Aetas, 1998 (13. évfolyam)
2-3. szám - HATÁRAINKON TÚL - „Európa kicsiben”. Beszélgetés Csáky Móriccal. (Az interjút készítette Deák Ágnes)
mezni, hanem meg kell találnunk azoknak abban a kultúrában való, eredeti jelentését. Claude Lévi-Strauss azt írja egy helyütt, hogy a történészek általában olyan történelmet írnak, mely jellemzőbb a történészekre, mint az általuk vizsgált korszakra. Nos, ezt a hibát kellene elkerülnünk. Persze ez mindig is feladata volt a történészeknek, csak az új elméletek ezt még inkább hangsúlyozzák. A kultúrantropológiai elvekből levonható másik nagyon lényeges következtetés az, hogy mindig az egész kommunikációs szisztémát kell vizsgálni, nem csak a politikát. A politika motivációinak megértéséhez is szükséges a tágabb kulturális háttér ismerete, másrészt ha más szférákra is kiterjed figyelmünk, sokszor más tendenciák tűnnek fel, erősödnek fel, illetve gyengülnek, mint amit a politikai szféra vizsgálata sejtetne. A kultúra és a politika színterén egyaránt a harmónia és konfliktus elemei vannak egyidejűleg jelen, de nem feltétlenül ugyanazt a képet mutatja az egyik, illetve a másik vizsgálata ugyanarról a társadalomról. Harmadrészt pedig az is fontos felismerés, hogy minden múltbeli társadalom komplex kommunikációs rendszer, s azt kell vizsgálnunk, hogy a rendszer egyes elemei hogyan kommunikáltak egymással. A posztmodern irányzattal kapcsolatban mindenekelőtt azon általános megállapítás igazságát kell hangsúlyoznom, miszerint minden egyéni vagy társadalmi identitástudathoz természetes módon, szervesen hozzátartozik a múlthoz való viszonyítás. A történelemmel való foglalkozás mindig is összefügg a saját identitáskereséssel. A posztmodern filozófia ehhez az általános igazsághoz új szempontot tesz hozzá. Lyotard és társai óvják a történészeket egy adott társadalomnak nagy, átfogó nemzeti ideológia ihlette leírásától és magyarázatától - ennek vége, figyelmeztetnek. Nem lehet a társadalmat mint egy zárt vallásos, homogén társadalmat elképzelni, s beleerőszakolni azt bármiféle elmélet keretei közé. Minden kultúra, így a nemzeti kultúra is különböző elemekből összetevődő valami, nem egységes, homogén egész. Olyan kódokból, elemekből áll össze, melyek más kultúrákban szintén jelen vannak, csak más konfigurációban. Különösen igaz ez napjainkban, hiszen a mai ember kommunikációban gazdag világi hatások sokaságának teszik ki az egyént és a kollektívumokat egyaránt. Lyotard-on kívül fontos gondolkodónak tekintem még Jean Baudrillard-t, Jacques Derridát viszont nem tartom komoly filozófusnak. Véleményem szerint ő túlzásba viszi azt az elméletet, hogy az egyén és az egész társadalom pusztán alkotó összetevőkből épül fel, s mindent a végletekig relativizál, és lehetetlennek nyilvánít bármiféle értékelő gesztst. Márpedig értékelésre szükség van, még akkor is, ha az idővel változhat. Hiszen minden identitás alapja a reflexió és az értékelés. A történettudomány területén az amerikai Hayden White elméleti munkássága érdemel figyelmet, de külön kiemelném a posztmodern filozófiával egy időben kialakuló francia Nouvelle Histoire iskolát, név szerint például Marc Blochot, aki valójában elkezdte vizsgálni a mindennapok történelmét. Vagy említhetek néhány angol történészt is, például Peter Burke-t, aki az Annales iskola és az angol szociológia eredményeit is felhasználta új szempontokat bevezető munkáiban. Milyen történeti problémák és kutatási tervek foglalkoztatják Önt jelenleg? 1994-ben a grazi Karl-Franzens Egyetem egy tíz évre szóló kutatási programot indított el, „Modernitás - Bécs és Közép-Európa 1900 körül" címmel. Ennek keretében két filozófiai, öt történeti, három germanisztikai, egy zenetörténeti és három művészettörténeti alprogram kidolgozására került sor, amelynek egyikét én vezetem. Ennek jegyében folytatjuk Hermann Bahr naplóinak kiadását, másrészt egy „Pluralizmus-Reader"-t kívánunk összeállítani a Monarchia különböző térségeiből és kultúráiból származó szövegek segítségével. A múlt század második felében ugyanis az e térségben korábban meglévő nyelvi, kulturális, horizontális tagoltságot, sokféleséget a modernizáció vertikális tagolódási folyamatai tovább árnyalták, s a heterogenitást tovább erősítették. A modernizáció felerősítette a kulturális feszültségeket, hiszen az önmagában is egyfajta társadalmi bizonytalanságot, instabilitást hozott magával. A nacionalizmus eszméi az ennek nyomán kialakuló feszültségeket a nemzeti elkülönülés útján kívánták megoldani, ezt sugallta az akkori hivatalos politika is. Épp ezért