Aetas, 1996 (11. évfolyam)
1. szám - ELMÉLET ÉS MÓDSZER - Magyarics Tamás: Klió és/vagy Kalliopé? A posztmodern amerikai történetírás néhány kérdése
elméletek és az őket övező viták, némi fáziseltolódással, átszivárogtak az amerikai történetírás területére is. Az 1950-es és 1960-as években induló ún. kvantifikációs - nevezhetnénk akár neopozitivista - történetírói irányzat objektivitását és tudományos voltát egyre több támadás érte. Ellenfeleik szerint a számokkal, grafikonokkal, komputerizált adatsorokkal operáló történészek semmivel sem kerültek közelebb a történelmi igazsághoz, mint a hagyományos narratív formával élő pályatársaik, sőt az egzakt tudományok területéről (mint például a matematikából átvett módszerek alkalmazása azt a téves nézetet kelti az olvasóban, mintha ez a fajta egzaktság lehetséges lenne ebben a diszciplínában. A fordulópontot ebben a folyamatban mindenképpen Hayden White Metahistory-ja jelentette. White felfogása szerint a történelmi szövegek mélyén olyan látens jelentés található, mely általában költői és nyelvi természetű. Ez a metatörténelmi összetevő tulajdonképpen az, amely megadja a történelmi munka jelentőségét; ahogy White fogalmaz: a történelmi munka „elbeszélő prózában megjelenő verbális struktúra". Ennek megfelelően a történész feladata lényegében költői feladat, amennyiben ő határozza meg a tanulmányozandó területet, az adott témában felhasznált eszközöket, forrásokat, s ő teremt egységet nyelvi eszközökkel. Rendkívül kérdéses azonban a tartalom mibenléte. A történész „tényekkel" dolgozik. De mik is ezek a „tények"? Továbbá: mi a kapcsolat a „tények" és az őket jelölő szavak között, illetve a szavakkal, a nyelvvel dolgozó történész és maga a nyelv között? A szavak szöveget alkotnak; mit kezd azonban a történész ezekkel a szövegekkel? Ezek jelentik talán a valóságot vagy pedig a történelmet? A tények nem maguktól keletkeznek, s a szavak, a szövegek sem, hanem emberek hozzák őket létre. A történelem létrehozásában - amennyiben elfogadjuk Schiller, Droysen, Nietzsche, White, vagy Roland Barthes, Jacques Derrida, Michel Foucault, Paul de Man, stb. nézetét - a történész kulcsszerepet játszik mint közvetítő, sőt, mint a „történelem" létrehozója. Ha pedig ez igaz, mennyire vindikálhatja magának a történész az objektivitást, mennyire tekinthető szubjektívnak, vagy relatívnak az általunk ismert történelem - mennyire igaz az, amit Carl N. Becker 1931-ben úgy fogalmazott meg az American Historical Society frissen megválasztott elnökeként, hogy „minden ember a maga történésze"? A történetírás nyersanyagát a tények jelentik, s Arisztotelész óta hagyományosan ez az egyik, ha nem a legfontosabb ismérve az irodalommal vagy filozófiával összehasonlítva. A tények mibenléte viszont rendkívül kérdéses, s a 5 Lásd: Fogel, Robert Engerman, Stanley: Time on the Cross. 1-2. kötet. New York, 1974. című tanulmányának megjelenését követő vitát, melyben Herbert Gutmantól kezdve Eugene D. Genovese-ig bezáróan az amerikai rabszolgasággal foglalkozó szinte valamennyi történész erős kritikával illette az ún. „kliometria" túlzásait. 6 White, Hayden: Metahistory. Baltimore and London, 1973. IX. (a továbbiakban: White 1973.) 7 „A történetírót ugyanis nem az különbözteti meg, hogy versben vagy prózában beszél-e (mert Hérodotosz művét versbe lehetne foglalni, versmértékben is történetírás maradna, mint versmérték nélkül), hanem az, hogy az egyik [a történész] megtörtént eseményeket mond el, a másik [a költő] pedig olyanokat, amelyek megtörténhetnek." Arisztotelész: Poétika. Ford. Sarkady János. Budapest, 1974. 22.