Abauj-Kassai Közlöny, 1883 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1883-11-08 / 46. szám

Enyiczkei lakos Somossy Mihály főkondás ő kigyelme szeretvén a pálinkát, mámorában gyakran magát urasági képviselőnek is elképzelte, — ilyenkor parancsokat osztogatott nagy és kis béresnek, liba- és pulyka-pásztornak. — Ilyen diktátor! állapotban meghagyni méltóztatott Sándor András béresnek 1883. évi ápril hó 6-án, hogy nekie a sertésalba alomszalmát szállítson, mire Sándor hajlandónak is mutatkozott ; de csak azon feltétel alatt, ha Somossy kondás uram segitend nekie a feladásnál; Somossy uram azonban a felrakáshoz nem jelentkezett s igy Sándor András alomszalmát, a sertések részére nem szállított, hanem e helyett magát Orosz János csürgazda rendelkezése alá bocsátván, répa hordáshoz és tisztításhoz fogott. Ezen répával való fogadatosság " közepette interpellálta Somosi Mihály Sándor Andrást, az alomszalma be nem szolgáltatása tárgyában, elnevezvén őt éhenkórász, mezitlábos, hideglelős és mindenféle nyavalyás existencziának, csak jóravaló embernek nem, — s hogy méltó felháborodásának kézzelfogható bizonyítékkal is nyomatékot kölcsönözhessen, egy burgundiai répával próbálkozott Sándor András koponyája érzékenységét kísértetbe hozni; Sándor András azonban félreugorván, a burgundiai czélt tévesztett, s most már Sándor András akart bizonyítékot szolgáltatni hajító tehetségéről s viszont egy burgundiaival szolgált a bajnoki versenyhez s azzal Somosi Mihály uram fejének a fedőjét földre terítette. Erre Somosi vasvillához folyamodott s Vavrek Borbálát fiáért, Somossy Andrásért küldte, ki is a harcztérre lővén, fegyverül követ fogott, de ezt kezeiből Tóth Miklós és Orosz János kicsavarván, egy ott álló burgundiai szekér hátuljáról kétágú kapával felfegyverkezett és neki indult Sándor Andrásnak az egyik oldalról, míg atyja vasvillával a másik oldalról intézett támadást. — Sándor András látván a bajt, egy répavágót fogott s azzal a feléje siető Somossy András koponyáját tapogatta meg olyformán, hogy’ Andrisnak a kalapja is leesett, a további támadástól is elment a kedve. Nem úgy Somossy Mihálynak, ki még ekkor is tüzelt s tüzelésével fiát ismét harczra ébresztette. A fia a Sándor András által eldobott répavágót felemelte és Sándor Andrásnak rohant, ki időközben már egy kosár répát szedett és a másik oldalról settenkedő Somossy Mihály tói bal karján a vasvillával oly ütést kapott, hogy kezét 9 napon túl sem használhatta ; ijedtében a répakamarába menekült, hová Somossy András is a nála lévő répavágóval követte, Sándor András azonban félrehajolván, az ülést szerencsésen elkerülte és egy keze ügyébe esett másik répavágóval Andris legényt úgy fejen kapaczitálta, hogy ez azonnal összerogyott és sebeiben 1883. évi april 16-án meg is halt agyhártyalob, illetve agygennyedésben. A kir. ügyészség halált okozó súlyos testi sértés miatt emelt vádját a btk. 79. § ában körülirt jogos önvédelem alapján elejtette és vádlottat csakis azon súlyos testi sértés vétsége miatt kérte vétkesnek kimondani és megfenyíteni, melyet Somossy Andráson az első ütés alkalmával okozott. A bíróság Kéler József elnöklete alatt, Szmrecsányi Jenő és Vargha Imre bírákból, Bellon Sándor jegyzősége mellett Sándor Andrást a halált okozó súlyos testi sértés vádja alól a btk. 79. §. alapján felmentette, ellenben a btk. 301. szakaszában körülírt súlyos testi sértés vétsége miatt egy havi fogházra és 5 írt pénzbüntetésre ítélte. A felek belenyugodtak. — Az ügyészséget Kaczvinszky Géza alügyész, a védelmet Junger Gyula ügyvéd képviselte. Nagy Mihály, november 1. ("Egy kegyeletteljes nap a hitélet teréről.) Kedves kötelességet vélek teljesíteni e becses lap nagyérdemű olvasóközönségével szemben, midőn a testvér megyéből azon lélekemelő s valóban emlékezetre méltó ünnepélyt — melyre a nagymihályi róm. kath. egyház buzgó közönsége november 1-én ébredt — szavakba foglalom s az Isten szent ügye iránti lelkesedést, örömet feledésbe menni nem engedem. E napon szentelte föl ugyanis főtisztelendő Marczlov Endre kerületi alesperes-plébános úr újonnan városunkban a megújított templomot s az egészen megaranyozott főoltárt. A templom méltóságos gróf Sztáray Antal kegyurasága alatt áll, kit és különösen gróf Sztáray Antalné szül. Batthyány Francziska grófnőt, az angyali jóságu úrhölgyet s a jó hívek nagyobb részét „illeti az oroszlányrész. Őméltóságaik a helybeli plébános Szentléleky Géza előterjesztését a templom renoválására, tekintve a mű régi állapotát valóban legkegyesebben fogadni méltoztattak s tervről kezdtek gondolkodni, mely szerint a templom javításának készülnie kellenet. S igy történt, hogy magas kegyuraink finom ízlésére a templom halavány-sárga színűre festetett, az oldal oszlopok koronáját képező ékitmények pedig fejéren maradtak, miáltal a templom ellegancziája szépen emeltetik. Ez oszlopok oldalfalain négy mellékoltár áll, de azok rendezőe szintén nélkülözhetetlen. A kegyes grófné éber szemét ez sem kerülte ki, s innen legközelebbi kilátásba helyezte egynek közülök, mely az Isten anyja tiszteletére van szentelve, saját költségén való rendbeszedését s megaranyozását. Az ünnepélyes templom-szentelést, mely a buzgó hívek megható éneke, harangok zúgása és mozsarak durrogatása közt legszebb őszi napon igazán meghatóan végbement, lelkes szent beszéd követte, melyet a kerület hatásos szavú szónoka Géczy István nagy-csebki plébános alkalomszerű emelkedettséggel mondott, ezután jött a vérnélküli áldozat bemutatása, melyet városunk kedvelt plébánosa ajánlott föl az egek Urának. A templom megújítását — miként említve volt — ő méltóságaik buzgósága, az általuk nagylelkűen előirányzott összeg s a hívek önkényes adománya tette lehetővé; ehhez járult a megyés püspök, dr. Schuster Constantini excellentiájának — mint minden magasztos törekvések lelkes előmozdítójának — kegyes beleegyezése s a templom rendezése ténynyé vált, befejeztetett s hirdeti jobbjaink hitéletét, mely szivükben honol. Nem hagyható figyelmen kívül a plébános, Szentléleky Géza buzgólkodása ez ügy mellett. Az ő közreműködésének köszönhető, hogy a mostani nehéz viszonyokkal küzködő hívek még a hiányzó 300 írttal hozzájárultak az Úristen sz. templomának javításához. Mert személyesen járta be, vagy megbízott embereivel járatta a házakat, lelkesítve azok lakóit, miszerint a szent czélhoz járulni szíveskedjenek. Kívánjuk azért, hogy ezen férfiú érdemeit, ki veterán tagja az egyháznak, és kinek jótetteit csak jobb lelke múlja fölül ; ki lelkipásztorkodása alatt már Nagy-Kázmérban és Pannón, — nem említve Nagy-Mihályt, melynek jelenleg legjobb atyja, — a köznyomor és ügyefogyottak fölsegélyezésére több ezreket áldozott; ki ugyancsak szerény dotáczióju javadalmain templomokat javíttatott, plébániákat emelt s Pannón oskolát épített — igaz Isten kegyelméből s a hívek közreműködésével, de megtette, — e férfiú érdemeit, mondom, jutalmazza az ég, de jutalmazni ne feledje a magas kegyelet, mely Isten nagy szellemétől indíttatva, jutalmazta mindenkor az erényt és érdemet. Végül nem mulaszthatjuk Isten bőséges áldását esdekelni mindazokra, kik házának javára bárminemű, tehát akár kéz-, akár pénzbeli áldozat i«s közreműködtek; fogadják ezek lekötelezett plébánosok hálás köszönetét. Makovics Sándor, segédlelkész. Színház. Beállott a jutalomjátékok saisonja. Az első két héten egy-egy, ezentúl hetenkint kettő. Múlt kedden a Molnár úré, e hét hétfőjén a Medgyasszay Evelin kisasszonyé. Molnár úr hármas plakátokon hirdette 111-ik Rohard színre hozatalát. Meg is élt a színház tisztességesen, bár feltűnő volt, hogy a bérlők közül alig váltotta meg helyét egynéhány, s alighanem való egy budapesti lapnak ama híre, hogy a vidékről is megjelentek számosan, mert vajmi kevés arczot láttunk ismerőst. Ami már III-ik Richardot illeti, Molnár ur művészete ebben is tartott művészet. Hát legyen Molnár ur a glocesteri Richard s legyenek azok, kik Molnár ur művészetéről írtak, Írnak és fognak írni s kik Molnár ur művészetéről beszéltek, beszélnek és fognak beszélni : IV-ik Edward, Buckingham, Erzsébet, Anna, Magit s ahogy nevezték mindazokat, kiket Richard rászedett, vagy kiknek testükön ért a trónig, s ha Molnár úr, a Richard, az ő beszédével, hangsúlyozásával, testmozdulataival, arczjátékával képes őket tévútra vezetni ; ha első szavára, első mozdulatára, első szem forgatására fel nem ismerik benne a gazembert, akitől vagy futni kell, vagy akit láb alól el kell tenni , akkor mi beismerjük, hogy minden hamu a világon, csak Molnár úr művészete ragyog napnál fényesebben. Lehet-e Shakespearenek vagy Mohernek hálátlanabb interpretátora, mint a ki e nagy színműírók minden alakjait butáknak tartja, csak azokat nem, akiket Molnár úr bemutat. Az ember lelke színie felháborodik s szeretne a színpadra feldörögni azokhoz az embereknek csúfolt bábukhoz, kiknek szemük láttára, fülök hallattára, kézzel foghatólag ott mókáz a szenteskedő és gazember s ók járnak, kelnek, beszélnek, sírnak és hagyják magukat szeretettel megöletni. — Valóban, Molnár úrnak Shakespeare alakjaira nagyon találó kritika egy ügyvédnek hozzám intézett kérdése : „Ki volt az az ostoba, aki ezt a darabot írta ?“ Válaszom, nagyon természetes, ez vala : „Aki írta, az a világ első színműírója volt, hanem aki játsza, az — Molnár.“ Medgyasszay Evelin kisasszony igen jó darabot, a „Tündér ujjikat“ választotta jutalomjátékául. Kapott telt házat, egy díszes koszorút és két csokrot, meg temérdek tapsot és kihívást. Az előadás nem volt teljesen kielégítő. Csak Temesváryné asszony és Temesváry úr voltak azok, kik nem siklottak el sehol s gyönyörködtették mindenütt nemcsak a felületes szemlélőt, hanem a komor kritikust is. Temesváryné asszony Menneville marquisnőt mutatta be Prielle Kornéliának a legfinomabb árnyalatig hű utánzatában, Temesváry úr pedig Tristánnal felébresztett bennünk a vágyat: vajha mennét többször látnok hasonló szerepekben. (Zűjel között legyen mondva: nem is oly feltűnően „boldog“ ő, mint amilyennek hittük.) Medgyasszay Evelin kisasszonyon nem kismérvű elfogultságot vettünk észre, melyet — természetes — nem rovunk fel ez alkalommal hátrányára, mert hogy is ne fogott volna el, midőn egy hónapi itt működése után a közönség s a kétkedés, a scepticismus hulláma, , midőn megmentő horgonyomul jött: a hit. Óh mert mint lüdővészesre a fenyvesek ólenydús levegője: olyan a kétkedés hideg kopárságán remény nélkül bujdosóra a szellem-világ emez örökzöldje : a hit, amely habár maga komor és sötét is, de örök és nem változó. Kétkedés és hit. Egyik hullámsir; másik megmentő bárka ; és én, mig e két véglet közt most ide, majd oda hányattatám, szorongatott lelkem bánatának nem egyszer eme szomorú dalban kerestem kifejezést, illetve megnyugvást : Midőn anyám keblén vidtek még, Ezer reménynyel volt tele. Gondolva 3zive* magzatára, Örömtől duzzadt kebele. Lehullt a fájdalom gyümölcse. De a gyümölcsből hajh! mi lett?! Szegény anyám, ha tudta volna. Dehogy szült volna engemet! Dicső anyám ! mégis ha látnád,* Mi bölcs türővé tett a hit; Dicső anyám ! ha élvezhetnéd Önérzetem fönn — álmait; Ha tudnád, mi híven betöltöm Baráti s honfi lisztemet; Nem tartanád te fájdalomnak S még egyszer szülnél engemet! S ily megnyugvást adván a hit: lettem a hitnek bajnoka; még pedig nem csak külső elhivatásomra nézve lettem azzá, mint felszentelt pap, hanem sokkal inkább még belső hivatásomra nézve, s lettem állásom iránt talán egy kissé igen is elfogult. Legalább arról látszanak beszélni ez időben írt naplóm sorai, melyekben egyik tanárrá készülő barátom B. J. ezen, tantárgya iránt rajongó soraira: „Barátom ! nem tudod, mily leirhatlan a gyönyör: észlelni a fű, a fa növését, okát keresni s találni a virágok színkülönbségének!“ magam is ily elfogult rajongással válaszolok: „Barátom! Neked még fogalmad sem lehet arról, mi az az embertan ?! Például hozzáértőleg gyakorlott szemmel megkülönböztetni tudni egy temetésen a fogadott római siró asszonyok könnyeit, a kétségbeesés, a szivszaggató fájdalom könnyeitől. Vagy leolvasni tudni az apai arczról, midőn leánya születik, azon kedves boszankodást, hogy miért is nem fiú stb. stb. Ez ám a tudomány 11 Szóval (ejnye !! ha jó diák lettem volna, azt a szép mondatot hogy czitálhatnám most, a melyet a deák bölcs igy mondott volna, ha magyarul tudott volna addig, amig valamit nem ismerünk, azt becsülni sem tudjuk !“ Vagyis amily elfogult volt barátom, a ki később csakugyan a növénytan tanárává lett, tantárgya iránt ; ép oly elfogult lettem állásom iránt én is. Oh vajha ki nem ábrádoltam volna ezen elfogultságból soha ! Mert ha visszaemlékezem ezen szép időkre, ha visszagondolok rád első szerény kis paplakára: hogy minő boldog valók még én benned . . . Igen ! mert meg volt életemnek ideális czélja, s a cél eléréséhez érzek magamban erőt. Még tudtam remélni. Pedig az élet csak annak szép, ki tud remélni még. S ne tudna-e remélni, kinek vágyai szellemi és phisikai erélyűben elég támaszt, elég biztosítékot találnak? Ne tudna-e remélni egy egészséges, üde arczú, tiszta kék szemű, deli termetű, duzzadó keblű, a lelkesültség és nem a szenvedélyek tüzétől lángoló arczu és szemű, tiszta lehelletű, piros ajkú, biztos, könnyű járású, rózsás kedélyű, életszomjas, erős karú, munkaképes ifjú ? Jer hát ölembe te hitnek édes testvére, te félénk angyal s ne hagyj itt oly hirtelen, ha villognak fejünk felett a fájdalmak mennykövei; nyújtsd ide bíbor ajkadat, hadd szívjam róla a kést, mely édes mámorba ringat el. Lásd: mint őrangyalomat mennyire szeretlek , úgy-e nem hagysz itt többé soha ? Vagy ha itt hagysz is, ha százszor, ezerszer hagysz is itt: százszor ezerszer viszafogadlak, hisz oly’ kedves vagy ; tekinteted bájosabb egy leány első, ismeretlen mélységeket feltáró pillantásánál ; szemed fénye, mint napsugár a, világot, táplálja vágyainkat éltető melegével. Óh mily boldog vagyok, ha lágy karod ölelését érzem s ha lehelleted illatát szívhatom !! Ily boldog valók, reményekben gazdag és boldog, első szerény paplakomban. Ti néma falak, kik tanúi valátok ifjú gazdátok tiszta, önzetlen reményeinek, ti tudjátok csak, s ha beszélni tudnátok, ti tudnátok csak azokat hiven elbeszélni, a melyek bizonnyal mosolyra keltenék a világ emberét, de szégyenpirt volnátok az én arczomra is, ha kérdenétek most, hol a remélt siker?! Oh mert mint harmatcseppeket szült titeket az ifjú kebel, de az élet hideg külvilágában dérré fagytatok! Mert hitemet, midőn józanon akart nyilvánulni, hitetlenségnek, reményemet, még ha nyomban követte volna is a megvalósulás, hiú ábrándnak keresztelő el a világ. (Vége kör.)