A Hon, 1879. október (17. évfolyam, 236-262. szám)

1879-10-18 / 251. szám

251 szám. XVII. évfolyam. Budapest, 1879. szombat, október 18. Reggeli kiadás. Szerkesztési Irodai Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bém­entetlen levelek csak ismert kezektől fogad­­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEM szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatali)?. (Barátok)* tere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Kiadó-hiva­t­all. Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra............................... 2 írt 3 hónapra ....«•••••• 6 » 6 hónapra ................................*2 » A» esti kiadás postai különküldéséért felül­fizetés negyedévenkint ....... 1 » A* előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számíttatik. Budapest, október 17. 800.000 katona. Nagy szám ez. És nagy teher. Nem ta­gadta soha senki. A monarchia védereje szé­les alapra van fektetve, az európai nagy álla­mokéhoz van arányítva és ezért nagy terhet képez. De másfelől nincs józan politikus, ki az állam védelmi erejének megszabásánál , első­sorban takarékossági szempontból indul­na ki és csak azt a czélt tűzné ki maga elé, hogy a haderő nagy terhet a népnek ne okoz­zon. Mert bizony távol állunk az »örök béke« korszakától és a haderő kifejtésében, a nagy államok közt oly félemletes verseny van, me­lyet filosofice elitélni lehet , de fizikai kény­szernél fogva kénytelen követni azt, főleg egy oly fekvésű állam, milyen monarchiánk, azon esetben, ha a nemzetközi súly egyenben érdekeinek megfelelő súlyt és befolyást akar magának biztosítni. Ezek a tekintetek vezették az alkot­mányos törvényhozásokat, midőn tíz év előtt a monarchia állandó hadseregét 800.000 fő­ben állapíták meg , mert a körülfekvő nagy államok hadereje már akkor nagyobb volt, Olaszország kivételével, mint a­mekkorát a szám kifejez. Akkor még sem a német egy­ség, sem az olasz egység nem volt úgy ki­fejlődve, oly erőre alapítva, mint most ; ak­kor a keleti kérdés még a hatalmi tényezők viszonyára befolyással nem volt, mert ködös hátterében állott , akkor monarchiánk oly nagy passivitásra volt kárhoztatva a külpoli­tika terén, hogy még érdekeit is elhanya­golta. Most a helyzet két irányban változott Először a hatalmak körülöttünk erőben és terjedelemben növekedtek ; másodszor : a ke­leti kérdés konkrét alakot öltött, melynek fejlődését hatalmunk egész erejével kell figye­lemmel kísérnünk, mert Oroszország és Olasz­ország féltékenységét (épen erős pozitiónk és sikeres, befolyásos működésünk következté­ben) teljes mértékben provokáltuk , mert ve­zérszerepre vállalkoztunk (és ha ezt nem teszszük, nullifikálva vagyunk) azon proces­susban, mely a berlini szerződésben formát nyert ugyan, de még egyátalában nem nyerte meg végleges alakulását és konsolidatióját. Másfelől: a hatalmak roppant tevékeny­séget fejtettek ki, körülöttünk, a véderő foko­zása tekintetében. A kormány, azon törvény­javaslat indokolásában, mely a véderő jelen­legi létszámának további tíz évre fentartására vonatkozik, egy kis tabellát közölt, az euró­pai államok véderejének létszámáról.­­ E táblázat minden beszédnél és okoskodásnál ékesebben szól. Mikor az ember konstatálja, hogy ha megtartjuk a rendes katonaság és honvédség jelenlegi létszámát, póttartaléko­sokkal együtt , számíthat a monarchia 1.194.318 katonára, míg Oroszország már­is 2.289.000 ember felett rendelkezik és hadse­regének létszáma az új intézkedések követ­keztében folyton növekedik, úgy, hogy hat év alatt 3.016.000 embert képes hadirendbe állítani, holott tíz év előtt még csak 1 467,000 ember felett rendelkezett, tehát haderejét több mint megkétszerezte;mi pedig vál­­ozatlanul tartjuk azt­ meg, ha látjuk, hogy a békés Francziaország a tíz év előtti »császári« véderőt 1.350,000 főről eddig ,815,000 főre és 4 év múlva, 2.723,000 főre képes emelni, hogy az olasz hadsereg 480,401 őrel szemünk előtt nőtt 2.024,000 főre, elte­kintve Németországtól, mely máris 2.004,300 katona felett rendelkezik — ha ezt látjuk és tolvassuk azt, hogy a kormány a monarchia véderejének létszámát meghagyja úgy, amint volt, akkor mindennel inkább vádolhat­juk, mint a hatalom iránti »servilismussal«, ország érdekei iránti könnyelműséggel az mert akár tartsuk a haderő nagy számát ma­lum necessariumnak, akár nagy tehernek, a többi államok fentebb idézett példái után az a minimális szám, melyet csakis a mon­archia és főleg hazánk anyagi érdekei iránti tekintetből állapított meg a kormány. Oly nemzetközi feladatokkal, oly nemzetközi hely­zettel szemben, a­milyenek előttünk állanak, többet és egyebet nem is tehetett. Nem azt teszi ez, hogy a hadi költségve­tés változatlanul nagy legyen. A megterem­tett és fentartott keretről, a haderőnek fen­tebb említett számban való kiképezteté­­s­é­r­ől van szó, de emellett a helyzetnek megfelelő szabadságolással, a békelétszám időnkénti csökkentésével, megtakarításokat lehet eszközölni, mint a czélba vett újabb szabadságolások is bizonyítják, ami 1873 óta nem fordult elő. Így áll a dolog a maga valódi színében És igy látja azt a mérsékelt ellenzék is Bánhidy és Szilágyi nyíltan kimondák ezt Sőt ma a »Pesti Napló« is megszavazza 800.000 embert, — csak ennek fejében conces­siókat kér: sorozási visszásságok, haditengeré­szet létszámának meghatározása és más ily czimen. Ezekről később lesz szó. Rész­ben tervezve vannak. Most a létszám megál­lapításáról beszél a törvényjavaslat. És még­is mit mond ugyanezen czikkben a »Pesti Napló« ? »Ha még volt okos ember Magyar­­országon, ki okosnak, jellemesnek és hazafias­nak hitte Tiszát, mint politikust, e tör­vényjavaslat kiábrán­díth­ató«, mert vele »senki sem versenyezhet az udvarnál a hatalom birtokáért« ; »az ő servilismusa min­dent meghalad.« No a­ki ezeket leírja — és mégis azt mondja, hogy »méltányos ember a kormány álláspontja iránt sem lesz igaz­ságtalan s be fogja látni, hogy a kormány sem az ország védképességét koczkára tenni, sem a hadsereg harczképességét radicális re­formok által évek sorára megbontani nem fogja, s tehát senki sem várta, hogy Tisza a király előleges beleegye­zésével a hadi létszám leszállítását vagy a szolgálati idő megrövidítését fogja indítvá­nyozni.« V­annak lehetnek lucidum inter­­vallumai, de bizonyára elfelejté, mit írt czikke elején, mire annak közepéhez ért. Azt hisz­­szük — ez már kiesett a komoly politika bi­rodalmából ! — A budapest-Zsimonyi vasút. A közlekedési miniszter értesítette Pest megyét, hogy a vasúti és hajózási­ főfelügyelőséget felhatalmazta, hogy az újvidék-zimonyi vonal kitűzésének befejezése után A „HON“ TÁRCZÁJA. A néger varázslók nagy ünnepélye. Az Ogowe vidékén (Nyugat-Afrika) lakó né­ger törzseknél átalában el van terjedve az ogangák azaz orvosok s varázslók intézménye, azonban sehol sincsenek oly nagy számmal s nem annyira befolyá­sosak, mint az okanda törzsnél mely törzstől varázs­lótehetsége miatt átalában rettegnek, úgy, hogy a szomszéd népekre gyakorlott nagy befolyásukat csak ezen körülménynek köszönhetik. Az Okanda tarto­mányban ily oganga igen sok van s természetes, hogy ezek között a legravaszabb s legalattomosabb része­­,­ legnagyobb tekintélyben. Dr. Lenz Oskar, hires ,afrikai utazó rajzaiból közlünk egyetmást, mely ezen nevezetes kaszt viszonyait tárgyalja. Ott tartózkodásom idejében — mondja a neve­zett utazó — az okandák földjén legtekintélyesebb ogangának tartották az Asuka kerületben lakó N’dsoa-t, nem lehetetlen azonban, hogy miután a né­ger varázslók egymás iránt nagy irigységgel viseltet­nek s a méregtől sem óvakodnak, ezen oganga már azóta elveszett. Az okanda királyok közt leghatalmasabb Buaja, ki Lope vidékén lakik s kinek hatalma onnan ered, hogy közel rokonságban áll a vén vak Ininga királylyal Renokival, ki mint nagy varázsló és rab­szolgakereskedő átalában igen rettegett. Az Okanda­­tartomány nyugoti részén Asukában lakók ennélfogva nem állottak épen barátságos viszonyban Lope vidé­kén lakó rokonaikkal. Ezen viszony természetesen reám nézve igen kellemetlen volt, mert ha az Asuka­­belieket ígéretek s ajándékok által már reábirhat­­tam, hogy embereket s csónakokat adjanak nekem utazásom folytatására, akkor Buaja tagadta meg be­leegyezését; ha pedig Buajával léptem szerződésre, az asukai fővarázsló tagadta meg segélyét s ennek be­leegyezése nélkül egyetlen okanda sem mert volna hazája határán túllépni. Olyanforma volt ezen viszál­­kodás, mint a minő létezett egykor Európában a csá­szárok és pápák s Japánban mikado és taikun között. Egy alkalommal keservesen kellett tapasztal­nom, mint tesz az, ha valaki valamit az ogangák aka­rata ellen akar kivinni. Bunja királylyal megegyez­tem, hogy jó fizetésért rendelkezésemre bocsát né­hány nagy csolnakot s mintegy száz embert; már két napig utaztunk is, de midőn elértük az Okanda terü­let határát s távolról megláttuk az első Fan falvakat, egy éjjel az egész drágalátos népség megszökött s en­gem nehány Gabunban fogadott szolgával ott ha­gyott az Ogowe folyó egy puszta szigetjén, úgy, hogy csak a legnagyobb erőfeszítéssel voltam képes ismét visszatérni az okanda falukba. A velünk volt ogangák ugyan minden lehetőt megtettek, hogy az embereket felbátorítsák, azonban a főpap, N’dson »orvossága« hiányzott s e nélkül senki sem mert az ellenséges te­rületre lépni. Hónapokig tartó alkudozások után, mialatt ter­mészetesen igen sok ajándékot kellett szét­osztanom, azt hittem végre, hogy mindkét pártot lehetőleg megnyertem czéljaimra. A­z okandák hajlandóknak nyilatkoztak, hogy több százan eljönek velem a Fan területen át Adumába, melynek népével előbb keres­kedelmi összeköttetésben állottak, de a fanoktól fél­ve ezt pár év előtt beszüntették. Valószínű volt, hogy az Aduma népeknél s a szomszéd törzseknél rabszol­gákat, továbbá elefántcsontot s pálmaolajat nagy mennyiségben lehet vásárolniok. Az előkészületek s tanácskozások a főnökök s oganyák között hetekig tartottak; én azonban sem­mit sem tudtam meg ebből s csak midőn minden ké­szen volt, hívtak meg egy nagy ünnepélyre, melyet a fővarázsló falvában tartottak s mely a legérdekesebb s egyúttal legborzasztóbb volt, a mit e nemben láttam. Az ünnepély napja ápril 4-ére (1876.) volt ki­tűzve, tehát az esős idő végére s tárgya egy nagy harczi játék, melyet a nép papjai vezetése alatt foly­tatott volna, mintegy meg akarván mutatni, mily vi­tézül s rettenthetlenül fognak ellenállani az okandok a fánok esetleges támadása alkalmával. Midőn az említett nap megérkeztem Asukába, már több ezer ember volt ott minden felől összegyűlve s ezek közt hatalmas főnökök is, mint a lopei király Buaja a vén beteges ambuensa s a meglehetős durva Indun­­da, ki faluját a sűrűbben benépesített vidékektől tá­vol egy hegy tetején építette fel. Igen természetes, hogy ezen főnökök mindegyike sokkal szívesebben vette volna, ha az ünnepély náluk s az ő vezetésük alatt történnék meg, de az asukai oganga hatalma ezen időben nagyobb volt s az állam képviselői akarva nem akarva kénytelenek voltak magukat az egyháznak alárendelni. Az ogangák, valamint a szereplésre kiszemelt okandák egy erdőbe vonultak vissza, s onnan mihelyt az előkészületek megtörténtek, a szomszéd falvakba követeket küldöttek. Az előadás színteréről egy kis völgyben eső rétet választottak, mely dombokkal volt körülvéve, úgy hogy a nézők az egész területet egy­szerre igen kényelmesen szemlélhették. Az okanda-színészek két részre oszlottak. — Mindegyik rész mintegy száz emberből állott, s az egyik a fanokat ábrázolta. Minden résztvevő a legos­tobább s lehetőleg visszataszítóbb modorban volt fel­­ékesitve; a test felső része s lábszárak a térdig rikító piros színnel voltak befestve, közben egyes fehér vo­nalakkal, a­­zombon s fejeken zöld lombok voltak megerősítve. Néhány­an bivaly szarvakat raktak fe­jekre ; állatbőrök természetesen nagy szerepet ját­szottak, leopárd, majom, menyét, különösen nagy számmal voltak képviselve s e mellett a nyakukon s karukon mindennemű amulettek s feris jegyek a leg­­phantastikusabb modorban csüngöttek. Különösen kitűntek ebben is az ogangák, kik bámulatosan lát­szanak érteni azon mesterséget, mint kell magukat valóban rémítő modorba­n eltorzítani. Az okandák, mint megtámadottak, a völgyben állottak s a nagy hadi tamtam zenéjére tánczoltak. A tamtamokat rabszolgák ütötték, mivel ez nehéz és fá­radságos munka. A támadók egy szomszéd hegyről jöttek, lassan s folyvást kanyargásokkal haladva előre. Mindkét fél könnyű fadárdával s pajzsokkal volt ellátva. Midőn az utánzott fanok már fenyegető közelségben mutatkoztak, az okandák is sorakozni kezdtek; előbb lassú léptekkel előre nyomultak, mintha az ellenséges tábor közelében erdőben lenné­nek , majd harczi kiabálások közt előre rohantak, a mellett azonban mindig kanyargásokkal, úgy hogy hosszú időbe telt, míg a két párt egészen közel állott egymáshoz. Egyesek, a legvitézebbek, mindkét részről előre mentek a harcztér megszemlélésére ; az ellenség meg­látva őket megtámadta s erre gyorsan visszavonul­tak. Ezután, mintegy parancsszóra, minden katona kidobta dárdáját, azaz olyan kézmozdulatot tett, mintha kidobná. A dobást kiáltás követte s ezután mindnyájan lebuktak a földre, annak jelképéül, hogy az ellenség részéről jövő dárdákat akarják ki­kerülni, de rögtön ismét felállottak. Ezen játék több­ször ismétlődött, majd az egyik, majd a másik rész vonult kissé vissza, támadás s védelem felváltották egymást, míg végre a távolság csak néhány lépésnyi lett. Egy adott jelre ekkor mindkét rész eldobta egy­másra kis falándzsáját, felismerhetlen zagyvalék tá­madt s óriási kiabálások között mindannyian a szom­széd erdőbe futottak. A harcz alatt különböző helye­ken rabszolgák voltak elhelyezve nagy dobokkal, me­lyeken ültek s melyek verése által pokoli lármát idéztek elő. Az előadók s nézők közt egy csoportban mint­egy harmincz ifjú volt felállítva, kiknek elkülönítése feltűnt előttem. Kérdezéseimre azt mondták, hogy ezek utonczok, kik még sohasem láttak ily haditánczot s az erre vonatkozó szertartásokat. Midőn azonban a két barezoló fél a fennemlitett módon egyesült, ezen ujonczokat körbefogták, megragadták kezöknél s lá­boknál fogva s az erdőbe vitték, hol ezek is fellőnek ékesítve lombokkal, arczukat s törzseiket feketére festették s azután a barezosok körébe felvétettek. Ez volt a jelképi kifejezése annak, hogy ezen ifjak már férfiakká lettek, kiknek joguk s kötelességük, hogy az okandák harczaiban részt vegyenek. Ezután ismételték az egész harczi játékot, mi­után ez a nézőknek oly annyira tetszett; ekkor a fel­­épített színészek oly közel jöttek a mi helyünkhöz, hogy a nők már világos jelét adták félelmüknek, né­melyek sikoltva el is futottak s csak nehezen lehetett őket megnyugtatni. Az előadás befejezése után az okandák falva­ikba visszatértek; az ogangák és színészek azonban még sokáig maradtak az erdőben, hol »orvoslás«-okat műveltek s átalában különféle hokusz pokuszt csinál­tak. Idegeneket nem eresztettek maguk közé s min­den törekvésem, hogy titokteljes működésökről va­lamit megtudjak vagy magam is behatolhassak az er­dőbe, eredménytelen maradt. Ezen emberek az eu­rópaiak iránt e tekintetben igen bizalmatlanok, mely körülmény onnan is eredhet, hogy azon vallásos szer­tartások s ünnepélyek rendesen emberáldozatokkal vannak egybekapcsolva. Este­felé az egész társaság hosszú processióban megérkezett a főpap falujába, természetesen pokoli lármával s nekem is adtak a faluban egy kunyhót meghálásra. A csoport néhányszor körül kerülte a házakat , azután sűrü tömegben körülvette az ogan­­gákat, kik most saját tánczukat kezdték el. A játéktérről a Élűig vezető útón mindkét oldalon fiatal emberek állottak, kik örökösen mozog­tak, majd forgolódtak, majd testüket előre s hátra vetették, majd mintegy esztelenek köröskörül ugrál­tak, mig végre görcsökbe estek vagy épen ájulva leestek. A kidőlteket félre tették s mások léptek he­lyükbe. Ezen őrült tánczok rettenetes hatása a tán­­czolókra borzasztó látványt nyújtott. Merev szemek­kel s nyitott szájjal bevertek a szerencsétlenek szerte­szét a buta tömeg által megbámultatva. De a rettenetes látványoknak még folytatása is következett. A kuruzslók, kik festésekkel, mindenféle ékítményekkel, fétis harangokkal stb rettenetes elék­­telenitve voltak, a tamtam verése, a tömeg kiabálása, tapsolása között oly őrületes tánczolást kezdtek el, hogy már kezdetben néhány néző ifjú görcsökbe esett, leszédült s azután elkezdet örjöngeni s magát verni. Ezen ifjak azonnal sátrakba vitettek, hogy ma­gukhoz térjenek. A tamtam hangja átalában mindig izgatólag hat a négerekre. Már a harczi táncz alkal­mával több néző egészen beteg lett; láttam, hogy mint őrültek törtek ki a sorokból, négykézláb fut­kostak körül a réten s azután elkezdtek dühöngeni; csak nagy nehezen lehetett őket leverni s félre vonni. Itt a faluban azonban az ogangák utálatos táncza mellett ezen őrjöngéseknek vége hossza nem látszott lenni; bár hova tekintett az ember, mindenütt egy ily szerencsétlen fetrengett a földön s az öreg embe­reknek ugyancsak elég dolguk volt, hogy őket a to­longásból megmentsék. A vallásos őrjöngés azonban még más alakban is mutatkozott, melyet már az Asuka-kerület egy más falujában is volt alkalmam látni. Ott ugyanis naponkint mutogatta magát egy »Ördögtől megszál­lott« következőkép : Az illető a nap legnagyobb rém­a nyomjelzési fölvételeket folytassa Újvidéktől Buda­pestig, még­pedig egyrészt Zombor-Kalocsa, másrészt pedig Szabadka felé. Ez értesítés fölhívja a megye közönségét, miszerint a nevezett felügyelőségnek e feltételekkel megbízott közegeit a kellő támogatásban részesítse.­­ Az osztrák felirati bizottságban a cseh vezérek, Rieger, Zellhamer és Clam-Marti­­nicz kijelentették, hogy távol áll tőlük a szándék, hogy a válaszfeliratba oly passzusokat felvétetni akarjanak, melyek a közjogi harczot nyitnák meg. E tekintetben megelégednek a képviselőházban felolva­sott jogfentartással. Továbbá kijelentették azt is, hogy igen komolyan veszik a közgazdasági és admi­nisztratív kérdéseket, melyek­ sürgős megoldását a közérdek követeli.­­ Az osztrák képviselőház mai ülé­sében napi­rendre került a királyi udvartar­tás költségeiről szóló javaslat is. Herbst indít­­ványozá, hogy a javaslat, bizottsághoz való minden utasítás nélkül, azonnal intéztessék el. De Schö­nerer felszólalt ez indítvány ellen s azt mondá, hogy minden oly javaslatnak, mely adópénzek hová­­fordításáról intézkedik, a pénzügyi bizottsághoz kell küldetnie előzetes tárgyalás végett s a fenforgó eset­ben ez annyival szükségesebb, mert a 10 évi tartam is aggodalmat keltő. Grocholszki támogatá Herbst indítványát, mely valamennyi szavazattal 3 ellen (Schönerer,­ Kronowetter és Roser), a javas­lat maga pedig vita nélkül elfogadtatott. — Humbert megválasztatásáról a legtöbb franczia lap még folyvást hosszú czikkeket közöl. A »Journal des Débats«, mely mint közönsé­gesen egy nappal tovább tartotta vissza véleményét, kijelenti, hogy a deportáltaknak, kik még Numeában maradtak vissza, bizonyára nem lesz miért örülniök egykori bajtársuk személyes sikere fölött. Mert — úgy­mond e lap — nem valószínű, hogy a kamara nyugodtan fogja venni az ellene irányzott megfélem­­lítési kísérleteket. A tapasztalás bizonyítja, hogy ily demagóg választások mindig czéljokkal ellenkező ha­tást idéznek elő. Megingatják és olykor megbuktat­ják a kormányt, melynek lec­két akarnak adni, de egyúttal megerősítik­ a parlamenti többséget akara­tában ellenállást gyakorolni. A kamara nem hagyta magát a bordeauxi demagógok által megfélemlíteni, és oly kevéssé fogja engedni, hogy a javeli ultrák rá­ijesszenek. Az uj alapítások. (M.) Tisztelt laptársunk a »Magyarország« kegyes volt a »Hon« okt. 16. számában megjelent egyik közleményünket, mely párhuzamot von Sou­­beyrant és Bontoux biztosító intézetei közt, szóról­­szóra átvenni, sőt a közlemény nagyobb felét különös figyelembe vétel végett »ritkítva« közölni. Aztán sa­ját megszokott modorában három glossát ír czik­­künkhöz, melyek ugyan egy betűt sem c­áfolnak meg a közleményünkben foglalt állításokból, de azért al­jas gyanúsítást engednek kiolvasni a sorok közt. Van egy régi német példabeszéd, mely azt tartja, »Wie der Schelm ist, so denkt er.« Ez a mon­dás jutott eszünkbe, midőn t. laptársunk »suhogóját« elolvastuk, s nem is tartottuk volna érdemesnek arra felelni, ha szükségét nem látnák annak,­­ hogy a múltra és a jövőre vonatkozólag egyet s mást el­mondjunk. Mindenekelőtt azonban az új alapításokról akarunk egy megjegyzést előre bocsátani. A két nagy franczia konzorczium megjelenését Magyarországon örvendetes eseménynek tekintjük, már csak azért is, mert nekünk magyaroknak nincse­nek a közgazdasági téren szükséges teendők nagysá­gával arányban álló tőkéink s azok nélkül tespedés­­re és pangásra maradna kárhoztatva egész közgaz­dasági életünk. S a »Mag« valótlant állít, midőn első glossájában azt mondja, hogy Soubeyrant »ám­bár csupa kipróbált mamelukot nyert vállalatához, mégis kitette magát a »Hon« bizalmatlanságának,« s midőn a második glossában ugyan e konzorczium­­ról azt állítja, hogy az annyira lesülyedt a »Hon« szemében, miszerint »jelentősége egy biztositó válla­latnál nem több, mint agiotage.« Azt soha nem tagadtuk, hogy a Soubeyrant személyével azonosított franczia consortium a pénz­világban egy nagy hatalom, ép úgy mint a másik con­sortium, de a »Magyarország« jónak látta czikkünk­­nek ezen bevezető sorait elhagyni. Azt azonban nem helyeselhettük, hogy ezen társaság oly módon alapítá meg új vállalatát, mint a bécsi gründerek tették annak idejében. A kérdéses sorokat a közgyűlés lefolyásának közvetlen benyomása alatt írtuk , s ha a »Magyaror­szág« suhogása jelen lett volna a közgyűlésen, bizo­­­­nyára ő is bevallaná, hogy az oly eljárás, mint a mi-­j nőt ez a közgyűlés tanúsított, nem egyeztethető ösz-­­­sze a solid alapítások alapelveivel. A­mi a másik consortiumot illeti, melynek köz­gyűlése egy nappal előbb a késő esti órákban tarta­tott, ezen nem voltunk jelen, de miután arról értesül­tünk, hogy a befizetés effektív értékben megtörtént) nem tételezhetjük fel, hogy ezen consortium alapítása is a krachvitézek alkotásai módjára jött volna létre- különben is a Societé de­sUnion General, már régóta munkálkodik azon, hogy Magyarországon investitiókat csináljon. A földhitelrészvénytársulatot már egy év előtt átvette a bécsiektől, kiknek kezében e társulat az elkerülhetlen enyészet elé ment volna. Mindenki tehát, a­ki a történteket figyelemmel kísérte, és elfogulatlan akar lenni, igazat fog adni nekünk abban, ha Bontoux consortiumától több jót várunk az országra, mint a Soubheyrant consortiumá­tól. A­mi azonban nem zárja ki azt, hogy utóbbi pénz­csoport is becsülettel helyt álljon magyarországi ala­pításai mellett, de első fellépése — ezt nem tagad­hatja egy elfogulatlan ember sem — nem volt sze­rencsés, épen azon oknál fogva, mivel az egész ala­pítás oly szappanbuborékszerű gyorsasággal történt, úgyhogy a közgyűlésen effektív pénz helyett az alapí­tó bankok könyvkivonatait is tüntették fel 50°/0-ás befizetés gyanánt. De a fő dolog az, hogy mindkét tőkepénzes cso­port bebizonyító készségét az iránt, hogy Magyaror­szágon investitiókat csináljanak s legyenek ezek bár­mily természetűek, az idehozott pénz mégis csak meg­marad az országnak, sőt adó­alapot is képez és segíti elviselni a nagy terheket, melyeket a jelen államgaz­dasági rendszer megkövetel. Ezen ténynyel szemben nagyon keveset használna a sajtó, ha a­helyett, hogy őszintén elmondja nézetét, egy pár rossz életen rá­gódnék, mint egy bizonyos suhogós. De még helytelenebb volna nézetünk szerint a vállalatok jóságát azok politikai színezete szerint megítélni. Először is, nem áll az, hogy Soubeyranttal csupa kormánypárti mameluk, Bontouxval csupa el­lenzéki férfi szövetkezett, vagy mióta számíthatja te lap­társunk az osztrák-magyar bank főtanácsosait s a volt franczia nagy­követet pártjához ? Másodszor meg ha valamely vállalat élén csupa ellenzéki, vagy csu­pa kormánypárti férfi állna is, ez ítéletünket meg sem alterálhatná, midőn arról van szó, hogy melyik consortium jár el reálisabban, melyiknek czéljai érde­melnek inkább támogatást. Ne vigyük tehát át a politikát olyan dolgokba ahová az nem tartozik, hiszen ha még a biztosító tár­saságokat is a politika kaptafájára húznák, akkor csakugyan lehetetlen volna a gazdasági téren előre­haladni, mert e téren­ a haladás az erők helyes cso­portosítását kívánja, de a politikai pártoskodás az erők szétforgácsolására vezet. S mi azt hiszszük, hogy a »Magyarország­ nem jó szolgálatot tesz saját pártjának sem, midőn felté­telezi azon vállalatról, melynek két pártjabeli kapac­itás is oda adta nevét, hogy a sajtó megvesztegetése által akarhatná a magyar közönség előtt magát megkedveltetni. Mi legalább, abban a nézetben vagyunk, hogy egy b. Bánhidy ily ma­nőverhez nem adná oda a nevét, s feleslegesnek is tartjuk a kérdésnek ezen oldalát tovább feszegetni. De a­mi a közgazdasági kérdésekre vonatkozó igazságok elmondását illeti, erről tán legközelebb lesz alkalmunk egy őszinte szót mondani. Kis-Kun-Halas okt. 13, (Eredeti levél.) A politikai nagykorúság és érettség első felté­­tele: »tisztelni a jogosult véleményeltérést.« Kis- Kun-Halas városában még mindig nem verhetett gyökeret, legalább az ellenzékieskedés talajában nem. A politikai pártküzdelmeknek mesterségesen felkor­bácsolt hullámai—mondaná ifj. Gaál István csendbiz­­tos — még mindig erőszakosan ostromolják az al­kotmány hajóját, melyet a hármas érczc­el és cserfá­val mellvédzett kormányosa a mocsárak városának. Mocsáry Lajosváry Szabó István biztos kompaszsága mellett szilárd kezekkel vezet és igazgat az átkozott kormány részéről támasztott Scyllák és Charibdusek milliárdjai között. Mert am ily nagyhangú stylban beszélnek a szent haza szent szabadságáért önzetlen gertelemmel lelkesült azon nagy hazafiak, kik nem­csak a szabadelvű párt tagjainak köszönő baktereket távolítják el helyeikről, de még az ezek által használt éjjeli dudákat (kürtöket) is, mint a merénylet eszkö­zeit megsemmisíteni politikai elodázhatlan és pártuk érdekében szükséges kötelességüknek ismerik. Szegény Csapó bakteri ki annyi éveken keresz­­tül ftttad dudádat a különböző politikai elveket valló redemptusok ablaka alatt, ki ha bokros hivatalosko­dásod közepett néha-néha el is szenderültél, nyugvó helyed megválasztásában mindig annyi politikai eszélyt tanusitál, hogy hortyogásod által a politikai pártküzdelmekben kifáradt nagy hazafiak alkotmá­nyos álmait ne háborgasd, el lettél mozdítva éber állásodtól csak azért, hogy Gaal Lajos és Kolozsváry István urak ablakai alatt a 12 órát szabadelvű hangon furad. Ez a politikai következetesség jutalma! Miért nem vetted mintául Vári Szabó István urat, ki min­den kormányforma alatt ugyan, de rendithetlen poli­tikai következetességgel szolgált, ki, habár a szabad­elvű párt és Tiszának megbuktatását tiszta szivéből és teljes erejéből kívánja és munkálja is s ki jóllehet Tiszát minden lépten nyomon gyalázza, még­is igy végzi Tiszához intézett jelentéseit: »Nagy mél­­tóságod iránti hűségemnek és tántorit­­hatlan ragaszkodásomnak hódoló ki­jelentése mellett vagyok legalázato­sabb szolgája: Vári Szabó István, kis­kun­halasi polgármester.« Lásd jó Csapó! Neked is legalább szélbali vagy habarék nyelvet kellett volna csináltatnod a dudádba­n most a helyett, hogy a kukoriczát őrződ felső szál­láson, őrködhetnél Mocsáry úr híveinek személye és vagyona fölött, mint őrködés 1860/1-ik évben a város mostani nagy moguljának akkor nem épen kedvelt személye fölött! Bizony kibillentik jó Halas városában annak a szűrét, a ki Dalmady szerint »meg nem értvén az időt és jeleket« — a szabadelvű párt elveit vallani merészkedik, vagy ki jobbágyi hódolattal térdel fejet nem hajt azon férfiak előtt, kiket a meny­­nyei gondviselés Halas város praedestinált­­férfiaivá avatott.

Next