Aetas, 1996 (11. évfolyam)
1. szám - ELMÉLET ÉS MÓDSZER - Magyarics Tamás: Klió és/vagy Kalliopé? A posztmodern amerikai történetírás néhány kérdése
ratívák öntörvényűek, a tények és az értékek birodalma elválik egymástól. A múltra vonatkozó szövegeket kizárólag prepozíciókként foghatjuk fel, egy „javaslat, indítvány" pedig nem lehet „igaz vagy hamis". A felfogás ugyancsak feltételezi a szöveg autonóm jellegét, amennyiben annak elkészülte után a szerző elveszti autoritását fölötte, s annak egyes interpretációit kizárólag az adott társadalmi-politikai környezet határozza meg, amelyben olvassák. (Egyes dekonstruktőrök ezzel kapcsolatban „a szerző haláláról" beszélnek.) Az amerikai dekonstrukciós iskola egyik kiválósága, Jonathan Culler egyetértően idézi Noman Hollandot, aki szerint „egy munka jelentősége az olvasó élményében rejlik, s minden olvasó a saját "identitásának« megfelelő élményekkel rendelkezik."20 Ez a gondolat központi jelentőségű a dekonstrukció hívei számára, hiszen ezzel megszabadítják a szöveget a szerző „zsarnokságától". Ami pedig magukat a történelmi szövegeket, azaz a dekonstrukció olvasatában magát a történelmet illeti, ez a mozzanat felszabadítja a történelmet a történészek uralma, ellenőrzése alól, s a történelem nemcsak egy privilegizált kisebbség tulajdona lesz, hanem mindenkié. Ez azt is jelenti, hogy a történelem beleolvad egy Je texte généramba (Jacques Derrida), amelynek nincsenek mesterségesen meghatározott határai, s ebből következően végtelen számú jelentéssel is rendelkezik. Ilyen értelemben a dekonstrukció nem olyan elmélet, amely a jelentés megtalálására vagy meghatározására szolgál; mindössze feltárja az egyes elméletekben rejlő hierarchikus kapcsolatokat, és lehetőséget ad az olvasónak arra, hogy az alkotás folyamatában aktív résztvevőként maga alkossa meg különböző interpretációit.21 Mindezek a történetírásnak tulajdonított tulajdonságok egyértelműen az irodalom felé mutatnak, s az irodalmi műfajokon belül is a narrativitás okán a regény felé. Dominick LaCapra egyenesen követendő példaképet lát a regény műfajában a kultúrtörténetet író történészek számára.22 Lukács János a történetírást gondolatformának tekinti, amely nem társadalomtudomány, hanem az emberismeret és az önismeret egy formája, s úgy véli, a 17. század vége óta a történetírás és a regényirodalom ugyanazon tudatalakulásnak, adatfejlődésnek a szerves része, illetve következménye.23 Mott F. Oja véleménye szerint nincs abszolút minőségi különbség a narratív történet és a narratív regény között: egyetlen kontinuum két pólusán állnak. Ezen a képzeletbeli skálán csak azon az alapon tehetünk különbséget közöttük, hogy egy adott eseménysor ábrázolása mennyire felel meg annak, amit egy adott történelmi kontextusban létező egyedekről és társadalomról tidunk, vagyis aszerint: 20 Culler, Jonathan: On Deconstrucdon. Ithaca, N. Y., 1982. 64. (a továbbiakban: Culler) 21 Lásd: Culler, 130. A jelentést F. R. Ankersmit úgy értelmezi, mint egy másik személynek (történész, regényíró, stb.) a világról kialakított nézeteit; ebből következően a jelentés elfogadása a szerző-olvasó hierarchikus viszonyához vezetne, hiszen azt jelentené, hogy mások szemén keresztül szemléljük a világot. Ankersmit, F. R.: Historical Representation. History and Theory, vol. 18. no. 3 (1988). 210. (a továbbiakban: Ankersmit 1988.) 22 Idézi White 1986. 110. 23 Lásd: Lukács, János: Történetírás és regényírás: avagy a múlt étvágya és íze. Történelmi Szemle, 1985. 2. sz. 280-288. Charles Taylor mindezt úgy fejezi ki, hogy „a múlt a jelen része, és így a múlt vizsgálata saját magunk megértésének eszköze". Idézi: Jurist, Elliot L.: Recognizing die Past. History and Theory. vol. 31. no. 2 (1992): 165.