Aetas, 1994 (9. évfolyam)
3. szám - FIGYELŐ - A történelem mint veszélyeztetett faj? Viták a posztmodern történetírásról (History and Theory, 1989-1990. Past and Present, 1991-1992.) Deák Ágnes
lenne, és semmire sem vezetne. Hayden White megfogalmazása szerint az egyetlen célravezető érv egy interpretáció kritikájában az, ha megalkotunk egy jobb interpretációt. 9. Mi marad mindezek után a történelemből és történetírásból? Ankersmit szerint a történelem többé már nem annak rekonstruálása, hogy mi történt velünk, hanem állandó játék annak emlékével, ezután már sokkal inkább gondolkodnunk kellene a történelemről, mint tanulmányoznunk azt. Többé már nem történeti interpretációról, hanem inkább történeti reprezentációról kellene beszélnünk, melyben persze nem lényegtelen a történeti hűség és pontosság, de a történetírás ténybeli dimenzióinál erősebb a metaforikus dimenzió, metaforákat pedig tényekkel nem lehet bírálni, csak metaforákkal. A jövő történettudománya -fejti ki - a metaforikus gondolkodás felé fog elmozdulni. A gondolatmenet végső konklúzióját nagyon csattanós formában fogalmazza meg Gebhard Busch már említett cikkében: „a múlt szellemi konstrukció", a történetírás „tudományos lehetőségei arra korlátozódnak, hogy a múlt nyomaiként vagy dokumentumaiként azonosított tárgyak alapján és alkalmazhatónak ítélt fogalmak és modellek segítségével történeteket (hi sztorikat találjon ki, hogy ellenőrizze azok összevethetőségét a forrásokkal és társíthatóságát más (hi)sztorikkal." (Kovács Sándor fordítása, Helikon 1993/1. 70-71. o.) Ez azonban - feszi tovább a gondolatmenetet Patrick Joyce - nem „a történelem" végét jelenti, csupán a múlthoz való viszonyulás egy meghatározott formájáét. Ezen összefoglalás után - úgy vélem -nem meglepő az, milyen heves vitákat váltott ki az elmélet a történetíráson belül. Az általunk tárgyalt két vitában résztvevő bírálók szinte mindegyike kifejtette ennek okait. Zagorin megfogalmazása szerint a posztmodern elvek ellenségesen állnak szemben azzal a koncepcióval, mely szerint az egyének szabad tevékenysége alakítja a történelmüket, illúziónak minősítik ezt. A történetírás feladata az, hogy minden generációnak a lehető legszélesebb és legbiztosabb tudást nyújtsa saját társadalmának, civilizációjának történetéről, a posztmodern elmélet pedig megfosztja a történetírást ettől a funkciótól, hiszen az idő számukra puszta, egymással kapcsolatban nem álló jelenek sorozatává bomlik szét, ezáltal tagadják a múlt történetiségét. Trivializálják a történetírást, s így megfosztják minden intellektuális felelősségétől. A Past and Presentben megszólaló Gabrielle M. Spiegel (University of Maryland, College Park) kifejti: a posztmodern felfogásban szétfoszlik a történelem, megkérdőjeleződik magának a múltnak a fogalma, a történetírás beleolvad az irodalomba, hiszen a posztmodern elmélet szétzilálja a nyelven kívüli külső világ realitásának fogalmát. Nem egyszerűen módszerek körül folyik a vita, a „nyelvi fordulat" ugyanis megkérdőjelezi a történész szakma „etikai magvát", azt, hogy lehetséges bizonyos autentikus tudás a múltról. Stone véleménye is megerősíti ezt, az ő szavaival élve az új irányzat egyaránt támadás alá veszi a történettudomány tárgyát, adatait, alapproblémáját, a változás magyarázatának szükségességét, ezzel pedig a szakma önbizalmának válságához vezethet. Mindannyian hangsúlyozzák, hogy nem a merev pozitivista álláspont védelmében kívánnak fellépni. Elismernek bizonyos korlátozó tényezőket, melyek az abszolút tudományos igényű történeti interpretáció lehetőségét illuzórikussá teszik: a történeti igazság abszolút értelemben elérhetetlen, minden következtetést semmissé tehetnek újabb adatok vagy jobb elméletek; a történész is magában hordozza fajának, osztályának, kultúrájának előítéleteit; a forrásokat is emberi lények alkották, így számításba kell venni alkotójuk szándékait, a dokumentumok természetét és megírásuk kontextusát; a múlt interpretációja sokszor nagyon különbözhet a valóságtól, s néha az interpretáció is ugyanolyan érdekes lehet történeti szempontból, mint maga a megtörtént múlt. De, mint Gabrielle Spiegel megfogalmazta, nem szabad összekeverni a múlt megragadásának problémáit magának a múltnak a problémáival. Ragaszkodni kell a