A Hon, 1882. február (20. évfolyam, 32-59. szám)

1882-02-23 / 54. szám

54 szám. 20-dik évfolyam. Szerk­essztésű­ irodda­s Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatftlb® (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Reggeli kiadás, Budapest 1882. Csütörtök, február 23. Kite­hí-ni­­­vat«­­i Barátok-tere, Athen­aeum­-épület földszint. Kiöli­je,«tér»i íií­­: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ................................... . , S­iS 3 hónapra 6 » 6 hónapra 19 . Az esti kiadás poétái k­ülönkül­déséért felül» fizetés negyedévenként ....... le Az előfizetés .1 év folytán minden hónapban meg­­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számíttatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, Budapest, február 22. Hol mindenkibe belekötni, hol semmi­ről tudomást nem venni, e két ellentét közt mozog folyton a szélsőbal külpolitikájában. E tévedezésnek természetes következménye, hogy folytonosan ellenmondásba elegyedik s egyúttal, hogy két különböző oldalát zárja ki a megtámadásnak, a­minek alapján könnyen bebizonyíthatni álláspontjának helytelenségét. Folytonosan hirdeti azt, hogy a szláv elem fenyeget, hogy Oroszország szítja elle­nünk a boszniai lázadást, és mégis, mikor an­nak elnyomásáról van szó, azt mondja, hogy vonuljunk ki e tartományokból. Ez ellenmon­­dásért teljesen kiérdemelte ma Miletics he­­­­lyeslését és azt a kijelentést, hogy csatlako­zik határozati javaslatukhoz. Élesebb­­kritikát valóban a szélsőbal fe­lett senki sem gyakorolt, mint J Miletics Sve­­tozár azon tény­e által, hogy határozottan pánszláv szempontból Csatlakozott a szélső­balnak nem csak azon nézetéhez, hogy a meg­szállott tartományokból ki kell vonulnunk, hanem azon nyilatkozatához is, hogy nekünk a megszállott tartományokban nincs mit ke­resnünk. Miletics legalább le tudja vonni egy álláspont következményét is, a­mennyiben Nagy-Szerbia számára követeli Boszniát és Herczegovinát, de a szélsőbal ezzel előállni nem mer, habár nem tagadhatja, hogy kivo­nulásunknak egyszerűen ez lenne eredménye. Ez már azonban a szélsőbali álláspont­nak másik szélsőségével szoros összefüggésben áll. Mert már most követelik azt, hogy kös­sünk bele Oroszországba. A­miért Skobelev bolond toasztot mond, hát szálljuk meg Szer­biát, Montenegrót. Tehát képzelt bajokkal szembe szállni, idegen országokat megszállani készek, s csak épen azt a két tartományt akarják ott hagyni, mely a szláv gyűrűt leg­alkalmasabb helyen vágja ketté, és melyből esetleg csak gyalázattal és európai mandá­tumra való képtelenségünk kijelentésével vo­nulhatunk ki. Nem folytonos ellenmondás-e ez ? Pedig ezekben a szélsőbali politikának csak ko­moly alapjait kerestük, hát még ha végig hallgatjuk mindazokat az erősködéseket, me­lyeket a mellett fölhoznak, mennyire zavarba jövünk, mennyire meggyőződünk a szélsőbali álláspont teljes és tökéletes tarthatatlansá­gáról ! Ma csak Eötvös Károly beszédét hallot­tuk ez oldalról. Elég hosszú és elég furcsa volt az arra, hogy a czélzatával ellenkező irányban hasson meggyőzőleg. Rendetlenül, nem átgondolva, legnagyobb részben rögtö­nözve adta elő beszédét és ezért volt egészen őszinte, de teljesen következetlen. Polemi­zálni akart Baross Gábor szép, tartalmas, át­gondolt beszédével és a miniszterelnök teg­napi érdekes nyilatkozatával, de csak próká­­tori fogásokhoz nyúlt, a­helyett, hogy maga­sabb álláspontra helyezkedett volna. Figyel­met beszédének csak egy komoly passzusával keltett, melyben a kormánytól, mint a ma­gyar törvényhozás tagja kérdezte, hogy mit szándékozik Boszniával csinálni ? És pártjá­nak belátását, tapintatát igen jellemző neve­tés tört ki a szélsőbalon akkor, mikor Tisza kijelente, hogy a mostani körülmények közt, erről beszélni nem lehet. E pártnak, úgy lát­szik, nincs fogalma arról, hogy milyen ne­vetségessé tennék magunkat Európával szem­ben, ha egy föllázadt tartomány leveretése előtt, annak jövő rendezéséről beszélnénk és mennyire meggyengítnék állásunkat maguk­kal a lázadókkal szemben, ha most agrárius reformokról, az ottani kormányzat hibáiról, hiányairól és a jövő tervekről beszélnénk. Ez a nevetés koronázta meg a szélsőbal állás­pontjának tarthatatlanságát ! De mit mondjunk ahhoz, mikor Eötvös, mint Tisza igen helyesen megjegyzi, törö­­kebb akart lenni a töröknél, és a boszniai újonczozásból, melybe Törökország hivatalo­san beleegyezett, a porta iránti felségsértést akart kiolvasni, csak azért, hogy kimondhassa azt a drasztikus és illegális frázist, hogy a kormány a koronát forradalmi térre ugratta! Ennek a frázisnak párja az, melyben emle­gette a minisztereknek az utczán, lámpások segedelmével való feleletre vonását, mely ér­dekes nyilatkozatok nem argumentumok s csak arra valók, hogy tanítsák a nemzetet és fiatalságot, hogy ilyesmit is meg lehet kísér­leni. Vegyük ezekhez azt, hogy most nyilván proklamálták a törvényszegést határozati ja­vaslatukkal , hogy Orbán Balázs már azt hirdeti, hogy az államjószágok eladása már nem törvényes, azokat a nemzet még vissza­veheti, és fogalmunk lesz arról, mi­lyen stádiumba jutott a szélsőbal loyalitása. Ezt annyival jellemzőbbnek tartjuk, mert köztudomású dolog, hogy a szélsőbalon lap­pangó küzdelem van a loyalitásra való törek­vés ,miatt,hogy sejthetjük azt is, hogy most melyik áramlat került felül. Eötvös többi állítását úgy szétszedte a Tisza, Baross és Jókai, annyi rágni valót do­bott oda az ellenzéknek, hogy ez most csak­ugyan nem panaszkodhatik, hogy nincs kivel polemizálni. — Tisza Kálmán miniszterelnök tegnapelőtti beszédével, mellyel a »Deutscher Schul­verein« iránti interpelláczióra válaszolt, foglalkozik a mai »N. Er. Pr.« egy hosszú és higgadt vezérczikk­­ben, azt mondván, hogy a »magyar állam eszméjétől a magyar törzs politikai szupremácziája elválaszthatat­lan.« Botorság volna elvitatni a magyarok jogát, hogy a magyar állami nyelvet törvényileg megállapítsák ; de hogy a szélsőség lehet-e ezt a jogot kiterjeszteni, az a czélszerűszég a méltányosság, a politikai eszé­­lyesség dolga. Magyarországon nem volna szabad szem elől téveszteni, hogy az ottani német elemet nem szabad ugyanazzal a mértékkel mérni, mint a tótokat és románokat. A tótoktól félni lehet, hogy a pánszláv mozgalom tért nyer köztük, az erdélyi ro­mánoktól szintén lehet félni, hogy a szomszéd román királyság nemzeti aspiráczióikat felkelti; de a né­metek a magyar állameszme leghívebb és leglelkesültebb hívei, mert ezáltal a pol­gári szabadságot, a rendek és felekezetek egyenjogú­ságát megvalósítva és tartósan megvédve látják; ön­kényt tanulják meg a magyar nyelvet, sőt mondhatni, hogy rohannak a magyarosodás karjai közé. — Lapvélemények Skobelev be­szédéről. Orosz lapok nyilatkozataiból még min­dig kevés fekszik előttünk. A »Novoje Vremja« úgy vélekedik, hogy Skobelev beszéde nem Eu­rópa kihívása, hanem konstatálása Oroszország ere­jének és hatalmának. Oroszország barbár s ez okból Európa előtt fölöttébb félelmes a küzdelemben. Eu­rópának több veszteni valója van, mint Oroszországnak, melyet lehetetlen úgy legyőzni, a­hogy Németország győzte le Francziaországot. De Ausztria-Németor­­szágnak van rá oka, hogy az orosz inváziótól retteg­jen, mert az a barbár hadsereg az egész világ kato­naságával megmérkőzhetik. Csendesek leszünk, de hagyjatok bennünket békében. Németország sajtójá­nak nincs igaza, mikor S­k­o­b­e­l­e­wet vandál Attilá­nak mondja. Skobelew Attila lehet, de csak úgy,­­ mint nyugati Európa alsóbb néposztályainak felsza­badítója. Oroszország megszabadítá Európát I. Napó­leontól, felszabadítá a Balkán lakóit, első üdvözölte az egyesült Olaszországot, s a rabszolgatartók ellené­ben pártját fogta az amerikai éjszaki államoknak. — A »Golosz« így ír : Aksakov »Rusz«-ja és Skobelev beszédei megrontják az orosz kereske­delem és ipar hitelét, csökkentik a rubel értékét. Hát elfelejtette már a »Rusz« a berlini kongresszust s annak következéseit ? Maga Aksakov mon­dotta, hogy a nihilizmus a berlini kongresszus óta keletkezett s most maga űzi azokat a bujtogatásokat, melyek egy újabb berlini kongresszusra vezetnek. — A »Szviet« azt mondja, hogy Skobelew be­széde tetszett a francziáknak, de nem tetszett az oro­szoknak, kik nem akarnak háborút.­­ A német »Petersburger Zeitung« azt tartja Skobelew beszédéről, hogy a német-oroszok megrongálására hi­vatott. A franczia lapok már megszűntek Skobelew beszédét kommentálni és csak külföldi lapok nyilat­kozatait regisztrálják. — Berlinből jelentik, hogy az orosz sajtó hangjai, melyek Skobelev fellépését gyöngíteni iparkodnak, ott épen nem elégíttettek ki. Azt az állítást, hogy a »Nordd. Alig. Ztg« meglehe­tősen lanyha czikkét a berlini kormánykörök nézeté­nek kifejezéséül kell felfogni, Berlinben sokan kétségbe vonják. Ez utóbbiakra nézve jellemzőbb a konzervatív sajtó növekvő határozott hangja. A »Reichsbote» azt a nézetet, mely szerint háború Oroszországgal a fenforgó viszonyok közt nem képzelhető, értéktelen­nek jelenti ki. A vak szenvedélyesség, a­hogy S­k­o­­belewnél nyilvánul, 1870-ben is, mindig ok volt a háborúra. A »K r e u z z t g« azt mondja : Két do­log közül egyet: Skobelewet az orosz kormány vagy nyíltan dezavuálni és lehetőleg ártalmatlanná tenni fogja, vagy az orosz kormány barátságának, szoros összetartásának biztosításai politikánkra nézve értéktelenek. Ezért az orosz kormány határozott nyi­latkozatait és megfelelő tetteit várjuk. Az »Alig. Z tg.« konstatálja, hogy a pánszlá­vizmus nem Ausztria-Magyarország, hanem Német­ország, a német kultúra és czivilizáczió ellen harczol. Skobelew elvtársainak száma azonban aránylag még kis körre szorítkozik és az igazsággal­­ teljesen ellenmondásban áll, ha Skobelew a dolgokat a Balkán félszigeten úgy iparkodik előadni, mintha ott csak a jelre várnának, hogy a pánszlá­vista úrnak megnyissák a zsilipeket. »Szerbia, Románia, Bulgária és Montenegró lakosai — úgymond az »Alig. Ztg.« — ha nem egy pánszláv apostol van is köztük, a füg­getlenséget, melyet kemény harczokban vívtak ki, él­vezni akarják és nem áldozatul hozni az orosz ura­lomnak ; a lerázott török igát nem akarják ujjal fel­cserélni. A kis balkáni államok önállóságukat nem provizóriumkép vívták ki, hanem azt megtartani akarják. Ha ez államokban, mint a tények bizonyítják fentartják magukat ama kormányok, a­melyek Ausz­­­tria-Magyarország iránti rokonszenvüket nem titkol­ják ; ez nem véletlen, mert tudják, hogy Ausztria- Magyarország kultúrérdekeiket előmozdítani törek­szik, és hogy a nagy szomszéd államtól semmi sincs távolabb, mint hogy függetlenségüket veszélyeztesse. Ezt legvilágosabban Szerbiában és Bulgáriában lát­juk, a­hol az osztrák-magyarellenes, Oroszország felé gravitáló minisztériumok kénytelenek voltak hátrálni és a Riszticseknek és Zankowoknak vissza kellett lépniök.« Az olasz lapok csaknem kivétel nélkül Ausz­tria-Magyarország és Németország mellett nyilatkoz­nak. Az »Italic« azt mondja, hogy a latin fajnak, nevezetesen Olaszországnak a szlávok és germánok közt keletkező harc­ban közvetítő szerep jut. — A »Bersagliere« azt kérdezi, mit akar Oroszor­szág ? Háborút csak nem, minthogy saját ajtaja előtt áll a polgárháború, Olaszország és Anglia nem akar­nak kalandokat és Francziaország a maga előidézte nyugtalanságok által Afrikában szorongattatik. Az angol lapok közül a »Times« azt mondja, hogy legfőbb ideje, hogy Skobelevhez ha­sonló magas állású férfiak lázító beszédeinek sommás véget vessenek. Most Oroszország első nemzetközi kötelessége arról gondoskodni, hogy egy szövetséges társnak ne okoztassanak zavarok az orosz katonai A képviselőház ülése február 22-én. (Esti lapunk kiegészítéséül.) Eötvös Károly után felszólal Jókai Mór: Halljuk! Halljuk! T. ház! Helfy Ignácz képviselő úr igen­­, barátom, tegnap kegyes volt engem apostropbálni, hogy — miután ők nem szavazzák meg az ajánlott összeget, valaki majd azt fogja mondani közülünk, »alkalmasint­­, ba­rátom Jókai Mór leginkább tudja, hogy hol van hát az ő lojalitása ?« Bocsásson meg nekem, ilyen csekély­ségekkel én nem akarom a háznak az idejét fogyasz­tani , mert valóban irreleváns dolog az a lojalitás, a­mely felköti a kardot, akkor midőn az udvari estélyre kell menni, de nem köti fel akkor, mikor a lázadókat kell leverni. Ez azok közé az ajándékok közé tartozik, a­melyekről a berlini dialectus azt szokta tartani: »Was soll ich mir dafür kaufen«? (Élénk derültség a jobb oldalon.) De én mást fogok a t. barátomtól kérdezni, és ez már nagyobb kérdés lesz és erre kérek, követelek feleletet. (Halljuk! Halljuk!) Ő is és még inkább Mocsáry Lajos t. képviselő­társam azt mondta, hogy jussunk el Bosznia és Herczegovinából mentül előbb (Derültség a jobboldalon.) Hát már most az én kér­désem az, hogy meddig szaladjunk ? (Derültség a jobboldalon. Felkiáltások a szélsőbaloldalon : Hazáig! Komáromig! Élénk derültség a balon.) A­z. ellenzéki szónokok, mint macska a forró kását, úgy kerülgették ezen szót: Krivoscsie. Hiszen a krivoscsiei hegyekben támadt legelőször a lázadás, ott volt a legelső harcz is. Onnan is kiszaladtunk, az­ért mert meg vagyunk támadva ? (Tetszés a jobb ol­dalon.) Nagyon hibásan állította azt Eötvös Károly t. képviselőtársam, hogy a lázadás azért támadt, mert el lett rendelve az ujonczozás. Támadt az a Krivos­­cziéban azért, mert ott a honvédségbe való besoroz­­tatás lett elrendelve, el lett rendelve az osztrák Reichs­­rathban hozott és szentesített törvény folytán. Ezen lázadókat leverni, volt legelső feladata a kormány­nak , mert a herczegovinai lázadás, az már csak se­­kundárius baj. De arra kérek önöktől határozott vá­laszt, hogy meddig szaladjunk ? (Felkiáltások a szélső balon : Komáromig.) Kimenjünk Dalmácziából, vagy védelmezzük a dalmát határt végig. Az is megtörtén­hetik, de ha a dalmát és horvát határszélt kell védel­meznünk, akkor a hadügyminiszter nem 8 milliót, ha­nem 80 milliót fog kérni és nem tudom elég lesz-e ez is ? Vagy pedig a monarchia dél­szlávok által lakott birtokait, a­hol azt kívánják, hogy az idegenek taka­rodjanak ki, engedjük konszolidálódni külön állammá, kapjanak saját alkotmányt, kormányozzák magukat. Ez a kívánságuk az én t. barátaimnak ? Ezt a dolgot egyszer már megértük. 1809-ben föl lett állítva, Napóleonnak győzelme s a bécsi béke­kötés folytán az Illyr királyság. A dalmát határszél el lett véve, úgy Trieszt s Fiume is, a nélkül, hogy megkérdeztek volna minket, hogy Mária Terézia ki­rálynő Magyarországnak adta-e azt, vagy nem. El lett véve Horvátország czivil része is és ezekből lett alkotva az uj királyság, mely a Code Napóleont is megkapta és minden boldogsága meg volt. Ekkor nem jutott senkinek eszébe, hogy a mi számunkra Fiumét revindikáljuk. De bocsánatot ké­rek, egynek mégis eszébe jutott: az volt Anglia. A­mikor Francziaország bírta ezt az egész illyr király­ságot, mely tőlünk és Ausztriától lett elszakítva revanche fejében megszállta Fiumét, a mi Fiu­­ménkat és azzal bánt következőképen, a mint ez a Fiume városa által kiadott tájrajz históriai részben megolvashatja mindenki : »A franczia uralom alatt 1813-ban oly időszak, melyben az adriai tenger­nek majdnem összes kereskedelme Fiuméban össz­pontosult — az angolok szállták meg, minden talál­ható kézmű- és gyarmatárut, úgy a déli gyümölcsöt, az ezeket tartalmazó hajókkal együtt a lángnak adta át martalékul, ez­által Fiuménak legtekintélyesebb családjai koldusbotra jutottak. Ezt tették a jó barátaink. Ha mi saját hatá­rainkat nem magunk védelmezzük, hanem rábízzuk szövetségesek védelmére, ilyen lesz annak a követ­kezménye. Hanem hát az lehet közönyös dolog, hiszen Fiumét ép úgy követelik tőlünk vissza, és úgy akar­ják a szláv birodalomhoz tartozónak bebizonyítani, (Igaz! Igaz! Jobbfelől) mint a­hogy követelik Bosz­niát és Herszegovinát és követelik a Krivoscziét. Azt mondhatják, mi közünk nekünk magyaroknak mind­azokhoz, nekünk Magyarország kezdődik Somogy­­ vármegye határán, odáig visszavonulunk, ott azután csatarendbe állunk és ott védelmezzük magunkat az ellen, a­ki megtámad. (Mozgás a szélsőbalon.) De hát az én igen­­. barátom Helfy Ignácz úr, a­ki azon nagyon biztató szót mondta ki, hogy ő ga­­rantírozza (Derültség a jobb oldalon) azt, hogy ha Boszniát és Herczegovinát ott hagyjuk, akkor azon tartományok népei nekünk a legjobb barátaink fog­nak lenni — nagyon kérdem t. barátomtól, hogy váj­jon garantirozni fogja-e nekünk szegény magyarok­nak azt, hogy ha lemondtunk mindezekről a nagyobb­részt egész históriai joggal birtokolt adriai tenger­parti birtokainkról: garantírozza-e azt, hogy bennün­ket itt Magyarországon senki nem fog háborgatni ? (Helyeslés jobb felől és mozgás a szélső balon). Hát ide Magyarországba hittak bennünket a szlávok? mikor ősapánk Árpád ide bejött, előbb megkérdezte talán itt Helly barátomnak az őseit. (Élénk derült­ség a jobb oldalon, mozgás a szélső balon), hogy van-e nekünk jogunk ázsiai embereknek — mert hisz ázsiaiak voltunk mindketten (Derültség) és nem kell ezt a rokonságot semmifélekép lenézni — várjon van-e nekünk valami jogunk ide bejönni és elvenni Szvatopluktól, Mén Maróthtól, dákoktól, marahamok­­tól és szlávoktól az itteni földet ? (Helyeslés jobbfe­lől), hogy vájjon helyes politika lesz-e ez ? nem kö­­vetkezik-e ebből azután valami veszedelem a magyar nemzetre, (Mozgás a szélső balon), hogyha ide egy csupa idegenek által alakított államok közé beékelik magukat ? Bizonyára nem kérdezte azt, hanem bejött ide és először éreztette hatalmát, azután pedig érez­tette a bölcseségét az itteni népekkel és alkotott or­szágot. Ennek az országalkotás vakmerő eszméjének — mert az volt — a következése lett egy ezer év óta tartó háború és harcz. Ezer év óta minden emberöltő ivadék alatt kellett a magyarnak ezen államalkotási eszméért egyszer harczolni és azonkívül idebenn foly­tonosan bölcs intézményekkel a magába olvasztott népséget magával megszerettetni, azokkal a közös hazát elismertetni, elfogadtatni és ezen közös intéz­mények által megszilárdítani egy magyar államnak az eszméjét, (ügy van jobbfelől.) Ezért harczoltak őseink, csakhogy nem úgy, mint most, harczoltak abban a modorban, hogy be hagyták jönni az ellenséget és miután végig pusztí­totta a fél országot, akkor szembe álltak vele és vagy megverték, vagy ha az erősebb volt, összetörettek, s akkor azután az egyik hóditót behitták a másik hóditó ellen s segítették egymást pusztítani. Jelenleg más­forma védelmét találtuk fel az országnak. Most béke idején fegyverkezünk, most csatakészen iparkodunk állami s készek vagyunk a védelemre akkor, mikor még csak meteorológiai észleletek nyomán van arra szükség. Most leküzdjük az ellenséget az ország határain kívül és nem várjuk, mint a Sajóhoz jön be. T. barátaim felkapnak egy egy maguk elé feszí­tett eszmét s abból indulva ki. ítélik meg aztán az általuk, de nem a körülmények által teremtett hely­zetet, így pl. Eötvös J. képviselőtársam megjegyezte, hogy mi elvesztettünk egy hű szövetségest Boszniá­ban, midőn ott kiirtottuk a török elemet, s nem szö­vetkeztünk vele a szláv elem ellen. Erre nézve kény­telen vagyok megmondani neki, hogy a legelső histó­riai kézikönyvben meglátja, hogy Boszniában az, a­mi ott bennszülött mohamedán, az épen olyan szláv mint a többi, mint az orthodox. A­mi ott oszmán elem,az a török országból beküldött­ katonaság, a fegyveresek. Ezeket a török­országból beküldött oszmánokat ezen század közepén maguk a bosnyák mohamedán bégek verték ki onnan, ők maguk kiál­tották ki a bosnyák császárságot s megválasztották maguknak a hires zöldkaru szultánt. Ők a mohame­dánok tették azt. A mohamedánok ellen küldték be. Omer pasát s Omer pasa leverte a bosnyák mohame­dánokat, a bosnyák orthodox keresztények segélyével. Hanem birt annyi bölcseséggel, melylyel mi fájdalom — nem fájdalom, hanem hála istennek nem birunk, hogy midőn leverette az orthodox keresztényekkel a mohamedán szlávokat, akkor visszafordult és leverte ő maga török katonaságával a keresztényeket. Ezen politikát mi nem követjük. Ezen politika következménye volt aztán az, hogy a török, azaz hogy a valóságos oszmán faj bennünket Boszniában nem védelmezhetett. Ha Boszniát mi magára hagyjuk, akkor okvet­lenül csak­is az időnek és nem is hosszú időnek kér­dése, hogy Dalmácziát elvesztjük. Ez a kérdés: akar­ják-e önök megengedni, hogy Dalmáczia monarchiánk­ra nézve elvesszen vagy nem."(Mozgás a baloldalon).Én nagyon jól tudom, mindenkor igen népszerű jelszó volt az, hogy adót nem fizetünk, nem katonáskodunk. Szolgálni, fizetni, mindig elátkozott technikus termi­nus volt magyar nyelven, (Derültség jobbfelől.) és most is az, de nem találok más expedienst, mint har­czolni és fizetni a hazáért, harczolni és fizetni itt Magyarországon. (Közbekláltások a s­z­é­lsőbaloldalon: A monarchiáért! Boszniáért!) Uraim, ne játszunk a szavak­­kal. (Helyeslés jobbfelől) önök nagyon jól tudhatják, mindennap olvashatják, hogy nekünk itt Magyaror­szágon létezésünk, létjogunk is kétségbe van hozva. A Skobeleffek és Heinczék itt is, azt állítják, hogy zsar­nokok vagyunk, hogy elnyomjuk a népeket és a nem­zetiségek járom alatt vannak. S ha önök maguk is e quartettbe közbeállnak, akkor önök adják azoknak ke­zébe a kikezdési pontot, melyen Magyarországon a magyar faj uralma meg legyen támadva. Nincs más választás, mint vagy küzdeni a hazáért, vagy össze­szedni a hány fölösleges prókátor van Magyarorszá­gon, és kiküldeni, hogy poroljék ki számunkra az ott hagyott turkomán pusztákat Oroszországtól. (Élénk és hosszasan tartó derültség az egész házban.) Én azonban vitatkozni nem akarok. Azt az eszmét a­melyért őseink véreket ontották, a­melyért őseink bölcseségüket manifestálták, a magyar államal­kotás eszméjét minden áldozattal, ha kell vér­áldozattal, ha kell fáradsággal, izzadsággal tovább folytatni akarjuk, s bár magam arra öreg vagyok már, hogy véremet ontsam, — nem hiszem, hogy a magyar lelkesült fiatalság engedné, hogy arra kerüljön a do­log — de vagyonomat, két utolsó szilvafámat, és te­nyereim keresményét kész vagyok érte feláldozni. (Helyeslés jobbfelől.) Ezért szavazom meg a javaslatot. (Élénk he­lyeslés jobbfelől.) Duka Ferencz jegyző : Szilágyi Dezső. (Halljuk!) Tisza Kálmán miniszterelnök: T. képviselő­ház ! Teljes készséggel átengedem a szót a szólni kí­vánó képviselő úrnak, ha a t. ház biztosítni méltózta­­tik az iránt, hogy egy pár szóval lesz azután alkalmam Eötvös Károly képviselő úrnak felelni. Kénytelen volnék ezt kérni, mert oly egyenesen hozzám intézett kérdésekre adós maradni nem akarok. (Halljuk ! Halljuk!)­­ Mindenekelőtt t. képviselőház, némelyeket rek­­tifikálnom kell a t. képviselő úr előadásából s meg­jegyzem pl. hogy igen tetszett ugyan, de valóban a tényállásnak nem felel meg, hogy nekem, mint a t. képviselő úr monda, rossz az emlékező tehetségem, a­mit igen sajnálok, mert szeretném, hogy jobb legyen, de úgy látszik, neki sincs valami rendkívül jó, mert ő azt mondta, hogy azt csak tegnap találtuk fel, hogy a boszniai okkupáczió a pánszlávizmus elleni czélzat­­ból volt szükséges. Minden rossz emlékező tehetségem daczára­­. képviselőház, biztosan emlékszem reá, hogy már az okkupáczió megkezdése előtt, midőn én nem ítéltem­ el­ az okkupácziót, hanem azt mondottam, hogy biztosíthatom, hogy sem én, sem más nem vágyik ily terjeszkedésre, már akkor megmondottam, hogy egyet azonban nem nézhetünk el semmi esetben és ez az, hogy déli határainkat egy szláv gyűrű övezze körül, (ügy van­ jobbfelől.) Ezt mondottam 1878-ban az okkupáczió előtt, ezt mondtam folytonosan s ezt mon­dom ma is. Nem áll tehát sem az, hogy én az okku­pácziót elítéltem volna, sem az, hogy annak szláv­­ellenes irányzatát csak tegnap fedeztük volna fel, mert az első perc­től fogva ezen irányzat volt az, mely engem legalább annak szükségességéről meg­győzött És hogy váljon szlávellenes-e t. ház, a mi ott­létünk.­ — én szlávellenes alatt mindig a pánszláv ellenit értem — vagy, hogy az önök politikája-e való­ban szlávellenes, azt méltóztassék egyszerűen meg­ítélni abból, hogy van ezen házban egy t. képviselő úr, ki nem titkolja, nem is titkolta soha — és nem is vádképen mondom az alkalommal ellene — a szlávok iránti legforróbb rokonszenvét, és ő, ki minden poli­tikai lépésben ez által hagyja magát vezettetni, nem tud jobbat felhozni, mint saját szempontjából idézni az önök által mondottakat és követni az önök által követni szándékolt politikát. Hát én azt gondolom, hogy már ez maga adhatna indokot némi megfonto­lásra. (Élénk helyeslés jobbfelől.) Eötvös Károly­­­ képviselő úr szemére vetette Baross Gábor­t, barátomnak, valamint nekem is, hogy mindenről­ beszéltünk, és rossz néven látszott venni, hogy említettük a politikai lelkiismeretet. Megenge­dem te­hát, hogy beszéljünk olyanról, a­mi szorosan a tárgyhoz nem tartozik, és ilyen talán a politikai lel­kiismeret kérdése is, mert hisz ezt és ennek komoly­ságát kölcsönösen tartoznánk egymásról feltenni, de ha hibáztunk, csakugyan nem mi vagyunk annak okai, mert mi feleltünk Helfy képviselő úrnak és Mocsáry képviselő úrnak, s felelvén kénytelenek voltunk azok­ra a themákra kiterjeszkedni, a­melyeket ők láttak jó­nak, és nem mi, a vita keretébe bevonni. Ha tehát vád illethet valakit,­nem minket, hanem azokat illet­heti, a­kik ezen kérdéseket bevonták a vita keretébe. Különben mind­ennek daczára és mind annak, hogy a képviselő úr meglehetősen ellenem is törte lánd­zsáját,egy elismeréssel tartozom neki, és ezen elismerés az, hogy mai beszédében nagy előhaladást látok. (Hall­juk !) Ugyanis azokról a padokról eddig azt hallottuk csak, hogy ne legyen közös ügy... ma nem ezt mondta, ő azt mondta és annyit vallott be, hogy ő és elvtársai a létező közös ügyek kezelésének egy más módját óhajtják (Úgy van! jobbfelől. Zaj. Ellenmondás a szélsőbaloldalon). Ezt kívánom constatálni, hogy he­lyesléssel találkozik-e elvrokonai részéről vagy nem, azt nem tudom. A t. képviselő úr hihetőleg nem emlékezve a legközelebb, csak tegnap mondottakra sem, azt is felhozta vádul, vagy úgy állította a dolgot, mintha akár Baross I. képviselő­társam, akár én kétségbe vontuk volna azt, hogy ezen alkalommal, midőn a delegác­ióban megszavazott költségek, meggyőző­désem szerint, összegükben változatlanul a budgetbe beiktatandók, mondom, mintha tagadtuk volna, hogy ez alkalommal a kormánynak politikáját, mely azon költségeket szükségesekké teszi, kritika alá vodnl ne lehetne. Hivatkozom tehát arra, hogy nemcsak nem tagadtam, de sőt most épen nem is régen magam ki­­mondtam azon nézetemet, mely szerint igenis szerin­tem azon összeg beállítása meg nem tagadható, de ezen alkalommal a kormány politikáját kritika alá vonni helyesen és teljesen lehet. De még más szemrehányást is tett a t. képvi­selő úr — legalább úgy kell értenem, hogy ő azon nézetben volt, hogy én, mint magyar miniszterelnök a felelősséget nem akarom elvállalni azért, a­mi a közös minisztériumban, illetőleg a delegáczióban tör­tént. Engedelmet kérek, már ezt csakugyan nem vár­hattam, miután még nem is régebben, mint épen teg­nap, de nem is először, hanem isten tudja hányadszor, határozottan hivatkoztam reá és azt mondottam, hogy bár a közös miniszterekre hárítani első­sorban a felelősséget és a magyar minisztereket csak mint bűnrészeseket tüntetni fel, mert a magyar miniszter, a­ki itt van és marad, a történtek után, az a felelőssé­get tartozik viselni és viseli is. (Helyeslés a jobb ol­dalon.) Nem tudom tehát, hogy mi vitte oda, ha csak nem valami kedvencz eszméje, hogy épen tegnap tör­tént nyilatkozatommal szemben úgy állítson elő, mintha én a parlamenti felelősséget visszautasítanám,­­ mondom, talán kedvencz eszméje vezette az utczai és lámpás alatti felelősségre. (Tetszés jobbfelől.­ De abban sincs igaza a képviselő úrnak, midőn a delegácziót megtámadta, hogy túl ment volna ha­táskörén, ha administráczióról és újonczozásról beszélt. Mellesleg megjegyzem, az hogy általa annyira perbor­­reszkált négyes albizottság nem olyan valami, a­mely­ből — mint feltenni látszik — az ellenzéket ki lehet zárni, mert a négyes albizottság a delegáczió összes tagjaiból áll, vagyis inkább a delegáczió zárt ülése. Már most, hogy ott, a­hol kényes természetű külügyi dolgokról kell felvilágosítást kérni és nyerni, hogy ilyen esetekben a világon mindenütt jogosult az, hogy ily bizottsági ülések tartassanak, azt kétségbe vonni nem lehet. De megengedem, hogy a delegác­ió túl ment volna hatáskörén, ha újonczolási törvényt vagy adminisztrac­ionális rendszert akart volna megálla­pítani, de hogy azzal, hogy ezen kérdésekre felvilágo­sítást kért, és kritikát gyakorolt azon testület, a­mely hivatva van az ezeket intéző miniszterek eljárása fe­lett bírálatot mondani és őket esetleg felelősségre is vonni, hatáskörén túl ment volna, azt határozottan tagadom, mert lehetetlen az eljárás felett ítéletet mondani a nélkül, hogy a szükséges felvilágosítások megadassanak. (Helyeslés jobbfelől.) A képviselő úr egyébiránt bírálván az admi­­nisztrácziót — csak mellesleg jegyzem meg, a­nélkül, hogy ez irányban bővebben akarnék szólani — azon, kaszthoz tartozók beszédei és cselekedetei által. A­­ szentpétervári udvar kötelezve van Ausztria-Magyar­­országnak szóval és tettel bebizonyítani, hogy híven ragaszkodik a berlini szerződéshez. Ausztria-Magyar­ország bajos és kényes helyzetében igényt tarthat a berlini szerződést aláírt valamennyi hatalom legális támogatására. A legkevesebb, a­mit Európa várhat, az, hogy magas állású személyiségeknek az európai békét veszélyeztető minden beszédei, melyekért az orosz kormány viseli az erkölcsi felelősséget, deza­­vuáltassanak és elnyomassanak. — Az »Army and Navy Gazette« így ír : »Arról értesülünk, hogy Skobelev tábornok Párisból inkognito Londonba ment, hogy az angol katonai segélyforrásokat kiku­tassa és a Novikov asszony által megkezdett or­­ganizácziót tökéletesítse, melynek az a czélja, hogy az esetre, ha Oroszország Ausztria-Magyarországot a Balkánfélszigeten és Törökországot Kis-Ázsiában megtámadná, Angliában minden oroszellenes agitá­­cziót meghiúsítson. Az oroszok azt állítják, hogy a pénz Angliában mindent tesz és e föltevés szerint szándé­koznak cselekedni.­ A nevezett lap tudvalevőleg Anglia hivatalos katonai lapja.­­ Egy más párisi jelentés szerint eddig nem volt megállapítható, eluta­zott-e Skobelev. Annyi tény, hogy lakását el­hagyta, a helyeken, melyeket minden nap látogatott, többé nem látható, és a nevére szóló leveleket, melyek az orosz nagykövetségnél feküsznek, onnan nem vitte el, a­mint, hogy egyátalán nem mutatkozott a nagy­­követségen. — Néhány berlini lap meg azt jelenti, hogy Skobelev és Gambetta a múlt héten néhány napig együtt voltak Nizzában. — A »Fran­ce« szerint szombaton bolgár tanulók nyújtottak át Skobelev tábornoknak feliratot. A lap meg­jegyzi, hogy nem közli sem a feliratot, sem a tábor­nok válaszát, elég az, hogy a fogadtatás igen me­leg volt.

Next