Soós Gyula: Izsó (Budapest, 1966)
voltak megoldva a kidolgozás plasztikai problémái, mint például a már említett Dugonicsszobor esetében. Huszár Adolf kompozíciós szempontból ugyan magáévá tette Izsó elgondolását, tartalmilag azonban képtelen volt Izsó temperamentumát követni. A feladatot formailag kifogástalanul oldotta meg, a szobor eszmei tartalmában azonban messzire eltávolodott Izsó forradalomra lelkesítő költőjétől, akárcsak a magyar értelmiség egy része, amely az 1882-ben történt szoboravatás idejére, a kiegyezés szellemének behódolva, a gazdasági konjunktúra megtévesztő hatására megfeledkezett Petőfi igazi örökségéről. A forradalom költőjének alakja Huszár szobrában választási beszédet mondó kortessé, színpadias, pózoló figurává szelídült. A nép egyre szélesedő mozgalmaiban azonban nem halt ki, sőt egyre élénkült Petőfi forradalmi öröksége. A szoboravatási ünnepélyen az úri Magyarország előkelőségei díszpáholyokban foglaltak helyet, de a népet rendőrkordon tartotta távol, miközben az ünnepi szónokok arról beszéltek, hogy azok a reformtörekvések, amelyekért Petőfi küzdött, már mind megvalósultak, és szent lett a béke a nép és a felsőbb osztály között. Ilyen szellemben írtak a szoboravatásról a kormánypárti lapok is. Találóan jegyezte meg a korszak könyörtelen krónikása, Mikszáth Kálmán, a szoboravatásról írt kritikájában: „Petőfihez nem ez a méltó ünnep. Ti nem az örökséget becsülitek meg, amit hagyott. Ti csak tort ültök, lakomát csaptok, mert az nektek jólesik... Azok is fölfelé nyújtják kezüket hozzá, akik a trónon ülnek. Pedig csak a kunyhóknak énekelt ő...” Ilyen körülmények között kapott Petőfi Sándor évtizedekig tartó halasztgatás után az ország fővárosában emlékszobrot. A nép körében gyűjtött fillérekből emelték, de Petőfivel együtt el akarták venni a néptől. Ez sohasem sikerülhetett; Petőfi szellemének szikrái fel-fellángoltak a népi mozgalmakban, és hiába őriztették a szobrot csendőrszuronyokkal, mégis a forradalmi mozgalmak szimbolikus találkozóhelye lett. Izsó Miklós élete és munkássága legérettebb korszakában, 44 éves korában, 1875. május 29-én tüdőbajban meghalt. Életműve csonka maradt. Elmúlt már harmincéves, amikor a mesteremberi sorból felküzdhette magát a művészi pályára, megalkothatta első önálló szoborművét. Az abszolutizmus éveiben, a nagy szegénység közepette nem kaphatott tehetsége kibontakoztatásához megfelelő feladatokat, műterme sem volt, szoborvázlatait és mellszobrait viharvert külvárosi csűrökben és pinceodúkban mintázgatta. A kiegyezés utáni években kapott megbízásai és a Mintarajziskolában, a mai Képzőművészeti Főiskola elődjénél betöltött szobrász-tanári állása megalapozta társadalmi és anyagi helyzetét, sorsa kezdett jobbra fordulni, végre házasságot köthetett. Telket vásárolt a mai Rózsa Ferenc utcában, ahol felépítette kényelmes műtermét. Népünk nagy várakozással