A Hon, 1881. december (19. évfolyam, 330-359. szám)

1881-12-03 / 332. szám

* Budapest, deczember 2. Egy kis polémiánk van az »Ellenőrb­ze]. Csak olyan barátságos, tárgyilagos. Nem érthetünk ugyanis egyet t. laptársunknak, a buda-bécsi vasút építésére vonatkozó czikké­­vel. Azt a tételt állítja fel ugyanis, hogy a buda-bécsi vasútvonalat okvetlen az állam­nak kell építnie és kezelnie, tehát semmiféle feltétel alatt sem lehet valamely ajánlatot e tekintetben elfogadni, nem még akkor sem, ha az államtól áldozatot nem kíván, nem ak­kor sem, ha az államnak a viteldíjra bármily széleskörű befolyást biztosít, és e szerint, ám esetleg ilyen lenne is az az ajánlat, melyet az országos bank állítólag a kormánynak e tárgyban tett, azt nem kell elfogadni. Mi más véleményen vagyunk és ennek az ügy érdekében sietünk kifejezést adni. Előttünk a vasutaknak állami építése és ke­zelése nem változatlan elv és minden körül­mény közt követendő czél, hanem eszköz: a forgalom szabadságának és olcsóbbá tételé­nek, valamint versenyezhetőségünk biztosítá­sának elérésére. Még­pedig — valljuk meg őszintén — nem is a legolcsóbb és némely­kor nem épen biztos eszköz. Ha tehát a fen­tebbi czélokat más után is elérni és biztosí­tani lehet, akkor az olcsóbb eszközhöz folya­modunk, és, mi azt hiszszük, hogy ez az eset képzelhető, sőt elérhető még a Budapest és Bécs közötti forgalom tekintetében is. Egyik eszköz erre az osztrák államvasút monopóliu­mának megtörése. Tudjuk, hogy ennek tari­fapolitikájára még a Dunagőzhajótársaság in­­termittens és épen nem tervszerű, czélzatos versenye is, milyen jótékony hatással van az ország érdekében ; hát még ha egy ver­­senyvasútvonal keletkeznék, melynek létoka és létjoga épen abban állana, hogy az állam­­vasúttal versenyezzen, mert azt már csak gondolni nem lehet, hogy idegen tőke és ide­gen társulat ajánlkozzék vasútépítésre, azon czélból, hogy az osztrák államvasútnak ki­szolgáltassa magát. Ha épít valaki egy máso­­dik vonalat, a Duna másik partján, ezt csak azért teszi, hogy a forgalom egy részét ma­gánon vonzani reméli és ezt csak tarifaver­seny útján érheti el. Utalva van erre főleg, ha ez egyszersmind kamatbiztosítás nélkül vállalkozik erre, mert akkor bizony nemcsak tarifatételeiben le nem mondhat a versenyről, de még egy rettegett kartell alakjában sem. Az az eset már meg sem képzelhető, mint fön­­torgó, hogy az osztrák államvasút csak azért, hogy a versenytől szabaduljon, átadja forgal­mának akkora részét, hogy az egy második vonalat jövedelmezővé tegyen. De hát tegyük föl mindezen veszedelem lehetőségét, sőt vegyük ehhez még azt is, hogy az osztrák államvasut mint azt az »El­lenőr« lehetőnek tartja, megszerzi a részvé­nyeket a második vonalat építő társulatnál, (természetesen ennek bukását is föltételezve) és lássuk mindez ellen nincs-e ellenszer és biztosíték ? Van. Természetesen, ha erre azt mondjuk, hogy a biztosíték a kormánynak a tarifa megállapításában való befolyásában van, azt fognák ellenvetni, hogy ez vagy olyan nagy lesz, hogy a társulatot paralizálhatja, megronthatja számításaiban, vagy csekély és akkor a forgalom érdekeinek meg nem felel, az osztrák államvasút uralmát meg nem töri. De mi ilyenforma biztosítékban, illetőleg a biztosítéknak ilyen formájában a megoldást nem keressük. Mi az engedélyokmányban csak azt kötnők ki, hogy a buda-bécsi vonalon al­kalmazni kell (helyi és internaczionális for­galomban egyaránt)a magyar államvas­utak tarifáját. Ez ellen üzleti szempont­ból kifogást tenni nem lehet és biztosíték te­kintetében, bárkinek kezére kerül ama vo­nal, az tökéletesen elégséges. De ezenkívül ki lehet kötni a megváltási jogot és ellenőr­zést egyaránt, annyira, hogy a magyar állam érdekei teljesen biztosíttatnának. Ha így biztosíthatnék forgalmi érde­keinket, miért vállaljuk az állam vállaira egy második bécsi vonal építésének nagy terhét és az osztrák vasúttal való verseny még nehe­zebb feladatát, azt be nem láthatjuk. Ha ilyen biztosítékok nélkül a második vonal az állam minden megterhel­te­tése nélkül kiépül, azt hiszszük, készségesen elfogadható általunk úgy forgalmi, politikai, mint pénzügyi szem­pontból. Ha ezt így sem fogadjuk el, akkor vagy sokáig (legalább egy évtizedig) leszünk kény­telenek az osztrák vasút monopóliumát tűrni, ellen esetben pénzügyeink nagy kárával, sőt romlásával rögtön bele kell mennünk az épí­tésbe és versenybe. Nem tudjuk, hogy még ez is sikerülne-e? Mert nem csak az ország ha­táráig terjedő vasút építéséről van szó , és kérdés, ho­y Ausztria a magyar államnak konc­esszionálna-e egyátalában tulajdonjogot saját területén, egy vasútvonalra? Azt hisz­szük, már magának a versenyvonalnak kon­­c­esszionálása is nehézségekkel járna, de hogy a magyar állam számára annak kieszközlése alig lehetséges, azt, hogy hiszszük, senki sem fogja tagadni. Hogy pedig mi hazánk hatá­ráig építsünk és akkor a versenynyel (­vasút , vagy legalább saját vasút hiányában) megálljunk, az tökéletesen sárba dobott pénz lenne. Úgy vélekedünk ezeknél fogva, hogy nem elvi, hanem gyakorlati szempontból kell e kérdést megítélnünk és akkor helyesebb megoldásra jutunk, sőt biztosabban érünk ezért. — Sopron megye közönsége magá­évá tette ez elvet: »Zsidó nem lehet korcsmá­­ros, zsidó nem árulhat szeszt, zsidó nem bérelhet korcsmát.« Ezt jelenti nagy örömmel első vezérczikkben a »Pozsony v. Hírlap.« A tényállás, mint a czikkből ki­vehetni, következő: Devecser község lakosai az ottani regale kibérlésére nyitott árlejtési pályázatból kizárták a zsidó korcsmáros osztályt. Sopron megye közönsége a Devecser község által hozott határozat ellen Holczer Dávid volt árendásnak beadott feleb­­bezését elvetette. Ily értelmű határozat mellett erő-s sen buzgólkodott dr. B­a­á­n Endre és Sugár Sán­ I­dor, a zsidó földbirtokos, a ki a zsidóknak a regale bérletekből való kizárását bátor nyíltsággal, lelkesen, férfiasan indokolta és felszólamlásai által Devecser község elsőfokú határozatának Sopron me­gye közönsége által is érvényt szerzett. Nevezett lap erősen apostrophálja a pálinka- iszákosság és uzsora által a népben végbevitt nagy­mérvű erkölcsi és anyagi pusztítást.­­ Azon több órán át tartó értekezleten, mely az »A­d­r­i­a - S­­­a­m­sh­ip­­ C­o­m­p­an­y­-nak részvénytársulattá való átalakítása ügyében ma dél­ben a kereskedelmi minisztériumban végbement, min­den megbeszélt pontozatra nézve egyetértés jött létre úgy, hogy a létesített megállapodások a keres­kedelmi és közlekedési minisztériumok, a fiumei ten­gerészeti hat­óság képviselői, valamint a magyar ál­lamvasutak képviselői által aláírt jegyzőkönyvbe vol­tak foglalhatók. Most már a tárgyalások a magyar országos bankkal, mely hajlandó az új rész­vénytársulat finanszírozását átvenni, folytattatni fog­nak, mely tárgyalások substrátumát a három év múlva lejáró szerződés meghosszabbításának eventua­­litása is fogja képezni. — A pénzügyi bizottság tagjai s ha csak lehetséges a pénzügyi, közlekedési és kereskedelmi miniszterek is szomba­ton folyó hó 10-én — nem pedig holnap — Fiu­méba utaznak, hogy személyes meggyőződést szerezzenek maguknak az ott eszközlendő kikötő­­építkezések szükségessége iránt. — Uralkodónknak az orosz czár­­ral való állítólag küszöbön álló talál­kozásáról — a­mint a »B. K.« értesül — illeté­kes körökben mit sem tudnak. Ily találkozás mostan­ság egyátalában nincs tervben. — Gambetta a tuniszi kérdésről. A­­ franczia képviselői kamara tegnapi ülésében a tuni­szi kölcsönök voltak napirenden. A Tuniszban felhasz­nált hadiszerekről tett néhány megjegyzés után D­e­­laforse bonapartista kijelentette, hogy, ha e köl­csönök engedélyezése egyúttal a bardói szerződés a czélig való végrehajtásának föltétlen kötelezettségét zárná magában, ő nem fog a pénzek engedélyezése mellett szavazni, mert az összeg kivihetetlen. Gam­be 11 á­ltalános figyelem közt lépett a szószékre és így szólt: Csodálkozom, hogy a szerződésnek a ka­marák általi ratifikácziója után az országtól azt köve­telik, hogy vonja vissza aláírását, miután a szerződés fölötti tárgyalások be vannak fejezve. A szerződést Francziaország föltétlenül elfogadta és mindazokra nézve meg van pecsételve, a­kik indítványozták, mind­­pedig azokra, a kik beleegyeztek. Ha a katonai operácziók, melyek nemsokára véget érnek és nyoma­tékkal és férfias fegyelemmel folytattatnak, és melyek hadseregünknek becsületére válnak (Helyes!) elérték czéljukat, a kormány elő fogja terjeszteni a szerződés végrehajtása iránti törvényjavaslatot. A vámok és pénzügyek kezelését illetőleg a kamara meg fogja vizsgálni az utakat és eszközöket, melyek neki ajánl­­tatnak és melyek sem a bekebelezést sem a feladást nem fogják magukba zárni. — Camille Pelle­­ta­n (szélsőbal) : azt mondja hogy a kamarának meg kell vizsgálnia, hogyan oldható meg a tuniszi kérdés. Erre ismét felhozza ama czikkeket, melyeket Tunisz­ból visszatérte után a » Justice«-ben közzétett és tud­ni kívánja, milyen politikát követ a kormány Tu­niszban. A miniszterelnök rászánja magát, hogy néhány további felvilágosítást adjon. Megengedi, hogy a teljes rend és szabályszerűség behozatala a tuniszi kormányzatba, bajos, de azt állítja, hogy Európára nézve nagy áldás, ha az ottani állapotoknak véget vetnek. Pénzügyi reformokat lehetne kezdeni mint Egiptomban. A bej azoknak nem állhatatos ellensége, hanem kész fölvenni külföldieket, a­kik javításokat hoznak, különösen francziákat, a­kik nem mint győz­tesek jöttek. Egy másik nehézséget képez a kalandos lakosság, mely a közhivatalokat Tuniszban aláássa, de az ellenszer nem kapitulác­iók eltörlésében, ha­nem csak abban áll, hogy azok új elvek szerint javít­tassanak. Átalános reformok, melyeket a franczia kormány a békülékenység és erkölcsösség szellemében czéloz, czélhoz vezethetnének. A nehézségek ugyan még mindig mutatkoznának, de a bekebelezés a létező nehézségek legrosszabbjává lenne, mert Francziaor­­szágra nehéz terheket róna és a hatalmakat lehan­golná. A kérdés egy másik, és pedig könnyebb meg­oldása Tunisz feladása volna, de eltekintve a veszte­ségtől, melyet Francziaország tekintélye Tunisz fel­adásánál szenvedne, ez jeladás volna minden európai lemészárlására és Francziaország borzasztó katasz­trófáért lenne felelőssé. Jelenleg Francziaország meg van kötve (külön­böző mozgás a kamarában) és most égetően szükséges az egyszer elvállalt expedícziót keresztülvinni. A kor­mány ezzel foglalkozik, de ennek a régi hagyomá­nyokat és Francziaország patriomóniumának megőr­zését nem szabad figyelmen kívül hagyni. A katonai expedíc­ió vége felé áll; a közigazgatás átalakítása következni fog, mert Algírnak szükségkép jó szom­szédot kell leírnia oldalán. De a tripoliszi határig kell-e az ország megszállását kiterjeszteni ? Nem sza­bad a porta nagyon közel szomszédjává lenni; czél­­szerűbb hasonló politikát követni, mint az, melyet Anglia Indiában űz. — Ez a politika a védnökségé. Röviden a bejjel kötött szerződés elfogadott törvény, melynek feltételei kötelezők és keresztülvihetők. Kü­lönben a kiviteli mód a kamara elé fog terjesz­tetni. — A kamara — mint már jelentettük — vé­gül az egész törvényjavaslatot nagy többséggel el­fogadta. — A pápa helyzetéről a berlini »Post« feltűnő czikket tesz közzé, mely az állítólag a kúria által sugalmazott »La situation du Pape« czimű­ pá­risi röpiratot, mely a pápa mostani helyzetét tartha­tatlannak jelenti ki, igen komolyan veszi és azt mond­ja, hogy a pápának önkéntes száműzetésében hatal­mas osztály lesz háta mögött, hogy világi hatalmát esetleg ismét helyreállítsa. A »Kreutzig.« is megerő­síti, hogy berlini kormánykörökben Olaszország belső helyzetét igen komolynak tekintik s hozzáteszi: »In­kább mint valaha arról beszélnek, hogy a pápa szék­helyét meg akarja változtatni. Az erre vonatkozó hí­reket, a­mennyiben az esetleg választandó székhelyre vonatkoznak, itt érintetlenül hagyjuk; de nem ütköz­nénk meg rajta, ha épen most komolyan szellőztet­nék a vatikán kiürítése iránti kérdés és a legújabb forradalmi proklamáczió egy ily elhatározás megma­gyarázására fontossággal bírna.« — A fő­rendiház távollevő tagjait az elnökség arról értesíti, hogy a főrendiház f. bő 6-án d. e. 11 órakor tartandó ülésében tárgyaltatni fog­nak. 1. a gazdasági bizottság jelentése »a főrendiház bevételeiről és kiadásairól 1881. év junius—szeptem­ber havi számadásainak megvizsgálása« tárgyában ; 2. »az 1880. évi LIV. törvényczikkben adott felha­talmazás hatályának kiterjesztéséről«, 3. »némely törvényhatóságok határának egyes községek és pusz­ták átcsatolása által való kiigazításáról, s az ezzel kapcsolatos intézkedésekről«, 4. »Abaúj és Tolna me­gyék egyesítéséről«, és 5. »a nagy­kikinda—becskereki helyi érdekű vasút kiépítéséről« szóló törvényjavas­latok. — Az országgyűlési szabadelvű párt Vizsolyi Gusztáv elnöklete alatt tartott mai értekezletén tárgyalván, Baross Gábor előadó in­dokolása, Tisza Kálmán miniszterelnök, Kemény Gábor b. miniszter és György Endre felszólalásaik után, úgy átalánosságban, mint részleteiben elfogadta a Szerbiával kötött kereskedelmi szer­ződés beczikkelyezéséről szóló törvényjavaslatot. Ezután felvétetett a kereskedelmi viszonyoknak Francziaországgal való ideiglenes rendezéséről szóló törvényjavaslat, mely Baross előadó indokolása után elfogadtatott, valamint Hegedűs előadó in­dokolása nyomán szintén vita nélkül elfogadtatott az 1882. év első évnegyedében fedezendő kiadásokról szóló törvényjavaslat. Végül Berzeviczy előadó tesz jelentést a holnapi napirendre kitűzött kérvényekről, mire az ér­tekezlet véget ért.­­ Az országgyűlési függetlenségi párt ma délben N­á­r­a­y Imre elnöklete alatt tar­tott értekezletén következő törvényjavaslatok tárgyal­tattak. Az állandó pénzügyi bizottság jelentése az 1882. év első negyedében viselendő közterhekről és fedezendő államkiadásokról szóló törvényjavaslat tár­gyában.­­ Az értekezlet a törvényjavaslatot nem fo­gadja el, a kormány által ebben kért indemnyuit meg­tagadja s elleninditványt nyújt be, és ezzel H­e­­­fy Ignácz bízatott meg.­­ A Szerbiával kötött szerző­dési­­javaslatot a párt szintén nem fogadja el. Meg­állapodásának s okainak előterjesztésére Mada­rász József kéretett fel. Azután a kérvények III. és IV. sorsjegyzéke vézetett tárgyalás alá. Több fontos kérvénynek, mint Fiume közjogi helyzetének végleges rendezése, a kecskekeméti görög kath. egyház kérvényének, mely­ben kérik, hogy anyakönyveiket magyar nyelven ve­zethessék, a hadmentességi díjról szóló törvénynek módosítása tárgyában több megye által beadott kér­vények tárgyalásakor a párt több tagja felszólal. A hadmentességi díjnak módosításáról szóló több me­gye által benyújtott kérvények tárgyalásánál T­u­r­­g­o­n­y­i Lajos bízatott meg határozati javaslat be­adására. — Siós Gyula interpellácziót jelentett be a budagyőri vasút kiépítése érdekében. Helyeslőleg tudomásul vétetett. Ad. u. 6 órakor tartott folytatólagos érte­kezleten H­e­­­f­y Ignácz előterj­eszté a kormány által kért indemnyit megtagadására vonatkozó határozati javaslatát, mit az értekezlet egyhangúlag elfogadott s a képviselőházban való beterjesztésére őt ismételve felkérte. A berettyó-ujfalui kerületbe, a f. hó 4-én tar­tandó kerületi pártértekezletre Németh Albert és Me­zei Ernő képviselők küldettek ki. 332. szám. 19-dik évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1881. Szombat, deczember 3. Szerkesztési iroda,* t barátok­ tere, Athenaeum-épitlet A lap szellemi részét illető minden közlemény 4 szerkesztőségh­ez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert ketektől fogad* tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIltD£T£SEJK am­múgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok, tere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP: Klu­.Us-hiviital * Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint, Elesk­e­ési d­íj: Postán keldre, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ........... Süt 8 hónapra........................... 8 » 8 hónapra................................. . . . . IS » Az esti kiadás postai különküldéséért felül. fizetés negyedévenkint.................................1 » Az előfizetés az év folytán minden hónapban mag«­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, mind délkor a hó első napjától számittatik. Előfizetési felhívás­­ XIX. évi folyamának okt.-deczemberi negyedére Előfizetési árak : Egy hónapra . . . • 2 írt Évnegyedre . . • • 6 » Fél évre . . • • 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés é­v­­negyedenként 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre- A HON kiadó­hiv­at­alába (barátok­ tere Athenaeum-épület) küldendő. A HON kiadóhivatala. A TÁRCZÁJ­A A renaissance korszak. Az emberi nem múltjában a mennyire jelen ismeretkörünk alapján megítélni képesek vagyunk, két kiválóan vonzó s érdekes korszak van: a görög nemzet virágkora s az olasz renaissance. Mindkét korszak, bár számokban pontosan alig határozható meg, alig egy pár évtizedre terjed, de ez évtizedek oly ragyogók, hogy az emberi nem múltjában évezre­dekkel versenyezhetnek s a mai nemzedéket kivéve hasztalan keresünk a múltban korszakot, midőn egy­szerre oly sok lángelme élt volna s midőn a közélet s társadalmi viszonyok minden irányban annyira gaz­dag eredményt tudnak felmutatni. Valódi műveltsé­get meg ma is méltán csak oly egyéneknek tulajdo­níthatunk, kik több más sajátság mellett e két kor­szak történetét s az akkor működött s élt szellem­óriások alkotásait nagyjából ismerik. Az akadémia könyvkiadó vállalata tehát, melynek főczélja kétség­kívül a tudományos műveltség terjesztése, igen he­lyesen cselekedett, midőn kiadásaiban e két kor­szakra különös gondott fordított s csak örömünket fejezhetjük ki, midőn az e tárgyakra vonatkozó mű­vek sorozatában most ismét egy »standard« munka magyar fordításának megjelenését konstatálhatjuk. A m­ű­, melyet röviden bemutatni akarunk ol­vasóinknak, a következő czimet viseli: Renais­sance Olaszországban. Irta John Addington S­y­m­o­n­d­s. Fordította P­u­­­s­z­k­y Károly. Jelenleg az első kötet jelent meg »A könyurak kora« czim alatt 32 évnyi terjedelemben, a könyvkiadó vállalat ismert kiadásában. Közönségesen elterjedt felfogás az, hogy a re­naissance alatt csaknem kizárólag a tudományok s művészetek felvirágzását értjük. Az építészetben e név lassan kint külön styl nevévé lett, az iskolai kézi­könyvekben a Konstantinápolyból Olaszországba me­nekülő görög tudósok működésével s az ókori iroda­dalom szenvedélyes művelésével van ez kapcsolatban s az első pillanatokban a képzőművészet nagy alakjai, egy Rafael, Lionardo de Vinci ss egy Michel Angelo annyira előtérbe nyomulnak, hogy egészen elfeledke­zünk a korszak más nagy s talán még nagyobb ese­ményeiről : a reformáczióról, Amerika felfedezéséről, a hűbérrendszer megszűnéséről, a modern jogrend­szer alakulásáról, Copernikus elméletéről, a könyv­­nyomtatás feltalálásáról stb. Mindezek egyenként egy-egy nagyszabású szellemi forradalmat jelentenek s a szellemi forradalmak összege az a nagy kor­szak, mely — nem mondunk sokat — az emberi­ nem újjászületését jelzi. Ez a kifejezés: renaissance azaz ujraszületés — mondja Symonds maga a bevezetésben — egy természetszer­ű mozgalmat jelez, melyet nem szükség egy s más vonással megmagyarázni, hanem melyet az emberiség nagy erőmegfeszítésének kell tekintenünk, melynek végre megjött a maga ideje, s melynek előrelüktetését még ma is érezzük. A renais­sance története nem a művészetek története, nem a tudományoké, nem az irodalomé, de még a nemzeteké sem. Annak a története az, hogy miképen érte el ön­tudatos szabadságát az európai népfajokban lakozó emberi szellem. A renaissanceot nem a felfedezések s régi ismeretek divatba hozatala hozta létre, hanem az értelem erőteljessége s önkénytes kifakadása, mely reávitte az emberiséget, hogy azokat abban a pillanatban használja. A virág fejlődésével összeha­sonlítva a renaissance kor az emberi nem történetében a bimbózás korát őrizi. Az akkor megszületett erő még a modern világban is szívesen s folyton tovább­terjedve megmaradt. A renaissance virágzása tudvalevőleg Olaszor­szágban érte el tetőpontját, sőt tulajdonkép innen kezdődött s innen terjedt szét Európa más részeibe. Az olaszok foglalták el a vezérszerepet, midőn Euró­pa többi nemzete még mozdulatlan volt, a művészet­ben, kutatásban, tudományban, a közvetítésben ókori műveltség és újkori értelem között és a helyreállított humanizmust ők adták át befejezve Európa más né­peinek. Symonds könyve ennek következtében nem tekinthető partiális jelentőségű műnek, hanem oly munka, mely a renaissanceról átalában elég tiszta képet nyújt s a világtörténelem e kiválóan érdekes részéről a magyar olvasókat biztosan tájékoztatja. Az egészet három kötetre osztja. A jelen kötet jóformán a politikai s közéleti részt tárgyalja, a második szól a képzőművészekről és a tudományok feléledéséről, a harmadik az olasz irodalomról. A dolog természeténél fogva épen ez az első kötet az, mely a renaissance korból legkevésbé köz­érdekű részleteket tárgyalja, de a mely más részről az egész kor jellegéről s az olasz társadalmi élet s műveltség fokáról a legtisztább képet nyújtja. Csak két alak van, kit szerző különös gonddal emel ki, s kiknek jellemzésére egész fejezeteket szentel abban a meggyőződésben, hogy e két férfiú nemcsak koruk typikus jellemzői, de egyúttal működésük megértése a renaissanceról alkotott fogalmak tisztázását is elő­segíti. E két férfiú : Machiavelli és Savanarolla. Machiavelli, a politikus s történetíró, nincs e műben idealiter rajzolva, mint azt újabban egészen megszoktuk. Symonds élesen tünteti ki jellemének gyöngeségét s öntudatos cynismusát. De ezzel ellen­tétben határozottan kiemeli, hogy hírhedt művei, kü­lönösen az »Il Principe« nem állanak összeköttetés­ben e magántedem gyengeségeivel. M. tárgyát egész objektive adja elő s ezért a látszólagos ellentét, midőn a fejedelmeknek, s midőn a polgárságnak ad tanácso­kat. Pessimistikus a legnagyobb mértékben, de hon­­szeretete soha sem szűnik meg s nézetei, melyek ma visszataszítóknak tűnnek fel, részben korának felfo­gását tükröztetik vissza, mely kor — legalább az olaszoknál — a pápák világias életmódját s az egy­házi férfiak kicsapongásait is természeteseknek tartot­ta mig az éj­szaki népek azon határozottan megbotrán­­koztak. A lovagias érzés az olaszoknál hiányzik s a zsarnokok működése bizonyos tekintetben haszonnal járt, mert az adott körülmények közt államalakítás csak ily módon volt lehetséges. Bizonyos tekintetben rokon elveket penget vele Savonarolla, ki szintén politikai czélokért s a szabad­ságért küzdött, habár, mint rajongó pap, nem világi, hanem egyházi fegyverekkel s eszközökkel akarta azt elérni. A rajongó papok száma, kik a világ romlott­ságát hirdették s a közel levő nagy átalakulást meg­jósolták, igen jelentékeny volt, ezek közé számítja szerzőnk Kapisztrán Jánost is , de lángész és hatá­rozottság tekintetében egyik sem közelítheti meg a fiorenczi domonkos barátot. Az ő egyetlen hibája, hogy nem volt politikus, nem tudta az eszközöket megválogatni, nem értette meg kora kivonatát s ezért jelentékeny s tartós reform nélkül mártyrhalált hal, holott más körülmények között neve uj irány alapí­tója lehetett volna. A két kiváló férfi Florenczben működött s e város története képezi az első kötet tartalmának nagy részét is. Rómáról jóformán csak annyiban em­lékezik meg, a mennyiben a különböző pápákat 1447- től 1527-ig erkölcsi szempontból részletesen jellemzi s a nép érzületét a vallás iránt példákkal illusztrálja. Különösebb súlyt fektet még az olasz vár­osok közt Velenczére s feltűnő, de nem érdektelen s nem is alaptalan hasonlatban Florenczet a folyvást változó s müveit Athénnel, Velenczét pedig a merev s szilárd alkotmánynyal biró Spártával hasonlítja össze úgy szervezetüket, mint romlásukat tekintve. Velencze átalában kivételes helyzettel birt a többi olasz váro­sokkal összehasonlítva, melyekben a községi kormány­zat nem volt kifejlődve s történetük ennélfogva a zsoldos vezérek s kényurak váltakozásából áll. A »kényurak kora« nevet visel a kötet s valóban poli­tikai tekintetben az egész renaissance-korszakot Olaszországban leginkább jellemezhetni e szóval. Mind a császárság, mind a pápaság hatalma megtört s az egyes községekben részint hűbéres, részint ön­álló előkelő családok uralma alatt állott, kiknek egy része (Borgiák, Estek, Viscontik, Sforzák stb. egész dynasztiákat alkotnak, melyeket csak VIII. Károly franczia király hóditó hadjárata tört meg nagyjában, mely hadjárat egyúttal, mint termékenyítő himport, viszi át az olasz műveltség nyomait Európába. Az első kötetben, mint említettük, tudományok­ról s művészetről részletesen nincs szó. Egyedüli ki­vételt képeznek a történetírók, kiknek nagy részéről (különösen a florencziekről) szerző külön fejezetben szól, csak inkább azért, hogy műveikből részint a társa­dalmi életre, részint az uralkodó felfogásra biztos következtetéseket vonjon. E czélból tehát átalános jellemrajzának kiegészítése végett, a mű végén Nardi, Guicciardini, Vettori s mások műveiből terjedelmes idézeteket is közöl, melyek naiv előadások, valamint regényes változatos tárgyak következtében a kelleme­sebb olvasmányok közé tartozik. Ily olvasmányok s epizódok gyakran fordulnak elő a munkában. Az an­gol író leplezetlen alakokat sorol fel a pápai udvar romlottságáról, példákat ad a nép babonásságáról, a szereplő egyének működését s egyes társadalmi ké­peket plastice igyekszik elénk állítani s minden te­kintetben világos s érdekes episodokat ad, úgy, hogy műve i s az akadémia e sorozatának nem kis érde­me, hogy erre is figyel­ő tanúság mellett kellemes olvasmány gyanánt is szolgál. A fordító, ki fiatalsága daczára már is kiváló helyet foglal el tudományos irodalmunkban, mint a renaissance tanulmányozója, a legalkalmasabb egyén volt e munkára. Nyelvezete is eléggé világos s cor­rect, nem lenne felesleges azonban, ha a következő kötetekben kissé nagyobb figyelmet fordítana egyes kifejezésekre s mondatszerkezetre, melyek nem ma­gyarosak, melyeket átalában használ. — Ilyen az »uralta« hibás használata, a részesülő mód szenvedő alak felesleges alkalmazása, a verbum regens elrej­tése a mondat tetszés szerint választott helyére stb. Aránylag csekély hibák ezek s a megérthetést nem gátolják, de bizonnyal óhajtandó, hogy ily jeles s átalában jól fordított műben csekély hibák se fordul­janak elő. Budapest, deczember 2. Pár h­avi néma csend és pihenés után új merénylet remegteti meg a czári birodalom hatalmasait. Szenkovszky revolvere és tőre, mint utóbb kiderül, Ignatiew gróf belügy­miniszternek volt szánva, ki arra vállalko­zott, hogy majd ő megmenti a czárt, kipusz­­títja a nihilizmust oly módon, hogy megnyeri a czárnak az orosz nép hatalmas nagy töme­gét, mely biztos oltalmat fog nyújtani és erő­s védfalat képezni minden felforgató törek­vés ellen. De bizony a nagyszabású tervből semmi sem lett. A czár a levélzörrenéstől is remeg; a danczigi látogatást is csak lopva-szökve te­hette meg. Óhajtotta volna meglátogatni az osztrák-magyar uralkodót is, de megbízott emberei azt jelentették neki, hogy a vasúti hidak igen sok helyen alá vannak a minázva, nihilista kezek által. Nem tanácsos tehát utazgatni, mert több mint valószínű, hogy a moszkvai vasúti robbanás ismétlődni fog, még­pedig az engesztelhetlenek által kívánt sikerrel. A czár tehát teljesen visszavonult, reme­te életet él Gazsinában. Nem látja őt nyilvá­nosan senki. A dolog lényegét tekintve: fo­goly, saját népének foglya s a­mi a bajt te­tőzi, az, hogy maga a nép is tudja, hogy uralkodója nem meri mutatni magát nyilvá­nosan sehol. De azért még­sem segít rajta. Mihelyt a czár hírét vette Szenkovszky ket­tős lövésének, még jobban összehúzta magát Gatsinában. Az Ignatiewnek szánt lövés any­­nyit jelentett, hogy a czárnak volt szánva. Mert első­sorban Ignatiew volt az, ki a czár megmentésére vállalkozott; az ő taná­csára lőnek megtagadva az előbb kilátásba helyezett reformok, melyeknek Ignatiew ép úgy ellensége, mint pánszláv elvtársai, kik minden reformban »a nyugati czivilizáczió­­nak nevezett kóros állapotok becsempészé­sét­ látják és épen azért perborreskálják. II. Sándor gyászos halála óta volt ugyan csend Oroszországban, az új merényletig, de

Next