A Hon, 1878. szeptember (16. évfolyam, 212-236. szám)
1878-09-12 / 221. szám
221. szám. XVI. évfolyam. Budapest, 1878. Csütörtök, szept. 12. Reggeli kiadás. Kiadó-hivatal Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési díj Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra.......................... 2 írt. 3 hónapra . • • . .............................6 » 6 hónapra . ...........................................12» Az esti kiadás postai különküldéséért felül fizetés negyedévenként ....... 1 » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési irodát Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden köztemés a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátok tere, Athenaeum-épület) küldendők. Budapest, szeptember 11. Az utóbbi évek folyama alatt nem egyszer volt ventillálva olyanok részéről, kik nem úsztak az orosz-pánszláv áramlattal s kik nehéz szívvel nézték a török birodalomra mért nagy és súlyos csapásokat, melyeket egy és más okból nem tudtak feltartóztatni, vagy elháritni, hogy hiszen bár nehéz feladat eltörölni a föld színéről oly államot, mely évszázadok óta jelentékeny szerepet játszott Európában s mely még most is, minden gyengesége és »betegsége« mellett is még mindig erős, szívós gyökerekkel bir, de mégis könynyebb annál, mely elő áll akkor, hogy ha egészben vagy részben meg lesz döntve az a birodalom, a török tudniillik, mi tétessék annak helyére. íme ez a rettenetes feladat szakadt most Európa nyakába. A feladat első részét , Törökország rombadöntését, részben elvégezte Muszkaország pár hónapi hadjáratban. Ez hasonlíthatlanul könnyebb feladat volt, mint az, mely most vár megoldásra. Mint ahogy átalában mindig könnyebb feladat : rombolni, mint építeni. Európa legnagyobb tekintélyei, kapacitásai, nagy birodalmak sorsának intézői ültek össze Berlinben, egy álló hónapig tanácskoztak a zöld asztalnál, nem is véve itt számba a kongressust megelőzött jegyzékváltásokban hónapokon át folytatott eszmecseréket; egy álló hónapig tanácskoztak a feladat második részének megoldása fölött, hogy miképp mi által lehetne hát új állami szerveket létesítni azon mértékben, amint a török terület mind kisebb körre volt szorítandó. Megalkottatott a berlini szerződés, mely a nagy feladat megoldását tűzte ki czélul. Jutott e feladatból Oroszországnak, Angliának és jutott monarchiánkra is rész. De mit látunk? Új alkotások helyett új eruptiókat. Pedig föl lehet tenni, hogy Berlinben a lehető legjobbat alkották, amit csak alkothattak — a legjobb hiszemmel, a legjobb tudattal. De nem csak a most nevezett három nagy hatalom fáradozik az új »alkotások« létesítésén, már föl vannak kérve a berlini szerződést aláírt hatalmak, különösen pedig Franczia- és Olaszország — a görög kormány által, hogy az istenért, segítsenek már a bajon, mert az a török-görög határigazítás sehogy sem akar menni. Tehát az összes európai nagyhatalmak egyesített erővel munkálkodnak a dolgok új rendjét létesítni, a dolgok megdöntött vagy megdönteni szándékolt rendje helyébe. De az összes nagyhatalmak erőlködése sem bizonyult eddig elégségesnek, újat állítani annak helyébe, aminek életveszélyes csapást adott Oroszország. Hiszen az igaz, hogy a berlini szerződés létrejötte óta nem sok idő telt el s új államalakulásokat egy pillanat alatt létrehozni nem lehet. De mindazáltal a nehézségek és obstaculumok nagy mérve, melyek eddig is az európailag szándékolt új alkotások elébe gördültek s az eddigiekből következtetve, gördülni fognak még ezután is, lehetetlen, hogy csodálatra ne bírjon mindenkit ama roppant szivósság, életerő és ellenállásra képes elemek nagy száma fölött, melyek Törökország földében szunyodtak, s melyek most annyi csapás után is ily életjelt adnak magukról. Ha Szambulban rég be nem állott volna a rothadás korszaka, ha az ezelőtti török államférfiak megértették volna a kor intő szavát, ha komolyan törődtek volna a gondjaikra bizott birodalom jövőjével; ha fel tudták volna fogni, hogy mivel és mennyivel bírnak s hogy minép kell értékesitni; ha Stambulban nem a háremi intrigák igazgatják vala Törökország sorsát, és végül mondjuk ki azt is: ha az európai orvosok máskép gondozzák vala a »beteg embert«, mint ahogy gondozták, s ma egészen más képe volna Törökországnak, mint van most. Nem hivatkozunk a nagy háborúkra, melyeket Törökország az utolsó század alatt kiállott, s melyek mégsem valának képesek megtörni hatalmát, csak az utóbbi évek eseményeire utalunk. A porta 1875. nyara óta van hadilábon. Másfél esztendeig harczolt azon tartományok ellen, melyek most 200 ezer osztrák-magyar katonának adtak dolgot; kétszer és kétszeres háborúja volt Montenegróval és Szerbiával; kiállotta emberül a harczot két világrészben Oroszországgal is, leverte a bolgár lázadást. Mindezt gyors egymásutánban téve. S most, midőn Stambulban a fő gyenge, kábult, beteg és tehetetlen, elkezdenek dolgozni a tagok magukra. Ott van Bosznia és Herczegovina, ott van Albánia, így nem a beteges ember vonaglik, hanem a robustus, óriáserejű ember, kit nem hagy kimúlni a testében rejlő erő. Hogy Törökország ilyen állapotra jutott, annak legnagyobb részben a török államférfiak és kormányzók az okai. Az ő bűneikért bűnhődik most oly rettenetesen az egykor hatalmas török birodalom. És a megpróbáltatások keserű poharát nem ürítette ki egészen, úgy látszik, a porta. Konstantinápolyból jelentik, hogy ott összeesküvésnek jöttek nyomára, melynek czélja Abdul Hamidot megfosztani a tróntól. Ez még csak hagyján, mert ha a trónra a mostaninál különb embert ültetnének, az még szerencse volna Törökországra. De a hír azt mondja, hogy az ulemák és imámok szultáni ideálja nem más, mint a félkegyelmű, boldogtalan Murád ex-szultán, kit épen tehetetlensége miatt fosztottak volt meg a tróntól. Ez már az eszeveszettségnek legmagasabb foka volna. Egyébiránt az albán liga már föltételesen ki is mondotta Abdul Hamid detronizáczióját, ha t. i. beleegyezik abba, hogy akár csak egy talpalatnyi albán föld idegen országhoz csatoltassék. Hogy minő fejetlenség és zavarok támadhatnak a trón ellen irányult emez újabb mozgalmakból, teljesen beláthatlan. íme mit jelent a föladat, az európai Törökország, vagy annak egyes részei helyébe a dolgok uj rendjét, új alakulásokat állitni. Európa, mely engedte, hogy Oroszország a felszínre vesse a cháoszt, oszlassa most el azt — ha tudja. Sz. Gy. — Mihelyt az újonnan kinevezendő kereskedelmi miniszter a tárczát átveszi, írja a »Bud. Corr.«, ki fog neveztetni e minisztérium államtitkára is. — A mozgósításhoz. A közös hadügyminiszter, mint már jeleztük, a f. hó végéig szóló menetszabályzatot kiadta a dunagőzhajózási társulatnak. E szabályzat szerint f. hó 22-ig naponkint egy-egy szekérszázad vonul a harcztérre, és pedig az 53., 60., 27., 51., 52., 14. és 47-ik század. Az első öt szállítmány Vukovárnál, a két utolsó pedig Eszéknél fog partra kelni. Mindenik század egy tiszt vezérlete alatt 188 emberből, 273 lóból s 84 kocsiból áll s 10—10 uszályt vesz igénybe, összesen tehát egy hét alatt, f. hó 22-ig bezárólag két tiszt, 1316 ember, 1911 ló és 588 szekér kerül a határ szélére. A csapatok a két napra számított úthoz az élelmet Budapestről magukkal viszik s két ízben főznek a hajó fedélzetén. A Károly laktanyában ma 200 ujonczot vizsgált felül a katonai bizottság. Az ujonczok többnyire az Alfoldi, Molinary és Nagy ezredből valók. A 200 közül csak 30 nem vált be, a többit azonnal a laktanyába vitték. Egy Este ezredbeli póttartalékos azt írja Mostarból, hogy a Dobroszelótól Mostarrig vivő szekéruton, melyet a hadjárat s az időjárás teljesen használatlanná tett, romlására vált majd egy egész szekerészszázadnak. A szekerek nagyrészt összetörtek a meredek hegyi ösvényeken s most romokban hevernek, gátolva az úgy is nehéz közlekedést. Szer aj evőből dr. Kenézy Géza pestmegyei tisztviselő s jelenleg az 52. gyalogezred altisztje egy barátjához azt írja, hogy a főhadiszállásról a csapatokban történő változások hire szivárgott a katonaság körébe, — nevezetesen azon hir, hogy az 52-ik, a Mollináry és Coronini-ezredek, melyek úgyis sokat harczoltak s emberben legtöbbet vesztettek, fris ezredekkel fognának fölcseréltetni. A Rodich-ezred tartalékosai Mitroviczról tegnapelőtt érkeztek Rajeszeloba. Az ezred nem a XlII-ik hadtesthez (Szapáry), hanem a VlII-ikhoz (Philippovich) osztatik be s az idén aligha kerül már tüzbe, mert — levelezőnk szerint — a főhadiszálláson be akarják várni az osztrák-török conventió létrejöttét s csak azután megy végbe az occupátió a novibazári sandsákban. Legalább ez a vélelem a Rodich-ok tisztikarában. (»Gy. F.«) — A honvédségnél nagyobb mérvű előléptetést tervez a kormány. Vagy 300 tisztnek minősitvényi táblázatát közrendeletileg beterjesztetni kívánta a honvédelmi minisztérium. (»Gy. F.«) — Politikai kuriózumok. Nem egyenkint, hanem seregesen termeli az idők fája a vadhajtásokat. Ma is három ilyenről veszünk tudomást. Az egyik azon okmány, melyet állítólag uralkodónk dolgozó asztalára csempésztek u. n. ügyeskezek, s mely igy hangzanék: »Trient, aug. 15. 1878. Sire! A tridenti nép, mely történelmi hagyomány, földrajzi helyzet, nyelvi büszkeség és férfias becsvágy folytán magát olasznak érzi s a szerint gondolkozik, e módot használta, hogy önnel akarata kifejezését s a nagy olasz haza iránt való rokonszenvét tudassa. E nép oly egyszerű szokásaiban s oly erős ismaiban, soha nem rendelkezett még alkalom a fölött, hogy hazafias vágyait Európával tudathassa, mert felséged kormánya mindig elnyomta szavát. E nép állandó vonakodása, hogy a német Tirol gyűlölt tartományi gyűlésére képviselőket küldjön, a számos sajtóbeli üldözés, a felségsértés miatt való sok kereset, a száműzöttek s az önkénytesek nagy száma, kik Olaszország felszabadításáért, küzdöttek, meg kellett volna, hogy értesse felségeddel, hogy a tridenti községek elszirelhetik ugyan az idegen jármot, mely alatt nyögnek, de sem el nem ismerhetik, sem meg nem szeretik. Mi olaszok vagyunk, s előbb vagy utóbb Olaszország fiaivá akarunk lenni. Sire ! Nem a mi feladatunk, hogy önnek tanácsot adjunk, de ha önnek birodalma legjobb érdekei szívén feküsznek, ha Olaszországgal testvéries vagy csak barátságos viszonyokat ápolni akar, tegye ön törekvése czélpontjává, hogy a latin föld ez utolsó rétegét harcz s erőszak nélkül visszaadhassa az anyaországnak.^ — A második kuriózum a következő berlini levél : A magyar konzervativok vezérének, Sennyey Pál bárónak Gasteinba érkezése s Bismarck herczeggel való értekezletei sok beszédre adnak alkalmat. Ismert tény, hogy már évek előtt — midőn még Schweinitz tábornok volt a bécsi udvarnál német nagykövet — kísértette meg a magyar konzervatívok vezére, hogy a német kanczellárral érintkezésbe jöjjön S ez 1870 ki háború alatt való magatartásából vett bizonylatokkal igazolja, hogy ő is oly meleg híve volt a német szövetségnek, mint akár Andrássy. A symptomát, mely e közeledési kísérletek újból fölvételében rejlik, senki nem ismeri félre, s mert utalán érzik, hogy Andrássynak a delegácziókkal szemben nem sokára nehéz parlamenti helyzete lesz, Sennyey látogatásában a számitó politikai előrelátás oly jelét vélik szemlélni, mely méltatást érdemel.A harmadik kuriózum végre a táviratváltás, mely Bismarck legkisebb, Vilmos nevű fia, s langensalzai választóinak czentrumpárti része közt történt, kik, hogy a fiatal Bismarck s ellenjelöltje Rouleaux közt választhassanak, a következő kérdést intézték hozzá. Szándékozik-e befolyását a kulturharcz megszüntetésére felhasználni. Erre Bismarck Vilmos gróf a következő választ adta : »Tegnapi táviratukat megkaptam. Hogy az abban fölvetett kérdés a birodalmi gyűlést foglalkoztatni fogná, nem hiszem. Ha mégis megtörténnék, magamtartására nézve kikérendem a hozzám személyileg közelálló birodalmi kanczelár tanácsát s azt annál inkább követem, mert ismeretes előttem az ő öngesztolékony érzülete.« Ennek alapján a langensalzai ultramontánok Bismarck fiára szavaztak. E három kuriózum, úgy hiszszük, minden kommentár nélkül is beszél magáért. — A bosnyákországi fölkelésről azt írja a »D. Tel.«, hogy a fölkelés még nincs hanyatlóban s hogy nincs abban semmi igaz, mintha a fölkelők teljesen képtelenek volnának ellentállásra. Igaz, hogy a császári csapatok ritkán szenvednek vereséget, de előnyomulásuk szünetlenül föl lesz tartóztatva a kis csaták által, melyek demoralizáló hatással bírnak. A fölkelők folyton zaklatják az osztrákmagyar csapatokat s azok pihenőt se tarthatnak. Menetek és ellenmenetelés szükséges a közlekedés biztosítására s az eredmény az időveszteségen kívül az, hogy a hadsorok megritkulnak betegség és túlerőltetés következtében. Bihacsnál is a fölkelők kiüriték az összecsapás után hadállásaikat, mint ezt rendesen tenni szokták. A múlt héten még Szerajevónál tűnt fel 2000 felkelő, kik az osztrákok előnyomulásakor eltűntek, anélkül, hogy fogságba került volna egy részük legalább , pedig a cs. katonák hosszú megviselő utat tettek a fővárosból, és oda megint vissza. A jelen hadjárat emlékeztet a francziák ázsiai vagy az oroszok kaukázusi hadjáratára. Az ellenség láthatlan s mégis mindennap érezteti jelenlétét, kémszemlét kis csapatok nem is tehetnek, mert a nagy tömegek által megszállott területen kívül egy talpalatnyi tér sem biztos. Békéltetéssel absolute semmit nem lehet tenni. A lakosság siker marad minden ígérettel és fenyegetéssel szemben ; kemény küzdelem áll még a cs. csapatok előtt s még a legjártasabb katonai auctoritás sem mondhatja meg, hogy hol és mikor fog az véget érni. Angliában s a külföldön csak sajnálni tudják azt, hogy az Ausztria-Magyarországnak jutott a feladat ily nehézségekre talál, és ezek bizony nem fognak elmúlni azzal, ha a közönséggel elhitetik, hogy többé a nehézségek nem léteznek. — »Mérsékelt« olasz hang a keleti kérdésről. Marselli, egyike az olasz parlament legkiválóbb tagjainak, hosszabb röpiratot bocsátott közre az olasz közvéleményt most foglalkoztató kérdések felől. Mellőzve az olasz belpolitikát érintő kérdéseket, ismertetjük a keleti kérdésekre vonatkozó érvelését. Törökországról azt hiszi, hogy sem régi állapotában nem volt fentartható, sem belreformok által való átalakulásra nem volt képes, sem a birodalom népeinek ereje által megdönthető nem volt. Európa elkövette a hibát, hogy Oroszországot magában engedte cselekedni, s a san stefanói egyezménynyel a pánszláv gondolat diadalmaskodott. Ha e nemzetiségi alapelv tuloztatik, s az egy fajhoz tartozó népek egyetlen birodalommá egyesülésének elve itt is proklamáltatik, Európa zavargásokba bonyolódik s az egyensúly-rendszer újra fölmerül. Ezért utasittatott vissza Berlinben Oroszország azon határok közé, melyeket áthágott. Míg a keleti kérdés megoldása a jövőre bizatott (mely a Duna mentén egy szláv államot s a Balkán déli részén hellén birodalmat alapíthatja, jelenben csak Angolország és Ausztria-Magyarország állhatnak szembe az orosz hatalommal. Európa szabadelvűi nem választhattak a berlini congressus és eszményük közt, hanem a congres-us s a háború előtti statusquo, vagy a panszlavismus közt, ami a románokat illeti, azok megjegyezhetik, hogy Viktor Emánuelnek le kell mondania Savoyáról, hol valaha családja bölcsője ringott. Olaszországra vonatkozólag Albánia megszállása esetleg igen áldatlan ajándék lett volna; ez államnak csak akkor lesz szabad a nemzetiségi elvet így arczul csapni, ha azt létérdekei követelik. Ha igaz amit mondanak, úgy Olaszorság nagy veszedelemben forgott s a Kairoli-kormánynak érdeme az, hogy ezt elhárította. Azok, akik Trentino és Trieszt után vágyakoznak, tévedtek az időt illetőleg. Triesztet mellőzni kell, mert az nem csak osztrák, hanem német kérdést is rejt magában, s Nizzával, Corsicával, Maitaval s Tessinnel együtt a felszabadult Olaszországot egész Európa ellen háborúba bonyolítaná. De határainknak Tirol s Isonzo felé való kiigazítását a legkomolyabb s legeszélyesb államférfi is fölvetné a jelen nemzedék cselekvési programmjába. Az olasz határ több ponton katonailag s politikailag tökéletlen, tökéletlenség és veszélyesség pedig egyértelmű. A Trentino, mint ék hatol be természetes északi határunkba s állandó fenyegetés ellenünk. De e határkiigazítással is a jövőre kell várnunk. Corti helyén Bismarckkal együtt kérte volna Andrássyt Bosnyákország és Herczegovina megszállására, noha aggályt ébreszt benne az, hogy az osztrák monarchia központjának kelet felé tolása a pangermanizmust az olasz határra hozza, s kérdéses, hogy Olaszországra nézve nem lenne-e jobb a berlini congressus előtti A HON TÁRCZÁJA. Moliére mesterművei.*) (»Don Juan« ca »Tartuffe.«) Két közlemény. II. Tartuffe-nek egy egész halmaz gúnyirat, egyházi szónoklat, satyrat és bírálat köszönheti keletkezését. Vígjáték ily elkeseredett, szenvedélyes harczokat még sem az ő sem az újabb korban nem idézett elő. Nem elégedtek meg azzal, hogy Tartuffe-ért a trón és vallás ellensége gyanánt támadták meg Moliére-t, ki — szerintök — a legszentebb dolgokat tette nevetségessé; magának a darabnak műbecsét is kétségbe vonták. Meséje és cselekménye szegényes bonyolulata inkább tragikus, mint komikus, a megoldása erőszakolt, jellemzései túlterheltek, nyelvezete dagályos, kivesztették a költő ellenségei. És mindezt olyan hangon, hogy miatta pirulni kénytelen az utókor, mely a komikus költészet mind e mai napig utól nem ért képviselőjét keresi a két század próbakövét dicsőségesen kiállt költőben. Moliére korársai s utánok sokan egész napjainkig nem vették számba, hogy Tartuffe a szó szoros értelmében jellemvígjáték, melynek tulajdonsága abban áll, hogy kifejteni igyekszik a mese fonalait, míg vele ellentétben a cselvigjáték szándékosan kuszálja össze azokat. A jellemvígjátékban az emberi természet, a cselvigjátékban a véletlen játsza a főszerepet, s míg az utóbbiban úgyszólván egymást űzik a kívülről bevont tarkábbnál tarkább helyzetek, az elsőnek cselekményeit, bizonyos benső kényszerűséggel, a jellemeknek összeütközése idézi elő. Molierénél a véletlen események és helyzetek drámája az élet, az erkölcsök és az emberiség természeten ábrázolásának ad *) Részlet szerzőnek »Moliére* czímű tanulmányából, mely a Petőfi-társaság kiadásában közelebb fog megjelenni.) Ezek közt említhetjük a »Critique du Tartuffe* czímű egyfelvonásos vígjátékot, melyet Vatiricus levél előzött meg állítólag Pradon tollából. E levél a következő két sorral végződik : Un sisameux succés ne lui fut jamais dit. Et’s il a réussi, c’est qu’on la defendu helyet. A költő ép oly tiszta és elfogulatlan pillantást vet az életre, mint Göthe, csakhogy nála nem találkozunk azon fagyasztó hidegséggel, mely német társánál nem egyszer oly kellemetlenül érint bennünket. Moliére vígjátékai egyenlő arányban költemények és rajzai az emberi életnek; helyes középutat foglalnak el a tisztán abstract jellemek, bűnök és erények rajzai s a nap múlékony erkölcseinek photographiai hűséggel visszatükröztetett túlzásai között Még szatírája sem az a dühtől tajtékzó szatíra, melynek legjellemzőbb példányait Juvenal adta az irodalomban. Juvenalnak mindegy bárminő fegyverekkel támadja is meg ellenfelét s örömét találja abban, ha kénye-kedve szerint piszkolódhatik. Az ilyen szatírának azonban kevés hatása van. Sokkal czélravezetőbb a Moliére-é, ki nevetségessé teszi ugyan az emberi gyöngeségeket, de elnézéssel is tud viseltetni azok iránt. A virágoktól, daltól, tréfától, a szerelmes párok panaszaitól, reményeitől környezve a világ és élet valódi légkörében mutatja be szatírájának tárgyait, melyek nem az egész életet, hanem annak csak egyes részleteit képviselik. És pedig az átalános örök igazságnak oly erejével, mely soha el nem avulhat, de mindenhol és minden időben érvényes marad. Ezért nincsen igazsága Schlegelnek, ki Moliéret Ominózus bírálatában azzal vádolja, hogy erkölcseiben, tónusában elavult, s az általa rajzolt példányok rég elhullottak. Moliére jól érezte azt, hogy a különböző nemzetiségek ismét csak alkatrészei egy nagy egésznek : az emberiségnek, s tudta, hogy ezen magasabb, átalános igazság nélkül, a művészet szigorú követelménye : a különösnek az átalánossal, a valónak az eszménynyel való egyesítése nem eszközölhető, s hogy minél inkább kerülni tudja a költő a csupán esetlegest, annál tisztább kifejezést ad az átalános igazságnak. És »Tartuffe«-nek nem utolsó dicsősége, hogy az eszményit és reálist akképen tudja összeolvasztani, hogy gondolatunkban a képmutató Tartuffe élesen jellemzett egyéniségét egy pillanatra sem képes háttérbe szorítani. A typicus és egyéni jellemzést oly tapintattal egyesíti, hogy Tartuffe alakjának körrajzait tekintve, bármely koré és nemzeté lehetne, noha franczia eredetét egy pillanatra sem tagadhatja meg. Moliére a képmutató festésénél először is jellemének lényeges részét , az egyén szellemi arczulatát tükröztette vissza, ésannyira, hogy őt már bizonyos távolságból felismerhetjük, anélkül, hogy egyes vonásait látnunk kellene. A photographiai hűség ily benyomást nem idézhetne elő, mert szemeink nem volnának képesek az egészet egy pillantásra áttekinteni. Moliére korának vallásos, politikai és intellectuális előítéletei felé emelkedve, átalános álláspontról rajzolja az emberiséget; rajta csak azon vonásokat tükröztetvén vissza, melyek, változatosságuk daczára is, minden időben és minden helyen egyformák maradnak. És mennyi következetességgel, az emberi szívnek és jellemnek mily ismeretével tudta fölhasználni egyes alakjait! Orgon, a természeténél fogva különben gyöngéd atya, azon természetellenes elhatározásra jut, hogy megfosztja örökségüktől gyermekeit ; őszinte hiszékenysége könnyen hivőséggé változik, és ekkér rosszul alkalmazva, dönti őt a veszedelembe. Tartuffe, ki az egész világ előtt fentartja képmutató álarczát, leteszi azt, midőn a kapzsiság és kéjvágy vesznek erőt rajta; a csökönyös gonosztevő megfogatja magát a búvóhelyben, melyet egy őszinte aszszony készített számára. Jellemezhet e vígjáték élesebben, köthető és oldható-e meg a csomó jellemzetesebben ? . Vannak, kik Tartuffe katasztrófáját, az Orgont és családját sújtő veszélyt tragikusnak, a vígjáték keretébe nem illőnek találják. De kérdem : egy megjelenésében oly rut, következményeiben oly félelmes bűn, mint a képmutatás, csak oly fenyítést érdemel-e, aminőt a vígjáték más társadalmi hóbortokkal szemben használ ? Ha a vígjáték Tartuffe-nak Orgon házából való elutasíttatásával végződnék, e befejezés kielégíthetné-e vájjon a nézőket ? Nem ; a képmutatás nem tartozhatik a komikai múzsa rendes illetékessége alá ; más külső hatalom közbelépése nélkül nem képes azt sem megbüntetni, sem azon javítani. Javítani ? Moliére nem is javított, mondják bírálói, köztük Geoffroy, ki szemére vetette, hogy Tartuffe sok becsületes embert mulattat, de eddig még egyetlen képmutatót sem térített meg. Meglehet, de viszont azt nem tagadhatjuk, hogy Tartuffe példáján itt és ott már nem egy Orgon okult és válteszélyesebbé, mert a színpad nem korbácscsal nevel, hanem a józan példaadás hatalmával és erejével. De menjünk tovább. Én azt hiszem, és bizonyára kívülem még igen sokat, hogy Tartuffe megtérését művészi szempontból igazolni is alig lehetne. Ez természetellenes s épen azért művészetien eljárás volna Molierétől, kinek műveit épen az jellemzi, hogy alakjai kezdettől végig ugyanazok, önmagukhoz hívek maradnak. Dingelstedt Tartufferől írt tanulmányában 1) ’) »Literarisches Bilderbuch« von Franz Dingelstedt. Berlin, 1878. A, Hofman et Comp. még két vád ellenében veszi védelme alá a franczia vígjátékkót. Tartuffe jellemrajzát — szól — túlterhelték, s a közerkölcsiségre nézve veszélyesnek találták. Az első vád a franczia Theophrasttól, La Bruyéretől származik, ki maga is egész sorozat jelleműképet rajzolt, novellistikus vízfestéseket. Moliére színpadi freskói, mellett, köztük Tartuffe javított kiadása gyanánt, Onphret, az igazi képmutatót. La Bruyére szerint Tartuffenek nem kellene szenteskedni, Elmiret üldözni, Orgont kirabolni, szóval sem gyűlöletesnek, sem nevetségesnek feltűnni, hanem szerepét akkér játszani, hogy ne csak a darab személyeit, hanem az összes hallgatóságot is csalódásba ringassa. De ezen túlfinomsággal a költő nemcsak a színi hatás, hanem darabjának erkölcsi czélja ellen is vétkezne. Tartuffe így felfogva és ábrázolva, nem tükre és ostora, hanem iskolája és győzelme lenne a képmutatásnak. Kétségkívül van a világ színpadán elég Omplrius vagyis büntetés nélkül maradt képmutató , de a színpad világa valamint sem tökéletes erényt sem tökéletes bűnt nem rajzolhat, úgy képmutatók gyanánt is csak Tartuffe-öket használhat, kik a felismerhetetlenségnek és átlátszóságnak központjára helyezve, csak bizonyos távolságról ejtenek csalódásba, s anélkül, hogy valódi lényük vagy a költő szándéka felől csak egy pillanatig is bizonytalanságban hagynának. Azon körülmény, hogy Moliére a jellemet épen ezen köpontba helyezte, művészi szempontból megakadályozza a szerep helytelen felfogását, erkölcsiből pedig félremagyarázhatását vagy helytelenül való alkalmazását. Nyilvános fölháborodásra okot, a valódi vallásosságra nézve veszélyt Tartuffe csak akkor szülhetne, ha a költő őt az igazi ájtatosság és képmutatás között bizonytalan fokon tarthatná. De ezt nem teszi: már előre képmutató gyanánt mutatja be Tartuffe-öt; kettőnek kivételével fölismeri őt a darab minden személye, még az okos, de műveletlen szobaleány is, s hogy a tévedésnek még csak lehetősége se foroghasson fenn, a legsötétebb színekkel rajzolt képmutatás mellett az igazi ájtatosságnak egész lépcsőzetére találunk, melynek világos alapjáról még feltűnőbben és hatásosabban emelkedik ki a hősnek sötét alakja. Kleant a szigorúan vallásos, de fölvilágosult ember arczképe; az igazi ájtatosság érdekében hangoztatott pompás beszéde, melylyel az első fölvonás végződik, már az expositiótól kezdve kijelöli a darab czélzatát és irányát. Elmire, az erkölcsös, de egyúttal béketűrő nő, szintén megismertet hitvallásával : Je ne suis point du tout de ces prudes sauvages, Dont Phonneur est armé de griffe? «t de dents. Még ahol komikai világítást rak is föl a költő, Orgon korlátolt, de őszinte hiszékenységében és anyjának önfejű, öregasszonyos bárgyúságában, teljesen ki van zárva a képmutatásnak lehetősége. A darabban minden személy kifejezést ad vallásos nézeteinek, az egy Tartuffe kivételével. Neki nincs bizalmas embere — szolgája Laurent az álfalak közt marad — sőt önmaga előtt sem árulja el magát monológban. Ez lélektanilag és költőileg egyaránt finom vonás, valamint ritka tapintatra mutat az is, hogy Tartuffe csak a harmadik felvonásban lép föl, míg habár látatlanul, eleitől fogva maga körül összpontosítja érdeklődésünket. A hatásnak ily kiszámítására csak a legnagyobb művészeknél találhatunk, valamint csakis egy lángelmének sikerülhetett — az erkölcsi érzés megsértése nélkül — kaczaj tárgyává tenni az álszenteskedést, mely minden más bűn között legkevésbbé látszik a vígjátéki tárgyalásra alkalmatosnak. Moliére szeme előtt azonban nem csak az lebegett, hogy hősét nevetségessé tegye; czélja nagyobb, mélyebbre ható volt: nézőiben undort akart kelteni azon félelmes bűn iránt, melyet Tartuffe képvisel. A képmutató alapjában nem nevetséges, hanem ijesztő, s romlottsága még lázítóbbá válik a vallásos buzgóság meze alatt. Jellemének absolut rútságánál fogva szinte alkalmatlanná válnék a komikai tárgyalásra, ha e tulajdonsághoz egyúttal szellemi fensősége nem járulna, s ha ezen szellemi fensősége daczára is nem a maga által szőtt hálóban kerülne burokra, s a mi több: épen egy nő által, ki csak a végső szükségben szánja el magát e fortélyra. A költő komikumának ereje abban rejlik, hogy míg egy részről boszankodással vegyes undort kelt nézőiben az álszenteskedő iránt, más részről nevetségessé is tudja tenni azt, midőn kenetteljes beszédeinek leple alatt látni engedi az érzéki lángot s csábítási kísérleteit saját ügyetlensége által hiúsítja meg Elmira körül. E kíméletlen, erős gúny idézte elő azon hosszas elkeseredett harczot, melyet majd nyiltan majd az ármány elrejtett fegyvereivel folytattak a költő ellenségei, egyéni érdekeiket mindig a vallás szent érdekeivel palástolva. Moliére tisztán látja a helyzetet, midőn a királyhoz intézett második folyamodványában ellenségeiről így nyilatkozik: »Bármily arcet öltsenek, a vallás érdeke indítja őket legkevésbbé; eléggé kimutatók ezt azon színműveknél, melyeknek nyilvános előadását annyi ízben tűrték, anélkül, hogy megszólaljanak. Azon művek csupán a buzgóságot és vallást támadták meg, melyekkel vajmi keveset törődnek , hanem ez (Tartuffe) őket támadja meg, s önmagokat játsza, s ez az, mit nem tűrhetnek.«