A Népbarát, 1864 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1864-01-03 / 1. szám

gyen, az illető szerző egészen magunk­­­­ra hagyandónak véli. Szerzőnek röpiratát közérdekeltség­gel tárgyalták a bécsi lapok a szerzőnek egy miniszterhezi közelállása miatt. Ezen körülménynek fontosságát mi is beis­­merjük; de hogy a Deákpártnak „meg­­bízottai“ lennének átaljában, s hogy e megbízottak már tárgyalgatnának is, kereken tagadják. E hírnek nem lehetett más alapja, minthogy tisztessé­gesen a könyökükkel akarnak érintget­­ni a bécsi centralisták, hogy : jertek beszélgetni. Magyarországban azonban, bár megszokta minden ember, hogy a közjogban szólni és résztvenni akarjon, de más helyett beszélni akarni kevés vállalkozik. Azt írják, hogy Schmerling minisz­ter úr közvetlen Karácsonynap előtt a birodalom belügyeinek megoldására nézve ő felségének tervet nyújtott volna be. A hir nem közönséges, mert ez va­lamely irányban kezdeményezési szán­dékra mutat, é­s ha a terv valóban megvan és beadatott tárgyalni is szük­séges, és mindenesetre érdekes lesz tud­ni a tervnek alapgondolatát és fogadta­tását, mert egy miniszternek terve va­lamivel fontosabb száz más röpirat­­nál is. R. FIATAL CONSERVATIVEK. Ez esetlen elnevezéssel méltóztatik a bécsi „Presse“ a v­ág elé vezetni egy hírlapi kacsát, mely szerint fiatal fő­urak, kiket sem 1847, sem 1848 nem köt, készek és elhatározottak lennének kezükbe venni a politikai megoldást. Egykor Magyarországban is kimon­dák azt az ügyetlenséget, hogy : Nem kellenek tekintélyek! Az idő ki­nevette az ostoba hetvenkedést, bebizo­nyítván, hogy minden szakmában an­nak lehet hasznát venni, ki valamit tud, é­s a ki tud valamit, mind­g tekintély lesz a tudatlanok fölött. Magyarországnak közjoga nem re­gény, hogy egyszeri átolvasás utá­n akárki elmondja tartalmát. A magyar közjognak tudásához igen sok kulcs kell: történeti ösmeret, mi módon és mi körülmények között változtak meg egyes törvényeink, — a kútfőknek ta­nulmányozása , a gyakorlati életnek szokásbeli érvényei, — főleg pedig ismerni kell az országnak minden kor­mányzati viszonyát. Ide azokkal a fiatal emberekkel, kik felelni mernek a kérdésekre, hogy ilyen átalakulásban, mint a minő most vár ránk, hazánknak sajátságos viszonyait a birodalomnak nem kevésbbé más ön­­tetű valójával összeegyeztetni képesek úgy, hogy a különböző érdekek tartó­san kielégítve legyenek, s az elhamar­­kodásnak szarvashibái ne maradjanak. Mi is ismerjük Magyarországot, é­s fájdalom , a fiatalságban nem látunk olyan korán­ érett lángészt, minő volt egykor Desewffy Aurél, Eötvös József, Somsich Pál, kik pelyhetlen ajakkal lép­tek az atyák tanácskozmányába. Tizen­két esztendeig nem csak napja, de hold­ja sem volt egynknek, hogy valami „korán érő“ gyümölcsöt termett volna csak mutatóul, még kevésbbé látunk ko­sárszámra, hogy a tömegeket megkínál­­hassuk vele. Pécsnek legtekintélyesebb lapja csak olyan levelezőt tudott szerezni, ki Ma­gyarország viszonyait ily koldusmódra ismeri, s még állítani meri, hogy Deák Ferencz ez ifjú pártnak megígérte, hogy föllépését ellenzésekkel nehezíteni nem fogja. Nem a nevezett bécsi lap miatt emlé­kezünk meg e vad hitről, de sok ember tű­nődik Pesten, hogy kik azon fiatalok? miben gyökerezik tekintélyük? hogy beülhetnének azon székekbe, melyekben egykor hosszú pálya után országos ér­demekért juttattak valakinek helyet. Ábrahámnak tüskebokra nem ég ugyan,­­ de vannak Magyarországnak is helyei, melyek szentek, melyekre le­oldott sarukkal kell lépni a fiatal em­bernek , nem hogy áldozzák, hanem hogy tanuljon előbb azoktól, kik élő­könyvei a jelennek, a kik az iparko­­dónak vállát megveregethetik, de hogy karonfogva menjenek a növendékekkel, ahhoz évek kellenek még. R. A NAGY VILÁG JÁRÁSA. Saját szemeivel kisérte Haragos András. A régi megyei életben Győr megyé­­ben a zsidók emanczipatiójáról lévén szó, egy liberális szónok hévvel beszélvén az emberiség szempontjából, a többi kö­zött azt mondá: Uraim! ha a zsidókat min­den hivatalból, minden alkalmazásból kiszorítjuk: miből fognak élni ? — Erre azt feleli egy ködmenes kortes: „Csak az úr megélhessen, sohase törődjék, majd tudja a zsidó, hogy ő mikép él meg!“ Anglia megtagadván a congressusban való részvételt, több nagy lap kiváncsi volt tudni: miképen fog Napóleon a ku­­darc­ból kimászni?Méltán mondhatta vol­na valaki: önök csak magukról gondos­kodjanak , Napóleonnak dolga, hogy ő miként él meg! Ugyanakkor árva kis lapunk részletezte, hogy Európa diplo­­matiájának e lángesze, majd talál mó­dot, hogy Angliának ezer kelevénynyel tele lévő testét megnyomogassa felül, hogy ha valamelyik kelevényre ököllel találna csapni, mekkorát bődülne Anglia; de Napoleon megelégedett a csiklando­­zással, hogy Angliával tudassa, hogy minden részének érzékenységét tudja.É­s ha Anglia maga elfeledte volna, Na­póleon majd eszébe juttatja. Ezen puhitgatás miképen ment vég­be, nem tudjuk megmondani, de az ered­mény csalhatlan itt van, mert a­mint Napoleon a fejedelmi congressus előtt a követek tanácskozmányát indítványoz­­za, Anglia, mint valami meglőtt vad lúd, pottyan le készséges alálkozásával a franczia császár elé, s nincsen az a fü­­­lönhúzott oskolás diák, ki készségeseb­ben szaladna tanítója elé, mint a négy héttel előbb még oly makacs Anglia. Egyelőre ez a legfontosabb hír,­­ s minthogy a tanácskozmánynak teendőit találgatni idő előtti lenne , menjünk Pá­­risba, tekintsünk körül, hogy a franczia törvényhozótestületnek száját mi fogta be, hogy a lengyelügyben sem akar megszólamlani résztvevő indulatával? Francziaországnak két ismertetőjele van, hogy: dicsőségre éhes és fecsegni szeret. Ez utóbbi kényelem csak olyan alkotmányosságban lehetséges, mely a közügyekbel befolyást valóban megad­ja a népnek. Ez a „beszélhetnék“ egy­­átaljában nincsen biztosítva, a franczia ellenzék a mostani kormányzati viszo­nyokban nagyon gyér számmal kirakod­hatott a törvényhozótestületbe, azért így okoskodik a maga czéljára: A napóleoni dinastiának szüksége van a rokonszenvre , különben mindig inog alatta a trónnak lába, tehát ők a rokon­­szenvnek egyetlen egy árát szabják meg , tudniillik, az alkotmányosságot. Igaz , hogy a dicsőséggel, a háború ál­tal szerezhető fény- és egyéb előnyök­kel is jóllaknak; de ezt az ellenzék a vi­lágért se, még a lengyelek iránti nagy rokonszenv miatt se vallja be, — sőt mivel az ellenzék a népeknek legtermé­szetesebb védője, s neki kellene a zaj­­gók helyett szólni, — óvakodnak az el­lenzékiek a dicsőségtől, s e miatt a há­borúról beszélni, — mintha a tömegnek sem kellene egyéb az otthonai — alkot­mányosságnál. Mindenütt a világon első helyre vol­na teendő a szabadságvágy, csak Fran­­cziaországban való előbb a dicsőség, — s ezzel épen egy Napóleon kecsegtethe­ti leginkább a francziát. Párisban ekképen az ellenzék ügyes­kedni akar, de bár e nagy országnak sok a jelese, nem szabad feledni, hogy Napóleonnak is annyi az esze, hogy ha az emberek kártyák volnának, Fran­­cziaországban mégis Napóleon lenne a legnagyobb­­ adott.

Next