Aetas, 2001 (16. évfolyam)

1. szám - ELMÉLET ÉS MÓDSZER - Hayden White: A történelem poétikája

den, módszerem formalista. Nem kívánom eldönteni, hogy adott eseménysorról vagy a történeti folyamat egy részletéről az egyik történész műve jobb vagy korrektebb beszá­molót nyújt-e, mint egy másiké; ehelyett e beszámolók strukturális komponenseit pró­bálom meghatározni. Úgy vélem, indokolt figyelmünket mindazokra a valamilyen szempontból klasszi­kusnak tekinthető történészekre és filozófusokra fordítani, akik még mindig a lehetséges történelmi értelmezésmódok elismert modelljeiként szolgálnak: történészekre mint Mi­chelet, Ranke, Tocheville és Burckhardt, történetfilozófusokra mint Hegel, Marx, Nietz­sche és Croce. Ezen gondolkodók vizsgálatával azt a kérdést vetem fel, hogy milyen a történelem tanulmányozásának legmegfelelőbb megközelítési módja. E gondolkodók státusza mint a történeti reprezentáció és konceptualizáció lehetséges modelljeié, nem az általánosításaikat alátámasztó „adatok" vagy az ezek magyarázata végett életre hívott elméleteik természetétől függ, hanem a történeti mezőről (historical field) alkotott láto­másuk következetességétől, koherenciájától és kifejezőerejétől. Ezért nem lehet őket „megcáfolni" vagy általánosításaikat „érvényteleníteni", akár azzal, ha a későbbi kutatá­sok során valamilyen új adat kerül elő, vagy ha az általuk ábrázolt és elemzett esemé­nyek értelmezésére valamilyen új elmélet születik. A történeti narráció és konceptualizá­ció modelljeiként elfoglalt helyzetük, végső soron a történelemről és annak menetéről al­kotott szemléletmódjuk előfeltevésekkel átitatott és leginkább költőinek nevezhető ter­mészetén alapul. Úgy vélem, mindez igazolja a 19. századi történeti gondolkodás tanul­mányozásának formalista megközelítésmódját. Nyilvánvaló azonban, hogy a fenti gondolkodók a történeti folyamat ugyanazon szeleteiről, illetve a történeti gondolkodás feladatáról alternatív és egymást látszólag köl­csönösen kizáró elképzeléseket vallottak. Tisztán verbális struktúráknak tekintve, mű­veik radikálisan különböző formajegyeket mutatnak, és egy sajátos fogalmi apparátus köré csoportosulnak, mely lehetővé teszi egyazon adatok alapvetően eltérő magyaráza­tait. Példának okáért az egyik történész műve - a legfelszínesebb megközelítésben - le­het diakrón és folyamatos szemléletű, mely a történelem menetében a változásra és át­alakulásra helyezi a hangsúlyt, míg egy másiké szinkrón és statikus formájú, a strukturá­lis folytonosságot emelve ki. Azaz, míg az egyik az elmúlt kor „szellemének" lírai, poéti­kus megidézését tekinti feladatának, addig a másik az események mögé akar hatolni, hogy feltárja azokat a „törvényszerűségeket" vagy „alapelveket", melyeknek a „korszel­lem" csupán egyik manifesztációja, megjelenési formája. Vagy, hogy egy másik, szintén alapvető distinkciót vegyünk, a történészek egyik része elsősorban a jelenlegi társadalmi problémák és konfliktusok magyarázatát tekinti feladatának, míg mások igyekeznek el­nyomni a jelen vonatkozásait, és megpróbálnak arra a különbségre összpontosítani, ami a múlt adott periódusát saját koruktól elválasztja (e módszer az ilyen történész lelkivilá­gát az „antikváriuséhoz" teszi hasonlatossá)­. Összefoglalva: a 19. századi mestertörténészek műveit formalizált verbális struktú­ráknak tekintve radikálisan különböző elméletek tárulnak elénk arról, hogy a „törté­nelmi alkotótevékenységnek" miből is kellene állnia. A különféle 19. századi történeti­ t, Auerbachot, Gombrichot, bár megjegyzendő, hogy Frye-nál végül New Direction from Old című szuggesztív esszéjében (In.: Frye, N.: Fables of Identity. New York, 1963.) felvetődik a törté­nelem, a mítosz és a történetfilozófia közötti összefüggések problémája. A történeti narratíva „fiktív" elemével foglalkozó filozófusok közül az alábbiakat találtam a leginspiratívabbaknak: Gallie, W. B.: Philosophy and Historical Understanding. New York, 1964.; Danto, Arthur C.: Analytical Philosophy of History. Cambridge, 1965. és Mink, Louis O.: The Autonomy of His­torical Understanding. In: Dray, különösen: 179-186. Az angol antiquarian kifejezést, „a részletekben fölöslegesen elmerülő, a lényegi összefüggések felismerésére képtelen történész"-re (is) alkalmazzák.­­ A fordítók megjegyzése. Vö.: Gyáni Gá­bor: Történelem: tény vagy fikció? In.: BUKSZ, 1999. ősz. 282.

Next