Aetas, 2001 (16. évfolyam)

1. szám - ELMÉLET ÉS MÓDSZER - Hayden White: A történelem poétikája

gondolkodásmódok közös jellegzetességeinek azonosításához ezért mindenekelőtt azt kell tisztázni, hogy milyen is lehet a „történelmi alkotótevékenység" ideáltipikus struktú­rája. Ennek feltérképezésével olyan kritériumrendszer birtokába jutok, amivel meghatá­rozhatóak bármelyik történeti vagy történetfilozófiai mű mindazon aspektusai, melyek egyedi strukturális elemeik azonosításához szükségesek. Ezután­­ azzal, hogy nyomon követem azokat az átalakulásokat, melyek a történeti gondolkodóknál figyelhetők meg az említett elemek jellemzésében, illetve abban a módban, ahogy azokat egyfajta „ma­gyarázó hatás" elérése érdekében jellegzetes narratívába rendezik - kísérelhetem meg a tanulmányozott korszak történeti képzelőerejének mélystruktúrájában bekövetkezett alapvető változások elemzését. Ez viszont lehetővé teszi, hogy a korszak különböző tör­téneti gondolkodóit sajátos pozícióik figyelembe vételével jellemezzük, mint egy olyan diskurzus magában álló univerzumának résztvevőit, melyben a történelmi gondolkodás különféle „stílusai" létezhettek. A történeti konstrukció elmélete A történeti ábrázolásban az alábbi konceptualizációs szinteket különböztetem meg: (1) a krónikát, (2) a történetet, valamint (3) a cselekményesítés, (4) a magyarázat és (5) az ideológiai vonatkoztatás módszerét. A „krónikára" és a „történetre" mint a történelmi beszámoló „primitív elemeire" tekintek, noha mindkettő a kibontatlan történeti forrásokból vett adatok kiválasztását és elrendezését jelenti, melynek célja, hogy egy sajátos hallga­tóság számára a forrást érthetőbbé tegye. Mint látható, a történeti konstrukció összeköt­tetést próbál teremteni a történeti mező, a kibontatlan történeti forrás, egyéb történeti beszámo­lók és a hallgatóság között. A történeti mező elemeit először krónikává szerkesztik, melyben az elrendezés alap­elve az események időrendje. Ezt követően a krónikát - a „látványt", illetve a történések folyamatát alkotó elemeket tovább rendezve - olyan történetté formálják, melynek egy­értelműen meghatározható eleje, közepe és vége van. A krónika történetté formálása úgy megy végbe, hogy egyes eseményei kiinduló, mások továbbvivő, megint mások befejező motívumokként kerülnek jellemzésre. Egy eseményt például - amiről csupán annyit je­gyeztek fel, hogy adott helyen és időben történt - a következőképpen lehet kiinduló eseménnyé alakítani: :A király 1321. június 3-án Westminsterbe ment. Itt sorsdöntő találkozó zajlott le közte és örökké trónjára törő ellenfele közt, noha akkor úgy tűnt, hogy mindkettejük sorsa az, hogy a legjobb barátokká váljanak...". A továbbvivő motívum fenntartja az olvasó vára­kozását az események jelentősége iránt, egy befejező motívum elkövetkeztéig: „Miközben a király Westminsterbe tartott, tanácsadói értesítették, hogy ellenfelei ott várnak rá, és csekély a ko­rona számára kedvező megegyezés esélye." A befejező motívum egy folyamat vagy feszültség­gel teli szituáció végét, illetve megoldását jelzi: „1333. április 6-án zajlott le a balybourne-i csata. A király csapatai győzedelmeskedtek, a lázadók megfutottak. Az ezt követő, 1333. június 7-i howth castle-i egyezmény békét hozott a királyságnak, igaz törékeny békét, mely elhamvadt a hét év­vel későbbi vallási küzdelem lángjai közt." Amikor egy adott eseménycsoportot motívumok­kal kódolnak, az olvasó egy történetet kap; az események krónikája egy teljes, diakrón folyamattá alakul, amelyről olyan kérdéseket tehetünk fel, mintha kapcsolatrendszerek szinkrón struktúrájával lenne dolgunk.5 . A krónika, a történet és a cselekmény közti különbségtétel - melyre a fentiekben próbáltam rá­mutatni - talán értékesebb a történeti konstrukciók, mintsem az irodalmi fikciók tanulmányo­zása számára. Szemben a regényhez hasonló irodalmi fikciókkal, a történeti konstrukció az író tudatán kívüli eseményekből építkezik. Egy regény eseményeit oly módon gondolják ki, ahogy az - legalábbis az általános vélekedés szerint - a történelmi mű esetében nem lehetséges. Ez meg­nehezíti az események krónikája és az irodalmi alkotásokban elmondott történetek közötti kü­lönbségtételt. Bizonyos értelemben egy regényben (mondjuk Thomas Mann: A Buddenbrook ház

Next