A Hon, 1879. február (17. évfolyam, 28-51. szám)

1879-02-14 / 39. szám

39. szám. XVII. évfolyam. Budapest, 1879. péntek, február 14. Reggeli kiadás. Szerkesztési iroda: Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza hirdetések szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok- tere, Athenaeum-épü­let) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP: Kiadó-hivatal , Barátok-tere, Athenaeum-épü­let földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra..............................................2 fil. 3 hónapra .5 , 6 hónapra .............................12* a­z esti kiadás postai különküldéséért felül­­t fizető, negyedévenkint.................................... , az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­ kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­­denko a hó első napjától számitta­k. Budapest, február 13. A német trónbeszéd. Kevés szóval, sokat mond a német csá­szár azon trónbeszédben, melyet a birodalmi gyűléshez intézett. Érinte mindazon kérdé­seket, melyek Németországot és részben Euró­pát foglalkoztatják, sőt, néhány szóval, hatá­rozottan jelzi azokban kormányának irányát is. És ez, bizonyára sok tekintetben nem fogja megnyugtatni sem Németországot, sem Eu­rópát. A trónbeszéd félti­­az állami és kulturá­list élet ellen intézett agitatiótól Németorszá­got , és tovább is számol a birodalmi gyűlés támogatására,­­ha (a törvény) elégtelen len­ne társadalmi bajaink orvoslására.« Tehát itt a socziáldemokraták elleni küzdelem van »Kultur-Kampf«-nak feltüntetve, mi annyi­val jellemzőbb, mert a másik sokat enyhült, sőt ennek beszüntetése iránt, úgy látszik, folyton tartanak az alkudozások. A politika e fordulata, mely nem kevesebb nehézségekkel fog járni, mint a papság elleni küzdelem, jel­lemző azért, mert a »társadalmi bajok« or­voslására rendőri szabályokkal vél hatni és a reactio érdekében tovább akar menni. E czélból, bár más néven, van kérve a birodal­mi tanácstól a saját tagjai feletti fegyelmi jogra vonatkozó törvényjavaslat elfogadása, melyet most azon ártatlan etiquette-el lát el Bismarck, hogy »azon polgárok becsülete védelmeztethessék tagjai túlkapásai ellen«, kik a birodalmi tanácshoz nem tartoznak. Tudjuk, hogy erről szó sincs e törvényjavas­latban , mert a magán becsületsértés eseteiről a közönséges büntető kódex is intézkedik; ennek érvényesítésétől az immunitás meg nem védi a német birodalmi képviselőket; de a »szájkosár javaslat« a soczialistikus színe­zetű beszédek és tanok ellen van intézve; és a birodalmi tanács átalakítá, tetemesen mér­sékelte ugyan annak eredeti határozatait, de midőn a parlament a nyilvánosság elől el­vonja a beszédeket, egy bizottságra ruházza fegyelmi jogát és kebeléből kizárással bün­teti tagjait , akkor a parlamenti fegyel­mi jogot, nem csak »saját tekintélye« ér­dekében, vagy »mások becsülete« védel­mére gyakorolja, hanem a parlamenti élet­ben egy oly újítást hoz be, mely nem válik a szabadszólás és korlátlan nyilvános­ság, a parlamentarizmus e két fő tényezője ja­vára. Azt hiszszük, hogy nem tévedünk, ha a »társadalmi bajok« orvoslásával szorosabb kapcsolatba hozzuk, azt a pénzügyi és vám­politikát is, melyet a trónbeszéd kilátásba helyez. Mert ez is azzal a czifra czimmel van ellátva, hogy »legalább a nemzeti piacz, a nemzeti termelésnek annyiban megtar­tassák, a mennyiben ez összérdekeinkkel megegyeztethető,« azért tartja szükségesnek visszatérni azon »kipróbált« elvekhez, melye­ken a vámügylet üdvös működése csaknem egy fél századig fektetve volt, melyeket 1865 óta elhagytak, mert »nem veszi észre e fordulat­nak tényleges eredményét.« — E szavakban egészen magáévá teszi a trónbeszéd Bismarck téves vámpolitikáját, föltétlenül elitéli az 1865. óta életbelépt­etett szerződéses politikát; tagadja ennek eredményét, pedig a forgalom, a gyáripar óriási fejlődése tanúskodik e mellett. Hanem hát a »nemzeti piacz«, a »nem­zeti termelés« régi védvámos jelszava, melyet Francziaországtól kölcsönzött, a trónbeszéd­ sokkal üresebb frázis és kevésbé rejti el a vámemeléssel járó drágulást, forgalmi és kü­lönösen termelési nehézségeket, hogy sem azok szakértőket félrevezessenek. így : a sza­bad kereskedelmi egylet nevében Bamberger által a birodalmi tanácshoz beadott memo­randum úgy ízről-izre szedi Bismarck levelét, melyet a trónbeszéd travestál, oly erélyes ac­tio indult meg Németországon a védvámos áramlat ellen, hogy kilátásunk lehet arra, __miszerint az »összérdekek« olyan kor­látokat szabnak azon tendentiának,­­ hogy a »nemzeti piacz« elzárassék és épen ez által a »nemzeti termelés« és »nemzeti fo­gyasztás« is megdráguttassék, hogy remé­nyünk lehet arra, miszerint a trónbeszéd e passzusa szelidebb interpraetácziót is meg fog tűrni. Hisz maga a trónbeszéd kénytelen föl­említeni a monarchiánkkal kötött, bár csak legtöbb kedvezményes szerződést, pedig ha az általa dicsért politika most is keresztülvi­hető lenne, akkor ez sem jött volna létre, mert 1865 előtt ez sem létezett és ha a szer­ződésen kívüli állapot annyira hasznára vá­lik a »nemzeti piacznak«, akkor abban kel­lett volna a tervezett nagy vámreformot be­várni. A szerződés kényszerűsége német rész­ről is elismertetett és ez szól a visszatérés ellen , a tovább­menés, a tariftaszerződés­züksége mellett. De a háttér, a hátgondolat itt is más. Bismarcknak nagy közvetett jövedelmekre van szüksége, hogy politikáját lehetőleg emanc­ipálja a pénzügyi törvények és a job­ban érzett egyenes adók megszavazásának korlátolása alól. Ezért folyamodik a vámok és indirekt adók emeléséhez. De nem gon­dolja meg, hogy ugyanakkor, ugyanazon társadalmi bajok forrását (a szegénységet) növeli, melyek orvoslásával az egész trón­beszéd foglalkozik. Németország új válság előtt áll és ebben, a kormány sokkal nagyobb vereséget fog szenvedni, mint a kultur­­kampfban ! A keleti ügyekről röviden nyilatkozik a trónbeszéd. Németország folytatja a becsüle­tes alkusz szerepét. De a prágai béke 5. pontja zárhatározatának megszüntetése, miután Dá­niában csakugyan ellenállásra talált, oly szolgálat részünkről, melyben az alkuszdíj inkább előlegezve, mint utólagos szolgála­tokért van adva. Megvárjuk a további szolgá­latokat ; ezektől függ politikánk igazolása.­­ Az országgyűlési szabadelvű­­párt mai értekezletét Szontagh Pál elnök meg­nyitván, Trefort miniszter bejelenti, hogy a hiva­talos ügyekben távollevő miniszterelnök a legköze­lebbi értekezletek egyikén ígéretéhez képest előter­­jesztést teend a berlini szerződés tárgyában. Ezután felvétetett az 1879-ki kö­lt­s­ég­ve­­tés. Szapáry Gyula gr. pénzügyminiszter részle­tes indokolása után, kószább tárgyalás fejlődött, melyben részt vettek: B­a­r­o­s­s Gábor, G­r­ü­n­v­a­l­d Béla, Hegedűs Sándor, K­o­r­i­z­m­i­c­s László, Móricz Pál, M­áriássy Sándor, Zsilinszky Mihály, Kemény Géza­­. Tisza László és F­o­r­g­á­c­h Antal dr. Az értekezlet a költségvetést átalánosságban részletes tárgyalás alapjául egyhangúlag elfogadja ; a részletes tárgyalás azon sorrendben fog történni, a­mint az egyes tárc­ák a képviselőházban napirendre kerülnek. Végül Péchy Tamás közlekedési miniszter György Endre kérdésére válaszolva kijelenti, hogy a tiszai vasút részvényeinek eladása iránt felmerült hírek teljesen alaptalanok. Ezzel az értekezlet véget ért. — A Lujza-út megváltása. A képvise­lőház vasúti bizottsága már legközelebb­­ tárgyftltt mely szerint a károlyváros-fiumei Luiza-ut az eddigi részvénytársulat tulajdonából az állam birtokába megy át. Az ut, a mellékágakkal együtt 22 mfldhosz­­szu­s a kincstár által 325.000 írton váltatott meg, mely összeg évi részletekben 1882-ig törlesztendő. A törvényjavaslat indokolásából érdekesnek véljük a következő adatokat kiemelni: A Károlyvárostól Fiuméig vezető úgynevezett Lujza-út építését, az 1790-ik év körül alakult «m. kir. szab. csatorna és hajózási társulat« kezdeményez­te, mely társulat a Dunának a Tiszával és Szávával a legrövidebb útán leendő összeköttetését tűzte ki feladatául. A Dunának a Tiszával való összeköttetése czél­­jából, 1793-ban kezdetett meg a Ferencz-csatorna építése, mely az 1802-dik évben be is fejeztetett. Ezen csatorna befejezése után, a csatorna- és hajózási tár­sulat tagjainak egy része, megkezdő a Kulpa folyó­­nak Károlyvárostól (kulpamelléki) Bródig leendő hajózhatóvá tételét; Bródtól a magyar-horvát ten­gerpartig pedig, vagyis Fiume-Buccari-Cerkvenecziáig kereskedelmi út létesítését vette foganatba, hogy ily módon Magyarországnak az adriai tengerrel való összeköttetését biztosítsa. A Kulpa folyónak Károlyvárostól Bródig leen­dő hajózhatóvá tétele azonban ezen vállalat rendkívüli és legyőzhetetlen nehézségei miatt meghiúsult s a tár­sulat ezen vállalaton egy és fél milló frtnyi összeget vesztett; de a Károlyvárostól Fiuméig vezető út épí­tése, mely czélra a Mária­ Lujza királyné ő felsége, néhai I. Ferencz császár és király nejének nevét vi­selő úttársulat alakult, 1803-ban megkezdetett és 1819-ben be is fejeztetett. A társulat a szóban forgó és négy mellékágá­val 22 mértföld hosszú Lujza-út építésére fordított költségekért való kárpótlás és az út jó karban tar­tása fejében ötven év tartamára szóló szabadalmat és ezzel azon jogot nyerte, hogy a szabadalom tarta­ma alatt az utat használóktól vámot szedhessen. Biz­tosíttatott továbbá a társulat a szabadalom 9. §-ban, hogy a­mennyiben az út tiszta jövedelme a szabadal­mi idő tartama alatt a befektetett tőkének 10 °­0-tóli kamatjait nem fedezné és a szabadalom meg nem hosszabbittatnék , ezen út minden tartozékával együtt, megfelelő kárpótlás mellett, mely kárpótlás méltányos és az átvétel idejekor a kérdéses út és a hozzá tartozó épületek és területek után befolyó jö­vedelem megbecslése alapján lesz kiszámítandó, az államkincstár által átveendő. E szabadalmon alapul a kincstár megváltási kötelezettsége. A hivatalos számadások szerint az út és tartozékai építésére fordított tőke összege 1 millió 992,122 frtra rúgott, az átlagos tiszta jövedelem pe­dig évi 71,542 frt volt. Az utóbbi években azonban a bevétel tetemesen kisebb volt, 1869-re már csak 32,838 frt. Ennek 656,760 frt tőke felelt volna meg, a kormánynak azonban sikerült a fentebb említett megváltási árban 325.000 írtban megalkudni. Fölemlítjük még, hogy az út megváltása iránt 1826-ban folytak tárgyalások s akkor 1.200.000 frt állapíttatott meg. 1844-ben egy országgyűlési bi­zottság folytatta a tárgyalást és 1.350,000 frt­árt állapított meg, de a főrendiház nem szavazta meg. — 1858-ban a hadügyminisztérium akarta megvál­tani 750,000 frton, de ezt a társulat el nem fogadta, míg végre most a kérdés végmegoldásra fog jutni. — A közoktatásügyi tanács újabban tartott ülésén folytatta tanácskozásait a tanárképző intézet újjászervezése tárgyában. A vitáról a »N. H.« után a következőket közöljük. Az országos közoktatási tanács a miniszter felszólítására kidolgozta 1876. évi szervezeti munká­latát, mely — a miniszteri leirat utasítása értelmé­ben — részben az internátus eshetőleges behozatalára reflektál, de különben az előadások és gyakorlatok tel­jes rendszerét tartalmazza és a benlakás megvalósítása nélkül is, bár némileg módosított alakban, keresztül­vihető lett volna. E szervezeti munkálat azonban soha nem nyert hivatalos szankcziót és soha nem is lett realizálva, úgy hogy tehát a tanárképzésnek minda­zon hiányai és ferdesége, melyekről a közoktatási miniszter urnak 1875-ki leirata szól és melyek őt akkor saját iniciativájából fellépésre késztették, még ma is teljességgel érvényben vannak, mert hi­szen a tanárképzés ügyének állása azóta egyátalában nem változott. Valószínű, hogy a tanácsnak 1876-iki munká­lata az internátuson akadt fönn. A benlakás kérdése — még nem is tekintve azt, hogy az ország intelli­­gencziájának számra és súlyra nézve egyaránt igen tekintélyes része helytelen, káros intézménynek tart­ja, melynek behozatalát határozottan kárhoztatja és ellenzi — első­sorban mégis pénzkérdés. Bármily szerényen szerveztessék is az internátus, tény, hogy az igen nagy befektetendő tőkét követel, s azonkívül évenkint tetemes összegbe kerül. Pedig pénzügyi helyzetünk a jelen viszonyok közt kiadásaink emelé­sét még sokkal kevésbbé kétes értékű intézmények meghonosítására sem engedi meg, — s igy tehát a közoktatási tanácsnak 1876-ik évi szervezeti munká­lata a »becses okmányok« gazdag lomtárába került, s a tanárképezde megmaradt régi, a miniszter úrnak saját ítélete szerint is elégtelen, a czélnak meg nem felelő alakjában. Ezen állapot bírta reá a bölcsészeti kart, hogy 1878. évi márczius hó 21-én tartott rendes üléséből a tanárképző újjászervezése ügyében felterjesztést in­tézzen a kormányhoz, mely a fakultás munkálatát, véleményadás végett, megküldte a közoktatási tanács­nak. Ennek kis tanácsa előterjesztést dolgozott ki a bölcsészeti kar elaborátumára, és ez előterjesztés ké­pezte a folyó hó 8-án tartott nagy tanács ülésének voltaképens tárgyát. A vita folyamában a tanács tagjai ismételve hangsúlyozták, hogy a bölcsészeti kar felterjesztése és a kis tanács munkálata kö­t elég különbséget, de kevés ellentétet látnak. A bölcsészeti kar kívánságai a következők: 1. Állíttassanak a bölcsészeti kar kebelében a középiskolai tanárvizsgálati szabályzatban felsorolt tantárgyakból egyes tanárok vezetése alatt álló, egy­mástól független szemináriumok azon czélból, hogy a hallgatók a tudomány módszereivel és eszközeivel rendszeresen és önálló munkásságban folytatott gya­korlatok, illetőleg kísérletek vagy irodalmi munkála­tok útján megismerkedjenek. 2. Il semináriumok­a­ torv­­kalm­as (bár jóval szerényebb) helyiségekkel, tanesz­közökkel, kézi könyvtárakkal stb. láttassanak el. 3. A tanárképezdei tanfolyam három évről négy évre terjesztendő ki. A bölcsészeti kar e követeléseinek másodikát és harmadikát teljes mértékben pártolja a közokta­tási tanács, az elsőt azonban ellenzi a kis tanács, mert véleménye szerint az egyes, önálló, egymásssal szerves összeköttetésben nem álló szemináriumok, milyeneket az egyetem bölcsészeti kara kíván a tanár­jelölteknek csak tudományos, szakszerű kiképezteté­­sét biztosítják, de nem nyújtanak alkalmat arra, hogy azoknak középiskolai tanárokká történendő kiképez­­tetése is eszközöltessék. A kis tanács munkálata egyszersmind — ellentétben a bölcsészeti karnak a mai tanárképzőről mondott éles, elítélő bírálatá­val — kifejti az egyetemi, ill. bölcsészetkari előadá­sok elégtelenségét, mely részben az egyetemi tanerők ki nem elégítő számából, részben a tartott előadások rendszertelenségéből származik. A vita nem szorítkozott az előterjesztett munkála­tokra, hanem az egyetemi oktatás és a tanárképzés különböző kérdéseire, hiányaira és szükségleteire ter­­jedett ki. Végül Ipolyi Arnold elnök összefoglalta a mindkét félről elmondottakat és újra hangsúlyozta a két munkálat összeférhetőségét, a­mennyiben a ta­nárjelölteknek a bölcsészetkari feliratban előtérbe állított szakképzettsége épen oly lényeges és épen oly kevéssé hanyagolható el, mint a középiskolai ok­tatás szempontjából kívánatos és elengedhetetlen átalános­ képzettségük, melyre a kis tanács munká­lata fősulyt fektet. Ily szellemben és értelemben fog a kis tanács munkálata (mely pontonkint nem is tár­gyaltatott) a minisztériumnak felterjesztetni, azon hozzáadással, hogy a közoktatási tanács 1876-ban kidolgozott szervezeti munkálatát—de nem reflektálva az abban részben föltételezett internátusi intézményre — még ma is fentartja. — Muszka »enyelgések« a romá­nokkal Arab-Tábia miatt. A »Novoje Vremia« nem lát semmi különöst abban, hogy az európai hatalmak többsége az Arab-Tábia ügyében Románia részére állt. A miveit és szabadelvű Európa bárminő képtelenséget vesz pártfogásába, ha ez által alkalom nyílik Oroszország ellen nyilatkozhatni. — Ezen erőd magában véve egyaránt haszontalan mind Romániára, mind Bolgárországra nézve s a nyugati hatalmak, mikor a bukaresti kabinet badar és czélta­­lan eljárását igazolják, szintén oly nevetségesek, mint a romániai miniszterek. Ha az orosz kormány komo­lyan venné a dolgot, akkor már régen küldött volna egy elégségesen erős hadcsapatot­ a Pruth túlsó ré­szére, hogy a Bukarestbe vezető főúton egy pontot foglaljon el s ott álljon, míg a románok Arab-Tábiát ki nem ürítik. A bukaresti kormány, Európához for­dulva oly lépést tett, mely Oroszországot saját aka­rata ellenére komoly intézkedésre indíthatja. Jó, hogy az orosz parancsnok Arab-Tábiában eszes ember volt s azon tapintattal járt el, a melylyel a bölcs a bolondnak enged. Kevésbé tapasztalt és heves ter­mészetű ember utasítás nélkül lévén, ellenállhatott volna a meglepetésnek s keletkezik vala a harcz, a melyre a románok el voltak készülve. Szabályos dip­­lomácziai viszonyok mellett ily sajnálatos esemé­nyek kell, hogy lehetetlenek legyenek. S azért mi — írja tovább a »Vremia« — azon nézetnek hódolunk, hogy a román kormánynak Oroszország által durva leczke adandó azon a módon, a­mint minden európai állam megtorló rendszabályokat alkalmaz vad népek ellen, mikor ezek váratlanul megrohannak vala­mely védtelen kereskedelmi hajót, vagy ennek képviselőjét bántják. — A román kormány ■ a vad emberek szokását sajátította el. Kell tehát,­­ hogy az ezek ellen szokásos büntetést is szenvedjen. "Nyilvános bocsánatkérés a bukaresti orosz képviselő előtt s a bolgárok ja­vára a kiknek földjén az otromba tett követtetett el, fizetendő egynéhány millió frankbó­l a 116 kontribuczió igen kegyelmes megtor­l­ás l­enne. (!) A »Golos« ezen ügyről gúnynyal szól, a ro­mán hadvezérek — úgymond — értik a senki által nem védett erődöket bevenni, s azt hiszi, hogy An­­gelescu tábornok rohamának más következménye nem lesz azon reá nézve kellemetlen szükségességnél, hogy kénytelen­ lesz onnét ismét elmenni. Még azon eset­ben is, ha Angelescu nem saját akaratja szerint, ha­nem Bukarestből kapott utasítás értelmében járt el, a dolognak más vége nem lehet. Bármily nagy legyen a román államférfiak véleménye arról, hogy országuk önálló államok sorába lépett, komolyan még­sem gondolhatnak arra, hogy Oroszországgal fölvehetik a harctot. Ha ezen urakat Románia új helyzete ha­sonló vállalatra indítaná, azonnal megéreznék, hogy nagyon siettek. A román rabulistika csak nevetsé­get kelt. Anglia háborúja Dél-Afrikában. Az angolok — mint távirataink közt jelentet­tük — Dél-Afrikában súlyos vereséget szenvedtek, oly vereséget, melynél az első hírek szerint több em­ber veszett el, mint az egész afgkán háború alatt. Az európaiak Dél-Afrikában elenyésző kisebbségben van­­nak a számos, benszülött lakossággal szemben, mely nagyobbrészt lőfegyverekkel van ellátva és se testileg nincs oly rosszul alkotva, se szellemileg nem áll oly alacsony fokon, mint többnyire állítják. Például Na­tal gyarmatban, mely jelenleg a kafferek által van fenyegetve, 327,000 lakosra csak 20,000 fehér esik és Transvalban 40,000 holland-német lakosság mellett 275,000 kaffer van. Természetesen sokkal kedvezőb­bek ez arányok a tulajdonképeni Fokföldön és az an­golokra nézve szerencse, hogy a hottentótok és kaf­ferek két benszülött néptörzse közül az előbbi sokkal nagyobb számmal van az angol gyarmatokban képvi­selve, mint az utóbbi. Mily közel van különben az angol vereség után egy átalános mészárlás veszélye az európai gyarma­tosok közt, abból is következtethető, hogy egyedül a Tugela folyam melletti angol határvidéken 3—400, ezer kaffer lakik. [Cetajrava povk nri olsttk­olni he'1j és hogy megnősülhessenek, angol területre menekül­tek. Remélték ugyan, hogy e kafferek fölvétetvén az angol földre, ezért hálásak lesznek, de sokkal va­­lóbb szinűnek látszott, hogy­ törzsükhöz való ragaszko­dásuknál és állatiasságuknál fogva győztes törzs­­belieik kihágásaiban részt fognak venni. Nem kell tehát csodálkoznunk, hogy legújabban Bartie Frere óhaja folytán Angliából egyre küldetnek csapatok a Fokföldre. A rossz hír palástolatlan közzététele is arra en­ged következtetni, hogy a szükséges csapat­szállítá­­sokat a közvélemény előtt igazolni akarják. E mellett nagyon lehet sajnálni, hogy új angol csapatok meg­érkezte előtt még sok idő fog elmúlni. Mikor verték meg az angolokat, még nem tudni, de az illető sür­göny jan. 27-ről van keltezve, tehát 15 napra volt szüksége, hogy hajón a Fokvárosból Madeirába, on­nan pedig táviratilag Angliába érjen. Az angol ki­­kötők postahajóinak a Fokvárosig 24—26 napra van szükségük s ha még ideszámítunk néhány napot a csapatok felkészülésére, alig remélhető, hogy új an­gol katonák hamarább érnek a Fokföldre mint 50 nappal a vereség után. Anglia most bizonyára a por­tugál kormánynál is újra sürgetni fogja, hogy a De­­lagaa-Basherből is bevonulhasson a zuluk földjére. S ezt valószínűleg meg fogják engedni, jóllehet Portu­gal, melynek a Gambia folyam mellett szintén kell egy kis háborút viselnie, maga aligha fog a kafferek elleni vállalatban részt venni. A vereségről — a táviratainkban már közlöt­tekhez — még a következőket tehetjük hozzá: A megvert hadoszlop Glyn ezredesé, mely a felső Tu­gela olyamnál ama sarokban működött, hol a zuluk földje Trausval és Natal közt beszögellik. Glyn ez­redes, úgy szintén a más három hadoszlopvezető a jan.­lire következő éjjel lépte át a határt, miután 11-én Cetawayo visszautasító válasza megérkezett az angol főhadiszállásra. Jan. 12-én már egy kis össze­ütközés is volt, melyben az angolok győztek. Akkor hire járt, hogy a kafferek csak 5000 embert állítot­tak szembe e hadoszloppal, míg Cetawayo 15,000 emberrel hátrább állt, hogy a körülményekhez képest az egyik vagy másik angol hadoszlopot megtámadja. Úgy látszik, sikerült neki Glyn ezredes egész had­­oszlopát vagy annak egy részét bekeríteni s hogy ez ügyes vállalatnál 5000 kaffer esett el, valószínűleg felületes számításon alapszik. A vereség annyival érezhetőbb, minthogy Glyn hadoszlopa angol csapa­tokból nagyobb töredéket tartalmaz, mint a többiek. A Durnford alatti p. kizárólag benszülöttekből van összeállítva, angol vezénylet alatt. Tulajdonképen úgy látszik, hogy a kafferek eléggé jól vannak fölfegyverkezve, hogy a harcrot rendes hadsereggel fölvehessék. A­ki azonban az angol kereskedők eljárását a német-franczia háború alatt és a portugálok félté­kenykedését tekintetbe veszi, nem fog kétkedni az iránt, honnan erednek a kafferek fegyverei. A portu­gálok voltak Dél-Afrika első urai; őket a hollandok s ezeket ismét az angolok szorították ki, s innen van, hogy főleg a hollandok és angolok közti versenygés csaknem nagyobb, mint a benszülöttek és gyarmato­­sok közti. Ha a szappanfogyasztás vézetnék a zulu-kaf­­ferek műveltségi fokának megmérésére zsinórmérté­kül, bizonyára a legvadabb népek közé kellene so­­­rozni őket, mert a tisztasággal épen nem állanak va­lami jó lábon. De ha védrendszerükből akarnák megítélni őket, a föld valamennyi népe között az első rangot foglalnák el. A zulu kora gyermekkorá­tól fogva késő vénségeig katona, s a zulu királynak vannak oly gyermek- és aggastyán regimentjei, melyek m­é­g és melyek már alig bírják forgatni a dárdát. A zuluknál van legtökéletesebben keresztülvive az átalános hadkötelezettség. Lord Chelmsford tudvale­vőleg 40—50,000 főre teszi a zulu hadsereget, mely 12 hadtestre és 33 ezredre van osztva. Ez utóbbiak közül 18 nős és 15 nőtlen katonákból áll. Minthogy az első kategóriába tartozó 7 első ezred 60 éven fö­lüli harc­osokat foglal magában, ezeket alig lehet a kombattans csapatokhoz számítni. A­mennyire különbözik a zulu hadsereg beosz­­tása az európai seregektől, annyira s még tán inkább különbözik öltözetre nézve. A kuima s a ruhá­zatról való fogalmak fölmentették a zuluk hadügy­miniszterét, hogy bakkancsról, csizmáról, nadrágról és waffenrockról gondoskodjék a hadsereg számára. Csákó, sapka és egyéb lövegekről is — szó sincs.­ A tisztek a fejdísz által különböztetik meg magukat a közemberektől, s ugyan­ilyen jól különbözteti meg az 5 elite-ezredet a többitől. A király gárda-ezredé­nek öltözete következő: minden katonának a homlo­kát egy szijj övezi vidrabőrből, két pintyőke tollal; a fej hátsó részét egy csomó strucz-toll, a fejtetőtől pedig egy hosszú barna gém-toll díszíti; a fülekről zöld majom-bőrdarabok s a mellen fehér tehénfark csüng. Azon kívül viselnek egy rövid kötényt is ma­jombőrből. A különböző ezredek vértjei és pánczéljai a színek szerint:­­fehér, fekete, fekete, vörös, vagy fe­hér pet­tyekkel. Legpontosabban vannak egymástól megkülön­böztetve a nős és nőtlen ezredek. Cetewayo ki­rálynak egy alattvalója sem nősülhet meg a király en­­gedelme nélkül, ki ezt az engedélyt ezredenkint szok­ta megadni, de nem előbb, mig az ezred tagjai el nem érték a 40 éves kort. Ekkor vádnak minden 40 éves mint a katholikus papoknak, csak hogy nagyobbat. E pillanatól kezdve fehér paizst viselnek, megkülön­böztetésül a fekete pajzsoktól, melyek a nőtlen ez­redek tulajdonai. Utóbbiak legénysége tetszés sze­rint növesztheti hajzatát. A zulu ezredek nem számozvák, hanem a he­gyek, folyók, emlősállatok, és madaraktól veszik ne­vüket. Némely ezredeknek azonkívül még más disz­­nevök is van: pl. az országmegnyugtatók, józanok, féktelenek stb. A pénzügyi bizottság átalános jelen­téséből. A pénzügyi bizottság, miután elmondja a költségvetésen, a tárgyalásai alapján tett változásokat, feltünteti, hogy a defic­it 24.520,274 forint, illetőleg a boszniai ki­adásokkal : 30.800,274 forint, részletesen in­dokolja, hogy az általa előirányzott költség­­vetést, miért tartja reálisnak, azután követ­kezőket mondja: Mindezzel csak azt akartuk bizonyítani, hogy a költségvetés fedezeti része, a most rendelkezésünkre álló adatok alapján, nincs indokolatlan számításokra fektetve. De egyszersmind mindezekben, valamint több jövedelmi ágnak tapasztalt, bár nem nagy, visszaesésé­ben nem nyilvánul az ország nemzetgazdasági és pén­zügyi ereje vérmes reményekre jogosító módon, sőt újabb bajok nyernek azokban kifejezést. Nem lehet c­élunk e pénzügyi bajainkat leplezni, és így ki kell jelentenünk, hogy kedvezőtlen nemzetgazdasági hely­zetünkben, az államháztartás rendezése körül kifej­tett nagy erőfeszítés után, bizonyára aggodalmat keltő, az hogy évi defi­ezitünk, a külügyi actio követ­keztében szükséges rendkívüli költségen kívül is, 24 és fél millióra megy. E körülmény különösen aggasztó az, hogy államadóssági terhünk nő. Mindenek tudatában, a pénzügyi bizottság ko­molyan fontolóra vette a helyzetet és annak követel­ményeit. Még egyszer körültekint az államháztartáson, takarékossági szempontból. De meggyőződött arról, hogy az ország belkormányzatára szükséges kiadások­ból nagyobb mérvben törölni nem lehet a­nélkül, hogy a kormányzat és közigazgatás leszereltessék, és mi­után megtagadjuk magunktól a kultúra sok követel­ményét, takarékossági szempontból; nem lehet a költségvetés e természetű kiadásait sem apasztanunk, mert fejlődő intézményeinknek most is csak a termé­szetszerű szükségét adjuk meg, melyet a stagnátió vagy visszamenés nélkül megtagadni nem lehet. A hadsereg költségei nagy terhet képeznek és a bizottság nem utasíthatja el magától azt a gondo­latot, hogy e téren a nemzetközi viszonyoknak csak némi consolidatiójával járó változása is, lehetővé teszi a megtakarítást. Ezt a törvényhozásnak és nekünk, kik az ország pénzügyi helyzetéről véleményt mondani vagyunk kiküldve, elhallgatnunk nem szabad. Daczá­ra annak, hogy ezúttal nem lehet ez eszmének azon­nal érvényesíthető kifejezést adni, mert a nemzetkö­zi helyzet ilyesmit most meg nem enged. — Ép oly gyakorlati érzékkel, mint lojalitással viseltetünk a monarchia nagyhatalmi állása iránt, de élénken érez­zük annak terheit is, és így még­sem hallgathattunk ezekről ma sem; hadd törjön utat ennek tudata minden irányban, minden körben, hogy az első kedve­ző pillanat megragadható legyen, az e téren szüksé­ges takarékosság érvényesítésére.

Next