Aetas, 1996 (11. évfolyam)
1. szám - ELMÉLET ÉS MÓDSZER - Magyarics Tamás: Klió és/vagy Kalliopé? A posztmodern amerikai történetírás néhány kérdése
történetírás mindig is kulcsfontosságúnak ítélte a forráskritikát, amelynek során az adott tény, dokumentum, stb. keletkezésének feltárásából igyekezett fényt deríteni annak „valódiságára", „objektivitására" s az általa leírtak „valódiságára". A verifikációs folyamatban a történész áll a középpontban, s ez mindenképpen torzít a „valóságon". Nem véletlen tehát, hogy Friedrich Schiller, nagyjából a „tudományos" történetírás megszületésével egyidőben - amelyet sokan Barthold Georg Niebuhr Römische Geschichte-írok megjelenésének időpontjával, az 1810-es évekkel azonosítanak - felhívta a figyelmet a „der Gang der Welt" és a „der Gang der Weltgeschichte" közötti különbségre: a történelem a meglévő tények alapján elvégzett mesterséges rekonstrukció, s a történelem menete nem szükségszerűen azonos azzal, ahogy az a történetírásban megjelenik. A kérdés az, hogy mennyire lehet önkényes a múlt rekonstruálása. Az Egyesült Államokban az erről folyó vita egy princetoni történésznek, David Abrahamnak a weimari Németországról készített tanulmánya kapcsán kapott új erőre. Abrahamot elismert történészek egy csoportja a hibás idézetekért, a forrásokból levont téves következtetésekért és az egy történelmi munkától elvárható tudományos kritériumok túlságosan szabados kezeléséért marasztalta el. A „védelem" oldalán hasonlóan nagy nevek sorakoztak fel. Arno Mayer szerint a kritikusok mindössze a szerző marxista álláspontja miatt támadták a könyvet, Lawrence Stone a nyilvánvaló hibákat igyekezett jelentéktelennek beállítani, s Carl Schorske szerint azok nem befolyásolták Abraham alapvetően helyes végkövetkeztetéseit. A legszélsőségesebb véleményt Thomas Bender fejtette ki, aki a bírálókat naivsággal vádolta, amiért azok a „történelmi tények" bizonyosságában hisznek, s leszögezte: a történelmi munkák esetében a „történelmi képzelet" játssza a legfontosabb szerepet, mely mindenképpen előnyt élvez a dokumentumokkal és tényekkel szemben, sőt kifejezetten veszélyesnek minősítette a „tények fetisizálását.5:10 Mások azonban még ennél is tovább mentek a tények valóságértékének tagadásában. Amíg Bender és társai a tényeket a képzelet alá rendelték, többen egyenesen a képzeletből vezették le a tényeket. Claude Lévi-Strauss felfogása szerint a történész vagy a történetivé válás közvetítője alkotja meg a történeti tényt absztrakción keresztül, ezért a historiográfia minden ízében konstruktivista. Robin G. Collingwood arról beszélt, hogy a „múlt egyszerűen nem létezik", kizárólag mai tények léteznek. Lényegében hasonló álláspontot foglalt el Charles A. Beard, aki Becker mellett a történelmi relativizmus másik nagy amerikai úttörője: az ő felfogása szerint egy adott korszak, esemény, személy, stb. történelme az azt megíró történész társadalmi és elméleti hátterétől függ.11 Ugyanilyen módon nyilatkozott Paul Valéry, Martin Heidegger, Jean-Paul Sartre is a már idézett Lévi-Strauss és Foucault mellett azzal a különbséggel, hogy ők mindezt társadalomkritikájukhoz kapcsolták, azaz azt hangsúlyozták, hogy a történelmi rekonstrukció fiktív jellege a fennálló - burzsoá - társadalom ideológiai . Lásd: Gossman 241. 9 A vitát illetően lásd Himmelfarb, Gertrude: Teliing It As You Like It. Times Literary Supplement. October 16, 1992. 13. (a továbbiakban: Himmelfarb 1992.) 10 Bender, Thomas: Facts and History. Radical Historical Rmew, no. 32 (1985). 82-83. 11 Lásd: Kusch, Gebhart: A történelem, az irodalomtörténet és a historiográfia elmélete. Helikon, 1993/1. 57-58.