A Hon, 1878. március (16. évfolyam, 54-80. szám)

1878-03-21 / 71. szám

71. szám. XVI. évfolyam. Budapest, 1878. Csütörtök, márczius 21. Esti kiadás. Kiadó-hivatal: Barátok­ tere. Athenaeum-épü­let földszint Előfizetési dij : Portán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt.: 3 hónapra...........................................6 frt — kb. 6 hónapra...........................................12» — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. Budapest, márczius 21.­­ Az orosz-angol viszonyok úgy élére vannak állítva, hogy egy komoly kon­fliktus már-már elkerülhetlennek látszik. — Anglia az utolsó pillanatban kategóri­k­us kö­vetelésekkel lépett föl, melyekre kategórikus választ vár a pétervári kormánytól. A kér­dést úgy tette föl Anglia, hogy Oroszország­nak vagy igent, vagy nemet kell mondani. Más középút, kibúvó nincs. Ettől a választól tette függővé Beaconsfield kormánya képvi­seltet­ését a kongressuson. Hogy pedig Pétervárott mit gondolnak ezen újabb erélyes angol föllépésre, meglátszik a »Pol. Corr.t márcz. 16 ki keletű pétervári leveléből, mely igen izgatott hangon van tartva, s mely azt mondja, hogy oly követeléseket s hoz­zá oly formában, mint a minőkkel Anglia föllépett, soha semmiféle hatalom, mely önmagát kissé be­csüli, el nem fogadhat, még ha oly rendkívüli helyzetben van is, mint jelenleg Oroszország. Pétervárott nem tudják okát és czélját adni Anglia ezen magatartásának, de azt hiszik, hogy ezzel Anglia időt akar nyer­ni megkezdett fegyverkezéseinek befejezésére, hogy aztán valamely tengerészeti-katonai be­­végzett tényt alkosson; vagy az lehet Anglia czélja, hogy a kongressust, melyet Németor­szág iránti udvarias előzékenységből elfoga­dott, meghiúsítsa, így állván a dolgok, B­i­s­­m­a­r­c­k herczeg is, ki elvállalta a kongres­­sus elnökségét, óvakodni fog összehívni az első berlini kongressust, mielőtt meg nem győződött arról, hogy a hatalmak közt lehetséges az egyezség, s hogy nem fog csú­fosan, minden jó eredmény nélkül szétoszlani. Ezt a próbát pedig egy előkonferenczián véli Bismarck megtehetni, és pedig úgy, hogy a hatalmak berlini követei összeülnek tárgyalni és megkönnyítni a netán leendő kongressus elintézendő anyagát; ha az előkonferencziá­­ban létre jön az egyezség, lesz kongressus, különben nem. Még a következőket is mondja a sugal­mazott muszka levelező : A Márványtengeren és a Dardanellákban levő angol hajóhad nap­ról napra új erősítéseket, új hajókat, kap; an­gol tengerész tisztek Balairban és Gallipoliban előkészületeket tesznek a kikötésre stb. Mind­ezek oly jelenségek, melyek épen nem han­golják az orosz kormányt barátságos engedé­kenységre. Az oláh kormány által a hatal­makhoz intézett memorandumot közli a »Pol. Corr.«, de miután mi már ez­előtt pár nappal tüzetesen ismertettük e di­­plomatiai okmányt, fölöslegesnek tartjuk is­métlését. Andrássy gróf exposéjának hatását így irja le a »Pol. Corr.« berlini tudósítója: »Könnyen fölfogható, hogy itt feszült ér­deklődéssel várták Andrássy gróf nyilatko­zatait, melyeket a delegatióban az osztrák­­magyar monarchia külpolitikájáról kellett­ tennie. Habár a monarchia külügyire csak vázlatosan, egy pár elejtett szóval jellemezte politikájának valódi czélját és irányát, mégis mindenkit meggyőzhetett arról, hogy a mon­archia valódi érdekei fölött soha egy pilla­natig sem volt kétségben, s hogy az érdekek megóvására a kellő utat és módot föl tudta találni a keleti válság minden phasisában. Andrássy politikájában a közgazdasági tekin­tetek képezik a vezéreszmét. És ez helyes is. Mutatja Anglia példája, valamint Oroszor­szágé. Oroszország ázsiai hadjáratának czélja az volt, hogy az orosz kereskedelem számára az utat Kelet felé egyengesse. Ausztria nem tűrheti azt, hogy a Balkán mentén oly államalakulások történjenek, me­lyek kereskedelmi érdekeinek akadályozólag útját állják. Ausztria ezen újjáalakulások ál­tal oly közvetlenül érintve van, hogy a kul­turális fejlődés és az abban rejlő ellentétek által károsítva lenne. Ily viszonyok közt ter­mészetes, hogy Ausztria Magyarország a Ke­leten szilárd befolyást kíván magának bizto­sítani. Az önfentartás ösztöne parancsolja ezt. A Dunától Délre eső elemek közt a gö­rögök a leginkáb művelődésképesek. En­nek erősbítése tehát ép úgy osztrák-magyar, mint európai érdek. Habár Görögország mint egyenjogú fél nem vehet részt a nemzetközi kongressuson, de hivatalosan mégis részt fog venni azon kérdések tárgyalásánál, melyek saját érdekeit illetik. Görögország képviselője Rangabé lesz, ki bonyolódott politikai viszo­nyok rendezésénél már nem egyszer jó szol­gálatokat tett hazájának és Görögországot méltón fogja a kongressuson képviselni.« Az oroszellenes áramlat Görögországban folytonosan növekszik. Legalább a »D. Tel.« athenei tudósítója azt jelenti, hogy mióta Oroszország ellene nyilatkozott annak, hogy Görögország mint egyenjogú fél vegyen részt a konferencián, a görög sajtó egész elkesere­déssel fordult az oroszbarát pártiak ellen, s kilátás is van arra, hogy miniszteri válság lesz, mely az angol politika hívei javára fog kiütni. — Közös miniszteri értekezlet volt tegnap Bécsben, a kiegyezési ügyek tárgyában. Az a hir, mintha az osztrák kormány az osztrák kép­viselőház álláspontjához ragaszkodnék, valótlan; a transzakczióra legközelebb kilátás van. — Angolország azon tervéről, hogy Bolgárország felállításával szemben Görögország igényeit kívánja érvényesíteni, így nyilatkozik a »Journal des Debats« : Bár helyeseljük ez eszmét, nem tartózkodhatunk kimondani, hogy az korán sincs kellőleg előkészítve. Bezzeg máskép kezdték az oroszok, Bolgárországot illetőleg. Ha az angol tervet össze­hasonlítja az ember azzal, melyet az oroszok most igyekeznek foganatosítani, az előbbi inkább oly be­nyomást tesz, mint valamely, a körülmények meglepő fordulatai által előidézett rögtönös mentő eszköz,nem pedig mint határ, valamely határozott, megfontolt szándék. Oroszország sokáig úgy szerepelt, mint a keleti keresztyéneknek kivétel nélkül gyámolítója.­­Még 1867-ben sem mulasztá el támogatni a krétai fölke­lést. De lassan-lassan azután megváltoztatta rendsze­rét ; jobbnak látta működési körét néhány, jól meg­választott pontra szorítani; megtanulta mások pél­dáján, hogy a káposztát úgy eheti meg legbiztosab­ban egészen, hogy ha egyik levelét a másik után eszi meg, így választotta először Bolgárországot, melynek nem lévén külön nemzeti legendája, nem lévén szoro­san körülírt határa, legjobban szolgálhatott az orosz igények istápolására Törökország szerte bontása közben. Ignatiev kezdte a munkát. Első ténye, a bolgár s a görög egyház közt szakadás létesítése, csodálato­san sikerül; akkor Európában föl sem fogták fon­tosságát Abban állt a feladat, hogy a szláv elemeket egyházi és politikai téren elválaszszák a hellenizmus­­től, s hosszú türelmes, rendszeres munka al­ól Orosz­országhoz csatolják. Ignatievnek sikerült az ortho­dox bolgár egyházat elszakítni az oekumeni patriar­chátustól ; nem félt a görögökkel, kik nagyon is füg­getleneknek mutatkoztak, teljesen szakítani. Eléggé szidt­a is érte akkoron, vádolták érte ügyetlenség­gel ; a történelem azonban, legalább ma úgy látszik, igazolja. A bolgár exarchátus engedélyezése egyházi té­ren ugyanaz volt, a mi a politikájn Bolgárországnak mint fejedelemségnek megteremtése . . . Oroszország távolról kezdte dolgát s mit sem hanyagolt ki. A bol­gár ifjúságot tömegesen csábították Oroszországba s ott államköltségen nevelték; magát Bolgárországot lapokkal, ágensekkel elárasztották. Majd a fölkelő bizottságok következtek, melyek székhelye Bu­karest volt. Kérdés azonban, hogy az oroszok oly ügyesek lesznek-e Bolgárországra vonatkozó oroszosító ter­veik foganatosításában, mint voltak előkészítésében. Ez iránt a »Debats« kétségeket ápol és hivatkozik Outine orosz író általunk egy ízben ismertetett ta­nulmányára a bolgárországi orosz adminisztráczióra. Hanem azt bizonyosra fogja, hogy az angol terv a bolgár elemnek a göröggel való ellensúlyozására — tíz évvel elkésett. A „HON“ TÁRCZÁJA. Homo sum. Eleem György legújabb regénye. (46. Folytatás.) És ezt mind ő miatta tévé, hogy, ha majd visz­­szatér, ő is annyira tessék neki, mint az a fehér asszony ott lenn az oázban, a kit ép oly lángolóan gyűlöl, a­mily forrón imádóját szereti. Az utolsó éji zivatar alatt egész vízzuhatag vo­nult be a hegytetőről az ő éjjeli zugába s kiönté onnan.. Átázva, hajlék nélkül, bánattól, aggodalomtól, epesztő vágytól űzetve, kőről kőre hágott s majd ő, majd ama szikla alatt keresett menedéket és pihenést remegő testének. A kegyes Paulus lakásából kiáradó fény oda csábitá. Meglátta az alexandriai remetét és fölis­merő ; ez azonban nem véve észre a pásztorleányt, mert egész önmagába mélyed­ve guggolt ott a tűzhely mellett a kövön. Mirjam most hát megtudá, hol lakik a kitaszi­­tott remete, a ki felől annyit tudakozódik az öreg Stephanus s a kinek panaszából s egy elejtett czélzá­­sából kiérté, hogy azt is az ő ellensége, a galliai fehér ördög, tántoritá el s taszita kárhozatba. A mint a hajnalcsillag halványodni kezdett, Mir­jam, szivében csordultig könyekkel s még­se bírva kínjának és fájdalmának enyhítő zokogásban nyitni utat, a Stephanus barlangjához közeledett s egészen felolvadt a vágyban, vajha itt leroskadna és meghal­na, hogy a halál megszabadítaná gyötrelmeitől, me­lyek őt szünet nélkül űzik és kergetik. Még igen korán volt, nem merte az öreget za­varni. És mégis! Szüksége van legalább egy emberi szóra, ha durvára is, mert az elvadultságnak lelkét elhomályosító érzete s elhagyatott voltának szivet facsaró kiúja oly nagyon, oly kimondhatatlanul fájt neki. Már ott állt a barlang nyílásánál, midőn fönn a magasban kövek gurulása s egy kiáltás hangja meg­­állttá. Mirjam megrettent s előre nyújtott Dyakkal, minden idegét megfeszítve kezdett figyelni a hegy­tető felé. Most egyszerre hangos örömki­áltást­ hallatott s magasra emelt karokkal rohant föl a hegynek a gyorsan lefelé haladó vándor elé. — Hermasz, Hermasz! — kiáltá Mirjam az érkező elé, s szivének verőfényes gyönyöre oly tisz­tán,oly világosan tükröződött vissza e kiáltásban, hogy az ifjú lelkében rokon hurt pendített meg e hang s Hermasz barátságos köszöntéssel üdvözlő a leányt, így még nem köszönté soha azelőtt. S e hang oly jól esett szegény elkínzott szivének, mint mikor valamely könyörületes kéz üdítő itallal közelit a szomjtól elepedő ember ajkaihoz. Tiszta öröm s a hála egész özöne, a melyhez ha­sonlót még soha nem érzett, áradt el­­ékén s mivelhogy az ifjú oly jó volt hozzá, ő is meg akarta mutatni, hogy viszonozni tudja jóságát, melyre őt érdemesítő. Ezért első szava, melyet hozzá intézett, ez volt: — Mindig mellette voltam atyádnak s vizet hoztam neki reggel és este, a mennyi csak kellett. Mirjam elpirult, hogy im most először igy di­csekszik Hermasz előtt. Hermasz pedig felkiáltott: — Ez szép volt tőled, Mirjam, s én azt nem fe­lejtem el neked. De bohó, vadócz teremtés vagy, de azt hiszem, a ki iránt jó vagy, az bizton számíthat is reád. — Kisértsd meg! —­ viszonzá Mirjam örömmel s elébe nyujtá kezét. Hermasz megfogta e kezet s maga után huza a leányt, mondván: — Hallod az érezharangot ? Figyelmeztettem ott fönn az őröket. A blemnyusok jönnek. Atyámnál van Paulus ? — Nincs, de én tudom, hol lakik. — Akkor hívd elő, — mondá az ifjú. — Őt mindenek előtt, aztán Gelasiust, Pipest és Dulast, s a­kit csak találsz a vezeklők közül. Mind oda jöjje­­­n ayers ösvény melletti toronyba. Én most megyek oda vinni atyámat. Te pedig siess s bizonyítsd be, hogy lehet benned bízni. E szavaknál átkarolta a leány derekát. Ez azonban kisiklott karjaiból s e kiáltással: »Vala­mennyit értesítem!« elrohant. A barlang előtt, a­hol Paulust vélte találhatni, Sironát látta meg. Nem állott meg mellette s beérte azzal, hogy szidalmazó vad szavakat kiáltson feléje. Aztán sejtve, hogy a legközelebbi forrásnál ta­lálja a remetét s csakugyan ott lelte, elmondá neki Hermasz üzenetét, azután tovább ment barlangról barlangra s mindenkit értesített Hermasz parancsá­ról és az ő nevében. Huszadik fejezet. Ott gyűltek össze a gyalog ösvény melletti kő­fal mögött e sajátságos férfiak, kik az életnek, az élet örömeinek és fájdalmainak, kötelességeinek és élve­zeteinek, a társadalomnak és a családjaiknak hátat fordítva, a pusztába menekültek, hogy ott, miután minden más czélról önkényt lemondottak, az egyetlen czél után törjenek, mely messze, messze, túl az életen integet feléjök. E néma, siva magányban, távol a világ csábító zajától, bizonynyal leginkább sikerülhetett érzéki vágyaikat elfojtaniok, elszakgatniok a test nyűgeit s a bűn és hús által porhoz fűzött embert a test nél­küli, tiszta istenséghez közelebb emelniök. Mind e férfiak keresztyének voltak s valamint az Üdvözítő a kínszenvedés által, melyet önkényt vállalt magára, a világ megváltója lett, azonképen igyekeztek ők is a szenvedélyek tisztitó ereje által a tisztátalan emberi természetet salakjától megszaba­dítani s súlyos vezekléssel a maguk részéről is meg­tenni minden telhetőt saját bűneik és az egész emberi faj bűneinek ném­i lerovására. Nem az Üdvözítőtől való rettegés űzte őket e pusztai magányba, hanem a legnehezebb diadal re­ménye. Az erődben összegyűlt anachoreták mindany­­nyian egyptomiak és syriaiak voltak s kivált az előb­biek között sok volt olyan,a ki már saját honi isteneik tiszteletében is lemondásra és vezeklésre nevekedtek s keresztyén hitre térvén, azt a helyet választék ájtatos vallási gyakorlatuk színterévé, a hol az Úr mutatá meg színét választottjainak. Később nemcsak a Sinai népesült meg velök, hanem sziklás Arábia egész területe is, melyről az volt a hagyomány, hogy a zsidók, kivonulva Egyp­­tomból, Mózes alatt soká tévelyegtek benne. Az itt letelepült asketák a választott népnek a szentírásban följegyzett pihenő állomásairól nevezték el telepeiket. De az egyes vezeklők között még nem volt összekötő kapocs, még semmi megállapított szabály nem rende­ző életmódjukat s még csak tizével számították őket, kiknek száma csakhamar százakra,ezrekre növekedett. A fenyegető veszély hirtelen gyorsasággal gyűjte az erődbe a világnak és a földi életnek e halál­ra kárhoztatott meg­vetőit. Csak az öreg Kosmas, a ki itt el is halt nejével vonult volt vissza a Sinaira, csak az maradt barlang­jában, kijelentvén az őt menekülésre sarkaló Gelasi­­usnak, hogy ő örömest fogad minden órát és minden helyet, melyen őt az Urnák elszólitani tetszik s Isten kezében van, vájjon az öregség vagy talán egy nyíl hegye nyissa meg előtte a paradicsom kapuját. Egészen máskép gondolkozott a többi anacho­­réta, rohanva menekülvén az őrbástya keskeny ajta­ján az udvarra, míg az egész a szorongásig megtelt emberekkel, úgy, hogy Paulus, ki a veszélylyel szem­ben egész hideg vérét visszanyerő, egy később érke­zőt kénytelen len visszautasítani, nehogy az össze­zsúfolt, remegő tömegben baj essék. Nincs az a ragály, mely oly hirtelen terjedne egyik állatról a másikra, nincs az a rothadás, mely oly hamar ragadna el egyik gyümölcsről a másikra,­­ mint a­mily hirtelen a rémület terjed az emberek szivében, ha egyszer kiütött közöttük. Azok, a­kiket legélesebben ostorozott a rette­gés, leggyorsabban futottak s elsőknek érkeztek be a castellumba. Sírva és jajveszékelve fogadták a később érke­zőket, úgy hogy igazán szánalmas látvány volt, hogy e remegő csoport, nagy hangú fogadkozások között, hogy megnyugszik Isten akaratában, s buzgón imádkozva, hogyan tördeli kezét s hogyan törekedik minden egyes elrejteni megmentett kis holmiját, elő­ször társai kárhoztató tekintete, majd a közelgő el­lenség kapzsisága elől. Paulussal egyszerre érkezett be Sergius és Je­remiás, kiket ő már útközben bátorítani kezdett. Ezek aztán mind a hárman azon voltak, hogy a rette­­gők önbizalmát fölébreszszék s midőn az alexandriai arra emlékeztető őket, nehány hete csak mily seré­nyen segített mindegyikük fölhengergetni a szikla­darabokat a kőfalra és a meredélyre, hogy majd ha az ellenség közeledik, fejére lódítsák: többeket meg­szállt a tudat, hogy hiszen neki már van is valami érdeme a védelem előkészítése körül s hogy most kö­telessége tovább folytatni azt. A toronyból kilépő férfiak száma szaporodni kezdett s midőn Hermasz, nyomában Májammal, há­tán atyját emelve, megjelent s Paulus arra kezdő in­teni az összegyülteket, hogy a gyermeki szeretet a példájából lelkesedési bátorságot merítsenek, — a kíváncsiság a még visszamaradtakat is kicsalta a to­ronyból. Az alexandriai átugrott a falon, elébe futott Stephanusnak, levevő a lihegő ifjú válláról és saját vállára emelő s igy közeledett vele az őrbástya felé. De az öreg harczos vonakodott bemenni a védett helyre s kérte barátját, tegye őt le a faltövébe. Paulus engedelmeskedett, azután Hermaszszal együtt fölment a torony ormára, hogy onnan körül­tekintsen a vidéken. Mihelyt Paulus eltávozott, Stephanus igy szólt a köréje sereglett remetékhez: — E kövek itt lazán állanak s erőm kövés ugyan, de elég arra, hogy egy lökéssel letaszítsam innen. Ha csatára kerül a dolog, akkor ez az én ka­tonaszemem, bármennyire elhomályosult is, a tietek segítségével sok olyat meglát, a­minek ti fiatalabbak hasznát vehetitek. Ha azt akarjuk, hogy a rablók nehéz munkát találjanak itt, — mindenek előtt arra van szükség, hogy egy parancsoljon, a többi engedel­meskedjék. — Te, atyám, — mondá a syriai Salatiel, — te a császár seregében szolgáltál s az utolsó táma­dáskor megmutattad bátorságodat és harczra teri­tett voltodat. Te légy az, a ki parancsol. (Folytatása következik.) Az osztrák delegátióból. A távirati tudósításainkban közlöttek pótlásául az osztrák delegáczió tegnapi üléséből a következő­ket adjuk: Coronini gróf örömét fejezi ki a fölött, hogy Andrássy visszatért azon régi osztrák traditióhoz, mely Ausztriára fényt és dicsőséget hozott és a keleti keresztények sorsának javítását deczemberi jegyzéké­ben kezdeményezte, ül tényre visszaemlékezve, sza­vazza meg a 60 milliót, s azt hiszi, hogy azzal nem üres fenyegetődzés, hanem a monarchia érdekeinek határozott megotalmazása fog eszközöltetni. A hatá­rozat, melyet a pénzügyi bizottság többsége elfoga­dásra ajánl, a 60 millió egy részének elköltését csak a véderő kifejtésére szavazza meg. Ő hozzájárul ehhez, de a világos helyzeteknek lévén barátja — dara pac­a boni amici — nem tudja elhallgatni, hogy ő a kérdés egy viszonylag alárendelt oldalára nézve eltér azon nézetektől, melyeket politikai barát­­jai s elvtársai vallanak. Helyesli­k, hogy számba vet­ték a történelem tanúságát s szomszédunkkal szem­ben, kivel jó baráti viszonyban álltunk, nem vállal­koztunk azon osztozkodási politikára, melyet ez előtt száz évvel a ma velünk a három császár szövetséget alkotó hatalmak a nagy császárnéra reá erőszakol­tak , noha másrészt rendkívüli különbség van az egy­kori Lengyelország közt, melyhez fiai ragaszkodtak s az európai Törökország közt, melyben elnyomott né­pek fogcsikorgatva tűrik egy hódító faj erőszakos igáját. Azokhoz azonban egyátalán nem tartozik, kik minden, bármi módon eszközölt területnagyobbodást elítélnek. S ha ily eshetőség bekövetkeznék, örven­dene, ha e területnagyobbodás egész az Aegei tenge­rig hatolna, de ha csak Bosnyákország s Herczego­­vina elfoglalása is következnék is be, abban sem látna veszedelmet, sőt inkább veszedelem elhárításának te­kintené azt. Kívánja azonban, hogy uralmunk ne a lakók többségének akarata ellen, hanem beleegyezé­sük mellett terjesztessék ki ama tartományokra, mert ez az újabb idő követelménye s a helyes jogczímszer­­zés az ó-osztrák politikának, melytől szóló eltérni nem akar, mindig tartozéka volt. Dr. Giskra utal az itt kért áldozat nagysá­gára, melyhez képest a kiegyezés körüli vitás pontok csekélységet képeznek s azt állítja, hogy ez áldozat meghozatalára nincs szükség. Azt mondják, történ­hetik valami, a­mi a véderő gyors igénybevételét kö­vetelhetné s akkor az osztrák alkotmányos gépezet nehézsége elkésésünket okozhatná. A két képviselet együtt van s ha nem lenne is együtt, ki nem sietne az első távirati jeladásra elhagyni otthonát, hogy helyére sietve, teljesítse, a mit kívánnak tőle s a mit jónak lát ? Tanulságos példáink vannak e részben. Mit tett Ausztria nagy császárnéja, mikor az ellen­ség minden oldalról reárohant ? A magyar ország­gyűlés elé lépett s egy pillanat alatt megszavazott az mindent: »Moriamur pro rege nostro.« S mit szólt a magyar nemzetgyűlésben az ellenzék vezére, midőn a kormány vezetője azt mondá : »Ennyi meg ennyi honvédre van szükségem ?« »Megadjuk !« Oly pél­dák ezek, melyek nyilván mutatják, hogy a nép áldo­zatkészségére mindig lehet hivatkozni, s hogy a kép­viselet soha sem habozik, ha a késedelem veszélylyel járhat, az aggodalmaskodás tekinteteit mellőzni s megszavazni azt, a­mi szükséges. A hitelkövetelés­­ súlypontja az, hogy 60 millió kell, hogy azzal impo­­nálhas­anak. Minek akarnak imponálni ? Talleyrand nem hatalommal imponált 1815-ben, hanem diploma­­tiai ügyességgel. Ennek idejét látja szóló most elér­kezettnek. A katonai készülődések rengeteg áldoza­tokkal járnak. Átalános hadkötelezettség mellett még nem volt nálunk mozgósítás. A tényleges szolgálat­ban levő 250 ezer katonához mozgósítás esetén még 750,000 embert ragadnak ki foglalkozása köréből. Ha a hitel komolyan van is kérve, tisztán platonikus az , mert hatvan millió a mozgósításra nem elégséges. Játékra a 60 millió komoly összeget képvisel ; arra, hogy komoly tényt jelentsen, játék az. Emlékeztet arra, hogy egy pár lustrum előtt is óvták ő és társai a diplomácziát az első lépés megtételétől azon az utón, mely később nagy veszedelmekre vezetett. Most még az a vigaszuk sem lesz meg a javaslat mellett szavazóknak : Quid quid de irant reges, plectuntur activi. Ezután Walterskirchen s Plener beszéltek. (Ezekre nézve lásd táviratainkat.) Az első folyamodásu bíróságok terület­körének megváltoztatása. A közigazgatási és törvénykezési területbeosz­tás között, az összhang létrehozása végett, és czélsze­­rűségi szempontokból, az 1871. évi XXXII. törvény­­czikk 1. §-ában nyert felhatalmazás erejénél fogva, a kir. minisztérium a hivatalos lapban a következőket rendeli : 1. §. A beszterczei törvényszék kerületében : a) Az a-ragnai kir. járásbíróság területéből : Rágla, Románbudak, Kis-Sajó, Monor és Gledény községek, a beszterczei járásbíróság területéhez csa­toltatak. b) A tekei kir. járásbiróság területe a beszter­czei törvényszék kerületéből, a kolozsvári törvényszék k­erületéhez csatoltatik, és annak területe, a marosvá­sárhelyi kir.tvszékkerületében levő szászrégeni kir.jbi­­rósághoz tartozó, Batos, Dedrád, Kis-Fülpes, Kozma­telke, Szokol, Sz.-András, Széplak és Janes kolozsme­­gyei községekkel kiegészíttetvén, az ekkér megna­gyobbított tekei­­biróság, az 1871. évi XXXI. tezikk 24. §-ának intézkedése alapján, a törvényhozás utó­lagos jóváhagyásának fentartása mellett, telekkönyvi ügyekben bírói hatósággal fölruháztatik. 2. §. A deési törvényszék kerületében : a) A hidalmási kir. járásbiróság területéhez tartozó : Alsó-Kékes-Nyárló, Magyar-Egregy, Csö­mörlő, Vaskapu, Felső-Kékes-Nyárló, Pósa, Ördög­­kut, Szentpéterfalva, Puszta-Rajtolcz, Bodgya, Me­­szes-Szent-György, Vármező, Fel-Egregy, Kettős- Mező, Balázsháza, Galgó, Tilkó, Őrmező, Borzova, Farkasmező, Somló-Ujfalu, Romlott, Galponya, Rá­kos és Kendermező, szilágymegyei községek, a zilahi kir. járásbiróság területének azon részével, melyet kolozsmegyei községek képeznek, a kolozsvári tör­vényszék kerületéhez csatoltatik. b) A pánczélcsehi és széki kir. járásbiróságok területeihez tartozó kolozsmegyei községek, a kolozs­vári törvényszék kerületébe átcsatoltatnak. c) A pánczélcsehi és széki járásbiróságok 1878. évi junius hó végével megszűnnek, és helyükbe 1878. évi julius 1-től kezdve Csáki-Gorbón és Kékesen ál­líttatnak fel kir. járásbiróságok. A csáki-gorbói járásbiróság területe áll, a csá­ki-gorbói közigazgatási járáshoz tartozó: Alparét, Alsó-Csobánka, Alsó-Hagymás, Antos, Bezdőd, Buj­dos, Csáka (Csuránytelek), Csernek, Felső-Csobánka, Gyarkapataka, Hosszumező, Kis-Kristolcz, Klicz, Kolozna, Muncsell (Szurduki), Nagy-Kristolcz,Nagy- Lózna, N.-Mező, Oláh-Vásárhely, Oszvaly, Pusztaúj­­falu, Salamon, Semenye, Szalona, Szurduk, Pálosfal­va, Tormapatak, Tóthszállás, Veczk és Zálka közsé­gekből, melyek jelenleg a deési kir. járásbiróság területéhez; — továbbá: Füzes, Füzes-Szent-Péter, Komlós-Ujfalu és Vajdaháza községekből, melyek a hidalmási,— végül Csáki-Gorbó, Kalocsa, Kecskehá­­za, Pánczélcseh, Paptelke, Récze-Keresztúr, Szent- Katolna-Doma, Szótelke és Völcs községekből, me­lyek a pánczélcsehi járásbírósághoz tartoznak. A kékesi kir. járásbiróság területe kiterjed a kékesi közigazgatási szolgabirói egész járásra, vagyis Apáti-Dellő, Aranyos-Szent-Miklós, Borzás, (Magyar) Báton, Bődön, Csaba, Császári, Czege, Czente, Csaba- Ujfalu, Encs, (Szász) Göcz, Kékes, Kéthely, Kis- Devecser, Kötke, Mohaj, N.-Devecser, Oláh-Vásár­hely, Szász-Máté, Szász-Móricz, Szász-Újfalu, Szász- Ujos, Szépkenyerü-Szent-Márton, Szombattelke, Va­­sas-Szent-Iván, Veresegyháza és Vicze községekre, melyek jelenleg a szamosujvári kir. járásbiróság terü­letéhez, — továbbá Bööd községre, mely a bethleni kir. járásbiróság területéhez, — és Búza, Feketelak, Kapor, Mányik, Meleg-Földvár, Noszoj, Pulyon, Szász-Zsombor, Szent-Egyed és Szent-Gotthárd köz­ségekre, melyek a széki királyi járásbirósághoz tar­toznak. A csáki-görbői kir. járásbiróság területén te­lekkönyvi ügyekben a birói hatóságot a deési kir. törvényszék, a kékesi kir. járásbiróság területén pedig, a szamosujvári kir. járásbiróság fogja gya­korolni. d) A deési kir. járásbiróság területéhez csatol­­tatnak a magyar-láposi kir. járásbiróság területé­ből: Emberfő, Hollómező és Horgospatak (Strim­­ba), és bethleni kir. járásbiróság területéből: Csicsó- Hagymás, Csicsó-Polyán és Lelőr községek. e) A szamosujvári járásbiróság területéhez csa­­toltatnak, a pánczélcsehi kir. járásbiróság terüle­téből: Alsó-Tőök, Doboka Esztény, Felső-Tőök, Igricze, Kendi Lóna, Lozsárd , Magyar-Derzse, Magyar-Köblös, Móró, Ónok, Poklostelke, Szarvas­kend, Tótfalu és Tötör községek, — továbbá a széki kir. járásbiróság területéből: Szék r. t. város és Szekulaj község, — a deési kir járásbiróság területéből: Néma, Szilágytő, és Szükerék községek. f) A magyarláposi kir. járásbiróság területéből: Borb­asza, Felső-Ilosva és Felső-Egres (Kőfarki) községek a bethleni kir. járásbiróság területéhez csa­­toltatnak. 3. §. A kolozvári kir. törvényszék kerületében. a) A hidalmási kir. járásbiróság (1. 2. §. a) pont) területéhez csatoltatnak a bánffyhunyadi kir. járásbiróság területéből: Béresé, Nyercze, M.-H.­­Zsombor, Középlak, N.-Almás, Zutor, Tamásfalva, N.-Petri, K.-Petri, Kökényes, Nyires-Czold,, Póttelke, Bábony, Lapupatak, Dauk, Forgácskut, Ó-Köblös, Vásártelke és Argyas; továbbá a pánczélcsehi kir. járásbiróság területéből (1. 2. §. b) p. N. Esküllő,fK.­­Esküllő, Ördög-Keresztur,­ és a kolozsvári kir. járás­­biróság területéből: T.-szent Király község. b) A bánffyhunyadi kir. járásbiróságnak telek­könyvi ügyben birói hatásköre kiterjesztetik a hidal­mási kir. járásbiróság területére. c) Ugyancsak a bánffyhunyadi kir. járásbiróság területében levő , Kása-Patak és Rajtolcz, szilágy­megyei községek átcsatoltatnak a zilahi királyi tör­vényszék kerületében a zilahi kir. járásbiróság terü­letéhez. d) A kolozsi kir. járásbiróság 1878. évi márcz. hó végével megszünik,és területéből : Páta, Dezmér, Boós, Győrfalva, M.-Őr, P.-Szent-Miklós, Apahida, Kara, Kolozs és Korpád községek a kolozsvári,­ a többi, u. m. Aranytűt, Alsó-Szovát, Felső-Szovát, M.-Szopor, M-Kaján, N.-Zsuk, F.-Zsuk, A.-Zsuk, Kötelend, Báré és Visa községek pedig a mócsi kir. járásbiróság területéhez csatoltatnak. e) A kolozsvári kir. járásbiróság 1878. évi ju­nius hó végével megszűnik, és helyébe Kolozsvá­r­rótt székhelylyel 1878. évi julius hó 1-től kezdve

Next