ARCHAEOLOGIAI ÉRTESÍTŐ 109. ÉVFOLYAM (1982)
1982 / 1. füzet - IRODALOM - MAKKAY JÁNOS: Acta Archeologica Academiae Scientiarum Hungaricae. 31. 1979.
10* IRODALOM Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae, XXXI. kötet. Róna I., Dienes I., Kovács T., Kubinyi A., Mócsy A. és Patek E. közreműködésével szerkesztette Gastiglione L. Budapest 1979. Akadémiai Kiadó 470 lap, számos szöveg közti kép, rajzos illusztráció, térkép és ábra. Az előző évinél valamivel rövidebb kötetben (1979: 479 lap) 17 cikket olvashatunk 354 oldalon (75%), 108 könyvismertetést 94 oldalon (20%), míg a technikai okokból (10), illetve a gondatlan tördelés miatt üresen hagyott oldalak (12) száma 22 (5%). A cikkek végén árválkodó hófehér oldalak nemcsak tipográfiai igénytelenségről árulkodnak, hanem arról is, hogy a méregdrága papírral való takarékoskodás az Actánál még csak „papíron" program. A hasznos terjedelem tehát 448 oldalnyi. Ebből 270-et foglalnak el tanulmányok (13, 57%), három communicatio 73-at (15,5%), egy discussio 11-et (2,5%). További összehasonlítások nélkül is látható, hogy a rovatokra bontás formálissá vált, mert a communicatio-rovatban már csak az a két téma maradt, amelyek minden évben rendre megjelennek (Zalalövő és a római érmekről való tudósítás). A discussio egyetlen cikke pedig (amelyben Thomas S. Burns a korai gót vándorlások évszázados kutatástörténetét tekinti át) éppolyan joggal kerülhetett volna a tanulmányok közé is. Annál is inkább, mert szerzője nem valamely modern kutatóval disputál, hanem inkább magával Jordanes-szel, és a kérdésről írott évtizedes munkákkal. Korszakok szerint rendezve a kötetet, egyetlen tízoldalas cikk íródott az őskorról (a 17 cikk terjedelmének 2,8%-a), hét az ókorról és provinciális régészetről (145 oldal, 41%), négy a népvándorlás korról (117, 33%), kettő a honfoglalás- és magyar középkorról (55, 15,5%), három természettudományos segédtudományok köréből (27, 7,6 %). Ebből három tendencia olvasható ki: tovább folytatódik az ősrégészet krónikus gyengélkedése, továbbra is tartja előkelő pozícióit az ókori kutatás, és megerősödni látszik a népvándorláskor. Lehet azonban az is, hogy e három, illetve négy cikk már az Acta következő kötetének, a László Gyula emlékkönyvnek az előszele. Üdvözölnünk kell a három interdiszciplináris irányzatú cikket is. Fenntartás nélkül azonban csak Matolcsi János rövid és szakszerű összefoglalásának tudunk örülni. Bakos M. és Gegus E. ugyancsak rövid cikke nem ad olyan információt, amit eddig a szakkutatás nem ismert volna, amint ezt magának a cikknek a jegyzetanyaga is mutatja. Jakab M. a hazánkban eddig feltárt madártojás-héj leletek összehasonlító vizsgálatát végezte el. (Kormeghatározásait illetően nem tudjuk, mint jelent a budapestpünkösdfürdői temetőnél az illír. A cikk lektorai segíthettek volna ebben a kérdésben a szerzőnek.) Általában véve, úgy látjuk, hogy a régészetet segítő interdiszciplináris kutatások, cikkek ilyen felfogása nem hasznos. Régészeti folyóiratba nem szükséges, sőt felesleges írni fejezetet a mikrostrukturális kutatások költésbiológiai („brutbiologische") alapjairól. A régészet igényli minden természettudomány eredményeit és segítségét, és hálás is értük, de nem a szaktudomány saját szempontú kutatásaira, hanem az összefoglaló eredmények közlésére van szüksége. Éppen úgy, ahogyan egy madártani folyóiratban is teljesen felesleges lenne közölni azokat a régészeti leleteket, amelyek sírokban madártojásokkal együtt kerültek elő. Nem is beszélve arról, hogy az itt az 5 —13. táblákon közölt 23 tojáshéj-felvétel és 40 mikroszkopikus felvétel az archeológia számára semmiféle információt nem ad, más kutatók, összefoglaló munkák stb. számára tovább nem használható. Közlésük felesleges luxus volt. Az egyetlen, őskori kérdéssel foglalkozó tanulmányban Gábori Miklós a következő kérdést teszi fel: mi okozta a (paleolit) eszköziparok sajátos jellegzetességeit, és miért vannak az egyes, egymástól területileg gyakran távoli iparok között jelentős különbségek, máskor viszont nagy hasonlóságok. Erre keresi a választ az Alpok és az Urál közötti hatalmas terület, az erdős sztyeppe középső palaeolit kori anyagában. A keresett okokat és eredőket sem az ember biológiai fejlődésében, sem a természeti környezetben, sem az élelmiszerek begyűjtésének (tehát főleg a vadászatnak) a jellemzőiben nem véli megtalálni. Konklúziója az, hogy különböző, kisebb vagy nagyobb etnikai csoportokat kell keresnünk a különböző palaeolit iparok mögött. Megoldása feltételezi ezeknek az etnikai és leletcsoportoknak az egymáshoz való tényleges egyidejűségét. Tényleges egyidejűség alatt a középső palaeolithikum viszonyait illetően nem két adott lelőhely egymáshoz viszonyított régészeti egyidejűségét értjük, hiszen az évszázados, sőt évezredes időkülönbséget is jelenthet. Az ilyen és hasonló kérdések megoldása tehát fokozottan sürgeti a minél pontosabb időrend kidolgozását. A tanulmányban magában kimondatlanul is benne van rendkívül fontos őstörténeti kérdések vizsgálatának igénye, aligha tévedünk, ha azt mondjuk, hogy a legősibb indoeurópai népek eredetének legősibb megközelítése. Falus Róbert Vitruviusnak az ókori építészetre vonatkozó adataival, elsősorban dór, de ión és korünthoszi stílusban emelt templomok arányaival foglalkozik. Vitruviushoz hasonlóan spekulatív jellegű tanulmányában nem említi, hogy a közelmúltban csaknem ugyanerről a kérdésről már olvashattuk egy nagyobb munkáját (Scales and proportions on Doric buildings. Acta Hist. Artium 25, 1979, 281-318). Pető Mária néhány újabb ásatási adatot ismertet Buda területének korai császárkori (eraviszkusz) településtörténetéhez. A cikk értékét csökkentik a rendkívül igénytelenül rajzolt (és nagyon lekicsinyítve, ráadásul szokatlan módon keretelve közölt) ábrák, továbbá a gondatlanul elvégzett korrektúra, amely összefüggéstelen sort (!) is a szövegben felejtett („Das Verhältnis der obigen . . .", a 12. sor a cikk végétől visszafelé a 285. oldalon). Lőrincz Barnabás ez alkalommal az intercisai délkeleti késő római kori temető téglabélyegeit foglalja össze, és a temetőről 1976-ban megjelent monográfia rövidre fogott, de mégis ellentmondásos adatait is helyesbíti. A 2. jegyzetben kissé elrémisztő adatokat ismertet arról, hogy az alig másfél évtizede végzett ásatás anyagának, illetve adatainak rövid időn belül mi lett a sorsa: a téglák egy része nem szerepel az ásatási dokumentációban, egy részükön nem rögzítették az előkerülési adatokat, ismét másokról máris lekoptak a leltári számok. 11 különböző típusú, nagyrészt legio II adiutrix feliratú téglát mutat ki, 66 darab alapján. A cikkhez tartozó rajzok fölöslegesen nagyok, hiszen többségükben jól ismert téglabélyegeket szükségtelen 1 : 1 méretarányú rajzokban közölni. A 25 rajz egyébként is háromféle elhelyezésben került közlésre. Gáspár Dóra ismét ládikaveretekről 147