A Hon, 1877. július (15. évfolyam, 166-196. szám)

1877-07-23 / 188. szám

188. szám. XV. évfolyam. Esti kiadás. Budapest, 1877. Hétfő, julius 23. Kiadó-hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let földszint. Előfizetési «S»­­: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra.........................................fi írt — kr. 6 hónapra........................................12» — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda s Barátok-tere, Ath­enaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Budapest, július 23. A török kormányválsághoz mind újabb meg újabb verziók érkeznek. S­z a v f e­t pasa visszalépését azzal hozzák most kapcsolatba, hogy 8 vonakodott megen­gedni az angol hajóhadnak a Dardanellákba való benyomulást; az uj külü­gyét, A a r i­f­i pasa azonban hajlandó beleegyezni s igy a török külügyi hivatalban történt változást angol befolyásnak lehetne tulajdonitni, miből ismét következnék, hogy az angol flotta, mely­hez a napokban járuland­ó három csapatszál­lító gőzös is, melyek holnapután indulnak útra, a Dardanellákba fog nyomulni. Galli­poli és Konstantinápoly megszállását most mind sűrűbben és mind gyakrabban emle­getik. A török hadügyéri állomást, hír szerint, egyelőre nem töltik be végleg. Ideiglenesen Reuff pasa lesz, hir szerint, a hadügyér. A bulgáriai török hadak új fő­parancsnoka, Mehemet Ali pasaiul. 20-án Konstantinápolyból, miután a szultánnál ki­hallgatáson volt, útra kelt Várnába és S­u­m­­­á­b­a. Hogy a főparancsnokságot átve­­g­y­e. Abdul Kerimet és Redif pasát pe­dig tegnapra várták Konstantinápolyba. Me­hemet Ali a legfiatalabb tábornagy, 46—47 éves, igen értelmes, erélyes és önmagához bí­zó embernek tartják. Az Oroszország és monarchiánk közti viszonyokat igen jellemzi a «P. Ll.-­­nak következő pétervári sürgönye. A nap legfontosabb híre az, hogy a varsó­­terespoli vasút utasítást kapott a hadügyértől, hogy azonnal neki lásson barakkok építéséhez a nevezett vasút állo­másain s tegyen meg minden intézke­dést, melyek egy gyors és nagymérvű csapat­szállításhoz szükségesek. A had­ügyminisztérium e­végből 400.000 rubelt bocsátott a nevezett vasút rendelkezésére. Ezen tény kétségkívül jobban jellemzi az orosz-osztrák-magyar viszonyokat, mint a félhivatalos nyilatkozatok. Ha a külföldi la­pokban bizonyos béketárgyalásokról van szó, arra nézve, hogy azokról itteni mérvadó körökben mikép gondolkoznak, igen jellemző a tény, hogy a külföldi lapok ilyen tárgyú czikkeit a pétervári c­enzúra egy­szerűen keresztül húzza, az orosz sajtó »felkéretett«, hogy tartózkodjék a békemódosítások megbeszélé­sétől.« _ Törökország érdekében népgyű­­lés fog tartatni fővárosunkban, mint értesülünk, jövő szerdán vagy csütörtökön. A népgyűlés tárgya és czélja lesz, a kormányt mediatióra, a béke helyre­állítására Törökország érdekében felkérni. Többen s köztük Klapka tábornok is, ki jelenleg főváro­sunkban van, azt tartják, hogy Törökország lázadás­sal, betöréssel minden oldalról fenyegetve, egy túl­nyomó számú orosz invazionális sereggel szemben nem lesz képes két bőig sem (?) kifejteni az ellenál­lást. Mint minket értesítenek, Klapka tábornok a leendő népgyűlésen beszédet fog tartani a háborús helyzetről és a mediatió szükségéről. A népgyűlés megtartása iránt ma este­­ órakor előértekezlet lesz a »Sas« nevű szállóban.­­ Hogy azonban a választott út czélravezető-e, he­lyes-e , Törökország érdekében áll-e, hogy ellenál­lásra képtelenségét,­­ gyengeségét praedikáljuk, hogy épen most volna-e az ideje és meg volna-e az alapja a mediatiónak, oly kérdések, melyekre ezúttal nem kivánunk reflektálni. — A keleti helyzetről a félhivatalos osz­trák »Montagsrevue« a következőket írja: _ Nem lehet elégszer kijelenteni, hogy Európa érdekkörét nem a hadi események, hanem kizárólag a jövendő béke határozványai érintik. Európa elha­tározásánál a hadi események csak annyiban jönnek tekintetbe, a­mennyiben a békeföltételeknek való praejudikálás veszélyét magukban foglalják. S valóban ez az utóbbi álláspont az, melyről az angol sajtó tekintettel a legújabb eseményekre, sür­getni kezdi Anglia parallel­ actióját, akár a hajóhad­nak a tengerszorosokba küldése, akár Gallipolis meg­szállás­a által. A mellett ünnepélyes alakban kijelentik hogy nem a török érdekeket tartják szem előtt, de igenis az angol érdekeket. S a konstantinápolyi tu­dósítások annyiban mindenesetre megegyeznek, hogy a porta bármi ilyen actióhoz nehezen adná meg be­leegyezését. De Anglia közvéleménye azon ítéletből indul ki, hogy Oroszország katonai diadalaival köny­­nyen támaszt új politikai czélzatokat s azon szerény czélpontok, melyeket a pétervári kabinet a háború­nak kezdetben tulajdonított, sokkal kihatóbb és min­denekelőtt destructivebb irányzattal cseréltethetnek föl. Oroszország a török ellen visel háborút, nem Európa ellen, de az angol sajtó elővigyázónak látszik enni, hogy Európát mindenesetre biztosítsa, hogy Anglia Törökországot nem védelmezheti vagy nem akarja védelmezni. Törökország nem védelmezése ügyében a gladstonismus teljes győzelmet aratott. Az angol-európai érdekek védelmére vonatkozólag az ellenirányzat meg fogja tartani túlsúlyát. Azon tényben, ha az angol kormány az emlí­tett értelemben valamely gyakorlati actiót akarna indítani, alig lehetne veszélyt látni a háború locali­­zálására vonatkozólag. Ezzel Anglia átalában a ga­­rantiák kérdését vetné fel egészen úgy, mint Orosz­o­szág fölvette, csak hogy ellenkező irányban és ellen­kező czélokkal. Ha Oroszországnak anyagi biztosíté­kok kellettek, a keleti kérdés megoldását saját érde­keinek megfelelőleg előkészíteni, Anglia szintén kö­vetelheti ezen biztosítékokat, annak megakadályozá­sára, hogy ama megoldás a török birodalom érdekei­vel ne veszélyeztesse egyszersmind az angol európai érdekeket. Ugyane jogot Ausztria-Magyarország is köve­telni fogja s a semlegesség megsértését ebben bizo­nyára senki sem fogja láthatni. A pétervári kabinet elméletileg sem akarja elismerni más kormány poli­tikai attiójának törvényszerűségét, a­melynek keresz­tül vitelére őt csupán saját kezdeményezése, s sem­miféle megbízás nem legitimálta. Gyakorlatilag azonban valószínűleg még kevésbé lett volna hajlandó, helyzetének nehézsé­geit még oly constroversiával is szaporítani, melyben oly kézzelfoghatólag nem lett volna igaza. Mindenesetre még nem látszik megállapított­nak, hogy az angol kabinet a tényleges beavatkozás pillanatát elérkezettnek tekinti-e, de ily határozatot bármikor gyorsan meg lehet hozni, s akkor a keleti kérdésre vonatkozólag a passiv semlegesség állapo­tából az activ semlegesség állapotában menne át. Mindent összevéve, ez inkább a gyors békekötés érde­kében, mint annak hátráltatására történnék. A „HON“ TÁRCZÁJA. H­O Y. (Uj föld). (54. Folytatás.) Marianna, még mindig piruló arczczal leült. Nezhdanov követte példáját s Szolomin is hasonló­kép cselekedett... s végre Tatjana is leült egy föl­felé állított magas fatuskóra. Szolomin sorba vizsgálta valamennyit s aztán :— Na most lépjünk egy kissé félre s lássuk, hogy milyenek vagyunk mi itten! — ezzel felkacsa­­gott, de oly jószivű módon, hogy senkit nem bántott, sőt mindenkinek jól esett a nevetése. Nezhdanov azonban egyszerre fölállt. _Én már megyek, — mondá — megyek azon­nal. Mindez itt igen szép, de emlékeztet egy jelmezes vaudé viliere. — Légy nyugodt, mondá Szolominhez fordulva, — én nem nyúlok a te gyármunkásaidhoz. Itt fogok csavarogni a környéken, aztán visszajövök s elbeszélem neked, Marianna, min­en élményemet, föltéve, hogy lesz valami elbeszélni valóm. Nyújts kezet s kívánj szerencsés utat nekem. — Előbb mégis meg kellene innia a theáját. — jegyző meg Tatjana. ... . _Nem, mit nekem most a thea! Ha szüksé­gét érzem, betérek egy korcsmába vagy épen a csap­székbe. Tatjana a fejét rázta. — Annyi most a korcsma az útfélen, mint balba egy bundában. Mind nagy falu ez itt. . . itt van például Balmasowo . .. — Adieu! ... Viszontlátásra . . . Isten tartson meg egészségben! — javitá ki magát Nezhdanow, bele élve magát uj szerepébe. De még el nem ért az ajtóig, midőn Pál előugrott a folyosóból s egy hosz­­szu, vékony, felülről egészen az aljáig esztergályozott botot nyújtott át neki. — Vigye ezt magával, Alexei Dimitrievics — mondá. — támaszkodjék rá, s minél távolabbra bir vele ütni, annál jobb lesz. Nezhdanov szó nélkül átvette a pálczát és tá­vozott. Pál követte. Tatjana is menni akart, de Marianna fölkelt s visszatartá. — Megálljon, Tatjana, szükségem van önre. — Azonnal jövök, a theafőzővel. Az ön társa thea nélkül távozott. . . nagyon égette már a do­log . . . minek gyötörné magát ön is ? Később ■— majd ön is világosabban fog látni. Tatjana kiment. Szolomin is fölállt. Marianna háttal állt feléje. Hogy igen sokáig nem hallotta szavát, visszafordult s akkor meglátott a Szolomin feléje irányult tekinte­tében egy oly kifejezést, milyet még ő nála soha nem tapasztalt. Valami kérdő, nyugtalan, csaknem kiván­csi tekintet volt az. Marianna zavarba jött és újra elpirult. Szolominnak nem igen lászott ínyére lenni, hogy Marianna a szeméből olvasta ki gondolatát s hangosabban mondá, mint rendesen : — így, Marianna, most tehát már belekezde­t­tek önök. — De micsoda kezdet az, Vaszili Fedotics ! — Hát kezdet ez ? Én oly roszul érzem magamat, ha elgondolom. Alexeinek igaza volt, midőn azt mondá, hogy olyan, mintha komédiát játszanánk. Szolomin újra leült. — De bocsásson meg, Marianna, hát hogyan képzeli ön a »kezdetet.« — Ön csak nem építhet barrikádokat, nem tűzhet lobogót fejébe s nem dö­rögheti el, hogy »éljen a köztársaság!« — Ez nem nők­nek való föladat. — De tanítson meg ön ma például egy Lukeriát valami jóra­, — a­mit ön nem fog oly könnyű dolognak találni, mert ez a Lukeria igen ne­héz fölfogása és fél is öntől, s hozzá még azt képzeli, hogy nincs is rá semmi szüksége, a mire ön őt taní­tani akarja. — két-három hét múlva kínlódjék ön egy másik Lukeriával; — aztán mosdassa tisztára ezt a kis gyermeket, tanítson meg egy másikat az ábéczére, nyújtson egy betegnek orvosságot .... és megtalálta ön a kezdetet. — De hisz ezt az irgalmas nőnek cselekszik, Vaszili Fedotics! — Hát mire való ez itt mind? — Ezzel határozatlan kézmozdulattal saját magára mu­tatott. — Én egészen más valamiről álmodtam! — Ön szeretné föláldozni magát. — Nos hát.... igen.... igen! — És Nezhdanow. Marianna vállat vont. — Nezhdanow? ... vagy jön velem, vagy — megyek magam. Szolomin komolyan tekintett Mariannára. — Tudja ön, Marianna .... bocsássa meg sza­vaim illetlenségét.... de az én nézetem szerint egy koszos gyermeket kifésülni áldozat, igen nagy ön­megtagadás, melyre nem mindenki volna képes. — Ezt én magamról föl merem tenni, Vaszili Fedotics. — Azt tudom! Igen, ön képes erre. — És tegye egyelőre ezt. — később majd megjön másnak is az ideje. — De ezt előbb Tatjánától kell megtanulnom. — Jól van .. . Tanulja meg. — Kezdje meg azzal, hogy fölmossa a főzőedényt, csirkét koppaszt, és később — talán megadatik önnek, megmenteni a hazát! — Ön gúnyolódik velem, Vaszili Fedotics ! Szolomin csendesen csóválta fejét. — Ah, édes jó Marianna, én önt ki nem neve­tem ! higyje el, a­mit mondok, az a tiszta igazság. Ti orosz nők már most is sokkal praktikusabbak vagytok s magasabban álltok, mint mi férfiak. Marianna fölemelte lesütött tekintetét. — Szeretném igazolni, a­mit ön rólam föltesz, Szolomin . . . aztán — kész vagyok meghalni. Szolomin fölállt. — Nem! . . . . éljen ön, csak éljen! ez a fődo­log. — De nem kiváncsi ön megtudni, mi történt az önök házában az ön szökése után ? •— Nem tettek-e azok valami intézkedést ? Csak egy szót kell szóla­­nom Pálnak s ő azonnal értesít. Marianna elcsodálkozott. — Micsoda rendkívüli embere van önnek eb­ben a Pálban ? ■— Igen, az valóban csodálatos. S ha szükség lesz rá, hogy ön Alexei­ vel összekeljen, megint csak Pál lesz az, a­ki a dolgot Szosimmal elcsinálja .... Emlékszik még rá ? említettem önök előtt egy ily ne­vű papot .... Egyelőre azonban .... a még .... nem szükséges ? nemde ? — Nem. — Jól van! Szolomin oda lépett az ajtóhoz, mely a Mari­anna szobáját a Nezhdanovétól elválasztá, s lehajlott egészen a zárjáig. — Mit csinál ön ott ? — kérdé Marianna. — Nézem, jól zár-e a zár. — Rendben van, — suttogá Marianna. Szolomin most Mariannához fordult. Ez nem emelte rá szemei. . — Tehát nem szükséges kikémlenünk, mi ter­vük van Szipjaginéknek ? — kérdé Szolomin elégül­­ten. — Nem? Szolomin távozni akart. — Vaszili Fedotics.. . . — Mit parancsol ? — Mondja meg, hogyan van az, hogy ön én velem olyan beszédes, holott máskülönben mindig oly hallgatag ? — Miért ? — Szolomin­a Marianna mind a két kis, puha kezét a maga nagy kemény kezébe vette. — Miért? Valószínűleg azért talán, — miért más­ért ? — hogy nagyon szeretem önt. — Isten önnel! Szolomin kiment. Marianna felállt, utána tekintett és gondola­tokba mélyedt. Aztán elment Tatjánához, a­kinek még nem volt ideje fölhozni a b­eafőzőt, — nála itta meg a b­eáját, segített neki fölmosni a konyhaedényt, csirkét koppasztani, s kifésülte egy piszkos gyereknek a fejét. Dél felé visszatért a szobájába . . . . a bol nem sokkal később Nezhdanov is megjelent. Kimerülve, fáradtan, porosan tért vissza s le­roskadt a pamlagra. (Folytatása következik.) A háború. Az Antivárából elszállított török csapato­kat, melyek tudvalevőleg a montenegrói harc­téren működtek, mára vagy holnapra várják Konstantiná­polyba, honnan azonnal tovább küldetnek D­r­i­ná­polyba. A dobrudjai orosz sereg előnyomulá­sáról a következőket jelentik: E hó 16-án egy orosz lovas hadosztály, melyet nagyszámú gyalogcsapatok követtek, Medsidié ellen nyomult. Három órai tüzérségi csata után a törökök önkényt visszavonul­tak. Az oroszok egy zászlóaljat Csernavoda, egy másikat Küsztendje felé irányoztak. Medsidiét hatalmukba kerítve, az oroszok e hó 19-én egy had­oszlopot Szilisztria, egy másikat Bazardsik ellen küldöttek. Küsztendsében a volt orosz ak­onsul, Beloszerkevics neveztetett ki kormányzónak. A város lakosainak nagyobb része, főleg a mohame­dánok már azelőtt jóval elmenekültek. Küsztendsében e­ső 18-án Zimmermann tábornok fölkereste az ott állomásozó angol hajó parancsnokát a hajón s azon feltevésének adott kifejezést, hogy a törökök harcz nélküli visszavonulása nem egyéb, mint kelepcze. A hadi jog megsértése az oroszok által. Már említettük reggeli lapunkban, hogy az oroszok lövésekkel fogadták a törökök hadi küldöttét. Ez esetet a magas porta e következő hivatalos táv­iratban tudatja a külföldi képviselőkkel: Konstantinápoly, jul. 19. Mukhtár pa­sának, az ázsiai hadsereg főparancsnokának egy táv­irata jul. 15-ikéről, a következő lényt tudatja velünk, mely, azt hisszük páratlan bármely más ország hadi történetében. A Szemvasz hegy közelében egy kő előtt folyt csata alkalmával csapataink kénytelenek voltak né­hány halottat és sebesültet a harcztéren hagyni. A következő nap Hami pasa, Karsz parancsnoka, a hadi szabályoknak és szokásoknak megfelelőleg, el­küldte szárnysegédét, Osman effendit, az orosz elő­őrsökhöz, hogy halottainkat és sebesültjeinket ki­adatni kérje; de daczára a fehér zászlónak, mely előtte vitetett, jeléül annak, hogy követségben jár, Ozmán effendi és emberei, kik vele mentek puska­lövésekkel lettek fogadva. Az általuk adott jelekkel felismertetésüket mint parlamentáriok biztosítniok kellett volna, mely tényt ezen felül a fehér zászló is eléggé mutathatta, de mindez semmibe sem vézetett. Az oroszok folytatták a tüzelést, és Osman effendi sebet kapott bal karjába, mely miatt még most is a kórházban fekszik. Ezen hallatlan tényről Mukhtár pasa egész a legújabb ideig nem kaphatott értesülést Karsz parancsnokától. Jogunk van tehát azt kérdeni, vájjon az oroszok a hadviselés törvényeit is megsér­teni akarják, mint megsértők a humanitás tör­vé­nyeit.« A csumcserai csata a Kaukázusban. (A »D. Teleg. levele.) Csumcsera, jun. 28. Mi törökök nem igen so­kat adunk a megfontolásra. De tegnap több órán át annyira tele voltunk gondolatokkal, hogy azok a szó szoros értelmében elfutottak velünk. S még hozzá egészen helyesen cselekedtünk. Maradni a biztos ha­lál volt, mig a megfutamodás azt jelenté, hogy mint győzők térünk vissza. Az igazat megvallva, török ten­gerészek mentettek meg, s midőn Fazli pasa, ki a harcz folyama alatt érkezett meg, Izmail beyt az »Assirie Csefket« kapitányát érdemrenddel diszité e szavakkal: »kapitány ön megmenté az expeditiót a tönkre jutástól, nem volt egy ember se jelen, ki nem kívánt volna aranyos érdemrendet a zsebéből kivenni, hogy azt a hős tengerész mellére tűzze.« Az angolok örömmel fogják hallani, hogy a nap hőse több éven át angol tengerész volt s még most is annak tekinti magát. Jól is megfelel e minő­ségének, erős karja, bátor szive van és teljes megve­téssel viseltetik az oroszok iránt. De a csata a leírásához kell fognom, mely, mint már ebből is kivehető, különös volt a maga nemében és teljes leírást érdemel. Egy előbbeni levelemben említem, hogy az abázok, kik idáig előre nyomultak, sürgetve küldtek több ízben segítségért. A Kodor folyó áradása miatt lehetetlen volt akkor kérésüknek eleget tenni, s a pasák tán nem is bánták, hogy ez lehetetlen volt, mert jól tudták ők, hogy a folyó a mi pozitiónk természetes védvonala, s hogy a rendelke­zésünkre álló elégtelen erővel azon túl menni, leg­alább is hadi bolondság volna, ha nem roszabb. Egy vagy két nappal később azonban a folyó áradása eléggé leszállt, hogy a rendetlen csapatok az átkelést megkísérthették, kik csaknem valameny­­nyien lóháton vannak. Parancsnokaink tehát egy ve­szedelmes dillomába jutottak. Engedtek a kívánság­nak, hogy miért, maguk sem tudnák megmondani. Négy zászlóalj rendes katona és négy hegyi ágyú Szukumból és Drandiból azonnal hajón indultak el, míg mintegy 2000 önkéntes a szárazföldi utón ment előre. A kombinált haderő mintegy 500 emberre rú­gott Huszein Yasvn pasa vezénylete alatt. Az első dolog, a­mit vezérünk Csumcserát­ el­érve tett, az volt, hogy újra megszállta azon tért, melyet tegnap védenünk kellett. Nem túlozok, midőn azt mondom, hogy választása semmiféle harczi előnyt nem biztosított a számunkra. A hát fedezetet a ten­ger képezte, mely itt oly sekély, hogy csak a hajók csónakai érhetik el a partot. Szemben 1500—2000 yardnyira menedékes dombok voltak, melyeknek túlsó oldala levezetett egy völgybe, a melyen végig jó út vezetett a hegyekre föl. A dombok tetejét erdő boritá, s vezérünk elmulasztá azokat megszállni, úgy hogy ezek az orosz előcsapatoknak fedezetét képez­hették, mit ők, mint látni fogjuk, jól föl is használ­tak. Négy sáncznak kellett volna jobb oldalunkon a védelmet képezni. De minthogy a mélyen fekvő hely nem engedte, hogy azok előbbre tolassanak, közvet­lenül egymás mögött voltak. És ámbár különböző magasra akarták ezeket emelni, mégis a valóságban nem nyújtottak azok egymásnak védelmet. A Gar folyó mély iszapos parttal elvágta a baloldalt a jobb oldaltól s ezen mocsár, mert inkább annak nevezhe­tő mint folyónak, védte némileg balszárnyunkat, mi­vel az oroszoknak nem volt elég nagy haderejük, hogy azt megkerülhették volna. Egyidejűleg e folyó abban is megakadályozta a törököket, hogy vala­mely oldalmozdulatot tehessenek, így tehát látni le­het, hogy pozitiónk tulajdonképen a tengerre támasz­kodott. Még hozzá kell tennem, hogy a Garnak egy kis patakja jobbra tőlünk helyenkint iszapossá tette a földet, míg bal homlokzatunk részben meg volt védve egy magas homokpart által, mely páfránynyal volt benőve. A keleti képzelődés az ellenséges haderőt im­­pozánssá tette, de a­mennyire én a dolgot megítél­hetem, azt hiszem, hogy az ő rendes katonaságuk nem sokkal nagyobb a mienknél, míg a georgiai és mingréliei újonczokat a mi irreguláris csapatunkkal nem lehet összehasonlítani. A muszkák főereje az Askezi folyó balpartján, tőlünk mintegy két angol mértföldnyire s nem messze a tengerparttól foglalt állást. Itt ők három soros véd­­műveket készítettek kellő szabatossággal s megfelelő távolban egymástól. A tenger felé néző vonaluk ural­ta a parton vezető utat, a többi vonalok a már emlí­tett útra és két oldalösvényre néztek, melyek az oro­szok állásától Csumcserára vezettek. Elővédművei­ken két hegyi ágyú volt. Az ellenség haderejének tartaléka Mokinál volt körülsánczolva, mintegy ki­­lencz mértföldnyire innen. Nagyjában véve ez volt a a két sereg állása. Hajnalkor a pasa, ki félig el volt tökélve meg­támadni az oroszok védműveit, tanácsosabbnak vélte erős kémszemlét intézni az orosz haderő ellen. Pa­rancsának nyomatékot adandó és hogy az oroszokat fölzaklassa, összeszedetett minden kolompost a tá­borban s azok sikeritő zaja közt két rendes csapattal és egy nagy tömeg abázival elindult. Vájjon az oro­szoknak eredetileg czéljuk volt-e minket megtámadni, vagy vájjon a kolompok zaja birta-e őket rá, hogy sánczaikat elhagyják, azt sohasem fogjuk megtudni, de alig mozdultunk ki állásainkból, midőn már ránk ütöttek! Mindenki szilárdan megállt pár perczig, de az oroszok egy ágyút hoztak, s ezt megsokalták az abá­zok, kik azonnal eltűntek. A dolog idáig még csak jól ment volna, de e pillanatban lövéseket lehetett hal­lani a hátunkban. Hasztalan lobogtatták a sötét ha­júak zöld lobogójukat; az arabok legalább nem akar­ták ezt meglátni s követték az abázokat, így a viddi­­ni ezred magára maradt, és e haderő remekül viselte magát. Magukra hagyatva, kénytelenek voltak a tul­­számu ellenség elől visszahúzódni, de ezt jó rendben tették és hála az oroszok ügyetlenségének, kik telje­sen képtelenek fegyvereiket megtölteni és lőni, mialatt előre haladnak, azok, kik a török csapatból helyt áll­tak, képesek voltak a belső vonalon megállni és fron­tot csinálni, a többi három természetesen hiába­való­nak bizonyult a gyakorlatban. Valóban, bármily lassúságot fejtettek ki az oroszok, mégis bevehették volna a benső sánczot is, ha a dardanelli ezrednek egy szakasza nem tudni, kinek parancsából oldalt a bozótban nem lett volna fölállítva, ott hol a Gar folyó torkolata van, honnan pusztító tüzelést kezdhettek az oroszok soraira. Itt visszavezetve, az oroszok a domb tetejéről kezdtek tüzelni, s hogy a mi oldalunk mikép menekült meg, valódi csoda. A benső sánczban csak a Zildigz-ezred 400 emberének volt helye, a többiek, valamint tüzér­ségünk minden védelem nélkül állt a szabadban. Hogy a törökök kétfelé fognak vágatni, ez most bi­zonyosnak látszott, mert az oroszok egy pontra irá­nyozták egész támadásukat, és oldalba vették tábo­runkat. De e pillanatban megérkezett egy csapat atházi lovas, kik megbecsülhetlen szolgálatot tettek. Ők az oroszok centruma ellen intéztek támadást és a törökök ismét mentve voltak. Ezen időtájban Izmail bég, ki hajójával valami ezer yardnyira horgonyzott a parttól, már képes volt az ellenséget a jó baráttól megkülönböztetni, és ha­lálos tüzelést kezdett az oroszok ellen 250 és 150 fontos ágyúival. A municzió is fogyatékon volt már ekkor, az ezredek mint ilyenek nem léteztek, minden ember csak magát védte és a maga számára keresett menedéket. De a Zildiz-ezred csapata még megtarta állását és Izmail pasának mindig volt egy bombája ott a­hol legszükségesebb volt. Fél kilencz volt az idő, és a törökök minden reménységüket elveszíteni kezdek, midőn Fazli pasa a »Mahmudih« után hadi sorhajóval és a»Saber« hajó egy ezred arabs katonával megérkezett, két ágyút is hoztak és nagy mennyiségű lőszert. A pillanattól mienk volt a győzelem. Valami­vel később egy ágyúnaszád is előjött és annak 24 fontosai csakhamar az orosz vadászok egy ezredét ki­vetették állásából. A harcz estig eltartott, mikor is a muszkák Askeribe és Mokiba vonultak vissza. A mi veszteségeink jelentékenyek, mintegy 500-an estek, es köztük a Zildiz ezred 200 embere. De az oroszok vesztesége aránytalanul nagyobb, mert ők igen roszul lettek, golyóik legnagyobb része a tengerbe esett. Éjszakán át sebesültjeiket és halottaik közül igen so­kakat elvittek, de a csatatér s az erdőség még most is tele van holttetemekkel. Ma reggel elfoglaltuk a hegyek magaslatait, melyek oly sok áldozatot okoz­tak nekünk tegnap, és védműveket készítünk azokon. Azonban tudjuk azt, hogy nekünk még most nincs itt mit keresnünk, mert a Kodor a mi természetes véd­vonalunk, mig csak a porta segélyt nem küld. Nyilt válasz: Tóth Károly vasúti felügyelő úrnak A »Hon« folyó bő 18-kán megjelent 183. szá­mában Tóth Károly vasúti felügyelő úr nyilt leve­let intéz hozzám, melyben a sértett önérzet hangján felszólal azért, hogy a Duna budapesti sza­kaszának szabályozásáról írt röpiratom 33. lapján őt fel nem soroltam a vízépítési ma­gyar szakértők között, s tehát vagy magyar­ságát vagy szakképzettségét vonom kétségbe. Ezen­nel kijelentem, hogy se magyarságát, se szakképzett­ségét átalában soha kétségbe nem vontam. De ő a Mihálik által készített szabályozási terv megvizsgálására kiküldött enqueteben mint a magyar vasúti igazgatóság képviselője vett részt, s maga elmondja, hogy vasúti mérnöki minő­ségben volt kiküldve, hogy a vasúti tervezetek iránt fölmerülhető kérdésekre nézve adjon kellő fölvilágo­­sítást. Már­pedig a miniszteri jelentés szerint az en­queteben szó sem volt a vasúti tervezetekről vagy hi­dakról, az ott tárgyalt három kérdés kirekesztőleg a Duna szabályozására vonatkozott, tehát Tóth úr­nak az enqueteben alkalma sem lehetett vasúti mér­nöki minőségében nyilatkoznia s a vasúti tervezetek­ről bármely fölvilágosítást adnia. Azért fölszólalása után is helytelennek tartom azt, hogy az enqueteben a közvetlenül érdekelt törvényhatóságok képviselői s a kormánytól független szakértők nem vettek részt, ellenben a vasúti igazgatóság, mely a tisztán hydro­­technikus kérdések tárgyalásánál közvetlenül érde­kelve nincsen, képviselve volt. Tóth úr azután bebizonyítja, hogy sokféle fo­lyószabályozásokat hajtott végre, még­pedig fényes sikerrel, s hogy azért sok külföldi kapacitás részéről nagy elismerésben részesült. Ezen állításait koránt­sem akarom kétségbe vonni, sőt nyíltan s minden tartózkodás nélkül elismerem, hogy ő legjelesebb ha­zai vízépítési mérnökeink közé tartozik. Erről nem­csak az ő felszólalása, hanem más oldalról vett érte­sítések nyomán is meggyőződtem. Őszintén bevallom tehát azt, hogy akkor, midőn a fölszólalásában idézett sorokat írtam, tévedésben voltam az ő személye iránt. Azon­ban röpiratom 35-dik lapján őt is a szakértők között soroltam föl, jóllehet bő tapasztalatait, leg­alább a Dunaszabályozási tervezetek megvitatásánál nyilvánosan, sem az enquête-ben sem a mérnöki egye­sületben nem érvényesítette. — Elismerem, hogy té­vedtem, de úgy hiszem, tévedésemet meg fogja bocsá­tani, mert jól tudja, hogy korunkban az universalis genie­k nagyon ritkák, s hogy bármely mérnök teljes tisztelünket megérdemli, ha csak egyik vagy másik szakmában jeleskedik. Föl nem tehettem azt, hogy a kormány azt az embert, ki oly jeles hydraula, ki annyi rohamos fo­lyót sikeresen szabályozott,­­ a vasúti igazgató­ságnál alkalmazza. Biztosíthatom Tóth urat, ha raj­­t­­am állott volna a dolog, mindenesetre elkértem vol­­­­na a vasúti igazgatóságtól s mint elsőrendű vizépitési magyar kapacitást a dunaszabályozási bizottság tag­jává tettem volna. Munkácson, julius 22. Hunfalvy János: Fürdői levél. Koritynicza, jul. 20. Tegnap ágyúk viszhangzó dörgése verte föl a korityniczai magányos völgy csendét. Hogy az olvasó valamikép orosz invázióra ne gondoljon, rögtön ki kell jelentenem, hogy e zaj nem a háború, hanem a béke műve volt. Azok a taraczk-durrogások a kority­­niczai »András-kápolna« fölszentelését jelezték, mely

Next