A Hon, 1878. szeptember (16. évfolyam, 212-236. szám)
1878-09-11 / 220. szám
220. szám, III. évfolyam, Budapest, 1878. Szerda, szept. 11. Reggeli kiadás. Kiadó-hivatal Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. Elítfitetési dijt Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra 2 frt. 9 hónapra 6, 6 hónapra .................................... ...12» Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint.............................1 » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától is ámittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési Iroda* Barátok tere, Athenaeum-építlet. A lap szellemi részét illető minden közremény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátok tere, Athenaeum-épület) küldendők. Budapest, szeptember 10. Minden állam beléletében van egy-egy nagy kalamitás, mely ellen az illető államférfiak küzdenek. De egyikben sem oly szembeötlő, kirivó és fenyegető, mint Európa épen két leghatalmasabb államában : Orosz- és Németországban. Értjük a szélső, fölforgató elemek fenyegető föllépését. Németországban a socziáldemokraták, Oroszországban a nihilisták teszik nyugtalanná a társadalmat, bizonytalanná a trónt s személyes biztosságot. Mindkét államban a militarizmus és a vas kéz uralma alatt fejlődtek ennyire e bajok, melyek kísérik a hatalmasokat, mint testet az árnyék. Ott is, itt is a politika alapeszméje csak a külső fény, a külső hatalom gyarapítására irányult, de a hatalmon levők tekinteten kívül hagyták az állam erkölcsi alapjait ; mit sem törődve a nép millióinak jólétével, az állam pénzforrásait túlnyomó részben csak a brutális erő növelésére használták föl. Némi kis variáczióval Németországban s Oroszországban is az volt az intéző politika jelszava : »Steuer zahlen, Soldat werden und ’s Maul halten !« Hát ez az államkormányzat meg kellett, hogy teremje gyümölcseit. Élvezzék azok, kik magvait elhintették. Az orosz kormánynak már nem is elég, hogy rendelkezésére álló rendes közegeivel veszi üldözőbe a nihilistákat, hanem egy proklamáczióban magától a társadalomtól sürget segítséget, miközben nyíltan bevallja, hogy az orosz tanuló fiatalság is meg van már mételyezve a nihilizmus elvei által ! Szép kilátások a »szent« és hatalmas Oroszország jövőjébe! Az orosztörök háború nyomában ép úgy támadt fölájult erővel a nihilizmus Oroszországban, mint ahogy a német-franczia háború után ütötte föl fejét és izmosodott meg a sociáldemokráczia Németországban. Muszkaországban rálőnek ismételve a czár legkiválóbb tisztviselőire . Németországban rálőnek Bismarckra, de nem feledkeznek meg Vilmos császárról sem. Ha ez sem memento a hódító militarizmusra és a vaskéz uralmára, semmi nem az ! Az orosz kormány az említett, kiáltványban azzal fenyegetőzik, hogy ilyen meg olyan kérlelhetlen szigorral fog bánni mindenkivel, aki abban a gyanúban áll, hogy a »szent« birodalom hatalmasainak éjszakáit és életét, mint nihilista, zavarja és fenyegeti. A német kormány szintúgy tesz. A legerélyesebb rendszabályokhoz nyúl: alkotmányos állam lévén, extra büntető codexjavaslatot készít, csak a szocziáldemokraták számára; csak ő miattuk oszlatja föl a parlamentet ; elrendel uj birodalmi választásokat s hiv össze uj parlamentet, melynek legelső s legfőbb teendője : megrendszabályozni a szocziáldemokrácziát. Ez az ad hoc parlament tegnap nyittatott meg Berlinben. A trónbeszédben azon reménynek adatik kifejezés, hogy a birodalmi gyűlés most már meg fogja tenni kötelességét, nem feledkezvén meg arról, hogy a »baj tovább terjedésének megakadályozását csak rendkívüli eszközök alkalmazása által lehet biztosítni.« Hogy a »hatalmas« Németország ily rendkívüli eszközökhöz nyúlni volt kénytelen, eléggé bizonyítja és illusztrálja, mily roppant nagymérvű ott a »baj.« De vegyük fel még azt is, hogy daczára annak, hogy a július 30-ki új választások maga az államfő, Vilmos császár ellen elkövetett merény incidenséből és következtében rendeltettek el, mégis a pártok eddigi állásán vajmi keveset, mondhatni, semmit sem változtatott az a »felháborodás«, melylyel birodalomszerte s azon kívül is fogadták Nobiling sötétlövéseit. Az a felháborodás olyan volt, mint a záporeső. Rohamos, zajos, de gyorsan véget ért; nem söpörte el a szocziáldemokratákat,kiknek ma is kilenc képviselőjük ül a német központi parlamentben, melynek most hivatása lészen törvényerőre emelni az antiszoczialista büntetőjavaslatot ! A többi pártokban sem történt lényeges változás, de semmi. Egy-két szál emberrel meggyarapodtak a conservativ színezetű párttöredékek, melyek régóta sürgették agyarkodva a szocziáldemokráczia ránézbaszedését, de másfelől teljes létszámban rukkoltak be ismét a parlamentbe azon elemek, melyek oppositióján ismételten hajótörést szenvedett, legutóbb pedig több mint 200 szavazattöbbséggel visszautasíttatott az efféle rendszabály. Zavarában s kényszerhelyzetében anynyira ment Bismarck, hogy megkezdé Kissingenben a tárgyalásokat az általa éveken át üldözött és gyűlölt ultramontánok érdekében, egy pápai megbízottal. De a tárgyalások nem vezettek semmi positív sikerre; a szoczialistaverő parlament összeült, de a »centrum-fractio«-val eddig még nincs semmi pactum. A centrum ultramontánjai most is ott vannak azon ellenzéki állásponton, melyen eddig voltak. Mindezeket összevetve, épen nem volna meglepő, ha a német birodalmi gyűlés ezúttal is visszautasítná az említett büntető javaslatot, melyet alább röviden ismertetünk. És akkor egy óriási blamage éri újból a német kormányt, uralkodóházat s magát a birodalom tekintélyét. De lehet, hogy a német törvényhozók nem engedik oda fejlődni a dolgot, megszállja őket a szent lélek s megszavazzák ezúttal Bismarck javaslatát. Hát aztán mi lesz akkor ? Lesz Németországból a leggyűlöletesebb rendőrállam, folytonos üldözésekkel, tömeges elítélésekkel és zsúfolt börtönökkel. És ez még hagyján. De simán fog-e menni az új rendszer ? Nem lesznek-e még jobban fölkorbácsolva a szenvedélyek az új »kulturharcz« által? S nem fognak-e njúlt erővel kötözni a szenvedélyek ? Ilyen alternatíva előtt áll most Németország. Mindezeknek okát megmondta Virchow a következő szavakban : »Bismarck adott nekünk dicsőséget, de elvette szabadságunkat a nélkül, hogy jólétet adott volna.« . . . Discite mortales ... Sz. Gy. — A dunai lánc - hajózás tárgyában illetékes helyről azt a tudósitást veszszük, hogy úgy a vállalat mint a Pozsony-városi és környékbeli érdekelt körök e részben tett lépései következtén a kormány megengedte, hogy a dunagőzhajózási társulat a Pozsony és Dévény közt fektetett lánczon a kapaszkodó hajózásra vonatkozó próbagyakorlatokat tovább is folytathassa, mi azonban a törvényhozás e részben legközelebb kieszközlendő határozatának nem praejudicálhat. — A bosnyákországi occupatió listtra levő feladatáról ezt írja a »D. Tel.« A felkelőknek még nagy haderejük van a Bosna és Drina folyók közt. Továbbá erős positiókat tartanak megszállva a Jávor hegység szomszédságában a szerb határon, hova a fölkelők hadereje Szerajevó eleste után visszavonult. Tuzlán és Zvornikon fog Szapáry gróf hadteste legnagyobb ellenállásra találni. Úgyszintén Livnoban is van vagy 5—6000 fölkelő nagy számú tüzérséggel. A Banjalukától elvett haderő a Kozarac hegységben tartózkodik, hol állítólag szintén jelentékeny ellentállásra lehet számítani. A novi-bazári pasalikban fognak a felkelők utolsó erőfeszítést tenni, hogy a foglaló hadsereget megverjék, itt lesz minden esetre az utolsó legelkeseredettebb küzdelem. A felkelők számát ama részeken megközelítőleg sem lehet tudni. A porta mindez ideig nem tudott megállapodásra jutni az osztrák-magyar részről tett propositiók fölött. A német socziáldemokráczia elleni javaslatot legközelebb tárgyalás alá veendi a német birodalmi gyűlés, mely legkivált képen e miatt hivatott össze. Ezért időszerűnek tartjuk, itt röviden ismertetni az említett javaslatot. Az 1—3 czikkelyek rendelkeznek a socziáldemokrata soczialista, és kommunista társulatoknak az egész birodalomra érvényes tilalmáról a tartományirendőri hatóság által. A 4-ik czikkely elrendeli, hogy az ily tilalom elleni panasz a szövetségi tanács elé bocsátható. Az 5. czikk ily gyülekezeteknek a rendőrség általi betiltását határozza meg. A 6. czikk szól ily nyomtatványok betiltásáról a tartományi rendőrség úi által, a 8-ik a panasznak a szövetségi tanács elé bocsáthatásáról; a 9-ik czikk a betiltott nyomtatványok lefoglalását tárgyalja; a 10-ik czikkely szerint az elkobzott nyomtatványt 24 óra lefolyása alatt a tartományi rendőri hatóságnál kell benyújtani, mely vagy az elkobzást rögtön vagy egy hét alatt a betiltást konstatálja, ellenkező esetben érvényét veszíti. A 11-ik czikk betilt minden gyűjtést, szoczialista czélokra, a 12-ik czikk a meg nem engedett társulatokban és gyűlésekben való részvételt tiltja be, 500 márkáig terjedő pénzbírság vagy 3 hónapig terjedő fogság illetőleg börtön fenyegetése melletti, az ily társulatok vagy gyülekezetek vezetői számára 1— 12 hóig tartó fogságot szab ki, épgy a 13-ik czikkely szerint a helyiségek átengedése tiltott egyesületek részére és a 14-ik szerint tiltott nyomtatványok terjesztése 1000 márkáig terjedhető pénzbírsággal vagy hat hónapig terjedhető fogsággal (börtönnel) büntetendő. A 15-ik czikkely a tiltott adakozások gyűjtését bünteti meg s ezek a szegények pénztárának jutnak, mint a 12. czikkelynél. A 16. czikkely elrendeli, hogy oly személyek, kik az 1. czikkelyben jelzett törekvéseknek hivatásszerűleg élnek, meghatározott kerületek vagy helységekből, ha pedig külföldiek a szövetségi területről kiutasíthatók, továbbá, hogy nyomdászoknak, könyvkereskedőknek, kölcsönkönyvtárak tulajdonosainak, vendéglősöknek és italmérőknek keresetük gyakorlása megtagadható. A 17. czikkely, hogy ez intézkedések iránt a tartományi rendőri hatóság illetékes, s ellene történhetik hivatkozás a szövetségi tanácsra. A 18. czikkely, a 16-ik czikkely áthágása ellen egy évig terjedhető fogságot állapít meg, a több esetben 1000 márkáig terjedhető pénzbírságot vagy fogságot (börtönt) hat hónapig. A 19. czikkely az említett panaszok elintézésére a szövetségi tanács bizottságából alakítandó két tagot állapítja meg, kik utasítások nélkül saját belátásuk szerint határoznak. A 20. czikkely szerint a szoczialismustól különösen fenyegetett kerületekben a szövetségi tanács jóváhagyása folytán egy évre elhatározható, hogy gyülekezetek csak a rendőrség előleges jóváhagyása mellett tarthatók. Azon kívül elrendelhető, nyomtatványok utczai elárusításának tilalma s a fegyverek leírásának, viselésének vagy eladásának tilalma vagy megszorítása. A 22-ik zár czikkely szerint a törvény azonnal jogerőre lép. A törvény indokolása, melynek átalános része 7,különös része pedig 6 quartoldalra terjed, történelmi alapon kifejti, hogy a szoczialismus a munkások iránti humánus törekvésektől élesen abban különbözik, hogy a szoczialismus a munkáskérdés megoldását a mostani társadalmi rend mellett lehetetlennek tartja s hogy ez szerinte csak egy társadalmi forradalom által érhető el, mely a magánvagyont collectív vagyonra változtatja. A szoczialismus eszméje ugyancsak szellemi harc által győzhető le, mindaz által az állam elvonhatja egy ily mozgalom elterjedésének eszközeit. A létező törvények azonban elégtelenek erre. Szükséges, hogy szigorúbbakká tétessenek. Ezért rendkívüli rendszabályokra van szükség, melyek által csak a szocializmust kell sújtani. Hogy a kivitellel nem a törvényszékeket, hanem a politikai hatóságokat bízzák meg, azzal indokoltatik, hogy a fenforgó kérdést politikailag kell megítélni, nem jogilag. Ezután következnek az »Internationale«, az »Átalános német munkásegyesület« alapszabályai, az eisenachi és a gothai programm, a genti manifestum 1877-ből és a szoczialista congressusok saját tudósításai az agitáczió tovább terjedéséről. — Távirdáink 1877-ben. A földmivelés ipar és kereskedelmi minisztérium most közzé tett hivatalos kimutatása szerint tett a magyar távirdahálózat vonalainak hossza az. év elején 14908 kilométert. Ebből a vasuttársulatok vonalai 801, az állami vonalak hossza 14017 km. A megelőző évhez viszonyítva a növekedés 308 km. Az ország területéhez viszonyítva minden 21,12 □ kilom.-re esik egy kilométer táviró vonal. A huzalok hossza tett 49.943 km, növekedés 939 km. A működésben volt távirda állomások száma 376 állami és 555 vasúti,összesen 931 távirda, 1 20-al több mint 1876 végén. A kiépítet hálózatnál minden 16 kilométerre esik egy állomás, az ország területéhez képes minden 346 □ kilométerre. Egy állami távirda állomás fentartása körült átlag a személyzeten kívül 467 frt 82 kr. A személyzetet illetőleg megjegyzendő, hogy a központi igazgató személyzet változatlan maradt, a többi személyzet 12 egyénnel fogyott. A vasúti távírdáknál a távirdai szolgálatot nagyobbára a vasúti személyzet teljesíti, csupán a fontosabb állomásokon van összesen 95 távirász. Az állami távirdák 972 főre menő gépkezelő személyzetéből 821 férfi, 151 nő. Átlag egy gépkezelő személyre évenkint 6917 db távirat, egy napra 19 db esett. Az összes feldolgozás tett 1877-ben 6.725.110 darabot, ebből esik a m. korona országai belforgalmára 3.208,533 db, a magyar-osztrák forgalomra 893,003 db, a többi a külfölddel váltatott vagy nemzetközi s mindenféle más fajú közvetített sürgöny. A távirdák után az összes rendes bevétel tett 1.138,017 frtot. Idegen államoktól nyertünk 250,879 frtot, idegen államoknak fizettünk 277,361 frtot, a 26,481 frtnyi deficitnek az az oka, hogy Románia, Szerbia, Törökország tartozásaikkal nagy részt hátralékban maradtak. Az összes rendes bevétel tett 1.483,286 frtot; a túlkiadás 345,269 frt, tehát 99,573 frtal több mint 1876-ban. A kimutatásból átalában véve azt látjuk, hogy a távirdaügy körében a lefolyt évben némi, habár nem jelentékeny haladás történt. — A szerb vasutak kiépítéséről s a Vaskapu szabályozásáról azt írja a »Kölnische Zeitung«, hogy mindkettőnek concessióját b. Hirsch a törökországi vasutak híres építője kapja meg. A szerb vasutakat b. Hirsch saját költségen fogja kiépíteni Belgrádtól Nisig, csakhogy a pálya mindkét oldalán 8 kilométer földbirtokot kap, összesen tehát mintegy 4000 kilomt. A Vaskaput is saját költségén fogja szabályozni, de joga lesz a hajóktól vámot szedni. A »N. fr. Pr.« erre azt a megjegyzést teszi, hogy mindkét feladat Ausztria-Magyarország közgazdaságának nevezetes postulátumát képezi, melyek megvalósításán évek óta hiába fáradoztak; ideje, hogy ez valami után végre megvalósíttassék. — Virchow Bismarckról. A »Times« levelezője meglátogatván Virchow tanárt, ez következőleg nyilatkozott a kanczellárról: »Mi azt gáncsoljuk a kanczellárban, hogy Németországot önmagában testesíti meg s nem német politikát, hanem Bismarck-politikát űz. Minden tettében az irányozza, hogy megmaradjon az ügyekben. Politikájának végczélja ő maga, — ezért nem tudjuk, hova akar vezetni bennünket. Bismarck adott dicsőséget nekünk, de elvette szabadságunkat a nélkül, hogy jólétet adott volna. Bismarck ismeri Európát, de nem ismeri Németországot, úgy bánik velünk, mintha meghódított volna. Nem tekinti jogos büszkeségünket s nem érti meg, hogy mi nemzetünk politikájában ép úgy érdekelve vagyunk, mint ő maga. Kaczérkodott minden párttal és faképnél hagyta valamennyit. Lasker barátja volt és ő fel is használta, a meddig tehette, most fiát lépteti föl ellenében. Holnap szövetkezik azzal, a ki ma leghalálosabb ellensége. Mindenkit feláldoz, aki nem az ő czéljait szolgálja. Én nem vagyok személyes ellensége. Én despotismusát gyűlölöm; gyűlölöm benne azt, hogy sérti a német nemzet önérzetét. Mi szívesen hagyjuk magunkat vezettetni, de ne hajtsanak, mint a csordát. Bismarck személye mindennek útjában áll. Vannak kitűnő nemzetgazdáink, de nem mehetnek semmire, nem valósíthatják eszméiket, mert Bismarcktól nem tehetik. Bismarcknak sokat köszönhetünk, de Németország szeretné már egy kicsit a maga sorsát intézni. Nekünk nem kell olyan ember, aki mindig lenyűgöz, valahányszor ellent akarunk állani hatalmának.« A HON TÁRCZÁJA. Moliére mesterművei.*) (»Don Juan« ca »Tartuffe.«) Két közlemény. 1. »Látnak még tőlem egyebet is«, mondta Moliére önérzetesen Boileaunak, midőn ez őt »Misanthrope«-jának sikerei után üdvözölni sietett. A költő »Tartuffe «-re czélzott, e merész alkotásra, mely ha művészi bevégzettség tekintetében nem versenyezhet is a »Misanthrope «-pal, felölelt tárgyát tekintve legátalánosb értékű s bizonyára legtöbbször emlegetett műve Moliérenek. A szatirikus e vigjátékában ritka bátorsággal lépi át a korlátokat, melyek előbb csak korát és annak társadalmát jelölték ki czéltáblául kiméletet nem ismerő gúnyjának. Ujját ezúttal az emberiség egyik vérző sebére teszi, s átalánosan emberi kérdést érint, oly bűnt ostorozva, mely nem csupán egy bizonyos kornak és népnek sajátja, hanem minden időben és mindenhol felüti fejét. A szatirikus költő legmérgesebb nyilát röpíti ki, s e nyíl világhírt szerez ugyan a költő számára, de egyúttal harczot is provokál ellene, mely rövid félbeszakításokkal, egész napjainkig tart s fel fog újulni még ezután is, valameddig csak képmutatók és álszenteskedők lesznek.1) Moliére »Tartuffe«-j ének egész története van. A »pauvre hommé« először 1664. május 12-dikének esti óráiban jelent meg Versailles kerti szimpadán ; azon fényes ünnepélyességek alkalmával, melyeket XIV. Lajos, a történelem állítása szerint nejének tiszteletére, a hagyomány szerint pedig a »fontainebleaui ibolya« , Louise de La Valliere kedvéért rendeztetett. Nagyobb, élesebb ellentét s azon lovagias, nemes urak, s örökké vidám, enyelgő és kaczér hölgyek előtt viszszásabb valami már alig lehetett, mint egy álszenteskedő kenetteljes szavaival s félénk, ügyetlen mozdulataival. Ily társaságban még a pietismusnak i3 vesztett játéka lett volna, sőt aligha csalódunk, ha azt *) Részlet szerzőnek »Moliére« czimű tanulmányából, mely a Petőfi-társaság kiadásában közelebb fog megjelenni. ") Csak Veuillot tavaly megjelent könyvére kell hivatkoznunk, mely a színműíró Mohéret az egyházi szónok , Bourglaloue-val teszi párhuzamba és szellemes sophisticával igyekszik bebizonyítani ez utóbbinak előnyeit az első fölött, állítjuk, hogy e tekintetben maga a költő sem képezett volna éles ellenzéket környezetével. Moliére, ki a szigorú római erényt, mint a modern társadalommal ellentétben állót, száműzte világából, bizonyára a szenteskedésnek túlzásait sem tűrte volna meg abban. Mértéken túl gyakorolva, mindkét erény kizárólagossá teszi az embert s abba a hitbe ringatja, hogy jobbnak tartsa magát környezeténél, minthogy Pernelle asszony és Orgon is azt teszik, vagbuzgóságukban. A versaillesi kísérlet — mint előre is látható volt — Moliére javára dönté el az ügyet. A nézők, köztük az állam főurai, örömzajjal fogadták »Tartuffe« három első felvonását, s alig lehet kétkednünk abban, hogy szíve mélyében XIV. Lajos is egy véleményen volt kedvencz költőjével. Mint heves, könnyűvérű ifjú már addig is nem egyszer sértett meg oly kötelességeket, melyeket nem csupán a szenteskedés, hanem az igazi erkölcs törvényei rónak reánk. Ama versek, melyekben Dorine a vakbuzgó Oronte-ot rajzolja, ki megvénülve s tisztelőitől elhagyatva, istenhez menekül, igen világosak valának előtte, sőt Noailles herczegnőre emlékezteték, ki előle csak nem rég rostélylyal záratta el kedvesének ablakait. De menjünk tovább egy lépéssel. Kiket bántott »Tartuffe« mindenek fölött ? A király ellenségeit, a frondeuröket, a gazdag, parlamentáris érzelmű polgárságot, mely buzgólkodásnak adván magát, Longueville herczegnőtől a parlament utolsó írnokáig az ájtatosság mezében folytató harczát az absolut királyság ellen. A költő csak egyről feledkezett meg: feledte, hogy Lajos anyja , ausztriai Anna spanyol nő, s mint ilyen, a családjában hagyományos tisztelettel csügg a vallásán. E nőnek minden törekvése az volt, hogy könnyelmű fiát megnyerje elveinek s bizonyára nagy része volt abban, hogy Lajos király »Tartuffe« további előadatását betiltotta, bár a versaillesi ünnepélyek hivatalos leírása szerint, »elismeréssel viseltetett a költő jószándéka iránt.« A szenteskedők ármánya ekkor győzelmet aratott, sőt oly erősnek és szívósnak mutatkozott, hogy a költő, ki vigjátéka számára utat akart egyengetni, utoljára is cselhez volt kénytelen folyamondni. Az utóbbi időkben egész munkásságát a pompakedvelő fiatal király rendelkezése alá bocsátotta, hogy könnyebb műveinek árán nyerjen jogot a királyi engedékenység követeléséhez, »Misanthrope«-ja után »Tartuffe« első nyilvános előadatásáig inkább a király fölvidítására, mint saját becsszomjának kielégítésére, három ünnepi játékot (»Melicert,« »La pastorale comique« és »Le Sicilien«) készített. Ezek nem emelték ugyan a költő hírnevét, de megszilárdították az udvaroncz Moliére állását, szorosabbá tették a király és költője közt fennállott barátságot, s »Tartuffe« számára utat egyengettek. A vígjáték azonban egy ideig , májustól augusztus haváig, a költő minden fáradozásának daczára is, eltűnt a nyilvánosság elől, s igen hihető, hogy ezenidőközt Moliére művének átalakítására használta föl. És csakugyan »Tartuffe« Nancyban, november 29-én, már egész terjedelmében kerül színre Condé herczeg előtt, hogy ezentúl nélkülözhetetlen csemegéje legyen az előkelő társaságoknak. Mindenütt olvassák, mindenütt arról beszélnek, csak a nyilvános színpadok deszkái vannak elzárva előle. »Amarquis-k a précieuse-ök, a rászedett férjek s az orvosok — írja Moliére az előszóban — nyugton türékt szinpadrahozatalukat s úgy tettek, mintha az őket másoló rajzolatokat együtt nevetnék a világgal. De a képmutatók nem értettek tréfát, dühbe jöttek azonnal, s bámulták, hogy szenteskedő fintoraikat színre hozni bátorkodom s egy üzletnek, melylyel annyi tisztességes ember foglalkozik, hitelét megrontani akartam.« A költő ily körülmények közt magas hivatását látta korlátozva s tovább nem hallgathatott. A meggyőződés hangján írja Lajos királynak: »A szinmű feladata lévén, mulattatva javítani az embereket, azt hittem, hogy állásomban jobbat nem tehetek, mint századom bűneit gúnyrajzotokkal ostromlani; s miután a képmutatás a legátalánosabb, terhes és veszélyesebbek közé tartozik tagadhatlanul, azt hittem, Fölséges úr, hogy az ön birodalma minden becsületes emberének nem kis szolgálatot teszek, ha egy színművet írnék, mely a képmutatókat ostorozná, s e túlbuzgók mind e betanult fintoraikat, eme vallási hamis pénzverők mind e titkos gaz csínyeit, kik az embereket színlelt áhitatos sophistai felebaráti szeretettel jégre vinni akarják, szem elé tárnám úgy a mint kell.« A költő szavai azonban hatástalanok valának. Más eszközökről kellett gondolkoznia, hogy tervét valósíthassa s habár leplezetebben is, mint azt Tartuffejében tette volt, hadat szenjen a képmutatásnak. A Don Juanról szóló spanyol monda ezen időtájon már Paris valamennyi színpadán meg volt honosuva. Morisré ezt használta föl (1665 febr 15) czéljaira. Don Juan, kit Tirso de Molina »Spanyolország első csábítójának« nevezett a franczia költőnél tépelődő, szabad szellemmé változik át, kinek szívét inkább érdeklik az istenség és világ fontos kérdései, mint a jelennek tarka élvezetei. A skeptikus főúr és hiszékeny szolgája, Sganarelle Moliére-nél nem csupán a színpad szórakoztató alakjai, hanem egyúttal megtestesülései a világot két részre osztó fontos nézletnek, s a vígjáték örökös ellentéteiben két típussal találkozunk: a tanulatlanéval, kit tudatlansága kielégít, boldoggá tesz, s a kétkedőével, kit lesújt, kinéz és végre megöl a bizonytalanság. És csakugyan mily hidegek, fagyosak e Don Juan szilárd elhatározásai, gondolatai sevillai ősének pezsgő szenvedélyessége mellett! A »Kővendégben«, a pompás jellemzés daczára is, a legnagyobb disharmonia uralkodik, mintha csak a költő egyfolytában tánczdalokat és requiemeket akarna bemutatni közönségének. A spanyol hidalgónak könnyelműsége daczára is rokonszenves alakja mellett falánk és iszákos szolgájával, Sganarelle-el találkozunk, ki grotesk tréfáiban és esküdözéseiben, akarata ellenére hirdeti a vallás botorságait. Mit bíbelődjék Moliére e pillanatban a költészettel, midőn az álszenteskedők fölfegyverkezve állnak előtte s támadásuk őt is harczra kényszeríti! »Mit hisz ön, Uram?« — kérdi Sganarelle. »Hiszi az eget , a poklot, az ördögöt s a túlvilági életet?« Don Juan folyvást csak a fejét rázza. »Tehát szóljon mégis mit hiszen?« — »Hiszem, hogy kétszer kettő négy«, válaszolja Don Juan oly éllel, mely magának Voltaire-nek is becsületére válnék. Ide lenn semmi sem bizonyos, csak a mathematikai igazság. S ha a koldussal találkozik, egy aranypénzt igér neki, olcsó áron megy átokért. »Inkább meghalok éhen,« mondja a koldus, »úgy csak fogadd el — szól hozzá — neked adom, az emberiség szeretetéből!« Emberiség! Mikép hangzik e szó, ily alkalommal hangoztatva, kétszáz év előtt? Valóságos tiltakozás amaz időknek vallásos nézetei ellen, s megjósolása a mi korunknak ; ezerszeres visszhang, mely a nagy király hadjáratain, a régensség babyloni orgiáin hangzik át a bastille ostromba, a hatalmas dobpergésbe és a »Vive la république!« kiáltásokba, melyeknek kiséretében XVI. Lajos király feje földre hullt. — A költő még többet ismer; Don Juan atyja lábai előtt egy pillanatig bűnbánót játszik, majd fölugorva igy szól szolgájához vagyis inkább a közönséghez: »Az álszenteskedés divatos bűn s az ilyen bűnök erény számban szerepelnek. És milyen előnyei vannak napjainkban! Az emberek másnemü hibái ki vannak téve a bírálatnak s mindenkinek joga van nyilvánosan megtámadni azokat; de az álszenteskedés szabadalmazott bűn, mely kezével mindenkinek ajkát lezárja s egész nyugalomban soha meg nem sérthető büntetlenséget élvez.« Ily bűnt megtorlás nélkül nem érinthetett a merész költő, bár ekkor még csak félig értették e radikális alkotás fenyegető jelentőségét. E darab sokkal jobban eléje vágott korának, hogy sem horderejét egész súlyában érezhették volna. A »Misanthrope« Rousseaut, »Don Juan« a forradalmat jósolta meg, s azon éles pillantás, melylyel itt Moliére a jövő gondolatait és érzelmeit két századon keresztül előre látta, a franczia költőnek Shakespeare és a legnagyobb szellemek mellett jelöl ki helyet, kik — mondhatni öntudatlanul — hoztak szégyent a tapasztalásnak törvényeire. »Don Juan «-ban ekkor még csak a compositió merészsége okozott feltűnést, — mely Moliére egyik bírálója szerint) megbocsátható volt a középkorban, de nem egyezett meg a modern szinpad által elészabott illemszabályokkal. E szempontból egymást érték az éles, kíméletlen támadások. »Augusztus — mondák — megöletett egy sinészt, ki Jupitert kigunyolta s nem megtiltotta-e a nőknek vigjátékainak látogatását, melyek erkölcsösebbek és szelidebbek voltak, mint a Moliére vigjátékai ?« Egy Roullé vagy Roullés nevű párisi plébános pedig azt állította, hogy »valamely démon vett föl emberi alakot Moliére-ben, s hogy ezen istentelen tűzhalált érdemelne.« Ily nyilak ellenében csak a királyi kegy védő pajzsa nyújthatott oltalmat a költőnek. A király fel is szólalt védencze mellett, s Moliére társasága, mely eddig csak névleg állt a királyi ház pártfogása alatt, magas évi segélyezéssel a királyi színtársulattá lett. Az uralkodói kegyben nyilatkozó személyes vonzalmon kívül, még egy becstelen tett is befolyással volt arra, hogy Moliére Tartuffe-je, annyi akadály után végre útlevelet kapjon a színpad deszkáira. Az ármány egy botrányos könyvet terjesztett, mely a töltő jellemzése szerint is »végtelen szigort« érdemelt, s e könyv szerzőjéül Moliére emlegették. XIV. Lajos belátta, hogy csattanó elégtétellel tartozik költőjének s mielőtt Párist elhagyta volna, hogy a flandriai hadsereg élére álljon, Tartuffe szintehozhatására, némi változtatások ígérete mellett engedélyt adott Moliére-nek. A költő örömest alávetette magát a király föltételeinek : darabjának »l’Imposteur« czímet adott. Tartuffe neve eltűnt a szereplők közül s helyettesítője , Panulphe 1867. aug. 5-dikén már világias öltözékben, oldalán karddal, fején parókával jelent meg Paris kiváncsi közönsége előtt . »Csaló« azonban alapjában véve csak a régi »pauvre hommé,« ’) Observations sur un coméilie de Moliére intitulée »Re festin de Pierre«, par Rochemond. Uj kiadása a >Collection Moliéresque«-ben, Államháztartásunk 1877. második negyedében. A magy. kir. pénzügyminiszteri központi számvevőség most tette közzé az. év második negyedéről szóló kimutatást államháztartási bevételeinkről. A kimutatást a számvevőség észrevételeivel alább közöljük ; itt előre bocsá