Aetas, 1996 (11. évfolyam)
1. szám - ELMÉLET ÉS MÓDSZER - Magyarics Tamás: Klió és/vagy Kalliopé? A posztmodern amerikai történetírás néhány kérdése
tehát a történelmi kutatás és a történetírás megváltoztatja a kutatót, a kutatott témát és a közönséget egyaránt.28 Ugyancsak a posztmodern gondolat egyik tétele, hogy az elbeszélés az események felidézését és a magyarázatot egybemossa. Ebből a szempontból érdekes módszertani kísérletnek minősült Robert Fogel és Stanley Engerman Time on the Cross című munkája (1974), amelyben a szerzők két külön kötetbe foglalva megkísérelték fizikailag is elválasztani a tényanyagot a magyarázattól. Némrég hasonló gondolatot vetett fel Hayden White, amikor a történelmi munkák elsődleges és másodlagos referenciahordozójáról beszélt. Felfogása szerint az előbbi a múltbeli eseményekre utal, míg az utóbbi az elképzelt valóságra. Ő maga korábbi gondolataihoz híven kitart a „valósággal" szemben az elképzelt elsődlegessége mellett.29 Ugyanakkor a regény is elmozdul napjainkban a történelem felé, amennyiben egyre többen elvetik a realizmust, egyre inkább eltűnik az egyén mint a cselekmény összetartó ereje s a szépírók is egyre nagyobb figyelmet szentelnek a szintaxis és a szavak korlátozó és egyben felszabadító voltának. Mindkét műfajban egyre inkább a diszkontinuitás veszi át a kontinuitás helyét. Az amerikai történetírásban mindez azzal járt, hogy a II. világháború utáni ún. konszenzus-iskola eredményeit már az 1960-as évek elejétől megkérdőjelezték, s az elkövetkező években olyan új történeti iskolák születtek, mint az „új társadalomtörténet", az „új politikatörténet", a modern számítástechikát nagymértékben igénybe vevő „kliometrikusok", a „politikailag helyes" (politically correct) és az amerikai történelmet a kisebbségek, a nők, a bennszülött amerikaiak szemszögéből leíró műhelyek - egyszóval megszűnt a szakma egysége, és teljes mértékben polarizálódott és fragmentizálódott az amerikai történetírás, amelyben a posztmodern szemlélet szerint senki sem vindikálhatja magának a jogot arra, hogy bármiféle elsőbbségre tegyen szert a többivel szemben. A posztmodern történetírást továbbá egy olyan paradigmaváltás is jellemzi, amit Jörn Rosen a makrobistorische Strikturenből a mikrobistorische Situationen und Lebensverbaltnisse felé való átmenetként jellemzett, vagyis eszerint a múlt lényege nem a múlt lényege, hanem a múlt félresikerült pillanatai, jelentéktelen apróságai, azok a pillanatok, amikor a múlt öntudatlanul „kiadja magát."30 Ilyen szempontból akár posztmodernnek is minősíthetnénk minden olyan próbálkozást az Egyesült Államokban, mely a történelmet nem „felülről lefelé", hanem „alulról felfelé" kísérli meg bemutatni, kezdve Studi Terkel „oral history"-jától Ronald Takaki A Different Mirror (A History of Multicultural America) (1993) című kötetéig, mely utóbbi az ország történetét hat etnikai csoport története köré építi, s amelyben csak marginális szerepet kapnak az eddig az Egyesült Államok történetéről szóló művekben sokszor domináló fehérek. 26 Vö.: Meggill, Allan: Recounting the Past: Descripnon, Explanation, and Narrative in Historiography. American Historical Reriew, vol. 94 (June 1989). 627-653. 29 Lásd: Kausteiner, Wulf: Hayden White's Critique of the Writing of History. History and Theory, vol. 32. no. 3 (1993). 282. 30 Vö.: Ankersmit, F.R.: History and Postmodemism. History and Theory, vol. 28, no. 2 (1989). 137-153. (a továbbiakban: Ankersmit 1989.)