A Hon, 1879. október (17. évfolyam, 236-262. szám)
1879-10-18 / 251. szám
251 szám. XVII. évfolyam. Budapest, 1879. szombat, október 18. Reggeli kiadás. Szerkesztési Irodai Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bémentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEM szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatali)?. (Barátok)* tere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Kiadó-hivatall. Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra............................... 2 írt 3 hónapra ....«•••••• 6 » 6 hónapra ................................*2 » A» esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint ....... 1 » A* előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Budapest, október 17. 800.000 katona. Nagy szám ez. És nagy teher. Nem tagadta soha senki. A monarchia védereje széles alapra van fektetve, az európai nagy államokéhoz van arányítva és ezért nagy terhet képez. De másfelől nincs józan politikus, ki az állam védelmi erejének megszabásánál , elsősorban takarékossági szempontból indulna ki és csak azt a czélt tűzné ki maga elé, hogy a haderő nagy terhet a népnek ne okozzon. Mert bizony távol állunk az »örök béke« korszakától és a haderő kifejtésében, a nagy államok közt oly félemletes verseny van, melyet filosofice elitélni lehet , de fizikai kényszernél fogva kénytelen követni azt, főleg egy oly fekvésű állam, milyen monarchiánk, azon esetben, ha a nemzetközi súly egyenben érdekeinek megfelelő súlyt és befolyást akar magának biztosítni. Ezek a tekintetek vezették az alkotmányos törvényhozásokat, midőn tíz év előtt a monarchia állandó hadseregét 800.000 főben állapíták meg , mert a körülfekvő nagy államok hadereje már akkor nagyobb volt, Olaszország kivételével, mint amekkorát a szám kifejez. Akkor még sem a német egység, sem az olasz egység nem volt úgy kifejlődve, oly erőre alapítva, mint most ; akkor a keleti kérdés még a hatalmi tényezők viszonyára befolyással nem volt, mert ködös hátterében állott , akkor monarchiánk oly nagy passivitásra volt kárhoztatva a külpolitika terén, hogy még érdekeit is elhanyagolta. Most a helyzet két irányban változott Először a hatalmak körülöttünk erőben és terjedelemben növekedtek ; másodszor : a keleti kérdés konkrét alakot öltött, melynek fejlődését hatalmunk egész erejével kell figyelemmel kísérnünk, mert Oroszország és Olaszország féltékenységét (épen erős pozitiónk és sikeres, befolyásos működésünk következtében) teljes mértékben provokáltuk , mert vezérszerepre vállalkoztunk (és ha ezt nem teszszük, nullifikálva vagyunk) azon processusban, mely a berlini szerződésben formát nyert ugyan, de még egyátalában nem nyerte meg végleges alakulását és konsolidatióját. Másfelől: a hatalmak roppant tevékenységet fejtettek ki, körülöttünk, a véderő fokozása tekintetében. A kormány, azon törvényjavaslat indokolásában, mely a véderő jelenlegi létszámának további tíz évre fentartására vonatkozik, egy kis tabellát közölt, az európai államok véderejének létszámáról. E táblázat minden beszédnél és okoskodásnál ékesebben szól. Mikor az ember konstatálja, hogy ha megtartjuk a rendes katonaság és honvédség jelenlegi létszámát, póttartalékosokkal együtt , számíthat a monarchia 1.194.318 katonára, míg Oroszország máris 2.289.000 ember felett rendelkezik és hadseregének létszáma az új intézkedések következtében folyton növekedik, úgy, hogy hat év alatt 3.016.000 embert képes hadirendbe állítani, holott tíz év előtt még csak 1 467,000 ember felett rendelkezett, tehát haderejét több mint megkétszerezte;mi pedig válozatlanul tartjuk azt meg, ha látjuk, hogy a békés Francziaország a tíz év előtti »császári« véderőt 1.350,000 főről eddig ,815,000 főre és 4 év múlva, 2.723,000 főre képes emelni, hogy az olasz hadsereg 480,401 őrel szemünk előtt nőtt 2.024,000 főre, eltekintve Németországtól, mely máris 2.004,300 katona felett rendelkezik — ha ezt látjuk és tolvassuk azt, hogy a kormány a monarchia véderejének létszámát meghagyja úgy, amint volt, akkor mindennel inkább vádolhatjuk, mint a hatalom iránti »servilismussal«, ország érdekei iránti könnyelműséggel az mert akár tartsuk a haderő nagy számát malum necessariumnak, akár nagy tehernek, a többi államok fentebb idézett példái után az a minimális szám, melyet csakis a monarchia és főleg hazánk anyagi érdekei iránti tekintetből állapított meg a kormány. Oly nemzetközi feladatokkal, oly nemzetközi helyzettel szemben, amilyenek előttünk állanak, többet és egyebet nem is tehetett. Nem azt teszi ez, hogy a hadi költségvetés változatlanul nagy legyen. A megteremtett és fentartott keretről, a haderőnek fentebb említett számban való kiképeztetéséről van szó, de emellett a helyzetnek megfelelő szabadságolással, a békelétszám időnkénti csökkentésével, megtakarításokat lehet eszközölni, mint a czélba vett újabb szabadságolások is bizonyítják, ami 1873 óta nem fordult elő. Így áll a dolog a maga valódi színében És igy látja azt a mérsékelt ellenzék is Bánhidy és Szilágyi nyíltan kimondák ezt Sőt ma a »Pesti Napló« is megszavazza 800.000 embert, — csak ennek fejében concessiókat kér: sorozási visszásságok, haditengerészet létszámának meghatározása és más ily czimen. Ezekről később lesz szó. Részben tervezve vannak. Most a létszám megállapításáról beszél a törvényjavaslat. És mégis mit mond ugyanezen czikkben a »Pesti Napló« ? »Ha még volt okos ember Magyarországon, ki okosnak, jellemesnek és hazafiasnak hitte Tiszát, mint politikust, e törvényjavaslat kiábrándítható«, mert vele »senki sem versenyezhet az udvarnál a hatalom birtokáért« ; »az ő servilismusa mindent meghalad.« No aki ezeket leírja — és mégis azt mondja, hogy »méltányos ember a kormány álláspontja iránt sem lesz igazságtalan s be fogja látni, hogy a kormány sem az ország védképességét koczkára tenni, sem a hadsereg harczképességét radicális reformok által évek sorára megbontani nem fogja, s tehát senki sem várta, hogy Tisza a király előleges beleegyezésével a hadi létszám leszállítását vagy a szolgálati idő megrövidítését fogja indítványozni.« Vannak lehetnek lucidum intervallumai, de bizonyára elfelejté, mit írt czikke elején, mire annak közepéhez ért. Azt hiszszük — ez már kiesett a komoly politika birodalmából ! — A budapest-Zsimonyi vasút. A közlekedési miniszter értesítette Pest megyét, hogy a vasúti és hajózási főfelügyelőséget felhatalmazta, hogy az újvidék-zimonyi vonal kitűzésének befejezése után A „HON“ TÁRCZÁJA. A néger varázslók nagy ünnepélye. Az Ogowe vidékén (Nyugat-Afrika) lakó néger törzseknél átalában el van terjedve az ogangák azaz orvosok s varázslók intézménye, azonban sehol sincsenek oly nagy számmal s nem annyira befolyásosak, mint az okanda törzsnél mely törzstől varázslótehetsége miatt átalában rettegnek, úgy, hogy a szomszéd népekre gyakorlott nagy befolyásukat csak ezen körülménynek köszönhetik. Az Okanda tartományban ily oganga igen sok van s természetes, hogy ezek között a legravaszabb s legalattomosabb része, legnagyobb tekintélyben. Dr. Lenz Oskar, hires ,afrikai utazó rajzaiból közlünk egyetmást, mely ezen nevezetes kaszt viszonyait tárgyalja. Ott tartózkodásom idejében — mondja a nevezett utazó — az okandák földjén legtekintélyesebb ogangának tartották az Asuka kerületben lakó N’dsoa-t, nem lehetetlen azonban, hogy miután a néger varázslók egymás iránt nagy irigységgel viseltetnek s a méregtől sem óvakodnak, ezen oganga már azóta elveszett. Az okanda királyok közt leghatalmasabb Buaja, ki Lope vidékén lakik s kinek hatalma onnan ered, hogy közel rokonságban áll a vén vak Ininga királylyal Renokival, ki mint nagy varázsló és rabszolgakereskedő átalában igen rettegett. Az Okandatartomány nyugoti részén Asukában lakók ennélfogva nem állottak épen barátságos viszonyban Lope vidékén lakó rokonaikkal. Ezen viszony természetesen reám nézve igen kellemetlen volt, mert ha az Asukabelieket ígéretek s ajándékok által már reábirhattam, hogy embereket s csónakokat adjanak nekem utazásom folytatására, akkor Buaja tagadta meg beleegyezését; ha pedig Buajával léptem szerződésre, az asukai fővarázsló tagadta meg segélyét s ennek beleegyezése nélkül egyetlen okanda sem mert volna hazája határán túllépni. Olyanforma volt ezen viszálkodás, mint a minő létezett egykor Európában a császárok és pápák s Japánban mikado és taikun között. Egy alkalommal keservesen kellett tapasztalnom, mint tesz az, ha valaki valamit az ogangák akarata ellen akar kivinni. Bunja királylyal megegyeztem, hogy jó fizetésért rendelkezésemre bocsát néhány nagy csolnakot s mintegy száz embert; már két napig utaztunk is, de midőn elértük az Okanda terület határát s távolról megláttuk az első Fan falvakat, egy éjjel az egész drágalátos népség megszökött s engem nehány Gabunban fogadott szolgával ott hagyott az Ogowe folyó egy puszta szigetjén, úgy, hogy csak a legnagyobb erőfeszítéssel voltam képes ismét visszatérni az okanda falukba. A velünk volt ogangák ugyan minden lehetőt megtettek, hogy az embereket felbátorítsák, azonban a főpap, N’dson »orvossága« hiányzott s e nélkül senki sem mert az ellenséges területre lépni. Hónapokig tartó alkudozások után, mialatt természetesen igen sok ajándékot kellett szétosztanom, azt hittem végre, hogy mindkét pártot lehetőleg megnyertem czéljaimra. Az okandák hajlandóknak nyilatkoztak, hogy több százan eljönek velem a Fan területen át Adumába, melynek népével előbb kereskedelmi összeköttetésben állottak, de a fanoktól félve ezt pár év előtt beszüntették. Valószínű volt, hogy az Aduma népeknél s a szomszéd törzseknél rabszolgákat, továbbá elefántcsontot s pálmaolajat nagy mennyiségben lehet vásárolniok. Az előkészületek s tanácskozások a főnökök s oganyák között hetekig tartottak; én azonban semmit sem tudtam meg ebből s csak midőn minden készen volt, hívtak meg egy nagy ünnepélyre, melyet a fővarázsló falvában tartottak s mely a legérdekesebb s egyúttal legborzasztóbb volt, a mit e nemben láttam. Az ünnepély napja ápril 4-ére (1876.) volt kitűzve, tehát az esős idő végére s tárgya egy nagy harczi játék, melyet a nép papjai vezetése alatt folytatott volna, mintegy meg akarván mutatni, mily vitézül s rettenthetlenül fognak ellenállani az okandok a fánok esetleges támadása alkalmával. Midőn az említett nap megérkeztem Asukába, már több ezer ember volt ott minden felől összegyűlve s ezek közt hatalmas főnökök is, mint a lopei király Buaja a vén beteges ambuensa s a meglehetős durva Indunda, ki faluját a sűrűbben benépesített vidékektől távol egy hegy tetején építette fel. Igen természetes, hogy ezen főnökök mindegyike sokkal szívesebben vette volna, ha az ünnepély náluk s az ő vezetésük alatt történnék meg, de az asukai oganga hatalma ezen időben nagyobb volt s az állam képviselői akarva nem akarva kénytelenek voltak magukat az egyháznak alárendelni. Az ogangák, valamint a szereplésre kiszemelt okandák egy erdőbe vonultak vissza, s onnan mihelyt az előkészületek megtörténtek, a szomszéd falvakba követeket küldöttek. Az előadás színteréről egy kis völgyben eső rétet választottak, mely dombokkal volt körülvéve, úgy hogy a nézők az egész területet egyszerre igen kényelmesen szemlélhették. Az okanda-színészek két részre oszlottak. — Mindegyik rész mintegy száz emberből állott, s az egyik a fanokat ábrázolta. Minden résztvevő a legostobább s lehetőleg visszataszítóbb modorban volt felékesitve; a test felső része s lábszárak a térdig rikító piros színnel voltak befestve, közben egyes fehér vonalakkal, azombon s fejeken zöld lombok voltak megerősítve. Néhányan bivaly szarvakat raktak fejekre ; állatbőrök természetesen nagy szerepet játszottak, leopárd, majom, menyét, különösen nagy számmal voltak képviselve s e mellett a nyakukon s karukon mindennemű amulettek s feris jegyek a legphantastikusabb modorban csüngöttek. Különösen kitűntek ebben is az ogangák, kik bámulatosan látszanak érteni azon mesterséget, mint kell magukat valóban rémítő modorban eltorzítani. Az okandák, mint megtámadottak, a völgyben állottak s a nagy hadi tamtam zenéjére tánczoltak. A tamtamokat rabszolgák ütötték, mivel ez nehéz és fáradságos munka. A támadók egy szomszéd hegyről jöttek, lassan s folyvást kanyargásokkal haladva előre. Mindkét fél könnyű fadárdával s pajzsokkal volt ellátva. Midőn az utánzott fanok már fenyegető közelségben mutatkoztak, az okandák is sorakozni kezdtek; előbb lassú léptekkel előre nyomultak, mintha az ellenséges tábor közelében erdőben lennének , majd harczi kiabálások közt előre rohantak, a mellett azonban mindig kanyargásokkal, úgy hogy hosszú időbe telt, míg a két párt egészen közel állott egymáshoz. Egyesek, a legvitézebbek, mindkét részről előre mentek a harcztér megszemlélésére ; az ellenség meglátva őket megtámadta s erre gyorsan visszavonultak. Ezután, mintegy parancsszóra, minden katona kidobta dárdáját, azaz olyan kézmozdulatot tett, mintha kidobná. A dobást kiáltás követte s ezután mindnyájan lebuktak a földre, annak jelképéül, hogy az ellenség részéről jövő dárdákat akarják kikerülni, de rögtön ismét felállottak. Ezen játék többször ismétlődött, majd az egyik, majd a másik rész vonult kissé vissza, támadás s védelem felváltották egymást, míg végre a távolság csak néhány lépésnyi lett. Egy adott jelre ekkor mindkét rész eldobta egymásra kis falándzsáját, felismerhetlen zagyvalék támadt s óriási kiabálások között mindannyian a szomszéd erdőbe futottak. A harcz alatt különböző helyeken rabszolgák voltak elhelyezve nagy dobokkal, melyeken ültek s melyek verése által pokoli lármát idéztek elő. Az előadók s nézők közt egy csoportban mintegy harmincz ifjú volt felállítva, kiknek elkülönítése feltűnt előttem. Kérdezéseimre azt mondták, hogy ezek utonczok, kik még sohasem láttak ily haditánczot s az erre vonatkozó szertartásokat. Midőn azonban a két barezoló fél a fennemlitett módon egyesült, ezen ujonczokat körbefogták, megragadták kezöknél s láboknál fogva s az erdőbe vitték, hol ezek is fellőnek ékesítve lombokkal, arczukat s törzseiket feketére festették s azután a barezosok körébe felvétettek. Ez volt a jelképi kifejezése annak, hogy ezen ifjak már férfiakká lettek, kiknek joguk s kötelességük, hogy az okandák harczaiban részt vegyenek. Ezután ismételték az egész harczi játékot, miután ez a nézőknek oly annyira tetszett; ekkor a felépített színészek oly közel jöttek a mi helyünkhöz, hogy a nők már világos jelét adták félelmüknek, némelyek sikoltva el is futottak s csak nehezen lehetett őket megnyugtatni. Az előadás befejezése után az okandák falvaikba visszatértek; az ogangák és színészek azonban még sokáig maradtak az erdőben, hol »orvoslás«-okat műveltek s átalában különféle hokusz pokuszt csináltak. Idegeneket nem eresztettek maguk közé s minden törekvésem, hogy titokteljes működésökről valamit megtudjak vagy magam is behatolhassak az erdőbe, eredménytelen maradt. Ezen emberek az európaiak iránt e tekintetben igen bizalmatlanok, mely körülmény onnan is eredhet, hogy azon vallásos szertartások s ünnepélyek rendesen emberáldozatokkal vannak egybekapcsolva. Estefelé az egész társaság hosszú processióban megérkezett a főpap falujába, természetesen pokoli lármával s nekem is adtak a faluban egy kunyhót meghálásra. A csoport néhányszor körül kerülte a házakat , azután sűrü tömegben körülvette az ogangákat, kik most saját tánczukat kezdték el. A játéktérről a Élűig vezető útón mindkét oldalon fiatal emberek állottak, kik örökösen mozogtak, majd forgolódtak, majd testüket előre s hátra vetették, majd mintegy esztelenek köröskörül ugráltak, mig végre görcsökbe estek vagy épen ájulva leestek. A kidőlteket félre tették s mások léptek helyükbe. Ezen őrült tánczok rettenetes hatása a tánczolókra borzasztó látványt nyújtott. Merev szemekkel s nyitott szájjal bevertek a szerencsétlenek szerteszét a buta tömeg által megbámultatva. De a rettenetes látványoknak még folytatása is következett. A kuruzslók, kik festésekkel, mindenféle ékítményekkel, fétis harangokkal stb rettenetes eléktelenitve voltak, a tamtam verése, a tömeg kiabálása, tapsolása között oly őrületes tánczolást kezdtek el, hogy már kezdetben néhány néző ifjú görcsökbe esett, leszédült s azután elkezdet örjöngeni s magát verni. Ezen ifjak azonnal sátrakba vitettek, hogy magukhoz térjenek. A tamtam hangja átalában mindig izgatólag hat a négerekre. Már a harczi táncz alkalmával több néző egészen beteg lett; láttam, hogy mint őrültek törtek ki a sorokból, négykézláb futkostak körül a réten s azután elkezdtek dühöngeni; csak nagy nehezen lehetett őket leverni s félre vonni. Itt a faluban azonban az ogangák utálatos táncza mellett ezen őrjöngéseknek vége hossza nem látszott lenni; bár hova tekintett az ember, mindenütt egy ily szerencsétlen fetrengett a földön s az öreg embereknek ugyancsak elég dolguk volt, hogy őket a tolongásból megmentsék. A vallásos őrjöngés azonban még más alakban is mutatkozott, melyet már az Asuka-kerület egy más falujában is volt alkalmam látni. Ott ugyanis naponkint mutogatta magát egy »Ördögtől megszállott« következőkép : Az illető a nap legnagyobb réma nyomjelzési fölvételeket folytassa Újvidéktől Budapestig, mégpedig egyrészt Zombor-Kalocsa, másrészt pedig Szabadka felé. Ez értesítés fölhívja a megye közönségét, miszerint a nevezett felügyelőségnek e feltételekkel megbízott közegeit a kellő támogatásban részesítse. Az osztrák felirati bizottságban a cseh vezérek, Rieger, Zellhamer és Clam-Martinicz kijelentették, hogy távol áll tőlük a szándék, hogy a válaszfeliratba oly passzusokat felvétetni akarjanak, melyek a közjogi harczot nyitnák meg. E tekintetben megelégednek a képviselőházban felolvasott jogfentartással. Továbbá kijelentették azt is, hogy igen komolyan veszik a közgazdasági és adminisztratív kérdéseket, melyek sürgős megoldását a közérdek követeli. Az osztrák képviselőház mai ülésében napirendre került a királyi udvartartás költségeiről szóló javaslat is. Herbst indítványozá, hogy a javaslat, bizottsághoz való minden utasítás nélkül, azonnal intéztessék el. De Schönerer felszólalt ez indítvány ellen s azt mondá, hogy minden oly javaslatnak, mely adópénzek hováfordításáról intézkedik, a pénzügyi bizottsághoz kell küldetnie előzetes tárgyalás végett s a fenforgó esetben ez annyival szükségesebb, mert a 10 évi tartam is aggodalmat keltő. Grocholszki támogatá Herbst indítványát, mely valamennyi szavazattal 3 ellen (Schönerer, Kronowetter és Roser), a javaslat maga pedig vita nélkül elfogadtatott. — Humbert megválasztatásáról a legtöbb franczia lap még folyvást hosszú czikkeket közöl. A »Journal des Débats«, mely mint közönségesen egy nappal tovább tartotta vissza véleményét, kijelenti, hogy a deportáltaknak, kik még Numeában maradtak vissza, bizonyára nem lesz miért örülniök egykori bajtársuk személyes sikere fölött. Mert — úgymond e lap — nem valószínű, hogy a kamara nyugodtan fogja venni az ellene irányzott megfélemlítési kísérleteket. A tapasztalás bizonyítja, hogy ily demagóg választások mindig czéljokkal ellenkező hatást idéznek elő. Megingatják és olykor megbuktatják a kormányt, melynek leckét akarnak adni, de egyúttal megerősítik a parlamenti többséget akaratában ellenállást gyakorolni. A kamara nem hagyta magát a bordeauxi demagógok által megfélemlíteni, és oly kevéssé fogja engedni, hogy a javeli ultrák ráijesszenek. Az uj alapítások. (M.) Tisztelt laptársunk a »Magyarország« kegyes volt a »Hon« okt. 16. számában megjelent egyik közleményünket, mely párhuzamot von Soubeyrant és Bontoux biztosító intézetei közt, szórólszóra átvenni, sőt a közlemény nagyobb felét különös figyelembe vétel végett »ritkítva« közölni. Aztán saját megszokott modorában három glossát ír czikkünkhöz, melyek ugyan egy betűt sem cáfolnak meg a közleményünkben foglalt állításokból, de azért aljas gyanúsítást engednek kiolvasni a sorok közt. Van egy régi német példabeszéd, mely azt tartja, »Wie der Schelm ist, so denkt er.« Ez a mondás jutott eszünkbe, midőn t. laptársunk »suhogóját« elolvastuk, s nem is tartottuk volna érdemesnek arra felelni, ha szükségét nem látnák annak, hogy a múltra és a jövőre vonatkozólag egyet s mást elmondjunk. Mindenekelőtt azonban az új alapításokról akarunk egy megjegyzést előre bocsátani. A két nagy franczia konzorczium megjelenését Magyarországon örvendetes eseménynek tekintjük, már csak azért is, mert nekünk magyaroknak nincsenek a közgazdasági téren szükséges teendők nagyságával arányban álló tőkéink s azok nélkül tespedésre és pangásra maradna kárhoztatva egész közgazdasági életünk. S a »Mag« valótlant állít, midőn első glossájában azt mondja, hogy Soubeyrant »ámbár csupa kipróbált mamelukot nyert vállalatához, mégis kitette magát a »Hon« bizalmatlanságának,« s midőn a második glossában ugyan e konzorcziumról azt állítja, hogy az annyira lesülyedt a »Hon« szemében, miszerint »jelentősége egy biztositó vállalatnál nem több, mint agiotage.« Azt soha nem tagadtuk, hogy a Soubeyrant személyével azonosított franczia consortium a pénzvilágban egy nagy hatalom, ép úgy mint a másik consortium, de a »Magyarország« jónak látta czikkünknek ezen bevezető sorait elhagyni. Azt azonban nem helyeselhettük, hogy ezen társaság oly módon alapítá meg új vállalatát, mint a bécsi gründerek tették annak idejében. A kérdéses sorokat a közgyűlés lefolyásának közvetlen benyomása alatt írtuk , s ha a »Magyarország« suhogása jelen lett volna a közgyűlésen, bizonyára ő is bevallaná, hogy az oly eljárás, mint a mi-j nőt ez a közgyűlés tanúsított, nem egyeztethető ösz-sze a solid alapítások alapelveivel. Ami a másik consortiumot illeti, melynek közgyűlése egy nappal előbb a késő esti órákban tartatott, ezen nem voltunk jelen, de miután arról értesültünk, hogy a befizetés effektív értékben megtörtént) nem tételezhetjük fel, hogy ezen consortium alapítása is a krachvitézek alkotásai módjára jött volna létre- különben is a Societé desUnion General, már régóta munkálkodik azon, hogy Magyarországon investitiókat csináljon. A földhitelrészvénytársulatot már egy év előtt átvette a bécsiektől, kiknek kezében e társulat az elkerülhetlen enyészet elé ment volna. Mindenki tehát, aki a történteket figyelemmel kísérte, és elfogulatlan akar lenni, igazat fog adni nekünk abban, ha Bontoux consortiumától több jót várunk az országra, mint a Soubheyrant consortiumától. Ami azonban nem zárja ki azt, hogy utóbbi pénzcsoport is becsülettel helyt álljon magyarországi alapításai mellett, de első fellépése — ezt nem tagadhatja egy elfogulatlan ember sem — nem volt szerencsés, épen azon oknál fogva, mivel az egész alapítás oly szappanbuborékszerű gyorsasággal történt, úgyhogy a közgyűlésen effektív pénz helyett az alapító bankok könyvkivonatait is tüntették fel 50°/0-ás befizetés gyanánt. De a fő dolog az, hogy mindkét tőkepénzes csoport bebizonyító készségét az iránt, hogy Magyarországon investitiókat csináljanak s legyenek ezek bármily természetűek, az idehozott pénz mégis csak megmarad az országnak, sőt adóalapot is képez és segíti elviselni a nagy terheket, melyeket a jelen államgazdasági rendszer megkövetel. Ezen ténynyel szemben nagyon keveset használna a sajtó, ha ahelyett, hogy őszintén elmondja nézetét, egy pár rossz életen rágódnék, mint egy bizonyos suhogós. De még helytelenebb volna nézetünk szerint a vállalatok jóságát azok politikai színezete szerint megítélni. Először is, nem áll az, hogy Soubeyranttal csupa kormánypárti mameluk, Bontouxval csupa ellenzéki férfi szövetkezett, vagy mióta számíthatja te laptársunk az osztrák-magyar bank főtanácsosait s a volt franczia nagykövetet pártjához ? Másodszor meg ha valamely vállalat élén csupa ellenzéki, vagy csupa kormánypárti férfi állna is, ez ítéletünket meg sem alterálhatná, midőn arról van szó, hogy melyik consortium jár el reálisabban, melyiknek czéljai érdemelnek inkább támogatást. Ne vigyük tehát át a politikát olyan dolgokba ahová az nem tartozik, hiszen ha még a biztosító társaságokat is a politika kaptafájára húznák, akkor csakugyan lehetetlen volna a gazdasági téren előrehaladni, mert e téren a haladás az erők helyes csoportosítását kívánja, de a politikai pártoskodás az erők szétforgácsolására vezet. S mi azt hiszszük, hogy a »Magyarország nem jó szolgálatot tesz saját pártjának sem, midőn feltételezi azon vállalatról, melynek két pártjabeli kapacitás is oda adta nevét, hogy a sajtó megvesztegetése által akarhatná a magyar közönség előtt magát megkedveltetni. Mi legalább, abban a nézetben vagyunk, hogy egy b. Bánhidy ily manőverhez nem adná oda a nevét, s feleslegesnek is tartjuk a kérdésnek ezen oldalát tovább feszegetni. De ami a közgazdasági kérdésekre vonatkozó igazságok elmondását illeti, erről tán legközelebb lesz alkalmunk egy őszinte szót mondani. Kis-Kun-Halas okt. 13, (Eredeti levél.) A politikai nagykorúság és érettség első feltétele: »tisztelni a jogosult véleményeltérést.« Kis- Kun-Halas városában még mindig nem verhetett gyökeret, legalább az ellenzékieskedés talajában nem. A politikai pártküzdelmeknek mesterségesen felkorbácsolt hullámai—mondaná ifj. Gaál István csendbiztos — még mindig erőszakosan ostromolják az alkotmány hajóját, melyet a hármas érczcel és cserfával mellvédzett kormányosa a mocsárak városának. Mocsáry Lajosváry Szabó István biztos kompaszsága mellett szilárd kezekkel vezet és igazgat az átkozott kormány részéről támasztott Scyllák és Charibdusek milliárdjai között. Mert am ily nagyhangú stylban beszélnek a szent haza szent szabadságáért önzetlen gertelemmel lelkesült azon nagy hazafiak, kik nemcsak a szabadelvű párt tagjainak köszönő baktereket távolítják el helyeikről, de még az ezek által használt éjjeli dudákat (kürtöket) is, mint a merénylet eszközeit megsemmisíteni politikai elodázhatlan és pártuk érdekében szükséges kötelességüknek ismerik. Szegény Csapó bakteri ki annyi éveken keresztül ftttad dudádat a különböző politikai elveket valló redemptusok ablaka alatt, ki ha bokros hivataloskodásod közepett néha-néha el is szenderültél, nyugvó helyed megválasztásában mindig annyi politikai eszélyt tanusitál, hogy hortyogásod által a politikai pártküzdelmekben kifáradt nagy hazafiak alkotmányos álmait ne háborgasd, el lettél mozdítva éber állásodtól csak azért, hogy Gaal Lajos és Kolozsváry István urak ablakai alatt a 12 órát szabadelvű hangon furad. Ez a politikai következetesség jutalma! Miért nem vetted mintául Vári Szabó István urat, ki minden kormányforma alatt ugyan, de rendithetlen politikai következetességgel szolgált, ki, habár a szabadelvű párt és Tiszának megbuktatását tiszta szivéből és teljes erejéből kívánja és munkálja is s ki jóllehet Tiszát minden lépten nyomon gyalázza, mégis igy végzi Tiszához intézett jelentéseit: »Nagy méltóságod iránti hűségemnek és tántorithatlan ragaszkodásomnak hódoló kijelentése mellett vagyok legalázatosabb szolgája: Vári Szabó István, kiskunhalasi polgármester.« Lásd jó Csapó! Neked is legalább szélbali vagy habarék nyelvet kellett volna csináltatnod a dudádban most a helyett, hogy a kukoriczát őrződ felső szálláson, őrködhetnél Mocsáry úr híveinek személye és vagyona fölött, mint őrködés 1860/1-ik évben a város mostani nagy moguljának akkor nem épen kedvelt személye fölött! Bizony kibillentik jó Halas városában annak a szűrét, a ki Dalmady szerint »meg nem értvén az időt és jeleket« — a szabadelvű párt elveit vallani merészkedik, vagy ki jobbágyi hódolattal térdel fejet nem hajt azon férfiak előtt, kiket a menynyei gondviselés Halas város praedestináltférfiaivá avatott.