Aetas, 1996 (11. évfolyam)
1. szám - ELMÉLET ÉS MÓDSZER - Hayden White: A narrativitás szerepe a valóság reprezentációjában
bizonyította, hogy „bizonyos nyelvtani formák, mint például az «én» névmás (és az abban rejlő implicit «te»), a névmási «indikátorok» (bizonyos mutatónévmások), a határozói indikátorok (például az «itt», «most», «tegnap», «ma», «holnap» stb.) és legalábbis a francia nyelvben bizonyos igeidők, mint például a jelen idő, a befejezett jelen és a jövő idő csak a diskurzusban használhatók, míg elkülönül ettől a szigorú értelemben vett narratíva, melyet az egyes szám harmadik személy, a múlt idő és a befejezett múlt kizárólagos használata jellemez." A diskurzus és a narratíva közötti ezen különbségtétel természetesen kizárólag a diskurzus két módja nyelvtani ismertető jegyeinek elemzésén alapszik, miszerint az egyik mód „objektivitását" és a másik „szubjektivitását" mindenekelőtt ,nyelvi kritériumok" alapján határozhatjuk meg. A diskurzus „szubjektivitását" a beszélő „én" explicit vagy implicit jelenléte adja, mely ént „csak a diskurzust folytató személlyel azonosíthattunk". Ezzel szemben a „narratíva objektivitását a narrátorra való mindenféle utalás hiánya" hordozza. A diskurzus „narrativizálása" nem jelent mást, fogalmazhatjuk meg Benveniste-tel együtt, mint hogy „többé nincs jelen «narrátor». Az események kronologikus rendben jelennek meg egy történet formájában. Senki sem beszél. Látszólag az események maguk mesélnek." Hogyan alkothatunk olyan diskurzusokat, amelyekben „az események látszólag maguk mesélnek", főként ha olyan eseményekkel van dolgunk, melyeket kifejezetten valóságosaknak s nem képzeletbelieknek tekintünk, ahogy az a történeti reprezentáció esetében is fennáll? A bevallottan képzeletbeli eseményeket elénk táró diskurzusoknál, melyekben ezek az események a fiktív diskurzus „tartalmát" alkotják, nem merül fel sok probléma. Hiszen miért ne lehetne képzeletbeli történéseket olyan formába önteni, mintha „azok maguk mesélnének"? Miért is ne, hiszen a képzelet világában még a kövek is beszélhetnek - mint például Memnon oszlopa, amikor a nap sugarai megérintették. De a valóság eseményei nem beszélhetnek, nem mesélhetnek. Azok egyszerűen csak vannak, azok lehetnek egy diskurzus tárgyai, beszélhetnek róluk, de ők maguk nem lehetnek elbeszélők. A történeti diskurzus kései feltalálása az emberiség történetében és fenntartásának nehézségei a kulturális hanyatlás korszakaiban (mint például a korai középkorban) amellett szól, hogy az az elképzelés, miszerint a valóság eseményei „maguk mesélhetnek", vagy hogy azok úgy reprezentálhatók, mint amelyek „maguk elmondják saját történetüket", nagyon is mesterkélt. Az effajta fikció nem okozott problémát mindaddig, míg a történet elmondójának nem kellett különbséget tennie valóságos és képzeletbeli események között; az elbeszélés csak azután válik problematikussá, miután az események két rendje áll az elbeszélő rendelkezésére mint a történetek és az elbeszélés lehetséges komponensei, és az elbeszélésnek a diskurzus során a kétfajta rendet szigorúan elkülönítve kell tartani. Amit mi mitikus elbeszélésnek nevezünk, még nem külön 1 5 Genette 8-9. 6 Genette 9.cf,; Benveniste, Emilé: Problems in General Linguistics. Trans. Mary Eliza betli Meek. Coral Gables, Fia., 1971. 208. 7 Lásd: Mink, Louis O.: Narrative Fonn as a Cognirive Instrument. In: Canary, Róbert H. - Kozicki, Henry (Ed.): The Wridng of History: Literary Form and Historical Understanding. Madison, Wis., 1978. (bibliográfiával a történetírás narratív formájának problémájáról); Gossman, Lionel: History and Literature. Uo.