A Hon, 1879. január (17. évfolyam, 1-27. szám)

1879-01-14 / 12. szám

12. szám. XVII. évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1879. kedd, január 14. Szerkesztési iroda: Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza n­KIDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, Kíiadó-hi­vatal , Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra....................................................... frt. 8 hónapra...................................... 6 * 6 hónapra ........... 12. Az esti kiadás postai különküldéseért f­elül- a fizetés negyedévenkint.................... . .­­ » " Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­­denki a hó első napjától számíttatik. Előfizetési felhívás a a XVII-dik­ évfolyamára. Előfizetési árak: Egész évre................................ 24 frt Fél évre .................................... 12 » Negyed évre 6 ‡ Egy hónapra ........................... 2­1 Az esti kiadás postai külön küldéséért fölülfizetés év­­negyedenkint 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, a Hon kiadóhivatalába (Barátok­ tere Athenaeum-épület) kül­dendő. A HON werk.­s kiadóhivatala, Budapest, január 13 Még egyszer a boszniai költségről. A boszniai költségnek a költségvetéshez való viszonya érdekes kérdés, azt hiszszük, foglalkoztatni fogja az, a tárgyalásait holnap megkezdő pénzügyi bizottságot is; Így tehát megbocsátja az olvasó, hogy a »Pesti Napló« ügyetlen ferdítései és hamis állításai által kényszerítve, még egyszer e tárgyra visszaté­rünk. A »Pesti Napló« bírálat alá veszi e tárgyban írt legutóbbi czikkünk, némely és többnyire mellékes állítását; és azt, hogy legtöbb állításunkra, bizonyításunkra nem reflektál, azzal menti, hogy azok banalisok; nem baj, csak igazak legyenek; de, hogy azokat a banalitásokat a »Napló« nagy pénz­ügyi tudománya nem ismeri, több észrevéte­lével elárulja. Azzal kezdi bírálatát, hogy a rendkívüli költségeket az »ismétlődés« ritka­ságával határozza meg és így purifikálja a boszniai expeditió költségét az Uchatius­­ágyúk költségével, követelvén, hogy ha ez benfoglaltatott a közös költségben, és így a magyarban is, jöjjön be az is, mindkettőbe. De itt megfeledkezik mind­arról, a­mit e költség természetéről mondtunk, és ez itt a döntő. Egy mozgósítás nem felsze­relés ; egy költségvetés mindig békeláb­ra készül, rendes és rendkívüli részével együtt; ez adja meg jellegét egy államház­tartás folyó kiadásainak, a­mik viszont az évi költségvetés keretét képezik. A delega­­tioban még csak ellenzéki részről sem létetett kifogás az ellen, hogy egy hadi actio költ­sége fel nem vétetett az évi költségvetésbe, hanem e tekintetban a kormány úgy járt el, hogy ugyanazon (mozgósított)csapatok békelábon való költségét felvette a bud­­getbe, és mozgósítási költségét külön előterjesztésben terjeszti a delegációk elé, és ezekről van most szó. Tehát ez nem az ál­­lam­­élethez tartozó évi kiadás, és így nem osztható a megszokott keretbe be. Maga az ellenzék nevezi el a boszniai expeditiót »há­­boru«-nak, ez volt a »Napló« állandó rovata és ha csakugyan lett volna háború, az került volna legalább egy fél milliárdocskába, a­mit bizony nehéz lett volna az 1879. évi budget­­be felvenni; de a »Napló« erre is akar felel­ni. Először is azt mondja, hogy magunk alatt vágjuk a fát, midőn azt elismerjük, úgy e képzelt összegről, mint a boszniai expeditió költségéről, hogy terhével rontja az illető év­ben vagyonmérlegünket; — mert azzal (a »Napló« szerint) elismertük azt, hogy azon év terhére kell írni az említett összegeket, melyben a kiadás történt. A »Napló« olyant állít, mit mi kétségbe nem vontunk; mi a ki­adandó összegeknek sem létezését nem ta­gadtuk, sem azt, hogy azon évből származó terhet, képeznek, melyben kiadattak; de be­széltünk arról, hogy azok, nem azon évben viselendő terhek, továbbá, hogy a közigazga­tási budget folyó kiadásai közzé, és előirány­zati mérlegébe fel nem veendők; a­ki pedig tudja, hogy ettől mennyire különbözik a va­gyonmérleg, az csak mosolyog a »Napló« malitiosus együgyüségén, hogy ezt a két mérleget identifikálja és igy aztán ránk fogja, hogy ha egyikbe felvettük az egész boszniai költséget, már felvettük a másikba is, és így concedáltuk a »Napló« követelé­seit. Nem így van az bizony, két hete­rogén dologról van itt szó, és hogy meny­nyire változhatik ugyanazon egy mű­velet következtében az évi költségvetési és vagyonmérleg, azt a keleti vasút históriája, (sőt minden hitelműveletünk) bizonyítja, mert a keleti vasút alig ronta évi mérlegünket fél millióval (tekintetbe véve bevételeit)és vagyon­mérlegünk passivumába jött 85 millióval, melynek a vasút értéke nem felel meg. És még csak az angolokra való hivatko­zással sem c­áfolta meg a »Napló«, állításun­kat. Az afghán költséget az indiai jövedelmek fölöslegére utalá az angol kormány; mi azt mertük állítani, hogy ha aktív mérlegünk len­ne, csak ezt lezárva utalhatnék a fölöslegre a boszniai expeditió költségét. Erre a »Napló« szórul­ szóra ezt mondja: »Néhány héttel ezelőtt az angol parliament azt határozta, hogy az Afghanisztán elleni háború költségei az indiai háztartás fölöslegé­ből fedeztessenek. És mikor ezt elhatározta, eszébe sem jutott a»Hon«bölcsesége szerint a márczius végével lejáró pénzügyi évet megszakítva, a mérleget már most lezárni, hanem beérte azzal, hogy biztosan vélt fölöslegre számíthatni.« No már ennél badarabbat még a »Napló«­­ban sem olvastunk; ő maga beszél f­ö­l­ö­s­legről és nem veszi észre,hogy fölösleg­ről és defic­itről csak mérleg-l­ezárás után lehet beszélni. Igaz, hogy az angol kor­mány »biztosan vélt fölöslegre számíthatni«,­­ nem is mondtuk mi, hogy időközben le kell í­rni a mérleget, ha fölösleget mutat fel már az előirányzat, elkészített mér­lege, akkor is lehet a fölöslegre utalni költ­séget, tehát A­n­g­l­i­a e­lj­á­r­ás­a is azt bizo­nyítja, hogy azévi mérlegbe a háború költségét fel nem vette, hanem vitad­e hagy­va ezt, a mérleg fölöslegére utalá azt. Most már fogjunk a részletekhez. Idéz­tük a keleti vasút példáját: a »Napló« azt mondja, hogy a példa helytelen, mert a vétel­­úgy történt, hogy részvények helyett a kincs­tár adott államkötvényeket; nincs készpénz­k­i­a­d­á­s, tehát nincs mit írni a költségvetés­be, »mely csak a készpénzkiadásokról és kész­­pénzbevételekről szól.« Ez sem áll; az állam összes gazdasága fel van véve a költségvetés­be, »szól« ez: a só, érez, gabna, fatermelésről, ezek átbecsültetnek ugyan pénzre, de felem­lítve azok képezik a pénzkiadás és bevétel egy részének alapját. De ez mellékes. A fő­dolog az, hogy a keleti vasút megvételéről szóló 1877. 50. tv.-czikknek csak mellékle­tében, a szerződésben van szó a conversióról; mert mi a keleti vasutat megvettük; csak­hogy rentével fizettük ki; és az állampapír is kiadás, fizetés, kötelezvény, mely pénz­ hiányá­­ban adatik ki az állam részéről; az növeli a polgárok terhét — kamatával; épen úgy, mint a boszniai költség fedezve lesz a rentekibocsá­­tással — és terheli az állampolgárokat­­— ka­matával ; hogy a rente ott conversiora, itt mozgósításra használtatott föl; az az é­v­i költségvetésbe felveendő czimre, — költségre, semmi befolyással nincs. Vagy talán a »Napló« a keleti vasútra kiadott 10 millió rentét nem tartja kiadásnak, a boszniai expeditióra fordított vagy fordítandó 41 mil­liót pedig annak; ez különös theória lenne, mely miatt Ítéletünk­­ még a »Napló« nagy pénzügyi tudománya iránt is zavarba jőne ! Azután magyarázza a »Napló«, hogy a vasutaknak adott 8 milliónyi segélyt mi fél­­reértők. Itt idézzük magunkat és őt szórul­­szóra : »Azt mondja a »Hon«, hogy »a vasutaknak adtunk 8 milliónál több állampapírt, külön ki­bocsátással.« A­hány szó, annyi vastag tévedés. — Először is nem adtunk a vasutaknak 8 mil­liónál többet; utalunk e tekintetben a zár­számadásokra. Másodszor nem igaz, hogy mi egyátalában állampapírt adtunk volna a vasuttársulatoknak , épen ellenkezőleg a vasutak adtak a kincstárnak kötvényeket és ez adott a társulatoknak készpénzt. Har­madszor nem igaz, hogy ama papírok külön ki­bo­cs­á­t­á­s­s­al j­ár­t­a­k , épen ell­enkezőleg a kincstár azért vette meg azon vasúti kötvényeket, nehogy külön kibocsátások történ­jenek.« Lássuk e »vastag tévedéseket« és »nem igaz« dolgokat, mely utóbbi kifejezés tel­jes mértékben áll a »Napló« minden szavára. A »Napló« a zárszámadásokra hivatkoz­va, azt mondja, nem adtunk vasutaknak »8 milliónál többet.« És ugyanezen »Napló« ezelőtt két héttel, 1878-dik deczember 82-kán (314. sz.) azt vitatta épen a szám­székkel szemben, hogy adtunk a vasutaknak 9,22 milliót, még pedig úgy, hogy ebből 2 millió nem volt készpénz, csak adósság­konverzió; és a »Napló« vitatta azt a tör­vény alapján , mert az 1876. 11. törvény fölhatalmazta a kormányt, hogy 8.620,619 frtig részesítse segélyben a vasutakat, sőt ki­jelenté, hogy : »a mutatkozó szükséghez ké­pest további forgalmi eszközök beszerzé­se és egyéb elkerülhetlen beruházások létesí­tése czéljából az egyes vasúttársulatoknak rendelkezésére bocsáthat a kormány, annyit, a­mennyi 686,425 aranyforint 5 százalékos kamatot meg nem halad. Ezt a »Napló« a számvevőszék fejére olvasá, és ime, két hét múlva, önmag­át és a törvényt megha­zudtolja. Mit mondjunk az ilyen béna fides­­ze — vagy logikára ? Magában hordja ítéle­tét ! Igaz, hogy a vasutak kezébe a törvény szerint nem voltunk kötelesek állampapírt adni , de a számukra beszerzendő pénzért bocsátottunk ki rentét és azt a »Napló« nem látta, hogy az értékesítés nem volt-e reájuk bízva, ha az elszámolás pénzben történt is. — Hogy pedig miattuk (Kifogás. II. 3.) külön rentekibocsátás volt, azt a törvény bizonyítja , mert az 1875. 49. tvez. szóról-szóra ezt mondja: »a vasúti társulatoknak az 1875. 41. törvényczikk 2. § a szerint beruházásokra szükséges összegek fedezése­ czéljából bo­­csáttatik ki (részben) a 80 millió ; igaz, hogy ennek a konverzió is feladata volt, de ha a tör­vény egyik czélja czim a külön kibocsátás­ra , épen ily jogosult czim a másik is ; le­het állítani, hogy ezért, vagy azért bo­csáttatott ki a 80 millió, egyaránt. No és itt már készpénz-kiadásról van szó, ez a »Napló« szerint a budgetbe tar­tozik és a 8 millió mégsem jött oda. Ezt a »Napló« azzal magyarázza, hogy abból ki­esett — az idő miatt. De hisz akkor pót­­hitelt kellett volna kérni. Nem történt. Miért ? Mert Széll is úgy ítélte meg a dolgot, hogy ez természeténél fogva nem tarto­zik az évi budgetbe, de kamata belekerült, iy­en volt Széll »becsületes budgetkészítése« — analóg Szapáryé is, egyik úgy hasonlít a másikhoz, mint tojás, a tojáshoz. Ebből láthatja az olvasó, hogy m­e­k­­kora a »Napló« pénzügytudománya és bo­na fidesz. Most már Ítéljen ! — A közigazgatási bizottság ell­­­e­n már a múlt év elején megindult a fővárosi kép­viselet kebelében bizonyos mozgalom, mely akkor ab­ban kulminált, hogy a bizottság többsége kimondta, hogy az intézményt a fővárosra nézve fölöslegesnek tartja. Az idén e mozgalom ismétlődik, de nem éri be tavali jelszavainak egyszerű hangoztatásával, ha­nem két irányban is igyekszik álláspontjának érvény­re segítésén munkálkodni. Az egyik irány — s ezt nem föltétlenül ítéljük el — a közigazgatási bizottság eddigi munkálkodásá­ból, törvényadta jogköréből s annak a gyakorlathoz való viszonyításából igyekszik bebizonyitni, hogy az intézmény a fővárosi közigazgatás keretében meg nem állhat s ez értelemben tesz előterjesztést a mi­niszternek is. A­mit e részben a bizottság jelentése előad (alább ismertetve van e jelentés), az lehet vita tárgya; s bár sok benne a túlzás, sok, a­mit a köz­­igazgatási bizottságnak már fogantatásakor érzett el­lenszenv s pártoskodási viszketeg sugall, van bizonyá­ra olyan is, a­mi megszivlelést érdemel, s igy el lesz teendő azon becses anyag közé, melyet a közigazga­tási reform iránt egyik kormányzat mindig gyűjt a másik, egyik időszak az utána következő számára. Sokkal többre még akkor sem tarthatnának igényt e panaszok, ha tartalmuk színig tejfel lenne. Hisz a közigazgatási bizottság czéltal annak fölisme­rése egy hatóságban nem vonhatja maga után annak megváltoztatását százra nézve, a­hol az czélsze­­rű; s másrészt viszont az is, hogy az átalános intéz­kedésekre egyes hatóságok kedvéért rásüttessék, oly expediens, melynek alkalmazása előtt bizony­bizony sokszorosan meg kell fontolni a dolgot. De mondjuk, mind­ez a kérdésnek, a­mint az ma föl van téve, csak egyik oldala, s pedig tetszetős­ oldala. Tárgyilagos fölterjesztés tételét a törvény nem csak nem tiltja, sőt provokálja, így hát rossz néven azt sem veheti senki. A budapesti hajsz azonban nem éri be ezzel. Hanem kiváló örömet talál abban, hogy ki­­játszsza a törvény intézkedését s már ismételve egy lemondási komédiát játszat el a közigazgatási bizott­ság az idén új választás alá esett tagjaival. Ez már megszűnik a tárgyilagos véleményharcz azon eszkö­zei közé tartozni, melyeket alkotmányos életben al­kalmazni szokás, úgy tudjuk, a fővárosi közélet egyik faktora sem nyugszik egyéb törvényhozási alapokon, mint melyeken a közigazgatási bizottság. Úgy tud­juk, azokat is csak úgy mint ezt, alkotmányosan lé­tesített törvényhozási aktus sorozta a közigazgatás szervei közé. Micsoda czímen formálnak jogot maguknak a tisztelt városatyák, hogy fölébe helyezkedjenek e törvényhozói souverain akaratnak, s a saját jó ked­vüktől kérjenek tanácsot arra nézve, melyik törvény végrehajtását ne hiúsítsák meg passzív magatartá­sával, s melyikét igen? Ha legvehemensebb szóvi­vőjük is — Busbach úr — kénytelen elismerni, hogy a bizottság az adóügy s fegyelmi ügy terén igen jó szolgálatokat tett a közigazgatásnak, mikép fér meg a jó hazaszeretettel s a közügy iránt való önzetlen érdeklődéssel oly nemű strikeolási szándék, mely, ha egyátalán vezethetne valamire, csak a bizottság ak­­cziój­ának megbénítására s igy mindenesetre két fon­tos ü­gyag autonóm intézésének elsenyvesztésére ve­zetne. Ez eljárás a legkeményebb korholást érdemli meg, s a közéleti komolyság igen sajnálatos sülyesé­­géről tesz tanúságot, hogy jóravaló nevű emberek nem röstelik azt, hogy a törvény ily indirekt megsér­tői közt emlegettessenek. Mikor Bács megye főispánja érte­sült arról, hogy több megyebizottsági tag a rá esett (munkával járó) albizottsági kijelölést (összeíró bizottságba, adókivető bizottságba stb.) nem fogad­ta el, úgy kéz alatt reá irt az illetőkre, hogy e le­mondásra van ugyan joguk, de az illendőség akkor úgy hozza magával, hogy ne csak az albizott­ságokból lépjenek ki; azóta Bácskában nem uta­sítják vissza a kü­ldöttségi kijelöléseket. Bizonyos sze­replések erősen ennek a fővárosi autonómiának kö­szönik tételeket: jobb lesz hát respektálniok azt minden ágazatában s tisztelni a törvényt, melyen nyugszik; ez az első kötelesség, melyet megtartva, javíthatunk a törvényen is, ezt nem téve azonban az alap elől el, melyen munkálkodnunk lehetne. — A honvédelmi miniszter a képvise­lőház legközelebbi ülésén értesülésünk szerint — tör­vényjavaslatot fog beterjeszteni a katonai beszálláso­lás tárgyában. E törvényjavaslattal egyidejűleg a bel­ügyminiszter egy rövid, e törvényjavaslatot kiegészí­tő tervezetet fog benyújtani, mely a törvényhatóságo­kat a laktanyák építési költségeinek fedezésére szük­séges adópótlékok kivetésére hatalmazza fel. — Vámszerződésünk Olaszország­gal. Ismertettük az Olaszországgal kötött tarifta­­szerződést. E mellett azonban egy egészen új vám- és kereskedelmi szerződés is köttetett, melynek ama ta­­riffaszerződés csak egy részét képezi. E szerződés mellékletei: 1. az A. B. és C. tar­if­fák, melyek az Olaszországba vitt árukra vetett vámokat s a ma­gyar-osztrák területre hozott árukra érvényes vámté­teleket tartalmazzák ; 2. a p 61 c z i­k, mely a határ­forgalom könnyítésére vonatkozó határozmányokat tartalmazza; 3. a vámcartell; 4. azár jegyző­könyv; 5. a marhavészre vonatkozó egyez­mény és 6. a vasúti vámkezelésre és vasúti forga­lomra vonatkozó egyezmény. Mindezen okmányok a szerződés eredeti szövegével egyetemben most lettek az osztrák birodalmi tanács képviselőháza elé ter­jesztve. Egyelőre a szerződés szövegét csak röviden ismertethetjük. A szerződés kimondja, hogy monar­chiánk és Olaszország közt tökéletes kereskedelmi és hajózási szabadság áll fenn, úgy hogy mindkét nagy­hatalom lakosai szabadon letelepülhetnek a másik fél területén és semminemű adóterheket vagy illetékeket nem tartoznak fizetni, azokon kívül, melyeket az or­szág lakói is fizetnek. Az iparosok pedig a bennla­­kókra érvényes minden ipari kedvezményekben része­sülnek. A kereskedőkre vonatkozólag a szerződés még nagyobb szabadságot stipulál, úgy hogy az a kereskedő, ki az adót saját hazájában már megfizette, a másik fél területén is szabadon kereskedhetik a saját üzletéhez tartozó árukkal, és nem köteles itt is adót fizetni. A két szerződő fél lakosai mentesek másik országban minden katonai szolgálat alól. In­góságokat s ingatlanokat szabadon szerezhetnek. A két szerződő fél kötelezi magát, hogy semminemű tilalom által nem fogja a forgalmat korlátozni a két ország közt; kivételt képeznek a monopóliumok, a közegészségügy érdekében szükséges intézkedések, és rendkívüli körülmények közt a hadiszerek. Kiviteli vámokat egyik fél sem fog szedni másik fél terüle­tére menő áruktól, csak a papírgyártáshoz szükséges hulladékokra van 100 kilonkint 4 frt kivitelt vám vetve. A belföldi adók nem sújthatják terhesebben a másik országból behozott árukat mint a belföldieket.­­ A lapok az új bankjegyek és zálogle­velek német szövegét már közölték. A követke­zőkben közölhetjük az osztrák-magyar bank által jegyeire és zálogleveleire nézve megállapított szöveget, valamint a bank által megállapított s a hamisításokra vonat­kozó jegyzetet is. A bankjegyek szövege magyar nyelven következőképen hang­zik: »Az osztrák-magyar bank ez utalvány átvé­tele mellett bécsi és budapesti főintézeteinél fizet legott kívánatra az előmutatónak osztrák értékű TÍZ FORINTOT törvényes érezpénzben. Bécs, 1880. január 1-én. Osztrák-magyar bank. Kormányzó. Főtanácsos. Vezértitkár. * A hamisításokra vonatkozó meg­jegyzés magyarul így szól: »Az osztrák-magyar bank által kibocsátott je­gyeknek hamisítása (utánzása vagy megmásitása) a monarchia mindkét részében mint nyilvános hitelpa­pírok hamisításának bűnténye a büntető törvény ha­­tározmányai szerint büntettetik.« Ezen, a hamisításra vonatkozó jegyzet magyar szövegében »mon­archia« a németben pedig »bi­rodalom« van felvéve; s miután Magyarországon és Ausztriában a bankjegy- hamisításra nézve eltérő büntetések vannak felvéve, természetes, hogy a hami­sítás azon ország törvényei szerint fenyíttetik, a­mely­ben az felfedeztetett.* A záloglevelek (100 írtra szólók zöld, 1000 forintra szólók barna, és 5000 forintra szólók rózsaszín alapnyomattal) magyarul következőképen hangzanak: Kisorsolható. 5000 frt osztr. értékben. Záloglevél: ötezer osztr. értékű forintról, mely öt százalék­kal, félévenkint minden év január 1-én és július 1-én a lejárt szelvény átadása mellett kamatoztatik és ezen záloglevél kisorsolására következő naptól fogva, legkésőbben pedig 32 év letelte után, annak előmu­­tatójának készpénzben kifizettetik. Az osztrák-magyar bank ezen záloglevél tőké­jének pontos kamatoztatásáért és kifizetéséért a tár­sulati alapszabályok 6. czikke értelmében (a jelzálog hitelosztály alapszabályainak 58-ik §-a) kezeskedik. Bécs, 1879. évi január 1-én. Osztrák-magyar bank. P. K. Moser A. s. k., kormányzó. Wodianer s. k., Leonhardt s. k., főtanácsos, vezértitkár. Hogy ezen záloglevél az osztrák-magyar bank alapszabályszerűen biztosított, a nyilvános könyvek­be bevezetett követeléseivel van fedezve, az alulirt két kormánybiztos által hitelesíttetik. Bécs, 1870. évi január 1-én. Niebauer Antal lovag s. k. Dr. Köffinger Frigyes, cs. k. osztr. kormánybiztos, m. k. kormánybiztos. A szelvények szövege a következő: »Osztrák-magyar bank.« Záloglevél szelvény. »Egyszázhuszonöt forint o. é.« # Az osztrák-magyar bank pénztári utalványai­nak szövege, csupán német nyelven van kiállítva. — A Bosznia és Herczegovina szá­mára alakított, Bécsben székelő bizottság ideiglenes szervezési statútumát közli ma a »Presse.« E bizott­ság működési köre következő határozmányok által ál­­lapíttatik meg: 1. §. Miután Bosznia és Herczegovina legfelsőbb közigazgatása a közös minisztérium által, felelőssége alatt bekövetkezett, a bizottság Bécsben mint tanács­adó közeg felállíttatott. Ez áll a három közös minisz­térium és a két miniszterelnökség egy-egy delegátu­sából. 2. §. A bizottsági tagoknak és helyetteseiknek kineveztetése ő felsége legfelsőbb jóváhagyásának van fentartva. A bizottságban a külügyminisztérium de­legátusa elnököl. 3. §. A bizottság hetenkint egy ülést tart, szük­ség esetén rendkívüli üléseket is. 4. §. Minden, Bosznia és Herczegovina közigaz­gatására vonatkozó ajánlat és rendelet, a­mennyiben a közös minisztériumok teendőihez tartozik, a bizott­ság elé terjesztetik tanácskozás végett. 5. §. A pénzügyi és katonai dolgokról szóló je­lentés a közös pénz- és hadügyi minisztérium delegá­tusai által megy végbe, minden más kérdésről a kül­ügyminisztérium delegátusa által. 6. §. Spec­iális kérdések elintézésére a bizott­ságnak szakférfiakat kell egybehívni. 7. §. A bizottság ülései és határozatairól jegyző­könyv vezettetik. 8. §. A bizottság előterjesztései a közös minisz­térium által intéztetnek el. 9. §. A bizottságból a közös minisztériumok teendőihez tartozó minisztériumok számára egy vá­­lasztmány választatik. 10. §. E választmánynak azonkívül a folyó ügye­ket kell elintéznie. 11. §. Oly kérdések, melyek iránt a delegátuso­­meg nem egyezhetnek, vagy melyek a bizottság ille­tékességén kívül fekszenek, a közös minisztertanács elé terjesztetnek elintézés végett. Budapest, január 13. Az eszmecsere s a fejtegetések, melyek a Trefort miniszter által összehívott egye­temi enquéteben fölmerültek, bizonyítják, hogy az annak elébe terjesztett kérdések tel­jesen megérettek a vitatásra és eldöntésre. Valóban a hangulatnak és közszükségnek tett eleget a miniszter, midőn e tárgyban az értekezletet összehívta, mely már eddigi ta­nácskozásai által is jelentékeny »schutzbares Material«-t szolgáltatott a kérdések ilyen, vagy olyan értelemben való eldöntésére. Tökéletes igaz az, hogy az egyetemen dívott eddigi tanulmány és vizsgálati rend­szer folytán a jog- és államtudományok te­kintetében az egyetem sem mint szakiskola, sem mint magasabb tudományos intézet nem felelt meg czéljának. Nem csak nem jön elér­ve, sem az egyik, sem a másik czél, hanem mindkettőnek határozott kárára és hátrányá­ra len föntartva eddig a rendszer. A tananyag s a vizsgák sokasága, meg czélszerűtlen be­­osztása egyfelől nem engedő kifejlődni a va­lódi tudományosság iránti hajlamot, elő­szeretetet, másfelől meggátolta a szakpályá­hoz szükséges pozitív ismeretek megszerzését. Ha soká tart e rendszer, messze kiható káros következményeket szült volna. Jó volt elejét venni. Csengery Antal tüzetesen és ala­posan foglalkozik beszédében e visszásságok­kal, s mi, meggy­­ave érveinek teljessége at­tól, szintén azok közé tartozunk, kik az évi alapvizsgálatok eltörlését múlhatlan szüksé­­gűnek tartják és nyilvánítják. Azok ellené­ben, kik az alapvizsgák föntartását óhajtják, kiváltképen azon czélból, hogy azok által rá­­kényszerítsék, rászorítsák a tanulásra azokat, kik a könyveket kerülik, azt jegyezzük meg, hogy a csupán értelmetlen »magolásra« ve­­zető alapvizsgálatok megszüntetésével keve­sebb lesz ugyan a kényszerített vizsgázók száma, de nőni fog azoké, kik az életnek s tudománynak tanulnak — de nem a vizsgá­nak. Ez pedig mindenesetre nyereség lesz. Sok igaz van abban is, hogy a középis­kolák nem készítik elő kellőleg a fiatalságot az egyetemre. Egy okkal több, hogy sajnáljuk, hogy a középiskolai reformra vonatkozó tervek eddig csakis tervek maradnak. De hiszszük, hogy ez enquére ez irányban is jó hatással lesz. A­mi a kollégium pénzeket illeti, nézetünk az, hogy eltörlendők. Ne tekinthesse többé az egyetemi tanár hallgatóját »adófizetőjének«, a­mi mindkettőre nézve demoralizálólag hat s nem hagyja érintetlenül a vizsgálatokat sem. Az állam segíthet e bajon, ha a tanáro­kat jobban díjazza maga, de nem díjaztatja a tanulók által is. A jogakadémiákra nézve a közhangulat kétségkívül nem kedvező. Többfelől sürgetik azok megszüntetését. E tekintetben azt kér­dezi a miniszter, hogy: az országban léte­ző sok jogakadémia mai szervezetében meg­felel-e a jogi tanulmány követelményeinek ? Nem hatnak-e némileg közre a jogi művelt­ség színvonalának lesülyesztésére ? Átalában van-e szükség annyi jogakadémiára, a­hány jelenleg létezik? S nem volna-e czélszerűbb és kívánatosabb azok egynémelyikének megszün­tetése mellett inkább még egy egyetemet fel­­állítni?« E kérdésekre részünkről azt feleljük, hogy a jogakadémiák igenis hiányosak, alatta maradnak a jogi műveltség színvonalának, a­miért is évről-évre fogy hallgatóiknak száma. Mi is abnormitásnak tartjuk oly jogakadémiák fentartását, melyek hallgatóinak száma az 1878—9-iki tanévben 61 (Kecskemét), 53 (Sárospatak), 46 (M.-Sziget), 26 (Pápa), 19 (Eperjes) volt. Ezek mind felekezeti jellegű tanintézetek. De az állami kezekben levő »ki­rályi« jogakadémiák egynémelyikével sem állunk különben, így a győri jogakadémiának van 90, a n.­szebeninek 47 tanulója. Ha­nem a­mily mértékben fogyott az akadémiák népessége ,azon mértékben növekedett az egyetemé. És fogyott azért, mert a méltán ki­fogásolt tanintézetek szervezete s hatásköre alá sülyedt. Mi sajnáljuk ezt, mert akárki mit mondjon, a vidéki kulturális czentrumoknak nagy hivatása van, nagy különösen oly vidé­keken, minőknek főhelye pl. N.-Szeben, Po-

Next