt magunkra vontuk a közgazdaság terén a szabad versenyt és a politikában a nemzetiségi küzdelmet is; de mindennek eleget tenni rövid idő alatt, nem tudunk, és azt is, amit tettünk, részben elvontuk a nagy sietség, kevés kormányzási tapasztalat miatt. És e mellett a régi reminiscentiák miatt, még mindig keserűséget, kelt bennünk az adófizetés, mindig túlságos követeléseink vannak az állam iránt, mindig szeretünk sympathiánknak hódolni a külügyekben és, mert csekély erőnk van, mert a lassú munkához, költséges életmódhoz gondatlan életkedvhez voltunk, patriarchális viszonyainkban, szokva: nem találjuk bele magunkat a gőzerő e mai világába, mikor dolgozni, élvezni és szerezni teljes erőfeszítéssel, minden előítélet nélkül és folytonos számítással kell. A reformok lassan terjednek, gazdasági és ipari életünkben, a hitellel bánni nem tudunk, még ha hozzáférünk is, mert inproduktíve pazaroljuk azt el. És mindezekhez járul a sok rész gazdasági év, üzletpangás, túlságos államterhek és kevés pénz, még kevesebb hitelforgalom. E mellett belevonattunk a nagy nemzetközi küzdelembe, úgy a politika, mint közgazdaság terén és szokatlanul jó nekünk, hogy nem mindig rokonszenveink gyorsaságával fejlődik a világ és nagy áldozatokkal jár a nagy politika. Igen, mi nálunk részben egyénenként, különválva, de részben ugyanazon egy egyén fölött osztozkodva, két világ van. Mind a kettő szép és jó is, de az egyiket már viszsza nem varázsolhatjuk, a másikba még bele nem éltük magunkat. Oh szép világ volt az, mikor a nemes ember, biztosítva lévén jövedelmeiről, ha műveit volt, a classicusokat vagy Werbőczyt forgatta és fölment a megy egy ülésre, megrázó szavakban adta elő az ország gravamenseit, azután mit se törődve a következményekkel, éltövéinek, passióinak háborútlanul, ha jött a lengyel, vagy olasz menekült szívesen látott vendég volt a mindig vendégfogadó úri kúrián, lehet elég jót tenni a nemes szívnek a szerencsétlenekkel és jobbágyokkal is, magányát csak az ő kedvére verte föl a vendégzaj vagy vadász hajrá, magtáras telvék, pinczéiben évszámra vénült a jó bor és tetszésére alkudott a zsidóval, adót nem fizetett, napszámra pénz nem kelte, csak a fényűzés vette azt igénybe; a napi fogyasztást, a dohánytól a bocskorig, kiállította a gazdaság. A kis mesterember, kevés fáradsággal megszerezte nem csak élelmét, de szőlőjét is, felváltva folytatta mesterségét, gazdaságát, a szakmunkát, a gyárt, a versenyt nem ismerő. Mindez szép volt, patriiarchális bensőséggel, humorral és egyszerűséggel járt, az emberek boldogok voltak. Kár , hogy elmúlt. De most, felszabadult a munka, azt pénzzel kell megfizetni, felszabadult az ipar, az egész világgal kell versenyezni, felszabadult a forgalom, a gabona árát az orosz és amerikai szabja meg; sokat, nagyon sokat kell dolgozni, mert különben kiragadják a kenyeret kezünkből; küzdeni kell az egész világgal, roppant áldozatokat kell hozni az állam, sőt a monarchia érdekében is; minden szavunkat, minden tettünket nyomban követi a felelősség ; izgatott, küzdelmes élete van a gazdának, iparosnak, politikusnak; sőt kezdjük észre venni, hogy mindenhez tudomány kell, még a politikához is; oly tudomány, melyről a szép klassikusok vagy a derék Werbőczy vajmi keveset tudtak, fájdalommal tapasztaljuk, hogy fel kell osztani a munkát és viselni kell a felelősséget minden hibánkért, nyomban megfizetjük azokat — államadóssággal, adóemeléssel és ezzel sok bajunk van. Aztán a mi új, az sokak előtt, eo ipso rész is. Minek a szabad verseny, ha bajjal jár, mire való a vasút, ha adósságot okoz, mit ér a parlament, ha terheket ró ránk; mit ér nekünk a monarchia és a Bécscsel való béke, ha áldozatokat követel, nem gondoskodik senki rólunk, nem véd senki minket, önmagunknak kell mindent tennünk. Pedig mindez a kikerülhetlen, a végzetszerű, mely csak úgy válik javunkra, ha kizsákmányoljuk, és nem úgy, ha pasai vitásba esünk vele szemben. Hozzá kell szoknunk a politikai felelősséghez, melyet az állam kormányzása és a monarchia nemzetközi állása ró reánk; ha akarjuk, hogy erre befolyásunk, és arra teljhatalmunk legyen; uralkodnunk kell a vasút és gőz segedelmével is ez országon, nem csak politikailag. Ha kénytelenek vagyunk a patriarchális élettel szakítani, éljük bele magunkat az újba. A gyors munkának, szabad versenynek, politikai és nemzetközi küzdelemnek is vannak gyönyörei, gyorsabban lehet gazdagodni, hamarább lehet emelkedni, nagyobb szolgálatokat lehet a hazának tenni, sőt Európa közös ügyeinek tényezőjévé váltunk, és a küzdelmes élet becsületes munkája után élvezetesebb a nyugalom is. A régi világ meghalt, ne sóvárogjunk utána, éljük bele magunkat az újba, mert amaz a halál, ez a feltámadás a nemzetre nézve! Hegedűs Sándor: — Függetlenségi párt és negyvennyolcas párt. Irányi Dániel képviselő úrtól következő levelet vettük : Tisztelt szerkesztő úr! Az »Egyetértés« és más lapok is a »Hon« után az országgyűlési pártok összeállítását közölvén, ebből meglepetéssel azt látom, hogy egyrészt a 48 as párt a létezők közül egészen ki van hagyva, másrészt, hogy annak tagjai hol a függetlenségi pártba vannak beosztva, hol »a pártba be nem lépett képviselők« közé sorozva. Nevezetesen a függetlenségi párt tagjai közt említtetnek: Balogh Károly, Hegyesi Márton, Komjáthy Béla, Szalay Imre és Vidovics Ferencz is, holott ezen urak a függetlenségi körbe ugyan beiratkoztak s ennek tanácskozásaiban többnyire részt vesznek is, de azért a 48-as pártnak tagjai maradtak, s ennek értekezletein megjelennek, sőt Hegyesy és Komjáthy a 48 as pártnak meg épen jegyzői is. Csanády Sándort pedig, meg engem a »pártba be nem lépett képviselők« közé tetszett sorozni, holott Csanády a 48 as pártnak egyik legtevékenyebb tagja, különösen a vidéken, én pedig elnöke vagyok. Hogy mindezt a »Hon« azon munkatársa, kitől az összeállítás ered, nem tudta, azon nem csodálkozom, minthogy mi, a jó egyetértés kedvéért, a függetlenségi párttól való külön állásunkat az országházban nem emlegetjük, mindazonáltal engedje meg tisztelt szerkesztő úr, hogy ezen téves közleményt néhány szóval helyreigazítsam. Midőn a jelen országgyűlés elején, a 48-as és a függetlenségi párt között az egyesülés létrejött, s ennek következtében a fentnevezett társaink a függetlenségi körbe, de nem egyúttal a pártba be is léptek, ezen egyesülés a 48-as párt nevének, programmjának és külön szervezetének fenntartása mellett történt, ezen fentartás mellett lett jegyzőkönyvbe iktatva s lapjainkban közzétéve. Annak pedig, hogy a körbe én is be nem léptem, az volt oka, mert én az egyesülést teljesnek óhajtottam, úgy hogy a párt neve ez legyen : »függetlenségi és 48-as párt«, a többség pedig ezt elvetette, nem akartán megengedni, hogy az egyesült párt czimében a 48-as név is benne legyen. Mindamellett a két párt között, melynek czélja egy, oly nagy az egyetértés, hogy a be nem avatottak s így ön munkatársa is, könnyen eshettek a fent jelzett tévedésbe, s hogy ezen egyetértés jövőre is fentartassék, rajtunk bizonyosan nem fog múlni. Kérem, tisztelt szerkesztő úr, méltóztassék jelen helyreigazításomat a holnap reggeli számba felvenni s fogadja megkülönböztetett tiszteletem nyilvánítását. Irányi Dániel. — A vámtariffa. A »Lloyd«-nak írják Bécsből :A »Hon« megjegyzései vagy inkább fejtegetései a vámtariffa előterjesztésének eshetőségei felől nagy mozgalmat keltettek föl védvámosaink közt s tán egyébütt is nagyobb port vertek föl, mint igényelhették volna. A vámtarifta előterjesztésének kérdését a dolgok folyása egyszerűbbé fejlesztheti, mint első tekintetre látszik. Ha föltesszük , mi ma alig kétségbevonható, hogy a húsvéti ünnepek után rövid idő múlva megkezdődnek az alkudozások a német birodalom képviselőivel az új vámtariffa iránt, akkor —mindkét fél pontos utasítások birtokában lévén — nem lehetetlen, hogy körülbelül két hónap alatt az alkudozások legalább az új vámtariffa főtételeit illetőleg eredményre vezetnek. Ez összeesketik azon időponttal, amelyben mindkét törvényhozás bizottságai bajlódni fognak még a nagyterjedelmű kiegyezési kérdésekkel mert több lenne sanguinizmusnál azt hinni, hogy ama bizottságok, ha ápril végén jutnak a javaslatok birtokába, június közepe előtt bevégezhetnék tár,gyalásaikat. Az idő tehát, mely így a Németországgal való alkudozásra szabad, korántsem oly kevés, hogy legalább a fölemlített eredmény el ne lenne érhető, s ha másrészt a parlamentnek a Németországgal kötendő jövő egyezmény főpontjait elő lehet terjeszteni, ezzel az egyelőre beérheti. Lehetséges még az is, hogy a Németországgal való tárgyalás nem vezet eredményre, hanem akkor nincs oka, miért lenne négy hónapúlva tehetségesebb a megegyezés, mint kettő múlva; akkor épen minimáltariftát kellene fölállítni, a védvámosok e szíve vágyát, amelyre azonban minden valószínűség szerint hiában reménykednek. — A háború közel kitörése. A »Globe« egy 29-ki külön kiadása Peruból egy táviratot közöl, amely szerint a porta egy külföldi képviselőjétől táviratot kapott, amelyben az a már legközelebb kitörendő háború veszedelmére figyelmezteti. E sürgöny folytán a török pánczélos hajóraj parancsot kapott, hogy a márványtengerről sietve menjen a fekete tengerre. (E szenzácziós hír megerősítve eddig nincs.) A külpolitikai helyzetről így nyilatkozik a »Lloyd« : A jegyzőkönyvi kérdésnek a leszerelés kérdésétől való elválasztása sikerült, a jegyzőkönyveknek Londonban már ma alá kellett íratnia, a hatalmak követei legalább már megkapták az utasítást, hogy az aláírás iránt jelentsék ki készségüket. A leszerelési kérdés csak az Oroszország és Törökország egyidőben való lefegyverkezése iránti indítványig érett. Ezzel annyi van nyerve, hogy ha a leszerelési kérdésből csakugyan háború támadna, az, amit már rég akartak, helyhez kötött orosz-török háború marad, míg a jegyzőkönyvi kérdés további vitatásából könnyen angol-orosz összeütközés támadhatott volna. Ily viszonyok közt önként érthető, hogy ha a helyzet momentán javultnak tűnik is fel, értesült körökben a helyzet iránt mégsem ápolnak föltétlen bizodalmat. Még ha Oroszország belenyugodnék is az egyszerre való leszerelésbe, ami kérdéses, a lefegyverzés elintézése s a garanczia, mit Oroszország, mint hírlik, a portától követelni fogna, számtalan alkalmat szolgáltathat a háború kitörésére, főleg miután mégazt sem tudni, hogy Oroszország minő állást foglaland a lefegyverkezési kérdéssel szemben. Több reményt lehet arra fektetni, hogy Sándor czár ugyan szeretné a háborút elkerülni, főleg pedig akar háborút izoláltan viselni, pedig Ignnek az általa tett tapasztalatok folytán azt jelentenie, hogy mindenütt a háború ellei hangulat, hogy tehát Oroszország mindenesetre lában maradna háború esetén. — A pápa és Németország kiléte. Rómából távirják a »N. fr. Pressé«-nek, igen magas helyről lépéseket tesznek a pápainél, hogy Németország s a vatikán közt jobban jöjjön létre, s hogy igy a német egyházi ügyekheztettssenek. A pápai szék ez alkalommal, de visszautasitóan, egy bizottságot küldött ki a tanulmányozására. — Simeoni már felelt azon cziumokra, melyek a márcz. 12-ki allokuczió hírei tettek jelentést, s a püspököknek azt a kát kus utasítást adta, hogy ragaszkodjanak szilárdnak szükségességéhez, hogy a pápai széknek a szág s a függetlenség visszaadandó, s ennek ki terjednie a pápa személyén kívül mindazon idékre, melyeket a pápa az egyházi érdekek előa tása körül használ. XV-dik évfolyamára. fllMISl tói .::: A „HON“ TÁRCZÁJA. „Egy az Isteni.*6 — Regény. — Irta: Jókai Mór. MÁSODIK RÉSZ. Történet, melynek soha sincsen vége. Ötödik kötet. (43. Folytatás.) Mikor ismét kilépnek a templomból, a leánysereg elhalmozza őket bokrétáival. Télvíz idején ablakaik virágkertjét fosztották meg, hogy megmutassák, milyen nagy az ő szeretetük. S az egyházi szertartással még nincs vége a menyegzőnek. Ami azután következik, az egy darab népszínmű, amit a népköltészet múzsája maga szerzett : az ifjak versenyfutása a nász házáig a menyasszonyi kaláccsal, aki legelőbb odaér a fiuk közül, az kapja a menyasszony hímezte selyemnyakkendőt , aztán jön a két násznagy körmönfont verselése a menyasszony fölötti alkudozásban, végre a kérő násznagy marad győztes, de csak úgy, hogy a vőlegény megfogadja, hogy a menyasszonynakatyja helyett atyja, bátyja helyett bátyja fog lenni, s megőrzi, mint a szeme világát. Erre aztán a fiatal leányok a menyasszonyt veszik körül, szép biztató nótákat énekelnek a fölvidítására, úgy veszik rá, hogy nyújtsa kezét az ő szerelmes vőlegényének. A nyoszolyó lányok aztán bevezetik őt a vőlegény házába , abba a kis udvarlakba, amit Áron bátya lopva rendezett be az ő számukra. Se Manassé, se Blanka nem tudtak arról semmit. Milyen nagy örömöt szerzett nekik vele ! — Blanka álmai paradicsomában találta magát. S mikor aztán az aranycsipkés főkötőt föltették fejére a nászasszonyok, s kilépett ismét egy üdvözlő, hódoló, megbecsülő néppel tele udvarba, kis háza küszöbén , illézen tartva attól a férfitól, a kinek ő ez órától fogva Isten és emberek előtt asszonya, világa, királynéja, akkor úgy tetszett neki, mintha ez már az örök üdvösségnek e földön kiadott előlege volna. S amint az uj pár megjelen a vőlegényi ház ajtajában , rázendítik az ifjak és leányok a zsolozsmát .Dicséret, dicsőség, tisztesség és hálaadás ! Az egek Urának legyen örök magasztalás ! Kiben nincsen semmi változás Sem Ígéretben elhanyatlás. Tőle fejünkre szálljon áldás !« Szegény poézis lesz ez : a dallamát sem szerzette Palestrina; de mégis nagyobb az a koszorús ’ költők és maestrok minden mesterműveinél. »A te pálmaleveled újra visszaszállt rám!« suga Blanka halk, szerelmes hangon férjének. Aztán hozzá ültek a lakomához. Ötszáz vendég volt a háznál. Ötszáz vendég, aki holnap estig itt akar mulatni. Lakoma lesz bőven, jókedv, a mennyi e napra illik. — Csupán csak egy baj van. — Jaj, igen nagy baj van ! Sopánkodik Áron bátya. — Talán valami baj érte őket ? szól ijedten Blanka. — Kiket ? — Akik még hiányoznak közülünk : Dávid és Zenóbia. — Oh dehogy azokról van szó, édes mézem ! — Majd előkerülnek azok , ne féltsed őket. Ha meg nem jöttek az esküvőre, majd meghozza őket a »púpos kenyér« , majd itt lesznek a lakodalomra; s ha akkorra se érkezhetnek, majd megjönnek a »kárlátóra«, vagy legkésőbb a »tyúkverőre.« Nehéz ám most az utazás télvíz idején : a szél befújta hóval az utakat. De hidd el, hogy megkerülnek , mert megígérték. Hanem az a baj, hogy nincs czigányunk ! A honvéd urak elvitték magukkal a bandát; azt mondták, hogy nekik jobban kell a háborúban a muzsika, mint nekünk itthon. Csak az iskolai zenekar van itten, azoknak meg csupa fúvó muzsikájuk van, s azon sem tudnak egyebet, mint indulókat, hymnusokat, halottkisérőket, akin a »hopczihér« tánczoljon. A fiatalság nem tudom, hogy járja el a lakadalmadon a »kuferczest«, ha nincs czigány. Egy kis Adorján fiú a Zsuzsa néne ivadékából, aki nagyon szeretett a Blanka néni szép köntöséhez ragaszkodni, belekottyant a beszédbe. — Hogy ne volna itten czigány , Áron bá ! hát a Lányi ? _ — Óh te jámbor kis Misika te ! hogy az Úr nevelje meg a termetedet akkorára, mint a mekkora szájat adott hozzá ! Biz ide hoznád azt a »fél czigányt« azt a Lányit, a Blanka nénéd tiszteletére, a ki olyan művészeket hallott már életében, akiket egyenesen Szent Dávid tanított hegedülni. Hiszen csak »félczigány« az. De Blankának nagyon megtetszett az, amit a kis Misiké mondott. Neki hozzák el a lakodalmára azt az egy szál czigányt, ha fél is. Azt is pedig még a szomszéd Szent Györgyből kell előhozni, ahol már vegyes nép lakik és igy korcsma is van. Abban szokott ő vasárnaptól hétfőig hegedülni. A lakoma végét járja már, mire megérkeznek vele s behozzák a lakodalmas terembe, ahol a város előkelői áldomásoznak. Ritka példány ! Most is nyári spenczer van rajta, s azon, ahány gomblyuk, annyiféle alakú gomb , mind a két könyökén másforma szinű folt. Az egyik csizmájának a szára magasabb mint a másiké , mind a kettő ballábra való volt valaha. A mellénye messzire és bőven lecsüng a spenczer alól : az valaha termetes férfié lehetett, míg aki most viseli, nem magasabb négy láb és három hüvelyknél. Mellette még Áron bátya is óriás. Hanem a kis, tagba szakadt ember egyenesen és büszkén hordja a fejét s az megnézni való fej ! Kondor, süni, bozontos haja betakarja a homlokát, csak úgy villognak elő közüle a szemei, az orra kissé félre van ütve, mahagóni barna arczán itt-ott egy-egy csomó ritkás bajusz, szakáll mutatványai , hanem széles szájának mosolyravont hasadása közül a leggyönyörűbb két sor elefántcsont fehér fog villog elő. S ez éktelen pofán annyi büszke önérzet ragyog, mint egy herczegén ; több , mint egy művészén. Van is megfelelő eszköze hozzá. Egy hegedű, melynek a szófjai somfából vannak faragva, s nehány betört oldalbordája enyvvel összetatarozva, a nyaka, a hol egyszer eltörött, szépen összedrótozva s hozzá egy nyirettyű, melynek a szára egy iv alakú meghajtott kőrisfa vessző. De azért hangot ad az, s nincs az a nóta, amit el ne húzzon rajta. Húzza vígan és keservesen, ábrándosan neki álélva, hátra vágott fejjel és megint tűzre kapva, szügyébe vágott pofával. Nem tanulta ő azt senkitől, vele született. Mikor aztán belemelegszik a nótába, észreveszi, hogy egy szál hegedű, kisérés nélkül, semmit sem ér, elkezd hozzá énekelni, az énekből trombitaszó lesz, azután egész zenekar. A zenekíséret elnyomja a violán prímet, a művész szemei szikrát hánynak, haja repked a homlokán, egész arcza együtt játszik a hegedűvel, aztán a lábai is, amit elmuzsikál, eldalol, azt el is tánczolja: — négy ember helyett dolgozik, — nem azért az egy húszasért, amit egy éjszakai működésért szokott kapni, hanem művészi indulatból, az az extasis nem mondva csinált, az valódi lelkesülés. Valóban, akik látták a kor legnagyobb művészeit, Die Bullt, Vieux Tempst, a Milanellókat, Vieniavszkyt, Reményit, zavarban lehetnek,hogy melyiket tartsák nagyobbnak ? De ha meglátták Lányi czigányt Toroczkón, annak kellett a pálmát nyújtaniok, aminél ugyanaz szívesebben vesz vala egy csomó dohányt. Blanka tapsolt jó kedvében. Hisz ez művészi unicum! a miért érdemes Amerikából idejöni. — Csak Dávid és Zenobia volnának itt már! Minden jókedvéből ez a sóhajtás zavarta ki. A félczigányt aztán átengedték a tánczteremnek, ahol az kifáradhatlan orchestrumával minden tánczravágyó kívánságát kielégítő, csak gyantázni győzzék, mert az igaz, hogy négy czigány helyett muzsikált, de öt czigány helyett ivott. Estefelé már Áron bátya maga is aggódni kezdett, hogy se Dávid, se Zenobia nem érkes Blanka minden óranegyedben kiküldött valakit utczára, hogy nézzem előre, nem közeledik-e ra az után ? Egyik testvérnek állandóul strázsálni lett a kapuban. Hogy egy távollevő, akire várnak, úgy éli hát minden örömet! Áron bátya kifogyott már minden hűttésből. Az utolsó eszközhöz folyamodott. •— No édes bálványom, monda Blankó megigértem, hogy a te lakadalmadan eltáneze a kedvedért az igazi »csűri« székely tánczot. Ha sajnáld megtekinteni , mert nem látod ám azt hennap! Erre a neszre a tánczosok félreálltak a te közepéből s nagy kört kerekítettek, mert a szé tánczához nagy tágasság kell. Egy tánczossal tele az egész tánczpad. Nem hasonlít az semmi ismeretes choreo,phiai alkotáshoz, nem is lehet azt oly könnyen tanulni: aczélizmok s tornászati ügyesség kell« hozzá. A tánczos maga dalolja a táncznetőt. »Az én csizmám disznóbőr Apám hozta Sitkéról, A sitkei mesternek Nincs pénze szegénynek. Héj I! ! ! Kicsiny nekem ez a csűr ! Kirepülök, mint a fürj Madár !! S a közben mindig fél lábával földig legugva, másik lábával maga elé rúg, de a sarkának : szabad érni a földet, s ugyanekkor egy karját fel a légbe, a másikat csípőjére nyomja s a grotesz, fölegyenesedő, hol összetörpülő alak, a bohókáshez, a fintor mozdulatokhoz folyvást megtartja a hetyke, magába bizó, mástól semmit se váró hely komolyságot: tánczaz és küzdelem egy alatt. A néző sereg átalános tapssal jutalmazza a Mai számunkhoz egy fél év melléklet van csatolva. A béke hadilábon. (Sz. Gy.) Nagy harsonával hirdet szélrózsa két, geografiailag és politikaila lenkező irányából, Pétervárról és Londot hogy a jegyzőkönyv, mely már is annyi vert föl, alá fog íratni a hatalmak által,lyek már utasították is követeiket, hogy lentsék ki az aláírás iránti készségeket. Pétervár felől hirdetik ezt nagy diadalétel s a Themse mellől jövő informáczióklben hagyják azt. Tehát teljesülés küszöbén állnaz ország egyik forró vágya, hogy európai szőkönyvbe vétetni és szentesítve lássa a szantinápolyi konferenczia reform határoz. A differenczia tehát megszűnnék a péter és londoni kabinetek között; a garant hatalmak ismét fönnen kérkedhetnek a tök uralkodó »egyetértéssel« s a jegyzéki aláírása által el volna görditve az útból lapis offensionis. Jó. De vájjon a nemzet protocollum kiállításával el van-e há’ minden baj és veszedelem Európa felé Hát biz az nincs. A jegyzőkönyv aláírása után úgy, annakelőtte ott függ az európai béke is asszonyának feje fölött Damokles kardja — a fél milliónyi orosz hadsereg. Ennek szerelését, demobilisatióját pedig a jégkönyv aláírói kifeledték a számításból, s elejtették. Legalább ezt constatálják a újabb hírek. S ha ezek valósulnak, akkor átalában semmi köszönet sincs a jegyzékében. Sőt annyival teszi roszabbá a helyt a mennyiben európailag igazolja és meréíti Oroszország követeléseit és álláspot Ennél fogva magában a jegyzőkönyv jövetele távolról sem biztosítéka a békés e szempontból semmi értékkel nem bir orosz hadsereg demobilisati nélkül. A demobilisatiót pedig Oroszország jóságára és érdekeire nézve sérelmesnek jó, melyre nem kötelezheti magát. Épen , de hogy mégis némileg kitüntesse sokat fitatott »békeszeretetét«, oly feltételekhez azt, melyek egyenesen rámutatnak arra, h Oroszország nem akar leszerelkedni, londoni hírek azt mondják, hogy a min