A Hon, 1881. február (19. évfolyam, 31-58. szám)

1881-02-23 / 53. szám

53. szám. 19-dik évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1881. Szerda, február 23. Kiad­ó-h­i­vatal­­ Barátok-tere, Ath­enaeum-épü­rat földszint. Előfizetési díj.­: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra.......................... Sírt 8 hónapra................................... ■ • • 8 » 6 hónapra ........... 12 » Az esti kiadás postai különkül­déséért falul­fizetés negyedévenként...............................1 » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, mint dánkor a hó első napjától számittatik. Szerkesztési Iroda:* Barátok-tere, Athenaeum-épü­let. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉNEK b­intúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátoké tere, Athenaeum-épü­let) küldendők. If Budapest, február 22. Nem tetszik több laptársunknak az a mozgalom, mely a vidéken több helyütt még­m­oudtuk­ s mely az ottani mérsékelt elemeknek a szélsőballal szemben való együttes föllépé­sében kulminál. Mi a magunk részéről szin­tén úgy vagyunk meggyőződve, hogy a párt­mozgalmak elvi jelentősége sokkal pr­egnán­­sabban nyilatkozik, ha a csoportosulások határozott irányban s nem pusztán negatív jelszavak alatt történnek; azt azonban kény­telenek vagyunk elismerni, hogy ebben a föemlegetett jelenségben igen sajátos politi­kai igazság nyilvánul. Mi a magunk részéről nem tartottuk nagyon fenyegetőnek a szélsőbal elhatalma­sodásáról szóló rémmesét soha. Ismertük a magyar példaszót, mely a nagyon kelepelő szélmalomról, a sokat kotkodácsoló tyúkról, szájas asszonyról és lármás pártokról egyfor­mán kimondja, hogy áldásos szaporaságra nincs bennük fogékonyság s azért a minden létező pártok eme leglármásabbjának Aeso­­pus békájához hasonló felfuvalkodására nyu­godt öntudattal mosolyogtunk. Laptársaink nem mind voltak e nézeten s különösen a mérsékelt ellenzékkel akár mint pártlap, akár mint ellenfél közel és gyakori érintkezésben levő újságok — elég e részben a »Magyaror­szág «-ot s a »Pester Lloyd «-ot megnevezni — untalan hangoztatták a szélsőségek terje­désében nyilvánuló nagy veszedelmet, termé­szetesen egész más következtetésre jutva mind a ketten. A míg ugyanis a »Lloyd« e ténynek vett nagy terjeszkedéséből arra vont következtetést, hogy a közbülső ellenzék ele­mei elvesztették politikai tételük jogosultsá­gát, a »Magyarország« ugyan­ezt a kormány­párttal szemben hangoztatta. Ily eltérő álláspontok közt a kibékélte­tés természetesen nem könnyű dolog. S azért mikor az országgyűlés jelen ülésszakának elején a pénzügyminiszter hazafias felszólalá­sa elhangzott, a pártviszonyok alapos ismerői tudták, sejtették, hogy aligha­nem hiába hangzott. Sokkal elevenebb volt a jelen or­szággyűlés tényezőiben az egymás ellen ví­vott nagy küzdelmek emlékezete, semhogy kilátás lehetett volna a tárgyilagosság olya­­tén mértékére, mely ily felhívás megértésére s megfogadására kívántatik. De hát az ország népében, s különösen annak a mérsékeltekhez s igy az intelligen­­cziához tartozó részében nincsenek meg a széthúzás és külön maradás ama szubjektív okokon alapuló ösztönei, melyek a parla­ment elemeiben szükségszerüleg megvannak s oly mozgalmas lusztrum után, mint a mos­tani volt, még csak zokon sem vehetők. Más­részt meg ezek — azon távolságnál fogva, melyben a központtól vannak — természet­szerűleg hajlandók igazaknak venni a szélső­ségek terjedésének átalánositott állítását. Nem kell egyéb hozzá, mint hogy e szélsősé­gek tényleg — mint például Kassán s Kani­zsán — valamely időközbe eső időben csak­ugyan kimutassák hatalom után vágyó fogaik fehérét, s a mérsékelt elemekben azonnal föl­merül a kölcsönös sorakozás szüksége s nem állván ennek útjában olyatén akadályok, mint a központban, gyorsan meg is törté­nik az. A­ki e tényt rossz néven veszi, az merő­ben félreismeri a választási s nagy népele­l­mekkel számoló mozgalmak természetét. Nem­­­csak párt nem alakult soha kompromisszu­mok nélkül, de sőt nem esik meg egyetlen képviselőválasztás sem — még a legtisztább vérű szélsőbaliak közt sem — széles ez or­szágban a nézetek, elvek, egyéni rokonérzések s gyűlölködések olyatén kiegyeztetése nélkül, melyre a véresszájuság mindenütt reá­fog­hatja azt, hogy kufárkodás, melyet azonban minden megfontolt ember csak a körülmé­nyekkel való helyes és elutasíthatatlan szá­molásnak fog nevezni. S azért nem hiszszük mi, hogy a mérsékelt elemek esetről-esetre való együtt föllépését helyes politikai szem­pontból rossz néven vehetné bárki; mi ma­gunk részéről nem vennék így még oly ese­tekben sem, melyekben a szélsőségekkel való megküzdés diadalmas eshetősége saját pár­tunk időleges háttérbe szorulását követelné. A dolgok természete azonban azt hozza magával, hogy ilyen eshetőségtől a legkeve­sebb helyen kellene tartanunk. A választási küzdelmek ugyanis helyes próbái a pártok életrevalóságának s megállható voltának. A többségek csalatkozh­atatlanságában vetett hitet nem ápoljuk; a tévedéstől való mentes­ség dogmáját csak úgy nem tételezzük föl tö­megekről, mint egyesekről; de meggyőző­désünk, hogy a­mely párt úgy választja meg politikáját, hogy a néprétegekben abszolúte viszhangra nem számíthat, az lemondott si­kerei első alapföltételéről. Már­pedig a most létező közbülső ellenzék ezen politikai pár­tokhoz tartozik. Jelszavait, elveit senki meg nem érti, csakis azokat, melyek más pártok­kal közösek. A szerint, a­mint egyiket vagy másikat tolja előtérbe, szaporíthatja a szélső­bal vagy a kormánypárt híveit; maga csak a két malomkő közt leledző búzaszem kellemet­len szerepére számíthat. Ha a mérsékelt ellenzék közlönyei őszin­ték voltak a szélső elemek állítólagos terje­dése felett való kesergésü­kben, a konzequen­­cziát lehetetlen belőle máskép elvonniuk, mint úgy, hogy a mérsékelt elemek vállvetett sorakozása legyen fellépésük alapja, s ez eset­ben kikiáltott nézeteik szükségkép reávezet­nek a kormánypárt elvi támogatására, mert a­mit pozitíve egyebet mondhatnának, az ugyan­ alkalmas lehetne pártszervezésre, pártgyűj­­tésre, de ez a párt nem az ő pártjuk lenne többé, az egyenes vonalban eljutna a szélső­balhoz, ahhoz a veszedelemhez, mely ellen tulajdon maguk lármázták fel a nemzetet. A választásoknak tehát legtöbb helyütt ez irányban is tisztázó hatásuk lesz. A mérsé­kelt ellenzék józan elfogulatlan elemeit szük­ségkép rákényszeríti, hogy a személyes gyű­lölködés azon politikájával, melyet sok helyütt folytattak, hagyjanak fel. Akárhogy a mér­sékeltek együttes harczában a túlzók ellen kormánypárti jelölt lesz az, a­kit támogatnak; akárhogy ugyane harczban saját maguk si­kerének előmozdítására kormánypárti ténye­zők támogatásáért fognak süigetelődni, mind a két esetben kötelesek lesznek letenni az erős szólamok azon mániájáról, mely eddigelé úgyszólva magában helyettesített minden pro­­grammot. S ennek hatása elkerülhetetlenül meg­lesz a központra is, s előbb-utóbb meg fogja szüntetni azt az abnormis helyzetet, mely ma létezik. Nem vagyunk mi föltétlen követelői, vagy csak óhajtói sem annak, hogy a mérsé­kelt ellenzék vegyes tömegét a magukban politikailag megélni nem tudás seregestől visszazúdítsa a szabadelvű kormánypártba. Sokkal jobban ismerjük ez elemek némely részét, sem hogy ezt az egészre nézve óhajthatnék. Azt azonban várjuk és­ re­méljük a választások hatásától, hogy minden ellenzék meg fog győződni a pusztán szemé­lyes izgatáson alapuló parlamenti pártok fönnállásának képtelenségéről. Ebből szük­­ségszerű­leg az fog következni, hogy a" m­a tisztán,Taszár Kálmán személye ellen sorako­zott"­ elemére kényszerülnek politikájuknak dologi alapot szerezni. Meggyőződésünk sze­rint — s az elemek ismeretéből kiindulva — e részben csak a legkisebb töredék számíthat­ott egységes összetartozás lehetővé tételére ; a nagy többséget a legközelebbi ilyetén kí­séri­et föl fogja szabadítani szerencsétlenül el­foglalt jelen álláspontja balkövetkezéseitől s vissza fogja adni azon iránynak, mely Ma­gyarországon a mérsékelt szabadelvűség esz­méinek egyedül szerezhet biztos sikert; vissza fogja adni az államhatalom támogatásának, a fönnálló védelmezésének, fejlesztésének, re­formjának , vissza a kormánypártnak. Sokan hasonlították már a parlamentekre nézve a választásokat ahhoz, a­mi Antaeusnak az anyaföld volt, ki tudvalevőleg az azzal való érintkezéstől visszanyerte erejét. A mi mér­sékelt ellenzékünk jobb elemei tagadhatatla­nul nincsenek erő híjával. Nekik nem erőt gyűjteni szükséges az anyafölddel, a válasz­tással való érintkezésre, hanem némely balfo­gás előítélet, s téves nézet levetkezésére. Re­méljük, hogy ezt el fogják általa érni. Az előjelek legalább arra mutatnak s ez már ma­gában örvendetes. A HON TÁRCZÁJA. A kik kétszer halnak meg. Regény, Jókai Mórtól. MÁSODIK RÉSZ. A „MA.“ A báró papa. (18. Folytatás.) Hogy azok a bankjegyek a Koczur bagaria Wer­­theim-pénztárában a heveréstől nem kaptak jázmin illatot, az több, mint valószínű. Azért el lettek azok fogadva. A ki már a megszerzés czíméhez hozzá tud­ta szoktatni a szagérzékét, az a parfümétől ne fintor­­gassa az orrát. Megosztoztak rajta szépen. Azután átadták Koczurnak az elismervényeiket. A­míg a pénz a kezükben nem volt, addig azt mondták neki, hogy »édes Koczur.« Mikor aztán a zsebükben volt a pénz, azt sem mondták neki, hogy »jól aludjék.« Sőt voltaképen gondoskodtak róla, hogy alapo­san elrontsák az álmát. Atalanta eltávoztában valamit odasúgott Kor­nélnak, a mire az hátra maradt, a­mig a két osztá­lyos atyafi eltávozott a szobából. Kornél báró odaült Koczur ágyára. — Ne feküdjék vissza az úr. Valamit akarok még mondani az urnak. — Kiváncsi vagyok rá. — Nekünk el kell válnunk. — »Magna ingenia conveniunt.« A nagy elmék találkoznak. A számból vette ki a báró úr a szót. Önnek csakugyan nem lehet okosabbat tenni, mint hogy ha elválik a bárónétól. — Makkfilkó! Nem a bárónéról van szó, ha­nem az úrról. — Vagy úgy? Megint itt a »béna bóránk«. Hallottam én ezt már elégszer. — Ezúttal utoljára és komolyan mondom. — Én pedig most is csak azt felelem rá, a­mit máskor. Tegye le a stipulált összeget, a mi elbocsá­tásomra le van kötve, azonnal itt hagyom. — Adok önnek róla váltót. — Süsd meg! — Engem pedig ne tegezzen az ur ! — Hát hiszen csak nem mondhatom plurális majestativusban azt, hogy »süsd meg!« — Kikérek minden komázgatást! — Nem kel elfelejteni, hogy itt én vagyok az ur, kend pedig csak cseléd! Kornélon lehetett észrevenni, hogy erőnek ere­jével keresi az összeveszésre az ürügyet. Nála egye­dül a düh pótolta az erélyt. — No hát miért lettem egyszerre olyan nagyon kegyvesztett ? Talán a bárónénak nem tetszik, hogy elfeledtem neki kezet csókolni. Vagy Diadém­ur nem tűrheti, hogy fekete retket eszem az ő szeme láttára. — Au contraire! Ön áruló az én irányomban, a ki az én tudtomon kivül .... — Pénzt szerzek, s még a kőből is olajat fa­csarok. — Igen, de az Apátváry név tisztaságának ro­vására. S aztán ezt a pénzt még — megosztja má­sokkal. Erre a furcsán összeállított vádra elkezdett Koczur kaczagni, a két tenyerével ütögetve a térdeit. Számba sem vette, hogy a nevetése által dühbe jött báró sű­rti tenyércsapásokkal látogatja meg a feje búbját, hozzá volt ő már ahhoz szokva. — Hát te áruló gazember! szidalmazá őt a bá­ró, nagyobb nyomatékkal megragadva Koczur tor­kát a markával: — nem tudtad azt az egész ötezer forintot mind nekem magamnak ideadni ? Koczur csak engedte magát egy ideig fojtogat­­tatni, egyik kezét sem emelte fel a védelmére, ez így volt megállapítva közöttük: benne volt a conventió­­ban , hanem azt a praktikát követte, hogy a dulako­dás közben egyszer jót taposott a sarkával a báró ur tyúkszemére: ez pedig annak az Achilles sarka volt; nagyot ordított rá, levágta magát egy karszékbe s a fájós lábát a két markába kapva, elkezdett fran­­cziául káromkodni és németül imádkozni. — No lássa, báró úr, tudja jól, hogy mindig sírás lesz belőle. Hát már most hallgasson ide rám, hadd beszélek okosan. Hadd mondom el, hogy hon­nan kaptam én azt a pénzt ? s miért kellett nekem azt a bárónéval és Diadémmal megosztanom ? Hát mindenekelőtt én nem kaptam­­azt a pénzt a bécsi palotatulajdonostól és nem zsaroltam senkitől. — Hát miért hazudtad azt ? nyögé Kornél, még mindig a fájós lábát puhogatva az ujjával. — Majd annak is okát adom. Előbb hadd kezd­jem az elején. Talán emlékszik még a báró arra a szép fehér arczú tündérre, azzal a búzakalászszinű hajjal. — Hogy emlékezem-e rá ? te barom!­­ hiszen menyasszonyom volt. — No, mert épen akkor felejtkezett meg róla legjobban, mikor menyasszonya volt. — Hát nem te voltál annak is az oka, te gaz­ember ! — Nem én voltam. Becsületemre mondom. — Diadém volt. — Ha azt vettem volna el, most milyen gazdag ember volnék! Mi lehetett volna belőlem az udvari összeköttetéseimnél fogva. — Mi bizony ? Még kanczellár is. — Ezóta vasutat építtettem volna a birtokomon keresztül. — így pedig háromszor fordul bele a sárba — a birtokán keresztül. De hát nem veszi azt észre a báró, hogy mindennek a nyomorúságnak, ennek az üldözte­tésnek az oka — ez az asszony ? — Azt bolond nélkül is tudom. De már meg­van. Megnyertem szerencsésen. Az enyém. Ki nem cserélhetem azzal a másikkal. — Ki tudja ? — Ki tudja ? Te füles bagoly! Hagyd ezt abba. Nem értesz te ehhez. Mondjad hát, hol kaptad a pénzt ? Hogy jutottál hozzá ? — Arról beszélek folyvást. Hát úgy jutottam hozzá, hogy a­mint tudni méltóztatik, ez az angyali jó teremtés, a mióta az a gyászos katasztrófa meg­esett, folyvást bezárkózva él pozsonyi kastélyában s senkivel a világon nem érintkezik, azt tartva, hogy ő már halott. — Tudom, nekem is megküldték a gyászje­lentését — Csupán egyetlen egy emberrel áll levelezés­ben : az ügyészével. — Ez az én nagybátyám, Illavay. — Bölcsen ki méltóztatott találni. — Ahhoz is férjhez mehetett volna. — Csakhogy az nagyon meg van elégedve a maga feleségével. — Haszontalan ember. Nagy ellenségem. — Hát ez a haszontalan ember megtette azt a nagy ellenségeskedést a báró úr ellenében, hogy tu­datta levélben az élő halottal egykori vőlegényének e világon levő állapotjait. — Rágalmazott előtte! Kihívom párbajra. — Dehogy rágalmazta. — Csak az igazat irta meg. — Akkor meg épen kihívom. — Hát csak birja! Az a drága szent azután on­nan a túlvilágról megszánta az ellene vétettek szen­vedéseit s küldött azonnal a maga kriptája fenekéről ötezer forintot az én kezemhez, azzal az utasítással, hogy ezzel a báró úr szégyenleni való apró adósságai kifizettessenek, a bár­óné a mindennapi szükség gond­jaitól megszabadittassék s a gyermekek tisztességes nevelésben részesüljenek. Erre a szóra Kornél báró elérzékenyült, sze­mébe szökött a köny. Az ellágyulás épen olyan köny­­nyen ment nála, mint a felfortyanás. Minden indulat síráson végződött nála. Még a kártyaveszteséget is meg tudta,siratni, a­mi pedig gentlemanhoz nem illik. — Ő küldte volna ezt ? Rebegő elszorult to­rokkal. — Bizonyára ő és senki sem más. Ezért kellett azt nekem megosztanom a báróné, Diadém, mint a gyermekek tutora, és a báró között. Ezért kellett kü­lön nyugtatványt vennem mind a háromtól, hogy illető helyen beszámolhassak vele, miszerint az összeg egészen rendeltetése helyére lett átszolgáltatva. De hát ezt én a báróné előtt csak nem árulhattam el, a­mi egyébiránt nekem határozottan meg is volt tiltva. — Barátom, Koczur, ez egy nagy lélek. Ez egy magasztos szellem. — Hát’ sz én is azt mondom. De még azonkí­vül azt is megígérte ez a szent, hogy ezt az összeget évről-évre az én kezembe fogja megküldeni az emlí­tett magasztos czélokra. — Te Koczur ! Tehát azt gondolod, hogy sok pénzének kell lenni ? (Most már megint egyszerre más irányba csapott át a kedélyhangulata. Az jutott eszébe, hogy a­ki ennyi pénzt el tud ajándékozni, az nem mindennapi tünemény e földön.) — Meghiszem azt. A pozsonyi takarékpénztár­ban hever legalább félmilliója. Azonkívül a hirhedett gyémántjai. — No mert az öreg úr maga meglehetősen leapadt. — Le ám. A gróf is elspekulálta, meg elpoliti­zálta a szép nagy birtokát, velünk együtt. A nagy Montechi és Capuletti harczban kölcsönösen fölfaltuk egymást. Hanem Pálma grófnő, ott a más világon, összegyűjtött valami egy milliót, aztán nem költ semmit. (Folytatása következik.) — A főrendiház f. hó 23-kán d.­u 1/al órakor ülést tart. — Az országgyűlési szabadelvű párt mai értekezlete Szathmáry Miklós elnöklete alatt első­sorban a csődtörvényja­vaslaton a főrendiház által tett módosításokat vette tárgyalás alá s azokat P­a­u­­­e­r miniszter indokolása nyomán elfogadta. Ezután fölvétetett a bélyeg- és illeté­kekre vonatkozó törvények és szabályok némely határozatainak módosításáról szóló törvényjavaslat. D­á­r­d­a­y Sándor,az igazságügyi bizottság előadója,in­dokolván a törvényjavaslatot, az tüzetes vita után el­fogadtatott. A tárgyalásban részt vettek S­z­a­p­á­r­y Gyu­la gr. pénzügyminiszteren kívül Móricz Pál, T­a­­n­á­r­k­y Gedeon, Nagy György, F­u­n­t­á­k Sán­dor, Er­e­s Henrik, V­a­r­g­i­c­s Imre, Fónagy László, Horváth Gyula és Krajcsik Ferencz. Végül a Magyarország és Horvát-Szlavon- és Dalmátországok közti közjogi kérdések rendezéséről szóló 1868: XXX.­­ és 1873: XXXIV. t.-czikk némely határozatának módosítására vonatkozó­­ja­­vaslat Tisza Kálmán miniszterelnök indokolása nyomán elfogadtatott. Ezzel az értekezlet véget ért.­­ A képviselőház igazságügyi bi­zottsága ma este Horváth Lajos elnöklete alatt­­ tartott ülésében folytatta a polgári törvényke­­­zési rendtartás végrehajtási részének­­ részletes tárgyalását, a abban a 635. §-tól a 666. §-ig­­ haladt. Az ülésben az igazságügyminisztérium részé­­­­ről Kovács Kálmán min. tanácsos volt jelen.­­ A magyar jelzálogbank igazgató­­tanácsa ma ülést tartott, melyben Széll Kálmánt elnöknek, gr. Berchtold Lászlót pedig a felügye­lő bizottság elnökének választotta meg. Megbízta egyúttal az elnököket, hogy a további teendők iránt terjesszék bejelentéseiket. — Teljes román miniszterválság tört ki, mint Bukarestből jelentik. A szenátus ugyanis 21 ellenében 54 szavazattal megszavazta Gradisteanu szenátor törvényjavaslatába köz­pénztáraknak kifizetett nyugdíjak és fizetések biztosí­tása iránt. Bratiano, Boeresco és Giani miniszterek ellenindítványai daczára. Ennek követ­keztében Boeresco kijelentette, hogy nem lehet to­vább oly minisztérium tagja, melyet saját pártja hagy cserben. Azonkívül Giani igazságügyminisz­terhez hasonlóan az a nézete, hogy a minisztertanács által elhatározott változtatási indítványoknak a ka­mara általi elvetése az egész kabinet vissza­lépését vonná maga után. Az ennek követ­keztében tegnapelőttre hirdetett minisztertanács nem jött létre, mindazáltal, ha nem is teljes miniszterválság, legalább Boeresco és Giani visszalépése biztos kilátásban van. Ekkor hihetőleg Ternachiu és Conta miniszterek állása is tarthatatlanná lesz. Ez utóbbi esetben a kabinet kiegészítése a kormány­párt radikális szárnyának értelmében következik be. Cogolniceanu jelöltsége kombináczión kívül áll. Gladstone és a bolgár alkotmány. Szófiai levelezőnk a következőkben Gl­a­d­­s­t­o­n­e és a volt bolgár minisztérium között a bolgár alkotmány megváltoztatása érdemében váltott nagy­­érdekű levelezést közli velünk. A levelezés bevezetéséül a felterjesztést is kell közölnünk,melyet Zankov minisztériuma Farley konzul kinevezése érdemében a bolgár fejedelemnek átnyújtott. A felterjesztés szövege a következő: » Hospodar! F­a r­­­e y ur, egy angol, a ki j­ár­­tas a keleti ügyekben és a kiben a török kegyetlen­ségek idejekor hazánk igen buzgó védőt talált, ma fenséged kormányának felajánlja szolgálatait. Mi­dőn egyrészt buzgóságát, hogy a felszabadított Bul­gáriának szolgáljon és másrészt különös ismereteit különféle dolgokban, melyekkel fenséged kormánya foglalkozik, tekintetbe vesszük, czélszerűnek találjuk, hogy mint tanácsos a belügyminisztérium közmunka­osztályában alkalmaztassák és egyelőre bizonyos spe­­c­iális kérdések tanulmányozására, melyeknek ered­ményéről fenséged kormányát írásbeli jelentések ál­tal fogja értesíteni, Angliába küldessék. A minisztertanács jónak találná ha fáradozása dijául évi 10,000 franknyi fizetés állapíttatnék meg. Ha fenséged ajánlatunkat stb. stb. (Aláirva.) Burnow, Balabanow, Attanasovics, Pa­re­nson tábornok, Natchovics, Grekow s. k. Szófia, 1879. aug. 19.« Earley e felterjesztés következtében csak­ugyan tanácsossá neveztetett ki a közmunka minisz­tériumnál évi 10.000 frank fizetéssel. Farley Lajos Grekow igazságügy­miniszterhez. 39 Craven Road, Hyde-Park, Lon­don, 1880. febr. 17. Exczellencziád! Levelem kiegészítéséül, melyet m. hó 24-én volt szerencsém elküldeni és a melyre még nem is kaptam választ, örömmel közlöm önnel, hogy »Új-Bulgária« czimű röpiratomért, ő felsége a királynő, Beaconsfield, Salisbury, Gran­ville lordok, Argyll herczeg, Gladstone úr­­ és a parlament sok tagja részéről köszönetet arattam. A Gladstone és köztem folyt levelezés fontosságá­nál fogva annak másolatait küldöm, épugy figyelmez­tetem jan. 20-diki, a rustjuk-várnai vasútra vonatko­zó levelemre. Fogadja stb. Farley Lajos. Gladstone Farley Lajoshoz. Howar­­den, 1880. febr. 6. Kedves uram! Nagyon köszönöm érdekes röpiratát Bulgáriáról. Különös örömmel ve­szem észre a számos bizonyítékokat, melyek a fejede­lem magas jelleme mellett szólnak. Egyúttal azonban egyátalán nem értek egyet a neki adott politikai tanácscsal — mint az okmányok­ból és lapjaik részleteiből látható — és kettősen meg­gondolnám magam, mielőtt az alkotmány megváltoz­tatását, mint az előfordult rendetlenségek elleni egyet­len eszközt jóváhagynám. Azt hiszem, remélnünk kell, hogy egy új nemzet­gyűlés rendet fog csinálni. Én úgy remélem, hogy igazságos vagyok, mivel értem, hogy az alkotmány a fejedelemnek jogot ad a vétóra. Maradok stb. "W". F. Gladstone: Farley Lajos Gladstonehoz. London, 1880. febr. 4. Ismerem ugyan a nehézségeket, melye­ket a bolgár alkotmány megváltoztatása hozna ma­gával, de saját tapasztalásom szerint Szófiában az alkotmányt a nép jelenlegi viszonyai közt czélszerűt­­lennek tartom. Mindkét részről el van ismerve az a tény, hogy az alkotmány az uralkodónak nem ad vétő­jogot. Csak a miniszterek felelősek és a fejedelem köteles­sége az eléje terjesztett ukázokat aláírni a nélkül, hogy bárminemű hatalma volna azokat megváltoztatni vagy visszautasítani. Minthogy ez így van, van okom hinni, hogy a fejedelem nem volna elégedetlen, ha oly miniszterei volnának, a­kikben bízhatna, mert nagy nyugtalan­sággal látja a lehetőséget, hogy, ha Szófiában egy u. n. vörös minisztérium jutna kormányra, ő csak az uká­­zok lajstromának gépévé válnék. A felvilágosodott szélső szabadelvűek közt már érzik a változás szükségességét és az utolsó napok­ban egyik miniszterüktől levelet kaptam, melynek tartalma röviden a következő: Nem volnék ellene, ha alkotmányunkat kettős zár alatti vasládába tennék 2—3 vagy még több évre és ez idő alatt egy erős kormány — mindkét pártból összeállítva — a fejede­lemmel, mint a minisztertanács elnökével rendet hoz­nának az országba. A nehézségek valóban nagyok; de remélem, uram, hogy fog találni kibúvót s ezzel még egyszer érdemeket fog szerezni magának azok közül, a kik­nek elismerését megszerezte. Maradok stb. Farley Lajos s. k. Gladstone Farley Lajoshoz. Howar­­den, 1880. febr. 6. Kedves uram! Azt hiszem, hogy mielőtt nem hallottam mindent, a­mi mondani­valója van a két félnek, a mondottakhoz nem tehetek mást, mint, hogy nem viseltetem hajlandósággal oly alkot­mány iránt, melynek nincs diekje vagy egyensúlya, s azt hiszem, hogy türelemmel és okossággal ez a kér­dés elintézhető. Vagyok stb. Gladstone s, k. A »Nesawissimost« czimü félhivatalos lap a köz­zétett okiratokban egyikét a legnagyobb bűntettek­nek látja, mely az egész nemzetet megszégyeníti és megbecsteleniti s azért nem maradhat büntetlenül, minthogy azokból látható, hogy a minisztertanács az­zal játszotta ki a fejedelmet, hogy a Liverpoolban le­járt török konzult, F­ar­­­ey­t, a­ki, a­míg mint tö­rök konzul húzott fizetést, a legnagyobb tu­kophil volt, ajánlotta neki mint bizonyos dolgokra legalkal­masabb személyiséget és őt mint tanácsost alkalmaz­ta évi 10,000 franknyi fizetéssel, hogy nevezett angol valósággal előkészítse a mi, 500 évi leigázás után nagy áldozatokkal véresen kivívott szabadságunk alá­­­­ásását. E tárgyra vonatkozólag a »Nesawissi most« to­vábbá a­ következőket mondja: »És most térjünk át Farley úr missziójához. Farley Angliába megy és ott Uj-Bulgária czimü röp­iratát, az ifjú alkotmányos fejedelemség e szégyenét kinyomatja, azt a legmagasabb állású személyiségek­nek küldi szét és ezeknél, sőt a királynőnél is ármá­­nyoskodni kezd, hogy a bolgár alkotmány mellőz­­tessék. Ez a szemtelen elég arczátlan volt Gl­a­d­s­t­o­­n­e úrhoz, az emberi szabadság legnagyobb védelme­zőjéhez s a bolgárok egyik legnagyobb jótevőjé­hez fordulni, hogy őt a bolgár alkotmány eltör­lésére megnyerje. De Gladstone, az őt jellemző igazságossággal, őszinteséggel és tapasztaltságával Farleynek február 2-diki levelében ezt mondja: «Én épenséggel nem értek egyet a neki (a fe­jedelemnek) adott­ politikai tanácscsal«, a­mi az al­kotmány megdöntéséről szóló tanácsra vonatkozik. S midőn Farley folytatja e nagyon tisztelt férfiút zaklatni, febr. 6-iki levelében ez azt válaszolja neki: »Mielőtt nem hallottam mindent, a­mi mondani­va­lója van mindkét félnek, az önnek mondottakhoz nincs mit hozzá­tennem.« A sok érdem mellett, melyeket e férfi magának Bulgária körül szerzett, azért is teljes szívünkből hálásoknak kell lennünk iránta, hogy ka­­tegórikusan alkotmányunk megtartása mellett nyilat­kozott. Ha az állam feje eddig még nem értesült Far­ley úr missziójáról, nem kételkedünk, hogy most, ha ez okmányokat olvassa, meg fog győződni, mily bün­tetlenül csalták őt meg Natsovics, Balaba­nov és társai ajánlatokkal és ukázokkal nemcsak Farley részére, hanem sok más személyiség nevére, a­kikre még visszatérünk. Ez okiratok szegény né­pünkre nagy értékűek és jellemzik ez u. n. clique-t. Végül még csak azt akarjuk megjegyezni, hogy ha szabadságunk és hazánk legőszintébb barátjai, minek Gladstone, oly ünnepiesen és határo­zottan ítélik el a kedves ifjú hospodárunknak adott tanácsot, hogy a nemzetgyűlést oszlassa fel, népünk még nagyobb bátorsággal iparkodjék ily üzelemmel szembeszállni.

Next