Aetas, 2001 (16. évfolyam)
1. szám - ELMÉLET ÉS MÓDSZER - Hayden White: A történelem poétikája
gondolkodásmódok közös jellegzetességeinek azonosításához ezért mindenekelőtt azt kell tisztázni, hogy milyen is lehet a „történelmi alkotótevékenység" ideáltipikus struktúrája. Ennek feltérképezésével olyan kritériumrendszer birtokába jutok, amivel meghatározhatóak bármelyik történeti vagy történetfilozófiai mű mindazon aspektusai, melyek egyedi strukturális elemeik azonosításához szükségesek. Ezután azzal, hogy nyomon követem azokat az átalakulásokat, melyek a történeti gondolkodóknál figyelhetők meg az említett elemek jellemzésében, illetve abban a módban, ahogy azokat egyfajta „magyarázó hatás" elérése érdekében jellegzetes narratívába rendezik - kísérelhetem meg a tanulmányozott korszak történeti képzelőerejének mélystruktúrájában bekövetkezett alapvető változások elemzését. Ez viszont lehetővé teszi, hogy a korszak különböző történeti gondolkodóit sajátos pozícióik figyelembe vételével jellemezzük, mint egy olyan diskurzus magában álló univerzumának résztvevőit, melyben a történelmi gondolkodás különféle „stílusai" létezhettek. A történeti konstrukció elmélete A történeti ábrázolásban az alábbi konceptualizációs szinteket különböztetem meg: (1) a krónikát, (2) a történetet, valamint (3) a cselekményesítés, (4) a magyarázat és (5) az ideológiai vonatkoztatás módszerét. A „krónikára" és a „történetre" mint a történelmi beszámoló „primitív elemeire" tekintek, noha mindkettő a kibontatlan történeti forrásokból vett adatok kiválasztását és elrendezését jelenti, melynek célja, hogy egy sajátos hallgatóság számára a forrást érthetőbbé tegye. Mint látható, a történeti konstrukció összeköttetést próbál teremteni a történeti mező, a kibontatlan történeti forrás, egyéb történeti beszámolók és a hallgatóság között. A történeti mező elemeit először krónikává szerkesztik, melyben az elrendezés alapelve az események időrendje. Ezt követően a krónikát - a „látványt", illetve a történések folyamatát alkotó elemeket tovább rendezve - olyan történetté formálják, melynek egyértelműen meghatározható eleje, közepe és vége van. A krónika történetté formálása úgy megy végbe, hogy egyes eseményei kiinduló, mások továbbvivő, megint mások befejező motívumokként kerülnek jellemzésre. Egy eseményt például - amiről csupán annyit jegyeztek fel, hogy adott helyen és időben történt - a következőképpen lehet kiinduló eseménnyé alakítani: :A király 1321. június 3-án Westminsterbe ment. Itt sorsdöntő találkozó zajlott le közte és örökké trónjára törő ellenfele közt, noha akkor úgy tűnt, hogy mindkettejük sorsa az, hogy a legjobb barátokká váljanak...". A továbbvivő motívum fenntartja az olvasó várakozását az események jelentősége iránt, egy befejező motívum elkövetkeztéig: „Miközben a király Westminsterbe tartott, tanácsadói értesítették, hogy ellenfelei ott várnak rá, és csekély a korona számára kedvező megegyezés esélye." A befejező motívum egy folyamat vagy feszültséggel teli szituáció végét, illetve megoldását jelzi: „1333. április 6-án zajlott le a balybourne-i csata. A király csapatai győzedelmeskedtek, a lázadók megfutottak. Az ezt követő, 1333. június 7-i howth castle-i egyezmény békét hozott a királyságnak, igaz törékeny békét, mely elhamvadt a hét évvel későbbi vallási küzdelem lángjai közt." Amikor egy adott eseménycsoportot motívumokkal kódolnak, az olvasó egy történetet kap; az események krónikája egy teljes, diakrón folyamattá alakul, amelyről olyan kérdéseket tehetünk fel, mintha kapcsolatrendszerek szinkrón struktúrájával lenne dolgunk.5 . A krónika, a történet és a cselekmény közti különbségtétel - melyre a fentiekben próbáltam rámutatni - talán értékesebb a történeti konstrukciók, mintsem az irodalmi fikciók tanulmányozása számára. Szemben a regényhez hasonló irodalmi fikciókkal, a történeti konstrukció az író tudatán kívüli eseményekből építkezik. Egy regény eseményeit oly módon gondolják ki, ahogy az - legalábbis az általános vélekedés szerint - a történelmi mű esetében nem lehetséges. Ez megnehezíti az események krónikája és az irodalmi alkotásokban elmondott történetek közötti különbségtételt. Bizonyos értelemben egy regényben (mondjuk Thomas Mann: A Buddenbrook ház