A Hon, 1881. december (19. évfolyam, 330-359. szám)
1881-12-03 / 332. szám
* Budapest, deczember 2. Egy kis polémiánk van az »Ellenőrbze]. Csak olyan barátságos, tárgyilagos. Nem érthetünk ugyanis egyet t. laptársunknak, a buda-bécsi vasút építésére vonatkozó czikkével. Azt a tételt állítja fel ugyanis, hogy a buda-bécsi vasútvonalat okvetlen az államnak kell építnie és kezelnie, tehát semmiféle feltétel alatt sem lehet valamely ajánlatot e tekintetben elfogadni, nem még akkor sem, ha az államtól áldozatot nem kíván, nem akkor sem, ha az államnak a viteldíjra bármily széleskörű befolyást biztosít, és e szerint, ám esetleg ilyen lenne is az az ajánlat, melyet az országos bank állítólag a kormánynak e tárgyban tett, azt nem kell elfogadni. Mi más véleményen vagyunk és ennek az ügy érdekében sietünk kifejezést adni. Előttünk a vasutaknak állami építése és kezelése nem változatlan elv és minden körülmény közt követendő czél, hanem eszköz: a forgalom szabadságának és olcsóbbá tételének, valamint versenyezhetőségünk biztosításának elérésére. Mégpedig — valljuk meg őszintén — nem is a legolcsóbb és némelykor nem épen biztos eszköz. Ha tehát a fentebbi czélokat más után is elérni és biztosítani lehet, akkor az olcsóbb eszközhöz folyamodunk, és, mi azt hiszszük, hogy ez az eset képzelhető, sőt elérhető még a Budapest és Bécs közötti forgalom tekintetében is. Egyik eszköz erre az osztrák államvasút monopóliumának megtörése. Tudjuk, hogy ennek tarifapolitikájára még a Dunagőzhajótársaság intermittens és épen nem tervszerű, czélzatos versenye is, milyen jótékony hatással van az ország érdekében ; hát még ha egy versenyvasútvonal keletkeznék, melynek létoka és létjoga épen abban állana, hogy az államvasúttal versenyezzen, mert azt már csak gondolni nem lehet, hogy idegen tőke és idegen társulat ajánlkozzék vasútépítésre, azon czélból, hogy az osztrák államvasútnak kiszolgáltassa magát. Ha épít valaki egy második vonalat, a Duna másik partján, ezt csak azért teszi, hogy a forgalom egy részét magánon vonzani reméli és ezt csak tarifaverseny útján érheti el. Utalva van erre főleg, ha ez egyszersmind kamatbiztosítás nélkül vállalkozik erre, mert akkor bizony nemcsak tarifatételeiben le nem mondhat a versenyről, de még egy rettegett kartell alakjában sem. Az az eset már meg sem képzelhető, mint föntorgó, hogy az osztrák államvasút csak azért, hogy a versenytől szabaduljon, átadja forgalmának akkora részét, hogy az egy második vonalat jövedelmezővé tegyen. De hát tegyük föl mindezen veszedelem lehetőségét, sőt vegyük ehhez még azt is, hogy az osztrák államvasut mint azt az »Ellenőr« lehetőnek tartja, megszerzi a részvényeket a második vonalat építő társulatnál, (természetesen ennek bukását is föltételezve) és lássuk mindez ellen nincs-e ellenszer és biztosíték ? Van. Természetesen, ha erre azt mondjuk, hogy a biztosíték a kormánynak a tarifa megállapításában való befolyásában van, azt fognák ellenvetni, hogy ez vagy olyan nagy lesz, hogy a társulatot paralizálhatja, megronthatja számításaiban, vagy csekély és akkor a forgalom érdekeinek meg nem felel, az osztrák államvasút uralmát meg nem töri. De mi ilyenforma biztosítékban, illetőleg a biztosítéknak ilyen formájában a megoldást nem keressük. Mi az engedélyokmányban csak azt kötnők ki, hogy a buda-bécsi vonalon alkalmazni kell (helyi és internaczionális forgalomban egyaránt)a magyar államvasutak tarifáját. Ez ellen üzleti szempontból kifogást tenni nem lehet és biztosíték tekintetében, bárkinek kezére kerül ama vonal, az tökéletesen elégséges. De ezenkívül ki lehet kötni a megváltási jogot és ellenőrzést egyaránt, annyira, hogy a magyar állam érdekei teljesen biztosíttatnának. Ha így biztosíthatnék forgalmi érdekeinket, miért vállaljuk az állam vállaira egy második bécsi vonal építésének nagy terhét és az osztrák vasúttal való verseny még nehezebb feladatát, azt be nem láthatjuk. Ha ilyen biztosítékok nélkül a második vonal az állam minden megterheltetése nélkül kiépül, azt hiszszük, készségesen elfogadható általunk úgy forgalmi, politikai, mint pénzügyi szempontból. Ha ezt így sem fogadjuk el, akkor vagy sokáig (legalább egy évtizedig) leszünk kénytelenek az osztrák vasút monopóliumát tűrni, ellen esetben pénzügyeink nagy kárával, sőt romlásával rögtön bele kell mennünk az építésbe és versenybe. Nem tudjuk, hogy még ez is sikerülne-e? Mert nem csak az ország határáig terjedő vasút építéséről van szó , és kérdés, hoy Ausztria a magyar államnak koncesszionálna-e egyátalában tulajdonjogot saját területén, egy vasútvonalra? Azt hiszszük, már magának a versenyvonalnak koncesszionálása is nehézségekkel járna, de hogy a magyar állam számára annak kieszközlése alig lehetséges, azt, hogy hiszszük, senki sem fogja tagadni. Hogy pedig mi hazánk határáig építsünk és akkor a versenynyel (vasút , vagy legalább saját vasút hiányában) megálljunk, az tökéletesen sárba dobott pénz lenne. Úgy vélekedünk ezeknél fogva, hogy nem elvi, hanem gyakorlati szempontból kell e kérdést megítélnünk és akkor helyesebb megoldásra jutunk, sőt biztosabban érünk ezért. — Sopron megye közönsége magáévá tette ez elvet: »Zsidó nem lehet korcsmáros, zsidó nem árulhat szeszt, zsidó nem bérelhet korcsmát.« Ezt jelenti nagy örömmel első vezérczikkben a »Pozsony v. Hírlap.« A tényállás, mint a czikkből kivehetni, következő: Devecser község lakosai az ottani regale kibérlésére nyitott árlejtési pályázatból kizárták a zsidó korcsmáros osztályt. Sopron megye közönsége a Devecser község által hozott határozat ellen Holczer Dávid volt árendásnak beadott felebbezését elvetette. Ily értelmű határozat mellett erő-s sen buzgólkodott dr. Baán Endre és Sugár Sán Idor, a zsidó földbirtokos, a ki a zsidóknak a regale bérletekből való kizárását bátor nyíltsággal, lelkesen, férfiasan indokolta és felszólamlásai által Devecser község elsőfokú határozatának Sopron megye közönsége által is érvényt szerzett. Nevezett lap erősen apostrophálja a pálinka- iszákosság és uzsora által a népben végbevitt nagymérvű erkölcsi és anyagi pusztítást. Azon több órán át tartó értekezleten, mely az »Adria - Samship Company-nak részvénytársulattá való átalakítása ügyében ma délben a kereskedelmi minisztériumban végbement, minden megbeszélt pontozatra nézve egyetértés jött létre úgy, hogy a létesített megállapodások a kereskedelmi és közlekedési minisztériumok, a fiumei tengerészeti hatóság képviselői, valamint a magyar államvasutak képviselői által aláírt jegyzőkönyvbe voltak foglalhatók. Most már a tárgyalások a magyar országos bankkal, mely hajlandó az új részvénytársulat finanszírozását átvenni, folytattatni fognak, mely tárgyalások substrátumát a három év múlva lejáró szerződés meghosszabbításának eventualitása is fogja képezni. — A pénzügyi bizottság tagjai s ha csak lehetséges a pénzügyi, közlekedési és kereskedelmi miniszterek is szombaton folyó hó 10-én — nem pedig holnap — Fiuméba utaznak, hogy személyes meggyőződést szerezzenek maguknak az ott eszközlendő kikötőépítkezések szükségessége iránt. — Uralkodónknak az orosz czárral való állítólag küszöbön álló találkozásáról — amint a »B. K.« értesül — illetékes körökben mit sem tudnak. Ily találkozás mostanság egyátalában nincs tervben. — Gambetta a tuniszi kérdésről. A franczia képviselői kamara tegnapi ülésében a tuniszi kölcsönök voltak napirenden. A Tuniszban felhasznált hadiszerekről tett néhány megjegyzés után Delaforse bonapartista kijelentette, hogy, ha e kölcsönök engedélyezése egyúttal a bardói szerződés a czélig való végrehajtásának föltétlen kötelezettségét zárná magában, ő nem fog a pénzek engedélyezése mellett szavazni, mert az összeg kivihetetlen. Gambe 11 általános figyelem közt lépett a szószékre és így szólt: Csodálkozom, hogy a szerződésnek a kamarák általi ratifikácziója után az országtól azt követelik, hogy vonja vissza aláírását, miután a szerződés fölötti tárgyalások be vannak fejezve. A szerződést Francziaország föltétlenül elfogadta és mindazokra nézve meg van pecsételve, akik indítványozták, mindpedig azokra, a kik beleegyeztek. Ha a katonai operácziók, melyek nemsokára véget érnek és nyomatékkal és férfias fegyelemmel folytattatnak, és melyek hadseregünknek becsületére válnak (Helyes!) elérték czéljukat, a kormány elő fogja terjeszteni a szerződés végrehajtása iránti törvényjavaslatot. A vámok és pénzügyek kezelését illetőleg a kamara meg fogja vizsgálni az utakat és eszközöket, melyek neki ajánltatnak és melyek sem a bekebelezést sem a feladást nem fogják magukba zárni. — Camille Pelletan (szélsőbal) : azt mondja hogy a kamarának meg kell vizsgálnia, hogyan oldható meg a tuniszi kérdés. Erre ismét felhozza ama czikkeket, melyeket Tuniszból visszatérte után a » Justice«-ben közzétett és tudni kívánja, milyen politikát követ a kormány Tuniszban. A miniszterelnök rászánja magát, hogy néhány további felvilágosítást adjon. Megengedi, hogy a teljes rend és szabályszerűség behozatala a tuniszi kormányzatba, bajos, de azt állítja, hogy Európára nézve nagy áldás, ha az ottani állapotoknak véget vetnek. Pénzügyi reformokat lehetne kezdeni mint Egiptomban. A bej azoknak nem állhatatos ellensége, hanem kész fölvenni külföldieket, akik javításokat hoznak, különösen francziákat, akik nem mint győztesek jöttek. Egy másik nehézséget képez a kalandos lakosság, mely a közhivatalokat Tuniszban aláássa, de az ellenszer nem kapitulációk eltörlésében, hanem csak abban áll, hogy azok új elvek szerint javíttassanak. Átalános reformok, melyeket a franczia kormány a békülékenység és erkölcsösség szellemében czéloz, czélhoz vezethetnének. A nehézségek ugyan még mindig mutatkoznának, de a bekebelezés a létező nehézségek legrosszabbjává lenne, mert Francziaországra nehéz terheket róna és a hatalmakat lehangolná. A kérdés egy másik, és pedig könnyebb megoldása Tunisz feladása volna, de eltekintve a veszteségtől, melyet Francziaország tekintélye Tunisz feladásánál szenvedne, ez jeladás volna minden európai lemészárlására és Francziaország borzasztó katasztrófáért lenne felelőssé. Jelenleg Francziaország meg van kötve (különböző mozgás a kamarában) és most égetően szükséges az egyszer elvállalt expedícziót keresztülvinni. A kormány ezzel foglalkozik, de ennek a régi hagyományokat és Francziaország patriomóniumának megőrzését nem szabad figyelmen kívül hagyni. A katonai expedíció vége felé áll; a közigazgatás átalakítása következni fog, mert Algírnak szükségkép jó szomszédot kell leírnia oldalán. De a tripoliszi határig kell-e az ország megszállását kiterjeszteni ? Nem szabad a porta nagyon közel szomszédjává lenni; czélszerűbb hasonló politikát követni, mint az, melyet Anglia Indiában űz. — Ez a politika a védnökségé. Röviden a bejjel kötött szerződés elfogadott törvény, melynek feltételei kötelezők és keresztülvihetők. Különben a kiviteli mód a kamara elé fog terjesztetni. — A kamara — mint már jelentettük — végül az egész törvényjavaslatot nagy többséggel elfogadta. — A pápa helyzetéről a berlini »Post« feltűnő czikket tesz közzé, mely az állítólag a kúria által sugalmazott »La situation du Pape« czimű párisi röpiratot, mely a pápa mostani helyzetét tarthatatlannak jelenti ki, igen komolyan veszi és azt mondja, hogy a pápának önkéntes száműzetésében hatalmas osztály lesz háta mögött, hogy világi hatalmát esetleg ismét helyreállítsa. A »Kreutzig.« is megerősíti, hogy berlini kormánykörökben Olaszország belső helyzetét igen komolynak tekintik s hozzáteszi: »Inkább mint valaha arról beszélnek, hogy a pápa székhelyét meg akarja változtatni. Az erre vonatkozó híreket, amennyiben az esetleg választandó székhelyre vonatkoznak, itt érintetlenül hagyjuk; de nem ütköznénk meg rajta, ha épen most komolyan szellőztetnék a vatikán kiürítése iránti kérdés és a legújabb forradalmi proklamáczió egy ily elhatározás megmagyarázására fontossággal bírna.« — A főrendiház távollevő tagjait az elnökség arról értesíti, hogy a főrendiház f. bő 6-án d. e. 11 órakor tartandó ülésében tárgyaltatni fognak. 1. a gazdasági bizottság jelentése »a főrendiház bevételeiről és kiadásairól 1881. év junius—szeptember havi számadásainak megvizsgálása« tárgyában ; 2. »az 1880. évi LIV. törvényczikkben adott felhatalmazás hatályának kiterjesztéséről«, 3. »némely törvényhatóságok határának egyes községek és puszták átcsatolása által való kiigazításáról, s az ezzel kapcsolatos intézkedésekről«, 4. »Abaúj és Tolna megyék egyesítéséről«, és 5. »a nagykikinda—becskereki helyi érdekű vasút kiépítéséről« szóló törvényjavaslatok. — Az országgyűlési szabadelvű párt Vizsolyi Gusztáv elnöklete alatt tartott mai értekezletén tárgyalván, Baross Gábor előadó indokolása, Tisza Kálmán miniszterelnök, Kemény Gábor b. miniszter és György Endre felszólalásaik után, úgy átalánosságban, mint részleteiben elfogadta a Szerbiával kötött kereskedelmi szerződés beczikkelyezéséről szóló törvényjavaslatot. Ezután felvétetett a kereskedelmi viszonyoknak Francziaországgal való ideiglenes rendezéséről szóló törvényjavaslat, mely Baross előadó indokolása után elfogadtatott, valamint Hegedűs előadó indokolása nyomán szintén vita nélkül elfogadtatott az 1882. év első évnegyedében fedezendő kiadásokról szóló törvényjavaslat. Végül Berzeviczy előadó tesz jelentést a holnapi napirendre kitűzött kérvényekről, mire az értekezlet véget ért. Az országgyűlési függetlenségi párt ma délben Náray Imre elnöklete alatt tartott értekezletén következő törvényjavaslatok tárgyaltattak. Az állandó pénzügyi bizottság jelentése az 1882. év első negyedében viselendő közterhekről és fedezendő államkiadásokról szóló törvényjavaslat tárgyában. Az értekezlet a törvényjavaslatot nem fogadja el, a kormány által ebben kért indemnyuit megtagadja s elleninditványt nyújt be, és ezzel Hefy Ignácz bízatott meg. A Szerbiával kötött szerződésijavaslatot a párt szintén nem fogadja el. Megállapodásának s okainak előterjesztésére Madarász József kéretett fel. Azután a kérvények III. és IV. sorsjegyzéke vézetett tárgyalás alá. Több fontos kérvénynek, mint Fiume közjogi helyzetének végleges rendezése, a kecskekeméti görög kath. egyház kérvényének, melyben kérik, hogy anyakönyveiket magyar nyelven vezethessék, a hadmentességi díjról szóló törvénynek módosítása tárgyában több megye által beadott kérvények tárgyalásakor a párt több tagja felszólal. A hadmentességi díjnak módosításáról szóló több megye által benyújtott kérvények tárgyalásánál Turgonyi Lajos bízatott meg határozati javaslat beadására. — Siós Gyula interpellácziót jelentett be a budagyőri vasút kiépítése érdekében. Helyeslőleg tudomásul vétetett. Ad. u. 6 órakor tartott folytatólagos értekezleten Hefy Ignácz előterjeszté a kormány által kért indemnyit megtagadására vonatkozó határozati javaslatát, mit az értekezlet egyhangúlag elfogadott s a képviselőházban való beterjesztésére őt ismételve felkérte. A berettyó-ujfalui kerületbe, a f. hó 4-én tartandó kerületi pártértekezletre Németh Albert és Mezei Ernő képviselők küldettek ki. 332. szám. 19-dik évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1881. Szombat, deczember 3. Szerkesztési iroda,* t barátok tere, Athenaeum-épitlet A lap szellemi részét illető minden közlemény 4 szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert ketektől fogad* tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIltD£T£SEJK ammúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátok, tere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP: Klu.Us-hiviital * Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint, Eleskeési díj: Postán keldre, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ........... Süt 8 hónapra........................... 8 » 8 hónapra................................. . . . . IS » Az esti kiadás postai különküldéséért felül. fizetés negyedévenkint.................................1 » Az előfizetés az év folytán minden hónapban mag«kezdhető, de ennek bármely napján történik is, mind délkor a hó első napjától számittatik. Előfizetési felhívás XIX. évi folyamának okt.-deczemberi negyedére Előfizetési árak : Egy hónapra . . . • 2 írt Évnegyedre . . • • 6 » Fél évre . . • • 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre- A HON kiadóhivatalába (barátok tere Athenaeum-épület) küldendő. A HON kiadóhivatala. A TÁRCZÁJA A renaissance korszak. Az emberi nem múltjában a mennyire jelen ismeretkörünk alapján megítélni képesek vagyunk, két kiválóan vonzó s érdekes korszak van: a görög nemzet virágkora s az olasz renaissance. Mindkét korszak, bár számokban pontosan alig határozható meg, alig egy pár évtizedre terjed, de ez évtizedek oly ragyogók, hogy az emberi nem múltjában évezredekkel versenyezhetnek s a mai nemzedéket kivéve hasztalan keresünk a múltban korszakot, midőn egyszerre oly sok lángelme élt volna s midőn a közélet s társadalmi viszonyok minden irányban annyira gazdag eredményt tudnak felmutatni. Valódi műveltséget meg ma is méltán csak oly egyéneknek tulajdoníthatunk, kik több más sajátság mellett e két korszak történetét s az akkor működött s élt szellemóriások alkotásait nagyjából ismerik. Az akadémia könyvkiadó vállalata tehát, melynek főczélja kétségkívül a tudományos műveltség terjesztése, igen helyesen cselekedett, midőn kiadásaiban e két korszakra különös gondott fordított s csak örömünket fejezhetjük ki, midőn az e tárgyakra vonatkozó művek sorozatában most ismét egy »standard« munka magyar fordításának megjelenését konstatálhatjuk. A mű, melyet röviden bemutatni akarunk olvasóinknak, a következő czimet viseli: Renaissance Olaszországban. Irta John Addington Symonds. Fordította Puszky Károly. Jelenleg az első kötet jelent meg »A könyurak kora« czim alatt 32 évnyi terjedelemben, a könyvkiadó vállalat ismert kiadásában. Közönségesen elterjedt felfogás az, hogy a renaissance alatt csaknem kizárólag a tudományok s művészetek felvirágzását értjük. Az építészetben e név lassan kint külön styl nevévé lett, az iskolai kézikönyvekben a Konstantinápolyból Olaszországba menekülő görög tudósok működésével s az ókori irodadalom szenvedélyes művelésével van ez kapcsolatban s az első pillanatokban a képzőművészet nagy alakjai, egy Rafael, Lionardo de Vinci ss egy Michel Angelo annyira előtérbe nyomulnak, hogy egészen elfeledkezünk a korszak más nagy s talán még nagyobb eseményeiről : a reformáczióról, Amerika felfedezéséről, a hűbérrendszer megszűnéséről, a modern jogrendszer alakulásáról, Copernikus elméletéről, a könyvnyomtatás feltalálásáról stb. Mindezek egyenként egy-egy nagyszabású szellemi forradalmat jelentenek s a szellemi forradalmak összege az a nagy korszak, mely — nem mondunk sokat — az emberi nem újjászületését jelzi. Ez a kifejezés: renaissance azaz ujraszületés — mondja Symonds maga a bevezetésben — egy természetszerű mozgalmat jelez, melyet nem szükség egy s más vonással megmagyarázni, hanem melyet az emberiség nagy erőmegfeszítésének kell tekintenünk, melynek végre megjött a maga ideje, s melynek előrelüktetését még ma is érezzük. A renaissance története nem a művészetek története, nem a tudományoké, nem az irodalomé, de még a nemzeteké sem. Annak a története az, hogy miképen érte el öntudatos szabadságát az európai népfajokban lakozó emberi szellem. A renaissanceot nem a felfedezések s régi ismeretek divatba hozatala hozta létre, hanem az értelem erőteljessége s önkénytes kifakadása, mely reávitte az emberiséget, hogy azokat abban a pillanatban használja. A virág fejlődésével összehasonlítva a renaissance kor az emberi nem történetében a bimbózás korát őrizi. Az akkor megszületett erő még a modern világban is szívesen s folyton továbbterjedve megmaradt. A renaissance virágzása tudvalevőleg Olaszországban érte el tetőpontját, sőt tulajdonkép innen kezdődött s innen terjedt szét Európa más részeibe. Az olaszok foglalták el a vezérszerepet, midőn Európa többi nemzete még mozdulatlan volt, a művészetben, kutatásban, tudományban, a közvetítésben ókori műveltség és újkori értelem között és a helyreállított humanizmust ők adták át befejezve Európa más népeinek. Symonds könyve ennek következtében nem tekinthető partiális jelentőségű műnek, hanem oly munka, mely a renaissanceról átalában elég tiszta képet nyújt s a világtörténelem e kiválóan érdekes részéről a magyar olvasókat biztosan tájékoztatja. Az egészet három kötetre osztja. A jelen kötet jóformán a politikai s közéleti részt tárgyalja, a második szól a képzőművészekről és a tudományok feléledéséről, a harmadik az olasz irodalomról. A dolog természeténél fogva épen ez az első kötet az, mely a renaissance korból legkevésbé közérdekű részleteket tárgyalja, de a mely más részről az egész kor jellegéről s az olasz társadalmi élet s műveltség fokáról a legtisztább képet nyújtja. Csak két alak van, kit szerző különös gonddal emel ki, s kiknek jellemzésére egész fejezeteket szentel abban a meggyőződésben, hogy e két férfiú nemcsak koruk typikus jellemzői, de egyúttal működésük megértése a renaissanceról alkotott fogalmak tisztázását is elősegíti. E két férfiú : Machiavelli és Savanarolla. Machiavelli, a politikus s történetíró, nincs e műben idealiter rajzolva, mint azt újabban egészen megszoktuk. Symonds élesen tünteti ki jellemének gyöngeségét s öntudatos cynismusát. De ezzel ellentétben határozottan kiemeli, hogy hírhedt művei, különösen az »Il Principe« nem állanak összeköttetésben e magántedem gyengeségeivel. M. tárgyát egész objektive adja elő s ezért a látszólagos ellentét, midőn a fejedelmeknek, s midőn a polgárságnak ad tanácsokat. Pessimistikus a legnagyobb mértékben, de honszeretete soha sem szűnik meg s nézetei, melyek ma visszataszítóknak tűnnek fel, részben korának felfogását tükröztetik vissza, mely kor — legalább az olaszoknál — a pápák világias életmódját s az egyházi férfiak kicsapongásait is természeteseknek tartotta mig az éjszaki népek azon határozottan megbotránkoztak. A lovagias érzés az olaszoknál hiányzik s a zsarnokok működése bizonyos tekintetben haszonnal járt, mert az adott körülmények közt államalakítás csak ily módon volt lehetséges. Bizonyos tekintetben rokon elveket penget vele Savonarolla, ki szintén politikai czélokért s a szabadságért küzdött, habár, mint rajongó pap, nem világi, hanem egyházi fegyverekkel s eszközökkel akarta azt elérni. A rajongó papok száma, kik a világ romlottságát hirdették s a közel levő nagy átalakulást megjósolták, igen jelentékeny volt, ezek közé számítja szerzőnk Kapisztrán Jánost is , de lángész és határozottság tekintetében egyik sem közelítheti meg a fiorenczi domonkos barátot. Az ő egyetlen hibája, hogy nem volt politikus, nem tudta az eszközöket megválogatni, nem értette meg kora kivonatát s ezért jelentékeny s tartós reform nélkül mártyrhalált hal, holott más körülmények között neve uj irány alapítója lehetett volna. A két kiváló férfi Florenczben működött s e város története képezi az első kötet tartalmának nagy részét is. Rómáról jóformán csak annyiban emlékezik meg, a mennyiben a különböző pápákat 1447- től 1527-ig erkölcsi szempontból részletesen jellemzi s a nép érzületét a vallás iránt példákkal illusztrálja. Különösebb súlyt fektet még az olasz városok közt Velenczére s feltűnő, de nem érdektelen s nem is alaptalan hasonlatban Florenczet a folyvást változó s müveit Athénnel, Velenczét pedig a merev s szilárd alkotmánynyal biró Spártával hasonlítja össze úgy szervezetüket, mint romlásukat tekintve. Velencze átalában kivételes helyzettel birt a többi olasz városokkal összehasonlítva, melyekben a községi kormányzat nem volt kifejlődve s történetük ennélfogva a zsoldos vezérek s kényurak váltakozásából áll. A »kényurak kora« nevet visel a kötet s valóban politikai tekintetben az egész renaissance-korszakot Olaszországban leginkább jellemezhetni e szóval. Mind a császárság, mind a pápaság hatalma megtört s az egyes községekben részint hűbéres, részint önálló előkelő családok uralma alatt állott, kiknek egy része (Borgiák, Estek, Viscontik, Sforzák stb. egész dynasztiákat alkotnak, melyeket csak VIII. Károly franczia király hóditó hadjárata tört meg nagyjában, mely hadjárat egyúttal, mint termékenyítő himport, viszi át az olasz műveltség nyomait Európába. Az első kötetben, mint említettük, tudományokról s művészetről részletesen nincs szó. Egyedüli kivételt képeznek a történetírók, kiknek nagy részéről (különösen a florencziekről) szerző külön fejezetben szól, csak inkább azért, hogy műveikből részint a társadalmi életre, részint az uralkodó felfogásra biztos következtetéseket vonjon. E czélból tehát átalános jellemrajzának kiegészítése végett, a mű végén Nardi, Guicciardini, Vettori s mások műveiből terjedelmes idézeteket is közöl, melyek naiv előadások, valamint regényes változatos tárgyak következtében a kellemesebb olvasmányok közé tartozik. Ily olvasmányok s epizódok gyakran fordulnak elő a munkában. Az angol író leplezetlen alakokat sorol fel a pápai udvar romlottságáról, példákat ad a nép babonásságáról, a szereplő egyének működését s egyes társadalmi képeket plastice igyekszik elénk állítani s minden tekintetben világos s érdekes episodokat ad, úgy, hogy műve i s az akadémia e sorozatának nem kis érdeme, hogy erre is figyelő tanúság mellett kellemes olvasmány gyanánt is szolgál. A fordító, ki fiatalsága daczára már is kiváló helyet foglal el tudományos irodalmunkban, mint a renaissance tanulmányozója, a legalkalmasabb egyén volt e munkára. Nyelvezete is eléggé világos s correct, nem lenne felesleges azonban, ha a következő kötetekben kissé nagyobb figyelmet fordítana egyes kifejezésekre s mondatszerkezetre, melyek nem magyarosak, melyeket átalában használ. — Ilyen az »uralta« hibás használata, a részesülő mód szenvedő alak felesleges alkalmazása, a verbum regens elrejtése a mondat tetszés szerint választott helyére stb. Aránylag csekély hibák ezek s a megérthetést nem gátolják, de bizonnyal óhajtandó, hogy ily jeles s átalában jól fordított műben csekély hibák se forduljanak elő. Budapest, deczember 2. Pár havi néma csend és pihenés után új merénylet remegteti meg a czári birodalom hatalmasait. Szenkovszky revolvere és tőre, mint utóbb kiderül, Ignatiew gróf belügyminiszternek volt szánva, ki arra vállalkozott, hogy majd ő megmenti a czárt, kipusztítja a nihilizmust oly módon, hogy megnyeri a czárnak az orosz nép hatalmas nagy tömegét, mely biztos oltalmat fog nyújtani és erős védfalat képezni minden felforgató törekvés ellen. De bizony a nagyszabású tervből semmi sem lett. A czár a levélzörrenéstől is remeg; a danczigi látogatást is csak lopva-szökve tehette meg. Óhajtotta volna meglátogatni az osztrák-magyar uralkodót is, de megbízott emberei azt jelentették neki, hogy a vasúti hidak igen sok helyen alá vannak a minázva, nihilista kezek által. Nem tanácsos tehát utazgatni, mert több mint valószínű, hogy a moszkvai vasúti robbanás ismétlődni fog, mégpedig az engesztelhetlenek által kívánt sikerrel. A czár tehát teljesen visszavonult, remete életet él Gazsinában. Nem látja őt nyilvánosan senki. A dolog lényegét tekintve: fogoly, saját népének foglya s ami a bajt tetőzi, az, hogy maga a nép is tudja, hogy uralkodója nem meri mutatni magát nyilvánosan sehol. De azért mégsem segít rajta. Mihelyt a czár hírét vette Szenkovszky kettős lövésének, még jobban összehúzta magát Gatsinában. Az Ignatiewnek szánt lövés anynyit jelentett, hogy a czárnak volt szánva. Mert elsősorban Ignatiew volt az, ki a czár megmentésére vállalkozott; az ő tanácsára lőnek megtagadva az előbb kilátásba helyezett reformok, melyeknek Ignatiew ép úgy ellensége, mint pánszláv elvtársai, kik minden reformban »a nyugati czivilizácziónak nevezett kóros állapotok becsempészését látják és épen azért perborreskálják. II. Sándor gyászos halála óta volt ugyan csend Oroszországban, az új merényletig, de