Aetas, 1997 (12. évfolyam)
2-3. szám - TANULMÁNYOK - Berend Nóra: Paterna devotio vagy propria professio? A középkori gyermekfelajánlás történetéhez
a kilépést. Azaz a kétféle belépési módot egyenrangúnak fogták fel, mindkettő egyaránt kötelezett. A 7. században tehát már félreérthetetlenül megfogalmazódott az oblatio visszavonhatatlanságának szabálya. Meddig vezethető vissza az intézmény maga? I. A korai törvények P. Quinn már a héber Bibliában megtalálni véli az oblatio gyökereit, a Nazirátus intézményében. Középkori szerzők valóban hivatkoztak bibliai mintákra (Sámson, Sámuel), azonban meg kell különböztetni az igazolásként kikeresett, vagy akár inspirációként ható passzusokat az oblatio valós eredetétől. Az oblatio a kereszténységhez kötődik, valószínűleg a 4. században alakult ki. Szt. Vazul (kb. 330-379) regulája, amelynek egy változata Nyugat-Európában ismert volt, az első ami a gyerekfelajánlással foglalkozik. Szt. Vazul leszögezi, hogy a szülők felajánlhatják gyermekeiket a kolostornak, s a gyerekek ott képzésben részesülnek. Azonban felnövekedvén személyes fogadalmat kell tenniük, ami nélkül nem lesznek szerzetesek. Sőt, azokat a gyerekeket, akik alkalmatlannak bizonyulnak a szerzetesi életre, ki kell zárni. Azaz Szt. Vazul szabályában az oblatio korántsem jár visszavonhatatlan következményekkel. A következő forráscsoport, amelyben előfordul az oblatio szabályozása, a 6. századból származik. Ezek Caesarius, Arles püspökének regulája apácák számára (534), Aurelianus (Caesarius utódja a püspöki székben) regulája szerzeteseknek (548), az V. Orléans-i (549), I. Mâcon-i (581 vagy 583) és III. Lyon-i (583) zsinat, valamint a Regula magistri (késő 5. vagy kora 6. század) és Szent Benedek (meghalt kb. 550) regulája. A francia források nem egymástól függetlenül keletkeztek. Caesarius hatása kimutatható mind Aurelianus szabályzatában, mind a zsinati határozatokban. A két Arles-i püspök említi a gyerekek felajánlását, de nem szabályozzák a visszavonhatatlanság kérdését. Az V. Orleans-i zsinat a 6. század egyik legjelentősebb egyházi zsinata volt. A 19. kánon foglalkozott, kizárólag a lányokra vonat 4 Concilios Visigoticos e Hispano-Romanos. Szerkesztette J. Vives. Barcelona, 1963. 208., c. 49. (a továbbiakban: Vives) 5 Quinn 15. 6 Basili Regula a Rufino Latino Versa. Kiadta K. Zelzer. Corpus Scriptorum Ecclesiasticorum Latinorum 86, 38-40. 7 Cesaire d'Arles. Kiadta A. de Vogue, Oeuvres monastiques, 1. k. Sources Chredennes 345. Aureliani Regula ad monachos. Patrologia Latina, 68. k., 385-98. 8 Sources Chredennes 353, 297. Hefele, C. J.: Histoire des Conciles d'Aprés les Docunients Originaux. Georg Olnis Verlag, (reprint) New York, 1973. III/l k., 157. (a továbbiakban: Hefele); Corpus Christianorum Series Latina, 148A, 147.