A Hon, 1878. szeptember (16. évfolyam, 212-236. szám)

1878-09-12 / 221. szám

221. szám. XVI. évfolyam. Budapest, 1878. Csütörtök, szept. 12. Reggeli kiadás. Kiadó-hivatal­­ Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési díj­­ Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra.......................... 2 írt. 3 hónapra . • • . .............................6 » 6 hónapra . ...........................................12» Az esti kiadás postai különküldéséért felül fizetés negyedévenként ....... 1 » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számitta­tik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési irodát Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden köztemés a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let) küldendők. Budapest, szeptember 11. Az utóbbi évek folyama alatt nem egy­szer volt ventillálva olyanok részéről, kik nem úsztak az orosz-pánszláv áramlattal s kik nehéz szívvel nézték a török birodalomra mért nagy és súlyos csapásokat, melyeket egy és más okból nem tudtak feltartóztatni, vagy elháritni, hogy hiszen bár nehéz feladat eltörölni a föld színéről oly államot, mely év­századok óta jelentékeny szerepet játszott Európában s mely még most is, minden gyen­gesége és »betegsége« mellett is még mindig erős, szívós gyökerekkel bir, de mégis köny­­nyebb annál, mely elő áll akkor, hogy ha egészben vagy részben meg lesz döntve az a birodalom, a török tudniillik, mi tétessék annak helyére. íme ez a rettenetes feladat szakadt most Európa nyakába. A feladat első részét , Tö­rökország rombadöntését, részben elvégezte Muszkaország pár hónapi hadjáratban. Ez ha­­sonlíthatlanul könnyebb feladat volt, mint az, mely most vár megoldásra. Mint a­hogy áta­­lában mindig könnyebb feladat : rombolni, mint építeni. Európa legnagyobb tekintélyei, kapac­i­­tásai, nagy birodalmak sorsának intézői ültek össze Berlinben, egy álló hónapig tanácskoz­tak a zöld asztalnál, nem is véve itt számba a kongressust megelőzött jegyzékváltásokban hónapokon át folytatott eszmecseréket; egy álló hónapig tanácskoztak a feladat második részének megoldása fölött, hogy mikép­p mi által lehetne hát új állami szerveket létesítni azon mértékben, a­mint a török terület mind kisebb körre volt szorítandó. Megalkottatott a berlini szerződés, mely a nagy feladat megoldását tűzte ki czélul. Jutott e feladatból Oroszországnak, Angliának és jutott monarchiánkra is rész. De mit látunk? Új alkotások helyett új erup­­tiókat. Pedig föl lehet tenni, hogy­ Berlinben a lehető legjobbat alkották, a­mit csak alkot­hattak — a legjobb hiszemmel, a legjobb tu­dattal. De nem csak a most nevezett három nagy hatalom fáradozik az új »alkotások« lé­tesítésén, már föl vannak kérve a berlini szerződést aláírt hatalmak, különösen pedig Franczia- és Olaszország — a görög kormány által, hogy az istenért, segítsenek már a ba­jon, mert az a török-görög határigazítás se­hogy sem akar menni. Tehát az összes európai nagyhatalmak egyesített erővel munkálkodnak a dolgok új rendjét létesítni, a dolgok megdöntött vagy megdönteni szándékolt rendje helyébe. De az összes nagyhatalmak erőlködése sem bizonyult eddig elégségesnek, újat állítani annak he­lyébe, a­minek életveszélyes csapást adott Oroszország. Hiszen az igaz, hogy a berlini szerződés létrejötte óta nem sok idő telt el s új állam­alakulásokat egy pillanat alatt létrehozni­­ nem lehet. De mindazáltal a nehézségek és obstaculumok nagy mérve, melyek eddig is az európailag szándékolt új alkotások elébe gördültek s az eddigiekből következtetve, gördülni fognak még ezután is, lehetetlen, hogy csodálatra ne bírjon mindenkit ama roppant szivósság, életerő és ellenállásra ké­pes elemek nagy száma fölött, melyek Tö­rökország földében szunyodtak, s melyek most annyi csapás után is ily életjelt adnak magukról. Ha Szambulban rég be nem állott volna a rothadás korszaka, ha az ezelőtti török ál­lamférfiak megértették volna a kor intő sza­vát, ha komolyan törődtek volna a gondjaik­ra bizott birodalom jövőjével; ha fel tudták volna fogni, hogy mivel és mennyivel bírnak s hogy minép kell értékesitni; ha Stambul­ban nem a háremi intrigák igazgatják vala Törökország sorsát, é­s végül mondjuk ki azt is: ha az európai orvosok máskép gon­dozzák vala a »beteg embert«, mint a­hogy gondozták, s ma egészen más képe volna Törökországnak, mint van most. Nem hivatkozunk a nagy háborúkra, melyeket Törökország az utolsó század alatt kiállott, s melyek még­sem valának képesek megtörni hatalmát, csak az utóbbi évek ese­ményeire utalunk. A porta 1875. nyara óta van hadilábon. Másfél esztendeig harczolt azon tartományok ellen, melyek most 200 ezer osztrák-magyar katonának adtak dol­got; kétszer és kétszeres háborúja volt Mon­tenegróval és Szerbiával; kiállotta emberül a harczot két világrészben Oroszországgal is, leverte a bolgár lázadást. Mindezt gyors egy­másutánban téve. S most, midőn Stambulban a fő gyenge, kábult, beteg és tehetetlen, el­kezdenek dolgozni a tagok magukra. Ott van Bosznia és Herczegovina, ott van Albánia, így nem a beteges ember vonaglik, hanem a robustus, óriáserejű ember, kit nem hagy ki­múlni a testében rejlő erő. Hogy Törökország ilyen állapotra ju­tott, annak legnagyobb részben a török ál­lamférfiak és kormányzók az okai. Az ő bű­neikért bűnhődik most oly rettenetesen az egykor hatalmas török birodalom. És a megpróbáltatások keserű poharát nem ürítette ki egészen, úgy látszik, a porta. Konstantinápolyból jelentik, hogy ott össze­esküvésnek jöttek nyomára, melynek czélja Abdul Hamidot megfosztani a tróntól. Ez még csak hagyján, mert ha a trónra a mosta­ninál különb embert ültetnének, az még sze­rencse volna Törökországra. De a hír azt mondja, hogy az ulemák és imámok szultáni ideálja nem más, mint a félkegyelmű, boldog­talan Murád ex-szultán, kit épen tehetet­lensége miatt fosztottak volt meg a tróntól. Ez már az eszeveszettségnek legmagasabb foka volna. Egyébiránt az albán liga már föl­tételesen ki is mondotta Abdul Hamid detro­nizáczióját, ha t. i. beleegyezik abba, hogy akár csak egy talpalatnyi albán föld idegen országhoz csatoltassék. Hogy minő fejetlen­ség és zavarok támadhatnak a trón ellen irányult emez újabb mozgalmakból, teljesen beláthatlan. íme mit jelent a föladat, az európai Tö­rökország, vagy annak egyes részei helyébe a dolgok uj rendjét, új alakulásokat állitni. Európa, mely engedte, hogy Oroszország a felszínre vesse a cháoszt, oszlassa most el azt — ha tudja. Sz. Gy. — Mihelyt az újonnan kinevezen­dő kereskedelmi miniszter a tárczát át­veszi, írja a »Bud. Corr.«, ki fog neveztetni e minisz­térium államtitkára is. — A mozgósításhoz. A közös hadügy­miniszter, mint már jeleztük, a f. hó végéig szóló menetszabályzatot kiadta a dunagőzhajózási társulatnak. E szabályzat szerint f. hó 22-ig napon­kint egy-egy szekérszázad vonul a harcztérre, és pedig az 53., 60., 27., 51., 52., 14. és 47-ik század. Az első öt szállítmány Vukovárnál, a két utolsó pe­dig Eszéknél fog partra kelni. Mindenik század egy tiszt vezérlete alatt 188 emberből, 273 lóból s 84 kocsiból áll s 10—10 uszályt vesz igénybe, összesen tehát egy hét alatt, f. hó 22-ig bezárólag két tiszt, 1316 ember, 1911 ló és 588 szekér kerül a határ szé­lére. A csapatok a két napra számított úthoz az élelmet Budapestről magukkal viszik s két ízben főz­nek a hajó fedélzetén. A Károly laktanyában ma 200 ujonczot vizsgált felül a katonai bizottság. Az ujon­­czok többnyire az Alfoldi, Molinary és Nagy ezred­ből valók. A 200 közül csak 30 nem vált be, a többit azonnal a laktanyába vitték. Egy Este ezredbeli póttartalékos azt írja Mostarból, hogy a Dobroszelótól Mostarrig vivő szekéruton, melyet a hadjárat s az időjárás teljesen használatlanná tett, romlására vált majd egy egész szekerészszázadnak. A szekerek nagyrészt összetörtek a meredek hegyi ösvényeken s most romokban hever­nek, gátolva az úgy is nehéz közlekedést. Szer aj evőből dr. Kenézy Géza pest­megyei tisztviselő s jelenleg az 52. gyalogezred al­tisztje egy barátjához azt írja, hogy a főhadiszállás­ról a csapatokban történő változások hire szivárgott a katonaság körébe, — nevezetesen azon hir, hogy az 52-ik, a Mollináry és Coronini-ezredek, melyek úgyis sokat harczoltak s emberben legtöbbet vesztet­tek, fris ezredekkel fognának fölcseréltetni.­ A R­o­d­ich-e­z­re­d tartalékosai­­ Mitro­­viczról tegnapelőtt érkeztek Rajeszeloba. Az ezred nem a XlII-ik hadtesthez (Szapáry), hanem a VlII-ikhoz (Philippovich) osztatik be s az idén alig­ha kerül már tüzbe, mert — levelezőnk szerint — a főhadiszálláson be akarják várni az osztrák-török conventió létrejöttét s csak azután megy végbe az occupátió a novibazári sandsákban. Legalább ez a vélelem a Rodich-ok tisztikarában. (»Gy. F.«) — A honvédségnél nagyobb mérvű elő­léptetést tervez a kormány. Vagy 300 tisztnek minő­­sitvényi táblázatát közrendeletileg beterjesztetni kí­vánta a honvédelmi minisztérium. (»Gy. F.«) — Politikai kuriózumok. Nem egyen­­kint, hanem seregesen termeli az idők fája a vadhaj­tásokat. Ma is három ilyenről veszünk tudomást. Az egyik azon okmány, melyet állítólag uralkodónk dol­gozó asztalára csempésztek u. n. ügyeskezek, s mely igy hangzanék: »Trient, aug. 15. 1878. Sire! A tridenti nép, mely történelmi hagyomány, földrajzi helyzet, nyelvi büszkeség és férfias becsvágy folytán magát olasznak érzi s a szerint gondolkozik, e módot használta, hogy önnel akarata kifejezését s a nagy olasz haza iránt való rokonszenvét tudassa. E nép oly egyszerű szokásaiban s oly erős ismaiban, soha nem rendelkezett még alkalom a fölött, hogy hazafias vágyait Európával tudathassa, mert felséged kormá­nya mindig elnyomta szavát. E nép állandó vonako­dása, hogy a német Tirol gyűlölt tartományi gyűlé­sére képviselőket küldjön, a számos sajtóbeli üldözés, a felségsértés miatt való sok kereset, a száműzöttek s az önkénytesek nagy száma, kik Olaszország fel­szabadításáért, küzdöttek, meg kellett volna, hogy értesse felségeddel, hogy a tridenti községek elszirelhetik ugyan az idegen jármot, mely alatt nyögnek, de sem el nem ismerhetik, sem meg nem szeretik. Mi olaszok vagyunk, s előbb vagy utóbb Olaszország fiaivá akarunk lenni. Sire ! Nem a mi feladatunk, hogy önnek tanácsot ad­junk, de ha önnek birodalma legjobb érdekei szí­vén feküsznek, ha Olaszországgal testvéries vagy csak barátságos viszonyokat ápolni akar, tegye ön törekvése czélpontjává, hogy a latin föld ez utolsó rétegét harcz s erőszak nélkül visszaadhassa az anya­országnak.^ — A második kuriózum a következő berlini levél : A magyar konzervativok vezérének, Sennyey Pál bárónak Gasteinba érkezése s Bismarck herczeggel való értekezletei sok beszédre adnak alkal­mat. Ismert tény, hogy már évek előtt — midőn még Schweinitz tábornok volt a bécsi udvarnál német nagy­követ — kísértette meg a magyar konzervatívok ve­zére, hogy a német kanczellárral érintkezésbe jöjjön S e­z 1870 ki háború alatt való magatartásából vett bizonylatokkal igazolja, hogy ő is oly meleg híve volt a német szövetségnek, mint akár Andrássy. A symptomát, mely e közeledési kísérletek újból föl­vételében rejlik, senki nem ismeri félre, s mert utalán érzik, hogy Andrássynak a delegácziókkal szemben nem sokára nehéz parlamenti helyzete lesz, Sennyey látogatásában a számitó politikai előrelátás oly jelét vélik szemlélni, mely méltatást érdemel.­­A harma­dik kuriózum végre a táviratváltás, mely Bismarck legkisebb, Vilmos nevű fia, s langensalzai választói­nak czentrumpárti része közt történt, kik, hogy a fiatal Bismarck s ellenjelöltje Rouleaux közt választ­hassanak, a következő kérdést intézték hozzá. Szán­dékozik-e befolyását a kulturharcz megszüntetésé­re felhasználni. Erre Bismarck Vilmos gróf a következő választ adta : »Tegnapi táviratukat megkaptam. Hogy az abban fölvetett kérdés a birodalmi gyűlést foglalkoztatni fogná, nem hiszem. Ha mégis megtörténnék, magamtartására nézve ki­­kérendem a hozzám személyileg közelálló birodalmi kanczelár tanácsát s azt annál inkább követem, mert ismeretes előttem az ő öngesztolékony érzülete.« En­nek alapján a langensalzai ultramontánok Bismarck fiára szavaztak. E három kuriózum, úgy hiszszük, minden kommentár nélkül is beszél magáért. — A bosnyákországi fölkelésről azt írja a »D. Tel.«, hogy a fölkelés még nincs ha­nyatlóban s hogy nincs abban semmi igaz, mintha a fölkelők teljesen képtelenek volnának ellentállásra. Igaz, hogy a császári csapatok ritkán szenvednek vereséget, de előnyomulásuk szünetlenül föl lesz tar­tóztatva a kis csaták által, melyek demoralizáló ha­tással bírnak. A fölkelők folyton zaklatják az osztrák­magyar csapatokat s azok pihenőt se tarthatnak. Menetek és ellenmenetelés szükséges a közlekedés biztosítására s az eredmény az időveszteségen kívül az, hogy a hadsorok megritkulnak betegség és túl­­erőltetés következtében. Bihacsnál is a fölkelők ki­­üriték az összecsapás után hadállásaikat, mint ezt rendesen tenni szokták. A múlt héten még Szeraje­vónál tűnt fel 2000 felkelő, kik az osztrákok előnyo­mulásakor eltűntek, a­nélkül, hogy fogságba került volna egy részük legalább , pedig a cs. katonák hos­s­­zú megviselő utat tettek a fővárosból, és oda megint vissza. A jelen hadjárat emlékeztet a francziák ázsiai vagy az oroszok kaukázusi hadjáratára. Az ellenség láthatlan s mégis mindennap érezteti jelenlétét, kém­szemlét kis csapatok nem is tehetnek, mert a nagy tömegek által megszállott területen kívül egy talpa­latnyi tér sem biztos. Békéltetéssel absolute semmit nem lehet tenni. A lakosság siker marad minden ígérettel és fenyegetéssel szemben ; kemény küzdelem áll még a cs. csapatok előtt s még a legjártasabb katonai auctoritás sem mondhatja meg, hogy hol és mikor fog az véget érni. Angliában s a külföldön csak sajnálni tudják azt, hogy az Ausztria-Magyar­­országnak jutott a feladat ily nehézségekre talál, és ezek bizony nem fognak elmúlni azzal, ha a közön­séggel elhitetik, hogy többé a nehézségek nem lé­teznek. — »Mérsékelt« olasz hang a keleti kérdésről. Marselli, egyike az olasz parlament legkiválóbb tagjainak, hosszabb röpiratot bocsátott közre az olasz közvéleményt most foglalkoztató kér­dések felől. Mellőzve az olasz belpolitikát érintő kér­déseket, ismertetjük a keleti kérdésekre vonatkozó érvelését. Törökországról azt hiszi, hogy sem régi állapotában nem volt fentartható, sem belreformok által való átalakulásra nem volt képes, sem a biroda­lom népeinek ereje által megdönthető nem volt. Euró­pa elkövette a hibát, hogy Oroszországot magában engedte cselekedni, s a san stefanói egyezménynyel a pánszláv gondolat diadalmaskodott. Ha e nemzeti­ségi alapelv tuloztatik, s az egy fajhoz tartozó népek egyetlen birodalommá egyesülésének elve itt is prok­­lamáltatik, Európa zavargásokba bonyolódik s az egyensúly-rendszer újra fölmerül. Ezért utasittatott vissza Berlinben Oroszország azon határok közé, me­lyeket áthágott. Míg a keleti kérdés megoldása a jö­vőre bizatott (mely a Duna mentén egy szláv álla­mot s a Balkán déli részén hellén birodalmat alapít­hatja, jelenben csak Angolország és Ausztria-Ma­­gyarország állhatnak szembe az orosz hatalommal. Európa szabadelvűi nem választhattak a berlini congressus és eszményük közt, hanem a congres-­­us s a háború előtti statusquo, vagy a panszla­­vismus közt, a­mi a románokat illeti, azok megjegyez­hetik, hogy Viktor Emánuelnek le kell­ mondania Savoyáról, hol valaha családja bölcsője ringott. Olasz­országra vonatkozólag Albánia megszállása esetleg igen áldatlan ajándék lett volna; ez államnak csak akkor lesz szabad a nemzetiségi elvet így arczul csapni, ha azt létérdekei követelik. Ha igaz a­mit mondanak, úgy Olaszorság nagy veszedelemben for­gott s a Kairoli-kormánynak érdeme az, hogy ezt el­hárította. Azok, a­kik Trentino és Trieszt után vá­gyakoznak, tévedtek az időt illetőleg. Triesztet mel­lőzni kell, mert az nem csak osztrák, hanem német kérdést is rejt magában, s Nizzával, Corsicával, Mai­taval s Tessinnel együtt a felszabadult Olaszországot egész Európa ellen háborúba bonyolítaná. De hatá­rainknak Tirol s Isonzo felé való kiigazítását a leg­komolyabb s legeszélyesb államférfi is fölvetné a jelen nemzedék cselekvési programmjába. Az olasz határ több ponton katonailag s politikailag tökélet­len, tökéletlenség és veszélyesség pedig egyértelmű. A Trentino, mint ék hatol be természetes északi ha­tárunkba s állandó fenyegetés ellenünk. De e határ­­kiigazítással is a jövőre kell várnunk. Corti helyén­­ Bismarckkal együtt kérte volna Andrássyt Bosnyák­­ország és Herczegovina megszállására, noha aggályt ébreszt benne az, hogy az osztrák monarchia köz­pontjának kelet felé tolása a pangermanizmust az olasz határra hozza, s kérdéses, hogy Olaszországra nézve nem lenne-e jobb a berlini congressus előtti A HON TÁRCZÁJA. Moliére mesterművei.*) (»Don Juan« ca »Tartuffe.«) Két közlemény. II. Tartuffe-nek egy egész halmaz gúnyirat, egy­házi szónoklat, satyrat­ és bírálat köszönheti keletke­zését. Vígjáték ily elkeseredett, szenvedélyes harczo­­kat még sem az ő­ sem az újabb korban nem idézett elő. Nem elégedtek meg azzal, hogy Tartuffe-ért a trón és vallás ellensége gyanánt támadták meg Mo­­liére-t, ki — szerintök — a legszentebb dolgokat tet­te nevetségessé; magának a darabnak műbecsét is kétségbe vonták. Meséje és cselekménye szegényes bonyolulata inkább tragikus, mint komikus, a meg­­oldása erőszakolt, jellemzései túlterheltek, nyelvezete dagályos,­­ kivesztették a költő ellenségei. És mind­ezt olyan hangon, hogy miatta pirulni kénytelen az utókor, mely a komikus költészet mind e mai napig utól nem ért képviselőjét keresi a két század próba­kövét dicsőségesen kiállt költőben. Moliére korársai s utánok sokan egész nap­jainkig nem vették számba, hogy Tartuffe a szó szoros értelmében jellemvígjáték, melynek tulajdonsága ab­ban áll, hogy kifejteni igyekszik a mese fonalait, míg vele ellentétben a cselvigjáték szándékosan ku­­szálja össze azokat. A jellemvígjátékban az emberi természet, a cselvigjátékban a véletlen játsza a főszerepet, s míg az utóbbiban úgyszólván egymást űzik a kívülről bevont tarkábbnál tarkább helyzetek, az elsőnek cse­lekményeit, bizonyos benső kényszerűséggel, a jelle­meknek összeütközése idézi elő. Molierénél a véletlen események és helyzetek drámája az élet, az erköl­csök és az emberiség természeten ábrázolásának ad *) Részlet szerzőnek »Moliére* czímű tanulmányából, mely a Petőfi-társaság kiadásában közelebb fog megjelenni.­­) Ezek közt említhetjük a »Critique du Tartuffe* czímű egyfelvonásos vígjátékot, melyet Vatiricus levél előzött meg állítólag Pradon tollából. E levél a következő két sorral vég­ződik : Un sisameux succés ne lui fut jamais dit. Et’s il a réussi, c’est qu’on la defendu­ helyet. A költő ép oly tiszta és elfogulatlan pillantást­­ vet az életre, mint Göthe, csakhogy nála nem ta­lálkozunk azon fagyasztó hidegséggel, mely német társánál nem egyszer oly kellemetlenül érint bennün­ket. Moliére vígjátékai egyenlő arányban költe­mények és rajzai az emberi életnek; helyes középutat foglalnak el a tisztán abstract jellemek, bűnök és erények rajzai s a nap múlékony erkölcseinek pho­tographiai hűséggel visszatükröztetett túlzásai között Még szatírája sem az a dühtől tajtékzó szatíra, mely­nek legjellemzőbb példányait Juvenal adta az iroda­lomban. Juvenalnak mindegy bárminő fegyverekkel támadja is meg ellenfelét s örömét találja abban, ha kénye-kedve szerint piszkolódhatik. Az ilyen szatí­rának azonban kevés hatása van. Sokkal czélraveze­­tőbb a Moliére-é, ki nevetségessé teszi ugyan az em­beri gyöngeségeket, de elnézéssel is tud viseltetni azok iránt. A virágoktól, daltól, tréfától, a szerelmes párok panaszaitól, reményeitől környezve a világ és élet valódi légkörében mutatja be szatírájának tár­gyait, melyek nem az egész életet, hanem annak csak egyes részleteit képviselik. És pedig az átalános örök igazságnak oly erejével, mely soha el nem avulhat, de mindenhol és minden időben érvényes marad. Ezért nincsen igazsága Schlegelnek, ki Moliéret Ominózus bírálatában azzal vádolja, hogy erkölcsei­ben, tónusában elavult, s az általa rajzolt példányok rég elhullottak. Moliére jól érezte azt, hogy a külön­böző nemzetiségek ismét csak alkatrészei egy nagy egésznek : az emberiségnek, s tudta, hogy ezen ma­gasabb, átalános igazság nélkül, a művészet szigorú követelménye : a különösnek az átalánossal, a való­nak az eszménynyel való egyesítése nem eszközöl­hető, s hogy minél inkább kerülni tudja a költő a csupán esetlegest, annál tisztább kifejezést ad az átalános igazságnak. És »Tartuffe«-nek nem utolsó dicsősége, hogy az eszményit és reálist akképen tudja összeolvasztani, hogy gondolatunkban a képmutató Tartuffe élesen jellemzett egyéniségét egy pillanatra sem képes háttérbe szorítani. A typicus és egyéni jellemzést oly tapintattal egyesíti, hogy Tartuffe alakjának körrajzait tekintve, bármely koré és nem­zeté lehetne, noha franczia eredetét egy pillanatra sem tagadhatja meg. Moliére a képmutató festésénél először is jellemének lényeges részét , az egyén szel­lemi arczulatát tükröztette vissza, ésannyira, hogy őt már bizonyos távolságból felismerhetjük, a­nélkül, hogy egyes vonásait látnunk kellene. A photographiai hűség ily benyomást nem idézhetne elő, mert sze­meink nem volnának képesek az egészet egy pillan­tásra áttekinteni. Moliére korának vallásos, politikai és intellectuális előítéletei felé emelkedve, átalános­­ álláspontról rajzolja az emberiséget; rajta csak azon vonásokat tükröztetvén vissza, melyek, változatossá­guk daczára is, minden időben és minden helyen egy­formák maradnak. És mennyi következetességgel, az emberi szív­nek és jellemnek mily ismeretével tudta fölhasználni egyes alakjait! Orgon, a természeténél fogva külön­ben gyöngéd atya, azon természetellenes elhatározás­ra jut, hogy megfosztja örökségüktől gyermekeit ; őszinte hiszékenysége könnyen hivőséggé változik, és ekkér rosszul alkalmazva, dönti őt a veszedelembe. Tartuffe, ki az egész világ előtt fentartja képmutató álarczát, leteszi azt, midőn a kapzsiság és kéjvágy vesznek erőt rajta; a csökönyös gonosztevő megfo­gatja magát a búvóhelyben, melyet egy őszinte asz­­szony készített számára. Jellemezhet e vígjáték éle­sebben, köthető és oldható-e meg a csomó jellemze­­tesebben ? . Vannak, kik Tartuffe katasztrófáját, az Orgont és családját sújtő veszélyt tragikusnak, a vígjáték keretébe nem illőnek találják. De kérdem : egy meg­jelenésében oly rut, következményeiben oly félelmes bűn, mint a képmutatás, csak oly fenyítést érdemel-e, a­minőt a vígjáték más társadalmi hóbortokkal szem­ben használ ? Ha a vígjáték Tartuffe-nak Orgon há­zából való elutasíttatásával végződnék, e befejezés kielégíthetné-e vájjon a nézőket ? Nem ; a képmuta­tás nem tartozhatik a komikai múzsa rendes illeté­kessége alá ; más külső hatalom közbelépése nélkül nem képes azt sem megbüntetni, sem azon javítani. Javítani ? Moliére nem is javított, mondják bírálói, köztük Geoffroy, ki szemére vetette, hogy Tartuffe sok becsületes embert mulattat, de eddig még egyet­len képmutatót sem térített meg. Meglehet, de vi­szont azt nem tagadhatjuk, hogy Tartuffe példáján itt és ott már nem egy Orgon okult és vált­eszélye­­sebbé, mert a színpad nem korbácscsal nevel, hanem a józan példaadás hatalmával és erejével. De men­jünk tovább. Én azt hiszem, és bizonyára kívülem még igen sokat, hogy Tartuffe megtérését művészi szempontból igazolni is alig lehetne. Ez természet­­ellenes s épen azért művészetien eljárás volna Mo­lierétől, kinek műveit épen az jellemzi, hogy alakjai kezdettől végig ugyanazok, önmagukhoz hívek ma­radnak. Dingelstedt Tartufferől írt tanulmányában 1) ’) »Literarisches Bilderbuch« von Franz Dingelstedt. Berlin, 1878. A, Hofman et Comp. még két vád ellenében veszi védelme alá a franczia vígjátékk­ót. Tartuffe jellemrajzát — szól — túlter­helték, s a közerkölcsiségre nézve veszélyesnek ta­lálták. Az első vád a franczia Th­eophrasttól, La Bruyéretől származik, ki maga is egész sorozat jel­­leműképet rajzolt, novellistikus vízfestéseket. Moliére színpadi freskói, mellett, köztük Tartuffe javított ki­adása gyanánt, On­phre­t, az igazi képmutatót. La Bruyére szerint Tartuffenek nem kellene szentes­kedni, Elmiret üldözni, Orgont kirabolni, szóval sem gyűlöletesnek, sem nevetségesnek feltűnni, hanem szerepét akkér játszani, hogy ne csak a darab sze­mélyeit, hanem az összes hallgatóságot is csalódásba ringassa. De ezen túlfinomsággal a költő nemcsak a színi hatás, hanem darabjának erkölcsi czélja ellen is vétkezne. Tartuffe így felfogva és ábrázolva, nem tükre és ostora, hanem iskolája és győzelme lenne a képmutatásnak. Kétségkívül van a világ színpadán elég Om­plrius vagyis büntetés nélkül maradt kép­mutató , de a színpad világa valamint sem tökéletes erényt sem tökéletes bűnt nem rajzolhat, úgy kép­mutatók gyanánt is csak Tartuffe-öket használhat, kik a felismerhetetlenségnek és átlátszóságnak köz­pontjára helyezve, csak bizonyos távolságról ejtenek csalódásba, s a­nélkül, hogy valódi lényük vagy a költő szándéka felől csak egy pillanatig is bizony­talanságban hagynának. Azon körülmény, hogy Mo­liére a jellemet épen ezen köpontba helyezte, művészi szempontból megakadályozza a szerep helytelen fel­fogását, erkölcsiből pedig félremagyarázhatását vagy helytelenül való alkalmazását. Nyilvános fölháboro­­dásra okot, a valódi vallásosságra nézve veszélyt Tartuffe csak akkor szülhetne, ha a költő őt az igazi ájtatosság és képmutatás között bizonytalan fokon tarthatná. De ezt nem teszi: már előre képmutató gyanánt mutatja be Tartuffe-öt; kettőnek kivételével fölismeri őt a darab minden személye, még az okos, de műveletlen szobaleány is, s hogy a tévedésnek még csak lehetősége se foroghasson fenn, a legsötétebb színekkel rajzolt képmutatás mellett az igazi áj­tatos­ságnak egész lépcsőzetére találunk, melynek világos alapjáról még feltűnőbben és hatásosabban emelke­dik ki a hősnek sötét alakja. Kleant a szigorúan val­lásos, de fölvilágosult ember arczképe; az igazi ájta­­tosság érdekében hangoztatott pompás beszéde, mely­­lyel az első fölvonás végződik, már az expositiótól kezdve kijelöli a darab czélzatát és irányát. Elmire, az erkölcsös, de egyúttal béketűrő nő, szintén megis­mertet hitvallásával : Je ne suis point du tout de ces prudes sauvages, Dont Phonneur est armé de griffe? «t de dents. Még a­hol komikai világítást rak is föl a költő, Orgon korlátolt, de őszinte hiszékenységében és any­jának önfejű, öregasszonyos bárgyúságában, teljesen ki van zárva a képmutatásnak lehetősége. A darab­ban minden személy kifejezést ad vallásos nézeteinek, az egy Tartuffe kivételével. Neki nincs bizalmas em­bere — szolgája Laurent az álfalak közt marad — sőt önmaga előtt sem árulja el magát monológban. Ez lélektanilag és költőileg egyaránt finom vonás, valamint ritka tapintatra mutat az is, hogy Tartuffe csak a harmadik felvonásban lép föl, míg habár lá­tatlanul, eleitől fogva maga körül összpontosítja ér­deklődésünket. A hatásnak ily kiszámítására csak a legnagyobb művészeknél találhatunk, valamint csak­is egy lángelmének sikerülhetett — az erkölcsi érzés megsértése nélkül — kaczaj tárgyává tenni az álszen­teskedést, mely minden más bűn között legkevésbbé látszik a vígjátéki tárgyalásra alkalmatosnak. Moliére szeme előtt azonban nem csak az lebe­gett, hogy hősét nevetségessé tegye; czélja nagyobb, mélyebbre ható volt: nézőiben undort akart kelteni azon félelmes bűn iránt, melyet Tartuffe képvisel. A képmutató alapjában nem nevetséges, hanem ijesz­tő, s romlottsága még lázítóbbá válik a vallásos buz­­góság meze alatt. Jellemének absolut rútságánál fogva szinte alkalmatlanná válnék a komik­ai tárgyalásra, ha e tulajdonsághoz egyúttal szellemi fensősége nem járul­­na, s ha ezen szellemi fensősége daczára is nem a ma­ga által szőtt hálóban kerülne burokra, s a mi több: épen egy nő által, ki csak a végső szükségben szánja el magát e fortélyra. A költő komikumának ereje abban rejlik, hogy míg egy részről boszankodással vegyes undort kelt nézőiben az álszenteskedő iránt, más részről nevetségessé is tudja tenni azt, midőn kenetteljes beszédeinek leple alatt látni engedi az ér­zéki lángot s csábítási kísérleteit saját ügyetlensége által hiúsítja meg Elmira körül. E kíméletlen, erős gúny idézte elő azon hosszas elkeseredett harczot, melyet majd nyiltan majd az ár­mány elrejtett fegyvereivel folytattak a költő ellensé­gei, egyéni érdekeiket mindig a vallás szent érdekei­vel palástolva. Moliére tisztán látja a helyzetet, mi­dőn a királyhoz intézett második folyamodványában ellenségeiről így nyilatkozik: »Bármily arc­et öltse­­nek, a vallás érdeke indítja őket legkevésbbé; elég­gé kimutatók ezt azon színműveknél, melyeknek nyil­vános előadását annyi ízben tűrték, a­nélkül, hogy megszólaljanak. Azon művek csupán a buzgóságot és vallást támadták meg, melyekkel vajmi keveset tö­rődnek , hanem ez (Tartuffe) őket támadja meg, s önmagokat játsza, s ez az, mit nem tűrhetnek.«

Next