A Hon, 1881. szeptember (19. évfolyam, 239-268. szám)

1881-09-17 / 255. szám

Reggeli kiadás, 255. szám. 19-dik évfolyam, Szerkesztési Iroda* Barátok­ tere, Athenaeum-épület A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Benmfentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szinnusz mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok-POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. tere, Athenaeum-épület) küldendők. Budapest, 1881. Szombat, szeptember 17. "*———■iiimmii is in vating­a­­liin­vatal s Barátok-tere, Athenaeum-épü­let földszint. Előfizetést 1 51j. Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra .........a. Sírt 3 hónapra ........... 6 , 3 hónapra . .... ■ . ... . h­ * Az esti kiadás postai különküldéséért felül­fizetés negyedévenkint................................I * Az előfizetés :a év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számíttatik. Budapest, szeptember 16. Van ismét izgalom, lárma és kifakadás az osztrák alkotmányhű táborban, mely semmi­hez sem oly­aű, mint a fene gyerekeskedéshez. A lapis offfensionist most meg az képezi, hogy Taaffe gróf a hatvanas években kifejtett sze­repléséről ismert gróf Belcredi Richárdot ne­veztette ki az osztrák közigazgatási törvény­szék elnökévé. E felett zengi most az összes­alkotmány hű sajtó a jeremiádok s a meg­rökönyödés d­orását. Azt mondják, ez csalhatatlan jele a ki­­kerülhetlen reakcziónak , hogy Belcredi gróf­nak már most csak egy lépés kell, hogy mos­tani állásában a kormányban ismét helyet foglaljon, akár mint belügyminiszter, akár mint kormányelnök, hogy Taaffe gróf hova tovább mind jobban veti magát a feudal­­foederális-nemzetiségi párt karjaiba, mely az osztrák alkotmány s az osztrák németség el­len tör. Nekünk magyaroknak sincs ugyan okunk valami különös~TöteMzéAvvet~vfiléReínünk Belcrediíiánt: v alaiíniut au a sincs" ~okünk, hogy halottaiból való ilyetén föltámasztását valami nagyon szerencsés lépésnek tartanék Taaffe gróf részéről és pedig annyival kevés­bé, mert — mint a példa is mutatja — Belc­redi neve fölötte népszerűtlen és lejárt név azon nagy pártban, mely őt most is oly egy­hangúlag zúgja le s épen mert bizonyos irány­ban nagyon prononczírozott egyéni­ség, ki ellenszenvet s a mellett keserű remi­­niszczencziákat ébreszt, továbbá— mint szin­tén a sajtó nyilatkozatai bizonyítják — ma­gas állásra való alkalmaztatása téves kombi­­nácziókra és feltevésekre szolgáltat alkalmat, a kormány intenczióit illetőleg , nem egészen felel meg a Taaffe-kormány tulajdonképeni program­jának, mely lehetőleg a részrehaj­­latlanság- és pártfelettiségben van, békítőleg, mérséklőleg hatra jobbra is, balra is; túlzott követeléseket visszautasítva innen is, onnan is. Oly név a Belcredié, melytől egy nagy párt, mint bizonyos állat a vörös szín látá­sára, dühbe jön. A­miatt, hogy Belcredi ismét tényleges állami szolgálatba lép Taaffe alatt, az alkotmányhű tábor még ingerültebb és gya­­nakodóbb lett az osztrák kormány elnökére , ki tehát Belcredi alkalmaztatása által többet veszít ezen részről, mint a­mennyit nyer az által, hogy a f­ederális-autonomista-konzer­­vatív táborból válogatta ki az osztrák köz­­igazgatási törvényszék elnökét. És épen mert nem kibékítőleg, de fölingerlőleg hat e kine­vezés, opportunitási okokból mellőzni kellett volna. Nem mondjuk ezzel azt, hogy alapos és főbenjáró oka volna az alkotmány­híveknek ekkora zajt csapni az affaireből, de Taaffe­­nak ismerni kellett volna, kikkel van dolga s e tényt is elhatározásai és számításai körébe vonni. Végre is Belcredi nem a kormányba lépett be, hanem egy meglehetősen neutrális, politikai akcziótól ment poziczióra állíttatott s ha Taaffe gróf csakugyan olyan tendencziá­­kat forgatna fejében, mint a minőkkel az al­­kotmányhivek naponta vádolták s Belcredi kineveztetése alkalmából most már ujult hév­vel vádolják és gyanúsítják, akkor nem for­dult volna kerülő utakhoz, hanem Belcredit egyenesen a különben is reparatúrát igénylő kormányba léptette volna be. Aztán gondoskodva van arról is, hogy a félelmes irány fái ne nőjjenek az égig­­ e téren. Ugyanis az osztrák főtörvényszékek elnökei mind az alkotmányhű párt hívei. A legfőbb ítélőszék elnöke Schmerling, a fő­számvevőszéké Auersperg, a birodalmi tör­vényszéké pedig Unger. Nos hát ezeket még ha akarná sem képes paralyzálni sem egy maga Belcredi, kinek közigazgatási isme­reteit dicsérik, és a­ki most nem politikailag szereplő állásra jutott, hanem egyszerűen büreaukratává lett, kinek nincs s nem lehet befolyása az oszágos politika irányára. De hát Ausztriában már annyira elva­dultak a pártszenvedélyek, hogy az emberek nem képesek semmit objektív módon tekin­teni és megbeszélni, mindenhez csak előíté­lettel szólnak hozzá. És aztán ha ez csakugyan, nem tudni há­nyadik »komoly jele volna a reakeziónak« , ha a falra gyakran festett ördög, a reakezió Ausztriában a maga valóságában megjelenne, vájjon ki lenne annak az oka más, mint épen az alkotmányhű párt, melyre igazán illik, hogy »nem tanult és nem feledett semmit« , mely hóbortjaival eljátszotta a kezeiben volt hatalmat, — szembeszállván a hadsereg ellen elfoglalt álláspontja által a koronával s »bos­­nyák politikája« által — bevégzett tények után — még Európával is. Ha Belcredi redivivus csakugyan »ko­moly jele a kikerülhetlen reakcziónak«,— mint a­hogy ezt az alkotmányosok lapjai uni­sono tanítják, hirdetik és értelmezik, akkor ez reájuk­, nézve egy szintén »komoly« mementó, egy okkal több, hogy tömör, egységes és min­denekelőtt kormányképes párttá qualifikálják magukat. Az eddigi eseményekben is bőven volt erre nézve il­lő jel, de, úgy látszik, mit sem használt, nem értették, vagy nem akar­ták megérteni. — Legkiválóbb pártvezérük, Herbst most sem tud választói előtti beszédeiben egyebet mondani, minthogy ma­gamagát örökösen ismételve hangsúlyozza az exkluzív osztrák-német nemzeti ál­láspontot.­­ A danczigi találkozásról jelzett czikke a »Prov. Corr.«-nak egész terjedelmében így hangzik: »Sándor császár látogatása Danczigban minde­nekelőtt bizonyságot ad a barátságos és szives viszo­nyokról, melyek a két uralkodó és államaik közt ma is, mint azelőtt fennállanak. Sándor császárra szívbeli szükség volt, hogy mind felséges rokona, császárunk iránt személyes tiszteletének kifejezését nyilvánítsa, mind pedig, hogy trónra lépte után először világos, mindenki előtt érthető módon nyilvánítsa, hogy a sok évi barátságos és békés viszonyokat, melyeket isten­ben boldogult atyja a szomszéd Németországgal fen­­tartott és ápolt, megújítva és megszilárdítva látni óhajtja és részéről semmikép se szándékozik megvál­toztatni. Ezért határozta el Sándor császár, a­ki trónralépte óta súlyos gondoktól nyomva, birodalmát nem hagyta el, hogy Vilmos császár első előrelát­ható közeledését az orosz határhoz, annak bizalmas meglátogatásához felhasználja. A, habár rövid, a kö­rülmények folytán nagyon rövid látogatás azonban természetes jelentőségénél fogva európai eseménynyé alakult. Az orosz császárt mindama fénnyel és külső tisztelettel fogadták, melyek egy hatalmas birodalom uralkodóját megilletik és császárunk és koronaher­­czegünk német földön a legszívesebb módon üdvözöl­­ték, egyúttal a német birodalom vezér-államférfia, a­ki jól megérdemelt nyári üdülését szakította félbe, hogy a jelentős eseménynél ne hiányozzék, a legna­gyobb tisztelettel üdvözölte. Az a kevés óra, a­me­lyet Sándor császár mint vendég császárunknál a »Hohenzollern« yacht fedélzetén és a tiszteletre méltó Danczig városában töltött, elegendő volt, hogy mindkét uralkodót újra meggyőzze a kölcsönös mély­hajlam érzelmeiről és a legszívesebb és legbensőbb viszonyok fentartása iránti kölcsönös óhajról, mely Európa békéjének biztosítékát képezi. Nem mintha a A HON TÁRCIÁJA. A gyakorlat, mint alkotó erő. Dubois Reymond, a híres természettudós, kö­zelebb egy kis füzetet adott ki, melyben népszerű nyelven s természetesen, Darwin elmélete szerint, a gyakorlatról szól. Érdekesnek s elég fontosnak tart­juk e tárgyat, hogy legalább a szerző eszmemenetét kísérjük. Darwin elmélete szerint tudvalevőleg az állat­fajok a külső viszonyokhoz alkalmazkodás folytán annyira átalakulhatnak, hogy képesek lesznek meg­­harczolni a küzdelmet a létért, s ha nem, egyes fajok tönkre is mennek s azok, melyek jobban tudnak al­kalmazkodni, a létküzdelemben nyert sajátságokat öröklik s azok fajjellegek lesznek mindaddig, a­mig a külső viszonyok uj alkalmazkodást követelnek. Ez elmélet tehát feltételezi annak lehetőségét, hogy az állatok szervezetei átalakulhatnak — s e feltételre oly sok példát hoz fel Darwin, hogy azt minden esetre el kell fogadni, bárminő véleményünk legyen is ez át­alakulás határairól. Darwin szerint az ily lassú átalakulás önkény­telenül történik. Az alkalmazkodás a külső viszonyok­hoz nem öntudatos, hanem a természetes kiválasztás által történik, a­mennyiben minden hiány az átalaku­lási képességben bizonyos mértékig meg van büntet­ve. Az állatnak, ha nem alakul át, meg kell semmi­sülnie. Míg tehát a Darwin theóriája az állatot mitegy géppé teszi, másrészt megköveteli e géptől, hogy folyvást tökéletesebb legyen. Felmerül most a kérdés: mikép lehetséges ez ? Minő mechanikai mó­don lehet a szervezetet természetes kiválasztás által úgy alakítatni át, hogy egyúttal tökéletesebb legyen ? E kérdésre ma még pontosan nem válaszolhatunk, azonban egy egy közelebb eső más kérdéssel kapcsol­hatjuk össze. Az embernél ugyan gyakran tapasztaljuk, hogy testi s szellemi sajátságait bizonyos határokon belül önkényesen változtathatja, és pedig gyakorlat által. Itt az előbbivel rokon kérdés merül föl. Mikép lehet­séges, hogy az ember technikai után gyakorlat által tökéletesebbé teheti szerveit, mint előbb voltak. Lát­szik, hogy a kérdés most sokkal egyszerűbb.­­ Itt ugyanis az átalakulások aránylag rövid idő alatt ön­kényesen történnek s igy azt könnyebben tanulmá­nyozhatjuk s az egyes fokozatokat megállapíthatjuk s igy lassankint e változások s ható okok közt levő mechanikai összefüggésről is fogalmat szerezhetünk magunknak. A gyakorlat tanulmányozása ily módon igen értékes adalékokat szolgáltathat Darwin elmé­lete kifejtéséhez, annyival inkább, mivel az ember gya­korlat által nemcsak testi szerveit változtathatja meg, hanem érzékeit, emlékezetét s szellemi tehetségeit is tökéletesítheti. Ismeretes, hogy a testgyakorlat által a testet erősítjük s izmosítjuk. A kovácslegény kezdetben megizzad a kalapács kezelésében, később már köny­­nyebben bánik el vele, az izmok a gyakorlat által erősebbek s ruganyosabbak lesznek. Végül a nehéz kalapács egész gyermekjáték lesz előtte. Bechner az izmok tökéletesedésére nézve pontos kísérleteket is tett. Két hónapon át naponkint egy pár 9 és fél font súlyú vasat emelt feje fölé másodperczenkint, a mig el nem fáradt. A felemelések számát feljegyezve gör­be vonalat nyert, mely az izom erősödését jelölte. Ez emelkedés kezdetben igen lassú volt, később gyorsan gyarapodott, míg végre bizonyos határt elért. — Ha­sonló eredmény mutatkozik más téren is. A kovácsle­gény kezdetben megégeti ujját, midőn a meleg vas­hoz közel ér, később a naponkinti gyakorlat folytán az ujjak érzéketlenek lesznek. Átalában a bőrnek mindazon részei, melyek nyomás, dörzsölés, meleg tár­gyak vagy savak érintése által gyakran ingereltetnek, lassan kint megkeményednek s ezáltal hivatásukra al­kalmasak lesznek. A csikó lába, ha sokszor megy szá­raz, köves után, oly kemény lesz, hogy később nem is kell megpatkolni. Mint a bőr és izom, ép úgy lesz gyakorlás által a test többi része is átalakítva s pe­dig gyakran hihetetlen mértékben. Ismeretes az úgy­nevezett kaucsukemberek példája, kik tagjaikat ré­­mítőleg el tudják torzítani. A csontok a hajlásoknál gyakorlat folytán mozgékonyabbak lesznek s az izom­­rostok meghosszabbodnak. Az orthopaedia lehetőleg felhasználja az emberi szerv e sajátságát gyógyeté­­lokra. Még a mirigyek s emésztő szerveknél is ha­sonló változások fordulnak elő. A gyakorlott sörivó veséje rendkívüli mennyiségű folyadékot bocsát át. A középkor példái mutatják továbbá, hogy némely fér­­fiak s nők gyakorlat által arra is képesek, hogy óriási mennyiségű könycseppeket ejtsenek. Bár mind e szervek működési képessége gya­korlat által nagyban erősül, kétségtelen, hogy az iz­mok erősödését legjobban lehet észrevenni. Első­sorban mégis, nem az izmok, hanem az idegek gyakorlata az, mely a test fejlődésére kiválóan hat. Még a szoros értelemben vett testgyakorlatoknál is komplikált mozgások csak az idegek gyakorlása által lehetsége­sek. Elképze­letünk maguknak oly erős izmú embert is, mint a farnesei Hercules, ki azonban mégis képte­len lesz állni s járni, nem hogy komplikáltabb mozgásokat tegyen. Ha chloroformot adnak neki, iz­mai daczára nem képes korcsolyázni. Az agyvelő sejt­jei, melyek a mozgásokat kormányozzák, s az idegek, melyek e parancsot átviszik, gyakorlandók első­sor­ban, nem az izmok. A komplikált mozgások könnyed­­ megvalósítása valóban nem is izom, hanem ideggya-­­­korlat. A gyermek, ki kézzel igyekszik egy létrán fel-­­ mászni, kezdetben kezét-lábát egyaránt folytonosan­­ mozgatja, habár ez nem is használ neki semmit, s csak később hosszasabb gyakorlat után tartja lábát­­ kinyújtva, s így nem erőlteti meg azt. Az idegrend­szer gyakorlása által a gyermek megtanult erőt kí­mélni s igy tökélesedett. Talán ezzel rokonságban van az is, hogy a kovács gyakorlás folytán leszokik a felesleges izzadásról. A központi idegrendszernek megvan az a saját­sága, hogy mozgási sorai könnyen fordulnak elő bizo­nyos meghatározott rendben, ha egységes s lehetőleg állandó hatás gyakorolható reá. A gyakorlás által tehát az is bizonyos fokig tökéletesedik, az ingereket könnyebben fogja fel s könnyebben adja parancsait az egyes szerveknak. A kézi ügyességek igy származ­nak a központi idegrendszer gyakorlása által. A gé­pészek, órakészítők, női munkások kézi ügyes­ségei mind a gyakorlat által képződnek bizo­nyos sorozatban s a rendszeresség adja meg a könnyűséget.­­ Nem lehet ugyan elképzelni Lisz­tet vagy Rubinsteint erős kézi idegek nélkül, de kétségtelen, hogy virtuozitásuk a központi idegrend­szerben van, így lehet az érzékeket is tökéletesíteni. A fül hallása finomabb lehet, hogy felső hangokat, finom dissonantiákat is észre vehessen, a szem gyor­san tanul olvasni s futólagosan mutatkozó tünemé­nyeket észrevenni s a vegyész orra finomság tekinte­tében a spectral analysissel versenyezhetik. Végre, ha a legfőbb szellemi működésre át­me­gyünk, habár ezek öszefüggését a központi idegrend­szerrel pontosan még nem tudjuk is megállapítani, azt tudjuk, hogy ezek is tökéletesednek a gyakorlat által. Az emlékező tehetség tökéletesedése igen isme­retes. Brown Róbert 25,000 növénynevet ismert. A morpholog az alakokat, a mathematikus jegyeket, a philolog idézeteket, a sakkjátszó egész park­okat je­gyez meg magának. Még oly szellemi tehetségeket is, melyeket rendesen a természetnek tulajdonítanak, le­het gyakorlat által tökéletesíteni, habár kétségtelen, hogy a példák itt sokkal homályosabbak s nem lehet azokat bizonyítás gyanánt felhozni. Úgy látszik mind e sok példából s tapasztalat­ból, mintha azon tétel által, hogy a gyakorlat az em­ber testi és szellemi működését minden irányban tö­kéletesíti, nemcsak analógiát nyerünk arra nézve, hogyan változnak meg a nemek a természeti kiválasz­tás által, hanem, hogy ez által képesek lennénk a ter­mészeti kiválasztás helyett magát a gyakorlatot ten­ni elvül, mely azt okozza, hogy az egyesek s ez által az egyes nemek lassan kint átalakulnak. De ily felté­tel még­sem helyes. Először is nem minden állat ké­pes a gyakorlásra, ham­m csak a legtökéletesebbek, az emberen kívül csak egy pár nem s ezek is csak ak­kor, ha az ember közelébe jutnak. De még ez eset­ben is kétes a dolog, mivel mesterségesen szerzett hi­ányok, mint levágott fül, nem öröklődnek nemzedék­ről nemzedékre s Egy kérdés, vájjon a gyakorlat által mesterségesen szerzett szervezeti változások át­men­nek-e az utódokra. Jóllehet az ily s hasonló ellenve­tések nem fontosak, végső ellenvetés lehet még az: miért volna szükségük az állatoknak arra,­ hogy ma­gukat gyakorlat által tökéletesítsék. S erre minded­dig csak az lehet az egyedüli válasz, mivel e nélkül a létért folytatott küzdelemben meg kellene semmisül­­niök. Ha a gyakorlás által megmagyarázhatunk is minden változást, maga a gyakorlás lehetőségének ténye már valami tökéletesebbet feltételez, a küzdel­met a létért s a természeti kiválasztást. béke bármily módon veszélyeztetve lett­­volna, vagy mintha a béke szükségének mély érzete és a két szom­széd nemzet egyetértése azelőtt nem lett volna meg, és csak a két uralkodó kölcsönös megbeszélése által lett volna teremthető, vagy megerősíthető; de a ta­lálkozásnak, a­nélkül, hogy ez lett volna a czélja, hogy félreértéseket, melyek nem léteztek, elhárítson, az az örvendetes eredményevett, hogy a két császár és az őket kísérő államférfiak megegyeztek ama bé­kés hagyományok megőrzésének szükségessége fölött, melyek mindkét állam áldására annyiszor bebizo­nyultak. A danczigi találkozás, tulaj­donképeni legköze­lebbi hivatásához képest csak a két nevezett uralkodó közt ment végbe, de szellemileg Ausztria-Magyaror­­szág uralkodója a kettővel teljesen egyesült. A szíves és benső viszony, mely ép úgy fennáll Németország és Ausztria-Magyarország közt, csak egész rövid idő előtt megújult kifejezést nyert Ferencz József barátságos látogatásában Vilmos császárnál Gas­­teinban. A három császárság egyetértése Európának tíz év óta megtartotta a békét. Ez az egyetértés a jövő­ben is igaznak fog bizonyulni és a népeknek azt a biztosságot és megnyugvást fogja szerezni, mely nekik lehetségessé teszi, hogy egész idejöket a békés munká­nak és a belső állami, közgazdasági és társadalmi vi­szonyok egészséges fejlődésének szenteljék. A dan­czigi találkozás ez irányban, ha ez egyátalán még szükséges lett volna, a jövőre nézve a legjobb kilátá­sokat nyitotta meg. — Akhedive magatartása a kairói katonai tüntetés alatt, egy szept. 11-diki kairói jelen­tés szerint, sok bátorságot és férfiasságot tanúsított. E tudósítás szerint az alkirályt már szept. 9-én délelőtt figyelmeztették, hogy a kairói helyőrségen belül fontos dolgok készülnek.­­ Ugyanez időben D­a­u­d pasa hadügyminiszter az Ah­met­ El-Durabi negyedik ezred ezredétől nyilatkozatot kapott, hogy a­mennyiben a kormány nem egyezik bele, hogy a mi­nisztérium azonnal elbocsáttassék, alkotmány adas­­sék és a csapatállomány fölemeltessék, az ezred 3 és fél órakor megjelenik az Abdin-palota előtt és addig marad ott, míg az emelt követelések jóvá lesznek hagyva. Az okiratban sokféle panasz közt az a vád is emeltetett, hogy R­­­a­z pasa Egiptomot eladta Angliának. D­a­u­d pasa ezzel a nyilatkozattal a pa­lotába ment és a khedive Colvin angol ügyvivőért küldött és tanácsát kérte ki. Már csak egy óra hiány­zott ama határidőből, melyet a csapatok a tüntetésre kilátásba helyeztek. Colvin azt tanácsolta a khedivének, fogjon maga a kezdeményezéshez és hívja össze személyesen a hű ezredeket és a kairói rendőrséget, csoportosítsa a palota körül, várjon ott a lázadókra és fogja el személyesen azok vezéreit. A khedive elfogadta ezt a tanácsot és azonnal az Abdin-palotába és a felleg­várba ment, a­hol a csapatok lelkesülten biztosítot­ták őt lojalitásukról. — Colvin ezután azt aján­lotta, térjen vissza és várja be a lázadókat; de a khe­­dive ragaszkodott hozzá, hogy még egy másik ezredet látogat meg, mely meglehetősen távol eső helyen volt. Midőn oda jött, megtudta, hogy az ezred már kivo­nult az Abdin-palotába és midőn az alkirály kísére­tével azonnal visszafordult és az Abdin-palotába ment, azt már csapatok és ágyuk által körülállva találta. A khedive egy mellékajtón át óhajtott a palotába jutni, de Colvin visszatartotta őt és rábírta, hogy a csa­patok élére álljon. Ezalatt Ourabi ezredes kivont karddal kö­zeledett. A khedive megparancsolta neki, szálljon le a lóról és dugja vissza kardját. Engedelmeskedett. Ha a khedivének elég lélekjelenléte lett volna, hogy Ourabit e pillanatban elfogja, akkor a lázadás ezzel talán be lett volna fejezve. A khedive azonban, a­he­lyett, hogy az ezredes kardját kérte volna, egyszerűen megkérdezte tőle, mit akar. A válasz­a volt: »Törvényt és jogot akarunk. A­mig e kettőt megadod nekünk, urunk vagy, ha nem, készen áll utódod.« Az útalkirály erre Colvinnal visszavonult s ez utóbbi meg­kezdte az alkudozásokat a tisztekkel. Előadta, nekik, mily oktalan és veszélyes dolgot cselekesznek és rábír­ni iparkodott őket, hogy vonják vissza a csapatokat, mert ha az alkirály kényszeríthető volna is, hogy kö­veteléseiket elfogadja, azért nem engedtetnék meg neki, hogy azokat keresztül vigye. A tisztek azonban makacsok maradtak. Az osztrák-magyar konzul is, a­ki időközben megjelent, hasonló értelemben iparko­dott a tisztekre hatns, de hiába. A tisztek tökéletes udvariassággal, de egyúttal igen határozottan kijelentették, hogy követeléseiket minden körülmény közt fenn kell tartaniok, hogy a dologhoz egyedül nekik van közük és hogy idege­neknek az ügybe semmi beleszólásuk. Végül az alki­rály kijelentette, hogy kész a minisztériumot elbocsá­tani, és midőn az új miniszterelnök kérdése fölvet­tetett, a tisztek Seriff pasa nevét kiáltották és a khedive ebbe beleegyezett. Az ezredesek ragaszkod­tak hozzá, hogy ez a nyilatkozat adassék meg írásban. A kbedive csakugyan azonnal szerkeszt egy iratot, mely Seriff pasa meghivatását tartalmazta. A levél Ourabi ezredesnek átadatott és ez a csapatok előtt fenhangon olvasta fel. A csapatok ezután tisztelegtek és zeneszó mellett ismét elvonultak.«­­ Az észak-afrikai lázongásokról folyvást nyugtalanító híreket közölnek a lapok. A franczia csapatok tömeges szállítása Algírba szaka­datlanul tart. Tegnapelőtt a »Kleber« és »Villé de Bone« szállító hajók 800 emberrel és 124 lóval indul­tak Algírba. Tunisz városának nincs vize, mert a csatorna el van zárva. Szept. 12-én ütközet volt ara­bok és francziák közt, a­kiket a csatorna kijavítá­sára küldtek ki. A francziáknak egy halottjuk és négy sebesültjük volt. Az arabok hír szerint elhatá­rozták, hogy Kairvánt az utolsó emberig védelmezni fogják. Sabatier tábornok egy kémlelő csapatát, mely kissé nagyon messzire ment a tábortól, arabok megtámadták és csak 7 halott és 15 sebesült árán menekülhetett. Hire jár, hogy Sabatier hadoszlo­pát az arabok bekerítették. Sudanban — mint Kairóból jelentik — fölke­lés tört ki. G­r­­­e­g­e­r pasa megszállotta Kordofant. A fölkelők útban vannak ellene. Főczéljuk, úgy lát­szik, Chartum. A Zagbuan melletti f. hó 11-iki üt­közet mindkét részről jelentékeny veszteségekkel végződött. Ez ütközet következtében a segélycsapat ezúttal se vihette keresztül az egyesülést, a zaghuáni hadoszloppal. — F. hó 13-án és 14-én mintegy 2000 ember ment Hamanet-Lizbe. Mustapha kedden utazik Tuniszból Fran­­cziaországba. De Blignières franczia biztos teg­napelőtt érkezett Alexandriából Marseillebe. Egip­tomot egy nappal a katonai tüntetés előtt hagyta el, mely a Riaz pasa minisztériumának bukását esz­közölte. Marseilleből Blignières Párisba utazik, a­hol ma Barthélemy St. Hilaire-rel volt találkozandó, hogy előadja neki a nehézségeket, me­lyeket Egiptom a tuniszi hadjárat kezdete óta Fran­­cziaország útjába gördít és pedig M­a­­­e­t angol kép­viselő, hir szerint, titokban egyenetlenséget szít a khedive és Francziaország közt. Hankiewitz franczia főkonzul egy jelentése e panaszokat meg­erősíti. Apróságok. Nem tudom, észrevette-e az olvasó, hogy Ma­gyarországon tizenkét napja megszűntek a pánszláv izgatások, u­gy kellett lenni, hogy a Tisza Kálmán sokat emlegetett titkos rendeletének varázsos hatása volt, s míg augusztus 15-től szeptember 5-ig muszka, pánszláv és omladinista agitátortól hemzsegett a vi­lág, a­hová az ember szeme tekintett, titkos emisszá­­riust látott; a merre járt, oroszországi kémekkel ta­lálkozott s nem volt hely, a­hol egyébről hallott vol­na, mint hogy »az ármányok nagyapja«, a rettenetes Ignatiev, legközelebb Magyarországot szolgáltatja fel a nagyétvágyú III. Sándornak reggelire, szeptem­ber 5-től 17-ig, mintha csak parancsszóra történt vol­na, haza­takarodtak a muszka kémek, elhallgattak a pánszláv agitátorok, s lecsepüztettek az omladinista cselszövők. Én legalább, a­ki szorgalmas búvára va­gyok azoknak a helyeknek, a­hol ezekkel a sujet-kkel leggyakrabban lehet találkozni (értem az ellenzéki lapok hasábjait) , tizenkét nap óta nem találkoztam velük, pedig előbb oly gyakori vendégek voltak ott, hogy az ember szinte megismerkedett velük, mint kávéházi szomszédjával, a­nélkül, hogy bemutatták volna őket. De hát mi a magyarázata ennek a csodának ? Miért pusztult el egyszerre ez a fajzat? Sehogy tör­ténhetett különösen, hogy a horvát választások hete elmúlt felettünk, a nélkül, hogy a pánszlávizmus ör­döge a falra festetett volna s kihirdettetett volna, hogy a horvát egér most már bizonyosan felfalja a magyar elefántot, mert ép a gyomra, jó az étvágya Magyarország jó falat ? * * * Biz az csodálatos, hogy igy történt. S én, ki nem szoktam kicsinybe venni a kormányintézkedések jelentőségét s különösen a miniszterelnök ismeretes és sokat meghurczolt antipanszláv rendeletében is, nem azt láttam, mit egy bizonyos szakeszű s szűkkeblű sajtó: »kormányzati baklövést,« hanem igen­is egy jelentős politikai tényt, mely elismerést és respektust követel még az ellenfelektől is: én nem merek annyira menni azon rendelet hasznának méltatásában, hogy a muszka ispionok hirtelen elpusztultát neki tulajdo­nítsam egyedül. Hiszen valóságos csoda lenne e hir­telen hatás, s még talán német laptársainkat is meg­engesztelné a magyar közigazgatás iránt, a­melyet pedig — mért, mért nem — oly engesztelhetetlenül gyűlölnek és oly kevéssé ismernek, . . . hogy megté­résük, irányában szinte elképzelhetetlen valami. — De hát, hogy az olvasó kíváncsiságát ne untassam hosszú rejtelmes beszédemmel, kimondom, leleplezem, elárulom, mi volt az a gyökeres irtószer, a­mely a pánszláv apostolok szapora faját egyszeriben kiirtotta s kiszorította ellenzéki lapjaink hasábjairól. Nem is »mi« volt ez a valami, hanem »ki.« A szó szoros ér­telmében személyek dolga volt ez a hőstett, s hatal­masan sikerült nekik. Lendl és Göczel voltak létrehozói annak, hogy Magyarország tizenkét nap óta nyugodtan alha­­tik a pánszláv üzelmek miatt. * * Mióta ugyanis szeretetreméltó ellenzéki újság­­irodalmunk a Lendl-affaireben megkapta a thémát, a­mi a nyáron a Seemann-affaire és a télen a Bartha­­eset volt neki, azóta mit neki Hekuba, mit törődik ő a pánszláv izgatásokkal. Előbb jó volt neki a t­éma, meg is énekelte, hogy »a kormány tehetetlensége« mily kiáltó, mikor nem tud »a nemzettest eme rákfe­néjén segíteni« , s most ime a nemzettest ama rákfe­néjéről heteken át nem hallat egy szót sem, s szidja a kormányt, nem többé a pánszláv izgatok miatt, ha­nem a »bojtos alkotmánysértők« miatt. Most Ignati­­ewnek és küldötteinek meg van bocsátva, most hála­­datosabb t­éma járja. És nehogy az olvasó azt higyje, hogy mi ellen­zéki laptársainknak zokon vesszük, hogy Göczel ügyé­ben s Lend s a hozzá hasonló gondolkozásúak ellen megeresztik tollak falánkját. Ez kötelessége az al­kotmányt tisztelő sajtónak s a kormánypárti saj­tó elmondhatja magáról, hogy ő részben csak úgy teljesítette kötelességét, mint az ellenkező politi­­­­kai meggyőződést vallók sajtóbeli tábora. Ezt az uta­­­­lást arra, hogy a pánszláv beczczet hogy elenyésztette a közvetetlenebb hatással járó anti-kardbojt becz, csak annak megvilágítására hoztam fel, hogy majd, ha legközelebb, egy-egy orosz emisszárius hírére újból fel fog hangzani az egész kórusban hogy »finis Hun­gáriáé« , az olvasó nyugodtan hallgassa azt végig s meg legyen győződve, hogy ez a jajgatás és sopánko­­dás csak addig tart, a­mig jön egy alkalmasabb t­é­ma, a melyben nem sopánkodni, hanem szitkozódni kell, s a mi ellenzékünk azonnal arra tér át, s dörge­delmes hangjával rögtön megmutatja, hogy nincs még itt az ország vége.* * * A közelszegényedés jelen napjaiban, az átkos Tisza-kormány aerája alatt ismét két vasút adatott át a közforgalomnak. Hajdan, a mindent megnyer­­tünk-féle időszak fénykorában az ily vasútmegnyitá­­sokat mint nemzetgazdasági örömünnepeket volt szo­kás emlegetni, a mostani szomorú időszakban azon­ban az van rendjén, hogy gyászos gondolatokkal el­mélkedjünk a nemzeti erő sülyedésén. Hogyne! Hi­szen ama boldog időszakban nem ilyen »nyúlfarknyi« vasutakat építettünk, és aztán nem ilyen olcsó pén­zen mint most, hanem valamivel drágábban. Igaz, hogy a vasutak irányát sem válogattuk meg akkor .

Next