Telegdi Zsigmond (szerk.): ÁLTALANOS NYELVÉSZETI TANULMÁNYOK 3. (Budapest, 1965)
† Szántó Éva: A modern szovjet fonológia néhány kérdése
ezek a magánhangzók azonos funkcióval rendelkeznek, tehát azonos fonémáknak kell őket tekinteni (Saumján 184). Anyanyelvünkből az n ~ viszonyát hozhatjuk föl példaként. Akusztikai és képzésmódbeli vizsgálatuk alapján e két hang nem identifikálható, míg nyelvi funkciójukat figyelembe véve mind a két hang egy fonéma határán belül esik. (Ugyanakkor ismeretes, hogy ez a két hang az angolban két fonémát képvisel.) Hasonló példákat minden nyelvből lehetne hozni. Jakobson ezt az ellentétet úgy tartja feloldhatónak, hogy az invariáns megkülönböztető jegyeket a konkrétan ejtett hangokon (variánsokon) belül (immanens megközelítéssel) igyekszik meghatározni (Jakobson — Halle 471). Saumjánnak azonban tökéletesen igaza van abban, hogy a fonéma meghatározásában a megkülönböztető jegyekre való utalás (ui. a fonéma a megkülönböztető jegyek nyalábja) nem oldja fel az ellentétet. A megkülönböztető jegyet is egyrészt akusztikailag (illetőleg képzése szempontjából), másrészt szemiotikai funkciója szempontjából kell meghatározni. S e kettő — éppúgy, mint a fonémánál — nem minden esetben fedi egymást. Saumjan utal Fischer-Jörgensen grönlandi példáira. Ebben a nyelvben az i és ae oppozíciót alkot, Jakobson terminológiájában mint diffúz és kompakt as magánhangzók. Az uvuláris mássalhangzók előtt viszont az a, a-ra az ae a-ra változik. Tehát a fonetikai helyzet függvényében az a paradox helyzet alakul ki, hogy különböző akusztikai (spektrális) tulajdonságok azonosak (diffúz és kompakt a), míg azonos akusztikai tulajdonságok (kompakt as és a) funkciójuk szempontjából nem azonosak (Saumján 49, Fischer-Jörgensen 474). Saumján a fonéma meghatározásában a megkülönböztető jegyekre való utalást metaforikusan azzal hasonlítja össze, mintha a tudósok az élet keletkezését kutatva arra hivatkoznának, hogy az egy másik bolygóról jutott a földre. Az ilyen válasz csupán háttérbe szorítja a kérdést, de nem oldja meg az élet keletkezésének problémáját (Saumján 102). Saumján elfogadja a Jakobson-féle bináris szerkezetű megkülönböztető jegyeket, de hangsúlyozza, hogy számára ezek csupán a modellálás szempontjából tűnnek a legmegfelelőbbnek. Fent szó volt arról, milyen szemszögből nézi Saumján a modellálást. Véleménye szerint a bináris modellálás helytállóságából még nem lehet következtetni arra, milyen természetű maga a nyelvstruktúra (Saumján 117 — 8). (Jakobsonnak ugyanis az a véleménye, hogy a nyelvstruktúrának immanens tulajdonsága a bináris szerkezet [Jakobson—Halle, 1962, 499].) Az ellentétet Saumján csak úgy tartja feloldhatónak, ha elfogadjuk azt, hogy a beszédhang kettős (duális) természetű jelenség: egyrészt szemiotikai (fonológiai-nyelvi) tény, másrészt akusztikai tény. Ebből kifolyólag a fonémát funkciója szempontjából mind akusztikai, mind artikulációs paraméterei szempontjából meg kell határozni. Ezek a meghatározások kizárják egymást, de ugyanakkor ki is egészítik egymást. Ezt az első pillanatra paradox kijelentést Saumján az atomfizikában elfogadott kiegészítés (komplementaritás) elvével magyarázza meg, amely N. Bohrtól származik. Saumján példaként felhozza a fény természetének problematikáját. A modern fizikában elfogadott tény, hogy a fény kettős (duális) természetű jelenség, s ebből kifolyólag nem lehet a fény terjedését egyfajta meghatározás- 13 Alt. nyelvészeti tanulmányok Ш.