A Hon, 1880. december (18. évfolyam, 316-345. szám)

1880-12-03 / 318. szám

f Budapest, dec­ember 2. Egy »nagy actio« végeredményével fog­lalkozott ma a képviselőház. Értjük alatta a székesfehérvári gazdacongressus kérvényét, a­melyre vonatkozó határozati javaslatokat ma minden vita nélkül fogadta el a képvise­­lő­ház. Hogyan alakult ez egyértelműség? Hisz egy egész párt a kormány elleni actióra akarta azt felhasználni ? Egyszerűen úgy, hogy az emlékiratban foglalt követelmények egy részétől a közgazdasági bizottság tárgya­lásai alatt maguk a kezdeményezők áldottak el, másik részét a kormány már akkor kezde­ményezte volt és foganatossá, azóta még na­gyobb mértékben, szóval nagy része a kívá­nalmaknak tárgytalanná vált, s mindössze maradt még néhány eszme, mely­eket maga a kormány is elfogadott és ma ennek hozzájá­rulásával a képviselőház határozattá emelt. Ez eszmék: a gazdasági egyletek segélésére, a szőlők adókedvezményére, a földjavítás elő­mozdítására, a földmivelési minisztériumban az államjavak egyesítésére, a borászat emelé­sére, földmivelési érdekeinknek megfelelő vas­úti, illetőleg tarifapolitika követésére, mező­­gazdasági tanács felállítására, földmivelési érdekeinknek megfelelő kereskedelmi politi­kára, a marhatenyésztés emelésére és a marha egészségügy javítására vonatkoznak. Már e sorozatból kitűnik, hogy legnagyobb részükre nézve a kormány megtette az intézkedéseket, a­mennyiben pedig a követelések, az intézke­déseknél tovább mennek, annyiban csak az idő - és pénzerő hiánya vagy a külfölddel való viszony magyarázza meg,az intézkedések elégtelenségét. Igaz, hogy néhol a követel­mények definiálatlan, gyakorlatiatlan iránya volt oka annak, hogy a határozatok több sza­batossággal létre nem jöttek, és hogy azokat nagyobb mértékben megelőzni nem lehetett, így például a talajjavítási bank eszméje a tanácskozások folytán szépen elemeire oszlott fel, és a kormány feladatául ab­ból a kultúrmérnöki intézmény mellett a társadalmi tevékenység könynyítése, eset­leg közvetítése vagy segélése maradt fenn, mikor pedig a vasúti politika meg­beszélésére került a dolog, eleinte részletes programmot helyeztek kilátásba, az indítvá­­nyozók, utóbb azonban általánossággal érték be, mert látták, hogy a vasutak államosításá­­sának gyors haladása és az államvasutak li­berális tarifájának czélba vett alkalmazása, sőt leszállítása mellett még csak a kötelékekre kell tekintettel lenni. Egyébiránt újabb rész­letes utasításra e téren szükség nincs, annyi­val kevésbé, mert a tarifa­politikának a napi esélyekhez kell alkalmazkodnia és azt részle­tes pontozatokba foglalni nem lehet. Azonban nem e részletekben előforduló nehézségek és a tulágos követeléseknek kellő gyakorlati mértékre redukálása okozta azt, hogy a nagy port felvert gazd mozgalom és emlékirata ilyen békésen jutott megoldásra, hanem keresendő ez főleg két kö­ülmény­­ben. Egyik az, hogy a kormány a vas­utak államosításával, a minisztériumok új be­osztásával, a kultúrmérnöki intézmény, borá­szati kormánybiztosság, időjelző intézet szer­vezésével, a marhatenyésztés nagyobb elő­mozdításával stb. bebizonyító, hogy a gazda­közönség érdekeinek és a földmivelés fej­lesztése versenyképességének lehetőleg és fokozatosan megfelelni iparkodik. Ennek folytán egy másik tényező is befoly­t a kér­dések e szakszerű és gyakorlati megoldására, és ez az, hogy a gazdamozgalom fővezetői közül még azok is, kik politikai áll­­­ás 11 km. Nem tar­tanak, meggyőződtek ennek jóakaratáról, buzgalmáról és helyes irányú tevékenységé­ről, maguk mérsékelték követeléseiket, el­lenálltak a politikai pártszenvedély csábításainak és így az eleinte politikai színezetű akc­ió helyes szakszerű irány­ba tereltetett. Azt hisszük az ország és az ügy érdekében. Reméljük és óhajtjuk, hogy az iparos mozg­alom is ily irányt vegyen. Ennek biztosítékául szolgálhat a kormány tevékeny­sége, az ipartörvény revíziója, a gyáripar fej­lesztésére vonatkozó előkészületek és az ipari szakoktatás hathatós fejlesztése körül Ha valaki valamely kulturális és közgazdasági ügy igaz barátja, az nem csinálhat abból politikai eszközt sem a maga, sem pártja szá­mára. A gazdamozgalom vezetői ezt megér­ték ; reméljük, hogy rájönnek erre, az ipa­rosmozgalom vezetői is. Csakis így lehet az »akczió« üdvös. — A szláv »szolidaritás.« A zágrábi »Obzor« egyik közelebbi számában azt az épületes tényt lehetett látni, hogy a nevezett horvát lap heves polémiát és filippikát indított a vele és faji tekintet­ben rokon »Slovenski Narod« ellen, mivel hogy ez utóbbi rosszul palástolt kárörömmel a földrengés ál­tal okozott csapást büntetésnek mondá a felfuvalko­­dott Zágrábra nézve. Furcsa is nagyon az az u. n. »szláv szolidari­tás.« Eddig csak magyarok, németek és angolok nyi­tották meg zsebeiket a földrengések által sújtott horvátok javába. De sem »Szent Oroszországból«, sem Csehországból (a félig német Prága kivételével), sem Szlavóniából, vagy Szerbiából, hol csak most alakult ad hoc egy bizottság, nem érkezett egy árva fillér sem a horvátoknak. Hanem azért a szláv tartományokban egymást érik a szláv egyesülési ünnepek és a szláv Zágráb sehonnan sem hiányzik! — Az újvidéki »Nedelyni Liszt« Szabovlyevics képviselőnek a szerb egyházi autonómia kérdésében tett interpelláczióját fölösle­ 318. száza. 18-ik évfolyam. Budapest, 1880. Péntek, deczember 3. (Laserb­eerantesi Irodai Barátok-tere, Athenaeum-épü­let. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintugy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok' tere, Athenaeum-épület) küldendők. Reggeli kiadás: POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Kladd'ivatal s barátok*t®re, Athiszaesim-épület földszint. Előfizetési dij: Poetin küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt­­ 1 hónapra 2 tri 3 hónapra ■ ■ ® , * » 8 hónapra . . . .......................................IS­I­S& esti kiadás postai különkitldéséért felül« fizetés negyedévenkint ....... 1 » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. Előfizetési felhívás 3EC­O 2nT XVIII. évi folyamára. ElSflaselést drafe : Egy hónapra .... 2 » Évnegyedre . . . . 6 » Kél évre . . . . 12 írt Az est­­i­iadás postai kisenkü­ldéséért felülfizetés év­negyedenkint 1 forint. Az elffi­zetés postai utalványnyal Budapestre, a »Hon« kiadó­hivatal­­ba (barátok­ tere Athenaeum-épület) küldendő. A »Mond­szert­s kiadóhivatala. A „HON“ TÁRCZÁJA. Egy uj magyar regény. (Az aranyhaju asszony. Irta : G­o­z­s­d­u Elek.) Az aranyhaju asszony csak egy fokkal közelebbi a »hosszú hajú asszony« — meghatározásnál s a mellett, hogy nagyon is közözim, a regény alaphang­jából s az abban tükröződő kis világból nem árul el semmit. Az aranyhaju asszony ! Angyalnak és ördögnek egyformán képzelhető s ép úgy lehet idyllnek, mint orgiának a hőse. Pedig a czimnek — Schopenhauer hasonlatával élve — olyannak kell lennie, mint a monogramm. Az egész munkát ki kelll tudni belőle betűzni, magában kell foglalnia annak egész lénye­gét. Azt hiszem, hogy a legszerencsésebb czimeképen ezért a mű alapeszméjével egyszerre, mintegy ma­guktól születnek. Uralkodó eszme, alaphangulat kifejezői, mint a Füst, Tavaszi áramlatok, Üllő és kalapács, Vanity fair, Les miserables, Wahlverwandschaft, Falscher hermelin s más kitűnő czimek, melyek egyszersmind az illető munkák legrövidebb kommentárjai. Mentül egységesebb az alapeszme s mentül kevesebb színre törik az őshangulat a költői egyéniség prizmáján, an­nál kisebb fejtörésbe kerül a mű monogramm­ját ki­találni; mig oly regényírók, kik egyszerre nagyon is sokat markolnak az életből s alapeszme helyett in­kább alakokat, helyzeteket nyújtanak, rendesen fenn­akadnak a czim választásában. Példa erre, hogy nagy regényírót idézzek, Dickens, ki számos regénye czimeül neveket, ismeretlen, önkényes neveket válasz­tott. Ezek a közczimek, s mint a készen vásárolt ru­hák, mindenféle regény­testre ráillenek. Abból a tör­­netből, melynek nevet adnak, semmit sem árulnak el előre és sokszor úgy vagyunk velük, mint az ősi csa­ládneveket viselő Kohnokkal és Pollákokkal, kik eset­leg oly vidékről származnak, hol ama buzogányos őseink sohasem is laktak. — Kiveendők az oly nevek, melyeket történelmi vagy mondai személyek viseltek, mert említésükkor fölmerülnek előttünk a hozzájuk fűzött események. Ha egy könyvön a Heloiza és Abelárd czímet látom, mindjárt tudom, hogy ha sze­relemről fogok olvasni, míg ez, Dombey és fia, teljes tudatlanságban hagy. Gozsdu regényének is ilyen közczime van. Az aranyhajú asszony époly keveset fejez ki, mint ha megtoldjuk egy bizarr nőnévvel s azt mondjuk : Edith vagy Coralie, vagy Eminah, az aranyhaju asszony. Elolvastam a regényt s láttam, hogy Eminah — ez a neve­­— a bűn aranyhaját viseli. íme a mese néhány sorban : Odor Ernő a nagy világ zajából falusi magá­nyába vonul szerető anyjához, itt megismerkedik az aranyhajú asszonynyal, a ki egy közönséges, durva embernek, Kompolty Imrének a neje, beleszeret és Halmi Dezső, józan budapesti barátja figyelmeztetése daczára, elhatározza, hogy őt elválásra bírja s azután nőül veszi. Eminah azonban gyönge akaratú terem­tés és szereti a fényűzést s azért nincs kedve elválni gazdag férjétől. De minthogy Ernőt is szereti , sze­retőjévé akarja őt tenni. Odorné ezt észrevevén, min­den áron iparkodik fiát kijózanítani s Eminahról előtte a megvetés szavait használja, a mi miatt őt Ernő arczul üti. — Herminnek, egy becsületes, odaadó, hü ember, Rédey János nejének, ki azonban mindennek daczára, még a fővárosban beleszeretett Ernőbe, s most lejött Kompoltyokat meglátogatni, hogy szere­tett Ernőjét észretérítse, se sikerül a vak szerel­mest kiszabadítani a szirén hálójából s ki tudja, mi történnék, ha a véletlen nem segíti a csomót megol­dani. — Kompoltyt meglátogatja Bálla Bálint őr­nagy, egy festett hajú, összetöpörödött emberke s Ernő (no, meg a férj is) megtudja, hogy Emi­ahnak már nyolcz év óta titkos viszonya van ezzel a madár­ijesztővel. — Kompolty erre elkergeti nejét, Ernő szakit az aranyhajú asszonynyal, kit most már meg­vet, az őrnagy pedig, ki mindjárt érezte, hogy rothad valami Dániában, megugrik; a férfiasságából ki­vetkezett vetélytárs (Ernő) azonban utána megy, megverekszik vele és elesik. Hermin most már meg­becsüli Jánosát, Eminah pedig új szeretővel éli a világát. Ez volna a regény váza, m­íg még csak meg­állhatna valahogy lábain, ha az azt megelevenítő gé­pezet, a hús és vér, melylyel Gozsdu körülvette, nem volna beteges, heptikás, megszakadt keringésű. A gyönge nő, kinek se durva férjével szakitani, se sze­retője iránt őszintének lenni nincs ereje, a szenve­délytől elvakított Ernő, addig, (de csakis addig !) a­mig föl nem fedezi az aranyhajú Eminah álnokságát, Hermin, a­ki az ábrándokhoz nem értő, de jó és be­csületes férje oldala mellett vágyódik a szerelem láza, mámora után : mindez alakok erősebb vérke­ringés mellett igazakká válhatnának ; Így azonban mind gyönge lélekzetü, satnya szülöttek, kikről a pszichológ nem tudja, élnek-e még vagy már meg­haltak. Kompoltyról csak a szerző leírásából tudunk annyit, hogy nejét veri és az »Über land und meer« képtalányait szokta megfejteni. Az őrnagy festi a haját, hegyes körmöket hord és »purs«-áról szeret beszélni. Ha Eminahnak mégis tiltott viszonya volt vele, akkor vagy ez a nő sokkal rosszabb és Ernő sok­kal bolondabb, mint a minőnek Gozsdu intencziója szerint lennie kell; vagy szerző kifelejtette művéből azt a kapcsot, mely e két szivet képes volt — úgy a hogy — összeilleszteni. Ama visszataszító jelenete*­, midőn Ernő arczul üti anyját, is lehetett volna beszámithatóvá tenni nagyobb adag lélektannal és pathológiával. Gozsdu azonban oly könnyen siklik át az egészen, mintha a szerencsétlen fiú egy legyet csapott volna agyon s csak is a »véres arcz«-ról humorizál egy-két lapon át, bágyadtan, visszautaszítóan. Odor Ernő párbaja az őrnagygyal már a me­sének a hibája és egyátalán nem indokolható. Hisz az a kereket oldó gyáva, csúnya, vén és irigvelejű amoroso csak úgy járt a tilosban, mint Ernő, csak­hogy korábban jött, de azért mégsem akart útjában állni az új szeretőnek, elpárolgott s férjére s Ernőre hagyta azt a nőt,kit most már mindketten megvetettek, eltaszitottak. És — ne feledjük — a szembekötősdi játék e csúf vége után meghalt Ernőnek Eminah mi­att arczul ütött anyja s a boldogtalan fiú mégis meg­verekszik azzal a maskarával, holott ez nem áll sem az ő becsülete, se más személy érdekében. — És hozzá még ő esik el, hogy Eminah megsirathassa, és tőle bo­csánatot nyerve ölelhessen az Atterta partján más férfiút. Ezen nem segít se lélektan, se pesszimizmus. Ez vadhús a regény testén. Különben a regény befejezése csinos és ügyes. Hermin megbékülése idylli sorsával, Eminah gyönge­­ségének további lánczolata kielégítenek; csak azt nem értjük, mért kell Ernőnek mint valami tragikai hősnek, halállal bűnhődnie. A munka levelekben van irva és sok benne a humorizálás, de találunk benne ittt-ott csinos festése­ket, ügyes elbeszélői hangokat s melegebb színeket is. Dialógjai azonban némelyütt valóságos gyermekda­dogások. Álljon itt például az a hely, midőn Eminah és Ernő szerelmet vallanak egymásnak: »Szeretsz engem Eminah ? Igen, Ernő ! • Örökké fogsz szeretni ? Igen, Ernő!! Akarsz enyém lenni ? Igen Ernő ! Ez nem játék, Eminah. Ez komoly dolog ! Igen Ernő, ez komoly dolog!« Szerencsére nincs sok beszélgetés a regényben, a levél hangját pedig rendesen eltalálja Gozsdu. Mindent összevéve »Az aranyhajú asszony« rossz regény, de tehetséges ember müve, a mi főleg a munka vázlatából, intencziójából tűnik ki s elhibázott alak­jában se tagadhatunk meg tőle bizonyos egységre, kerekdedségre való törekvést. Gozsdu uj ember az irodalomban; tudtommal ez az első müve, mely napvilágot lát s ha fölfedezem benne a tehetség nyomait, ez elég arra, hogy e kriti­kát ne tekintse visszariasztásnak vagy haladása re­ményéről való lemondásnak. Reviczky Gyula é­ gesnek találja. Egyáltalában helytelennek tartja a szerb képviselők eljárását, hogy minduntalan inter­­pellációkkal zaklatják a házat. Ez­úttal is hosszú praelectiót tartott Szabovljevics az autonómia elmé­letéről stb. oly hosszú lében eresztette fel a dolgot, mintha Tisza Kálmán, a cálvinista, a szerbeket cál­­vinistákká akarná átváltoztatni. Végül így kiált fel: Mit ijesztgetitek a szerb népet, mert izgatjátok a szerbeket bio expectorátióitokkal, midőn e nép a tör­vény által biztosított oly jogot élvez ez országban, mint semmiféle gör­­kel.­iallásu nép sehol széles e világon? — Sztrazzimir fellépését is helytelen­nek és tapintatlannak tartja, mely inkább compro­­mittálja Horvátországot, a­helyett, hogy használna érdekeinek.­­ A Szerbiával folytatott keres­kedelmi alkudozásokat illetőleg arról értesül a Fratt, hogy a magy. kormány készséggel bele­egye­zik abba, hogy 2 frt legyen a sertésvám darabonkint, de csak a sovány sertésnél, nehogy a kőbányai hizlaló intézet megkárosíttassék. Nem kevésbé fontos Ma­gyarországra és Ausztriára nézve, hogy gyártmá­nyaikat lehető kevés akadálynak és megterheltetésnek lássák a Szerbiába vitelnél kitéve. A szerb miniszter­­elnöknek szabad kereskedelmi jellege mellett is na­gyobb tetszésére lesz, ha már csak pénzügyi tekinte­tekből is magasb számokat szedhet, mint ha alacso­nyakkal be kell érnie. Az angol szerb kereskedelmi conventio megkötése — Bis­dicsnek ezen nagy hibája — nyolcz százalékos értékráncokat stipulált iparczik­­keknél. Ez volna tehát maximuma annak, amit Szer­bia vám fejében tőlünk követelhetne. És abban fekszik a helyzet egész nehézsége, hogy bevitelünk egyenlő megvámolás alá essék, mint az összes más államok bevitele, melyekkel Szerbia kereskedelmi szerződést kötött vagy kötni fog. Ezen nehézséget leküzdeni és gyártmányainknak a passarovitzi béke által stipulált d­iferencziális vámokat megtartani, képezze képvise­lőink fő feladatát, s itt főkép a magyar bánsági és erdélyi vasművek veendők tekintetbe, melyek jövedel­mezőségüket , expansiójukat arra alapiták, hogy Szerbiába 3°/0-os értékvám mellett vihetik be a vas árukat. Az 1878 -i berlini conventio kimondja, hogy Szerbia és Magyarország határforgalmában könnyí­tések léptetendők életbe, melyekre más állam ne tart­hasson igényt, mi­után semmi más állam, sem Olasz­ország, Francziaország, Anglia, sem Oroszország nem határosok Szerbiával. Ezen szerződési pontozatot ipa­runk érdekében fel kell használni, mert egy kereske­delmi szerződésnek Szerbiával ránk nézve nincs na­gyobb fontossága, de legkevésbé lehet azt a passaro­­viczi békében foglalt kedvezmények surrogatumául tekinteni. Mind e pontok hosszas tárgyalásra adhat­nak okot, s azoknak csak úgy van értelmük, ha a mi érdekünkben oldatnak meg. — A görög határ­kérd­é­s megoldása tár­gyában minisztertanácsot tartott a török kormány s azon, mint a Daily Tel. Írja, egy jegyzék tervezetét állapitá meg, mely a hatalmakhoz fog intéztetni. E jegyzék utal arra, hogy Törökország békésen áten­gedte Duscignót s ezzel bebizonyitá, hogy a berlini szerződésben elvállalt kötelezettségeinek lelkiismere­tesen igyekszik megfelelni. Aztán kimondja a jegy­zék, hogy kész a görög­ kérdést is hasonlókép békésen megoldani azon demarcationalis vonal alapján, me­lyet a porta elfogadhatónak mondott. Ezen eredményt azonban csak úgy lehet elérni, ha Görögországgal azon­nal helyreáll a barátságos viszony. De ha görög önkén­tes csapatok Thesszáliába és Epirusba minduntalan átcsapnak, akkor a porta körömszakadtáig meg fogja védeni határait. Ennek folytán felhívja a porta a hatalmakat, hogy bírják rá Görögországot, hogy közvetlen megegyezésre jusson Törökországgal.­­ Apróságok. Shakespeare »Vízkereszt«-jében szerepel az a jámbor Malvolio, a­kit egy kotnyeles és eszes szobale­ány felültet,hogy csak mosolyogjon úrnőjére folyton, azzal bizonyosan meghódítja.­­ És a szerencsétlen Malvolio mosolyog is mindig, míg nem annyira kiáll­­hatatlan lesz, hogy vén fejével elzárják, hogy tisz­tességet tanuljon. A tisztelt egyesült ellenzék bizonyos kérdé­sekben nagyon hasonlít ehhez a Malvoliohoz. Nem tudom, ki ültette fel azzal, hogy ő neki csak moso­lyognia, csak nyiilaskodnia kell, s rögtön megnyer bizo­nyos »felsőbb hajlandóságokat«, de annyi bizonyos, hogy ő nem kevesebb prosopopéával s granderrá­­val teljesíti a mosolygás öntudatos szerepét, mint ma­ga Malvolio úr. E mosoly egy idő óta azoknak van szánva, kiket mint »magasabb katonai köröket« ün­nepel vezérczikkben az idősb Ábrányi, s hord le ódák­ban a kisebbik. Uramfia, mekkora báj nyilvánul ab­ban az eredő pillantásban, s magával elégedett mo­solyban, a­melylyel a mérsékelt ellenzék ezek felé ka­csingat! Nincs rá példa hazánk történetében, hogy a polgári államhatalmat valaha azzal vádolták volna, hogy a katonaság iránt tartozó kötelességeinek nem tesz eleget. A mérsékelt ellenzéki sajtó ezt is megteszi, csakhogy valahol rokonszenvet ébreszszen a saját él­hetetlensége iránt. Hanem aligha ér czélt vele. A kato­na­ urak, tudtomra, nem foglalkoznak politikával, s azért, mert a »Mag.« szeretné, hogy foglalkozzanak, a világ rendje nem fog megváltozni. A­mi pedig azt il­leti, hogy a katonaság, mint védelmi erő főtényezője iránt melyik párt teljesítette becsületesebben alkot­mányos kötelességeit, arról a tisztelt mérsékelt el­lenzéknek jobb nem beszélni. Mert különben fejükre találják olvasni még maguk a katona­ urak, hogy mi­kor arról volt szó, hogy haderőnk Bosnyákországba küldött része az éhhal­áltól mentessék meg, a mérsé­kelt ellenzéki Pest megye hazamentő férfiai úgy op­ponáltak saját véreink megsegélésének, a­hogy alig mernének tenni idegen invázióval szemben is. .. . Mert akkor Malvolio úr másfelé mosolygott. Akkor a Népszerűség donnáját’akarta könnyedén megkérí­­teni; most madame katonai Hatalom hódító mosolyá­nak a tárgya. Hiába erőlködik itt is, a Malvoliókból nem lesznek Don Juanok soha. * * * Jules Verne egyik kisebb regényében, a Dok­tor Oxban történik meg az a végzetes eset Guiquen­­don nevű békés flamand város lakosaival, hogy egy experimentáló német tudós, azon ürügy alatt, hogy gázzal látja el a várost, az elkészített gázvezető csö­veken át tiszta­­ oxigéniumot vezet a légbe s meg­­szaporítja így ennek élesztő anyagát szerfölött. S at­tól fogva csodák történnek Guiquendonban. A közön­ségesen szerfölött csendes természetű lakosságból véresszáju népség lesz. Levetkezik lassú beszédmód­jukat s a suttogás helyét az orditozás váltja fel. Ve­­szekesznek egymás közt s szitkozódnak a világ fo­lyása ellen. Színházaikban tumultuózus jelenetek, községházukban botrányok érik egymást. Végre any­­nyira vetemednek, hogy bizonyos bika­kérdés miatt háborút üzennek a szomszéd községnek, s ha az oxy­­genium-fejlesztő (állítólagos gáz) gyár közben föl nem robban, bizonyára még véres események követ­keznének ebből a természettudományi kísérletből. Bocsánatot kérek kolozsvári tisztelt kollégá­inktól — de nekem a guiquendoniak eme szerencsét­­­len esetét hozzák eszembe azok a rémhírek, melyek onnan bejárják a »tágabb hazát.« Már magára az első esemény hirére, a katonatiszt urak sajnos kihá­gására, eszembe ötlött, hogy vajjon mi okozhatta azt az érzékenységet s hevességet, a mi a dolgokat idáig juttatta. Mióta azonban az újabb hireket olvasom, azóta «A macska-Raphael.« A »macska-Raphael«, »le Raphael de chats«, madame Lebrun, a híres franczia művésznő keresztelte el, ily különös melléknévvel. Mind Gottfriedet, a magyar eredetű jeles állatfestőt, kinek képei ép oly bámultak és kapósok voltak a múlt század végén s a jelennek elején a külföldön, a mily kevéssé ismert neve és élete körülményei, mind máig a magyar irodalomban. Belső-magyarországi, német-lipcsei családból vette eredetét. Atyja Körmöczbányán asztaloskodott, később Bernbe vetődött s itt műveltette ki 1768-ban született fiát, a kis Gottfriedet, a ki először is az atyja által készített bútorokon árulta el a benne szunnyadó művészi tehetséget. Faragványmintákat rajzolt szekrényekre, lá­dákra virágokat festett , s e kezdetleges dolgokban felledezett a később a Freudenberger vezető keze alatt kifejlett oly nagyhírű színrajzainak és állat­festményeinek csirája. Mint állatfestőnek a medve és macska voltak kedvencz tárgyai. Macskaképei máig utolérhetlenül állanak. A rajz tökéletes szabatossága, az alakoknak megnemesitve is hit visszaadása s legki­vált az élet, mit beléjük lehellt, emelték őt macska­­képirás fejedelmévé és érdemelték ki számára szelle­mes női kollegája részéről a »macska-Raphael« dísznevet. A sajátos egyéni, csaknem arczképhűségű phy­­sognomia, mely az ő macskafestményeit úgyszólván személyesen kitünteti, a minden macskával közös, fé­lig hízelgő, félig tigrisszerű, ravasz tekintet, az any­jukat csoportosan körülenyelgő kölyökmacskák ke­cses mozgása, szőrük csalódásig élethű fénye és szí­nezete : röviden ez állatfaj összes sajátságai annyi hűséggel és csalódással adják vissza képein, hogy hogy szinte várjuk, mikor mozdul meg a vásznon rög­töni ugrásra egyik-másik alakja vagy avagy nyivá­­kolja el magát kölyöktársa karma alatt. De a »macska-Raphael« nemcsak a művészet­ben, az életben is rendkívüli barátjuk volt kedvelt állatjainak. Munkája közben egy vagy másik kedvelt macskája szokott volt helyt foglalni oldalánál, kar­jához dörzsölgették felborzott házukat s közte és ke­gyeltjei közt egész társalgás szokott lefolyni. Megér­tették szavát, fülelve figyelték meg arcza kifejezését, eltanulták parancsoló mozdulatai értelmét. Néha úgy találták dolgozó asztalánál ölében egy anyamacskával, három-négy kölyökkel vállain és elült órahosszant kedvenczeit beczézgetve és ellesett sajátságaikat tanulmányozva. A tél hosszú estéinek unalmát azzal űzte el, hogy a meghámozott vadgesztenye beléből medvebo­­csokat, macskakölyköket faragott. A közönség kap­va kapott e sajátságos szoborműveken. Csakhamar divatba jött a kandallókat és álló órákat ily törpe, gesztenyeszobrokkal diszíteni. Csakhogy egyhamar beléjük esett a férgek légiója és »pusztító foguk« el­vágta az utókor élvezete elől, határozott alakot öltött bennem a gyanú. Két egyes­e­temi hallgatót elogatással fenyegetnek, mert megáll­­­­tak az utczán. Egy fiatal színésznő torokgyíkban f meghal s annak szerencsétlenségéért a »Dinsztliket« teszik felelőssé. Egy iskolai seprőt részeg korában­­ megkésel valami sötét alak s abból a polgári osztály­­ újabb sérelme magyaráztatik ki. Minorich Károly « polgármesterré választása ellen s Tritsch Albert meg-­­ választatása mellett »az alkotmányos szabadság ne­vében foly a korteskedés... Uraim, ott a bérezés Er­délyben, ezek valóságos guiquendonei jelenségek. Az isten szerelmére kérem önöket, vizsgáltassák meg a gázgyárt: nem fejleszt-e abban is valami ármányos német világító gáz helyett oxygént, s nem tiszta ex­perimentum kedvéért korbácsolja-e fel az önök ren­desen oly nyugodt, megfontoló s hazafias lelkü­­letét ? Mindenesetre vigyázzanak. S ha a gyárban semmi veszedelmeset és gyanúsat nem találnak, akkor még jobban vigyázzanak. Mert nem csak természet­­tudományi experimentumok vannak, hanem politikai­ak is. S a fizikai kísérletek veszélyességével mindig arányban van azok lehető haszna is. De a politikai experimentumok bizonyos faja csak épen arra c­éloz, a­mire a fizikai kísérletek csak nem sikerülés esetén szoktak jutni, a felrobbanásra, s ámbár aztán az ily felrobbanás ártalmas sok irányban, legártalmasabb mindenesetre magára a kísérlet anyagára. Azért hát, mondom, vigyázzanak, mert utóbbi jelenségeik vagy nevetségesek, vagy betegesek. * * * Tisza Kálmán legújabb javaslatára, a rendőr­ség szervezéséről szólóra, reá­fogták az ellenzéki la­­pok, hogy czélja —— korteskedés. Tisza Kálmán nem elégszik meg a kormányhatalom eddigi expoziturai­­val, neki az 1881-ki választásoknál már szervezett rend- és csendőrségre van szüksége a legtávolabbi részekben is. Szépen ki van akumlálva ez a vád. Hány em­ber esküszik ma reá széles Magyarországon. Azt persze senki, sem író, sem olvasó, nem tudja, hogy ama törvényjavaslatban az foglaltatik, hogy összes intézkedései 1882-ben, tehát jóval a választások után lépnek életbe. Ő­­­s­­ Imre: Az orosz nihilisták legújabb nyilatkozatai. Már a múltkor jelentettük új nihilista prokla­­mácziók megjelenését, melyeket a »Narodnaja Wo­­lga« (Népakarat) mozgó nyomdájában nyilván kézi sajtóval készítettek. A két proklamáczió elseje 1880. nov. 6-ról, másika pedig nov. 7-ről van keltezve s az előbbi festi a munkás nép nyomorát, a czár, mint a »legfőbb zsarnok« ellen izgat, és a legújabban, nov. 4-én, kivégzett két nihilistáért bosszúra hívja föl az orosz népet, különben »az e vértanuk által a nép boldogságáért és szabadságáért ontott vér« az ő fejükön fog száradni. A második proklamáczió így hangzik: »November 4-én reggel 8 óra 10 perc­kor két hű társunk, Alexandrowics Kwiatkowsky Sándor és Kornejewics Presny­ako­v Andrej a vértanuk koronáját érdemelte ki. Meghaltak, a­hogy orosz férfiak nagy eszméért meg tudnak halni, meg­haltak a forradalmi ügy életképessége biztosságának tudatával, megjövendölvén annak nemsokára bekö­vetkező győzelmét. De nem akarunk hősiességekről beszélni, a későbbi nemzedékek magasztalni fogják őket; itt csak néhány uj tényről akarunk jelentést tenni, melyek e vértanuk halálát kisérték. Titokban a vár falai közt, távol a nép szemeitől, a katonák ké­pe előtt gyilkolta meg őket a kormány. Micsoda el. ............................................. IHT

Next