Világ, 1989. június-augusztus (1. évfolyam, 3-15. szám)

1989-07-27 / 10. szám

44 Kultúra 1989. július 27. VIIA­ „Ettől csak gyanúsabbak lettünk” Beszélgetés Szörényi Leventével Augusztus közepén mutatják be Fénylő ölednek édes örömében címmel Szörényi Levente új kompozícióját a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. Ez az interjú azonban nem a sumér-akkád eposzokra írt oratóriuma kapcsán született, hanem annak a nemzedéki gondolkodásmódnak és életformának apropóján, melynek Szörényi Levente egyik - több korosztályra nézve is -meghatározó egyénisége. - Itt ülünk a Fonográf-klubban. Húsz-huszonöt éve aligha gondolhattuk, hogy ilyen előkelő helyen fogunk találkozni, s hogy ez a hely a Szörényi névhez is kapcsolódik. Épp ezért menjünk vissza a kezdetekig!­­ Úgy nevellek minket, a testvéremet, Sza­­bolcsot és engem, mint egy normális család gyerekeit, tehát normálisan. A mi családunk­ban még működött a „nicht vor dem Kind ”, a „ne a gyerek előtt” elve, ami ha elhangzott, pontosan tudtuk, hogy ki kell mennünk a szobából. A napi események szintén ebbe a kategóriá­ba tartoztak. Én egy véget nem érő, össztársa­dalmi ünnepségre emlékszem, mintha folyton szóltak volna az indulók, mintha mindig áprilisi szél fújt volna, mintha állandóan lobogtak volna a zászlók. Tele volt a szemünk a piros izgató színével - de mindez egy gyereknek nem azt jelentette, amit egy felnőttnek. Egy gyereknek mindez játéknak tűnik, én is így­­ voltam ezzel. Úgy gondolom, ez a legtöbb, amit a szüleink­­­ től kaptunk, hogy hat-nyolc-tíz évesen nem kellett feldolgoznunk a kor szörnyűségeit. Ez komoly önfegyelmet kívánhatott tőlük, hisz sokkal egyszerűbb lett volna számukra min­den este panaszkodni vagy háborogni. Ehe­lyett egész más történt, a mi családunkban, a mi zárt világunkban folytatódott a mese, egé­szen addig, amíg 1956 őszén kollégiumba nem kerültünk - a nagymamám beteg lett, ápolni kellett, egyszerűbbnek tűnt, ha mi nem va­gyunk ott. Ez volt az első komoly trauma. A kollégiumban hallottunk az 56-os pesti esemé­nyekről, de nem értettem, hogy mi is történt. Ki voltunk borulva attól, hogy távol vagyunk a szülői háztól, és akkor hallottuk, hogy Pesten lövöldöznek, házak omlanak össze, emberek halnak meg, ez borzasztó volt. Jó néhány gyerek - tízéves fejjel - megszökött, puskát ragadott, isten tudja, mi lett velük. - Utólag beszéltek a szülők ezekről az évekről? - Persze, elég sokat. Valószínűleg őket is megviselte az az időszak. Hisz akkor mindenki mindenkinek a rendőre volt, mindenki azt leste, kinek a háza előtt áll meg hajnalban a fekete autó. - Az intézetbe kerülés volt az első trauma. - Annyira, hogy mikor 56 karácsonyán ha­zautazhattunk a téli szünetre, én egy szál tréningruhában jöttem, abban, amiben szep­temberben bementem, mondván, soha többé nem térek vissza, leadtam a kincstári holmit. Aztán mégis visszamentünk, és meg is szok­tuk az intézetet. Jó tanáraink voltak, úgy irányították az életünket, hogy az iskolán kívül is érdekes, izgalmas legyen. Túrákat szervez­tek, akadályversenyeket, sátorozásokat. Volt jelmezbál is, ahol mindenki maga készítette a jelmezeit. Hárman voltunk nagyon jó barátok. Akkoriban lőtték fel az első szputnyikot, és mi hárman szputnyiknak öltöztünk. Rengeteget dolgoztunk a jelmezen... - Hogy miképp kezdtél zenélni, mikor alakítot­tátok az első zenekart, az más interjúkból ismert. Ak­kor tudatosodott, hogy az Illés nem csupán egy zenekar, hanem képvisel is valamit? - Ezt nagyon nehéz felidézni. Semmiképp sem beszélhetünk pillanatnyi megvilágoso­dásról, ez hosszú folyamat volt. Sok fiatal érezte úgy a hatvanas évek elején, hogy valamit csinálni kell, lépni kell. Nem akartuk alapjaiban megrázni a társadalmat, ugyan! Eszünkbe sem jutott! Egyszerűen a magunk igényei szerint akartunk élni, ami először a családjainkban váltott ki némi ellenérzést. Például eljutott hozzánk a hír Lengyelország­ból, hogy divat az autóstop. Miért volt az olyan nagy baj, hogy ki akartunk mozdulni otthonról, megismerni más vidékeket? Ebből a végtele­nül egyszerű szándékból óriási bonyodalmak származtak, rendőri erőket vetettek be a fiata­lok ellen, mondván, ezek huligánok - akkori­ban mindenki huligán volt. Egyszer a legjobb barátommal le akartunk menni a Balatonra fürdeni. Kiálltunk az Oszta­penko-szoborhoz, a zsebünkben egy ötvenes­sel, ami borzasztó nagy pénz volt. Siófokra igyekeztünk, az számított a fiatalok törzshelyé­nek, épp ezért érdekelt bennünket. Autóval csak egy darabig jutottunk el, végül is vonattal érkeztünk meg, hogy egy irtó jót fürödjünk. Ez akkora kaland volt, mintha ma valakit repülő­vel Los Angelesbe repítenének, és att mond­hatná, gyerünk, itt az óceán. Kiszállunk Siófo­kon, megyünk a főtér felé. Szembejön velünk egy civil ruhás ember, felhajtja az ingének a hajtókáját, kövessük. Hát követtük. Azonnal bevarrt minket, akkor már legalább tíz vagy húsz gyereket vallattak a szó szoros értelmé­ben, mikor született, hol született, kihez megy, mit keres itt. Egy­ egész generációt zaklatott a hatalom, annyira meg volt ijedve. Aztán egy rácsos kocsiban hazatoloncoltak bennünket a Römer Eláris utcába, ott felvették a második jegyzőkönyvet, mert egy nem volt elég. Meg akartak tudni valamit, de nem tudtak meg semmit. Ettől csak gyanúsabbak lettünk, mert minél kevesebbről tudott az ember be­számolni, annál gyanúsabb volt. Én ezt akkor kezdtem így érezni, mikor összeismerkedtem Bródyval. Lázongó gyerek volt, akinek semmi nem tetszik. Egészen más volt, mint én. Nem akarom megsérteni, de tényleg borzasztó izgága volt. Mindenbe bele­kötött, függetlenül attól, hogy ezzel használ-e .Akkoriban lőtték fel a/, első s/,putnyikot, és mi hárman szputnyiknak öltöztünk." Az István a király aranylemezének átvitelén

Next