Aetas, 2001 (16. évfolyam)
1. szám - ELMÉLET ÉS MÓDSZER - Kisantal Tamás–Szeberényi Gábor: Hayden White „hasznáról és káráról” (Narratológiai kihívás a történetírásban)
White történeti tropológia-elméletét, és az addigi viszonylag szűk (el)ismertség után hirtelen a történetírás posztmodern paradigmaváltásának alapszerzőjeként kezdték emlegetni.)" (Eközben az eleinte az amerikai történettudomány „fekete bárányának", majd „szakmán kívülinek" titulált White a történészek részéről lassacskán elnyerte az „irodalomkritikusi" minősítést,21 miközben a 80-as évek végétől sorra fordították le műveit németre, olaszra, spanyolra, de születtek nézeteire reflektáló írások Franciaországban, Hollandiában, és Oroszországban is.) Az 1980-as évek végétől a „posztmodern történetírás" egyre gyarapodó szerzői gárdája - amely azzal, hogy egyik legfontosabb szellemi előzményének White-ot tekinti, a Metahistory szerzőjét magát is mind határozottabban a posztmodern hatása alá vonta - és a „hagyományos" történetírás művelői között máig tartó, szakfolyóiratok (History and Theory, Past and Present, The American Historical Review) hasábjain zajló kritikai vita folyik a posztmodern paradigmaváltás létéről és értékéről, melyeknek természetesen White újabb és újabb tanulmányaival maga is részese. Ezen éles hangú történetelméleti diskurzus hullámai a 90-es évek közepére Magyarországot is elérték, és ennek kapcsán Hayden White neve is - az előbbiek alapján nem meglepő módon, félreérthetetlenül posztmodern kontextusban - megjelent a magyar történettudomány horizontján.22 Ugyanakkor White nézetek hazai, meglehetősen korlátozott mértékű recepciójáról - legalábbis ami a történettudományt illeti23 - csak az utóbbi néhány év óta beszélhetünk. Mi lehet az oka e távolságtartásnak? E kérdésre természetesen önmagában is válasszal szolgálhat az a nem kifejezetten osztatlan siker, ami White (és a részben az ő köpönyegéből kibúvó posztmodern történetírás) műveit a nemzetközi történésztársadalomban általában is övezi: a kemény kritikai reflexiók és a „posztmodern sületlenségekkel" szembeni „agyonhallgatás" taktikája -amint azt Richard T. Vann cikke érzékelteti 24 - Nyugaton is jellemzőbb volt kezdetekben, mint a pozitív recepcióra való hajlam. Ez persze részben visszavezethető arra, hogy White néha szándékoltan provokatív, másrészt pedig a posztmodern maga is inkább kérdéseket tesz fel - néha meglehetősen végletes kritikai attitűdről téve tanúbizonyságot Bürke, P. 2000) Le Goff, Jacques: Visszatérések a mai francia történetírásban. In: BUKSZ 2000. nyár, 192-197.; Czoch-Sonkoly 2000. 14. White maga egyébként „meddőnek" minősítette az Annales korábbi generációinak a narratív történelemmel szembeni erőfeszítéseit. White, Hayden: Az elbeszélés kérdése a mai történelemelméletben. In: White 1997. 143-204. (itt: 154-155., 157-160.) 20 Deák Ágnes: A történelem mint veszélyeztetett faj? Viták a posztmodern történetírásról. Aetas, 1994/3. 155-161., itt: 155.; Czoch-Sonkoly 2000. 17. Ugyanakkor a White-tanítvány Hans Sellner a következőket írja: „...White semmiképpen sem vallja magáénak az ember, a szerző vagy az olvasó halálát, nem tartozik a posztmodernizmus világához. Ő egyszerűen nem akar ebben a világban élni." Vö. Domanska, 1999. 44. 6. sz. 21 Wann 1998. 148. 22 Richard T. Vann-nel ellentétben mi sajnos nem támaszkodhatunk olyan „empirikusan feldolgozható" adategyüttesre, mint amilyet a Social Science Citation Index nyújt, ám vélhetőleg a magyar történészek zöme a Századok 1993/2. számában megjelent folyóiratszemlében találkozhatott először Hayden White nevével és a Metahistory-val. Magyarics Tamás itt a The American Historical Review-ban lezajlott - Russel Jacoby és Dominick LaCapra közti - azon vitát ismertette, ami alapvetően a White-féle nézetekről folyt. Századok, 1993. 2. szám, 377-378. 23 A hazai irodalomtudományban már korábban „felfedezték" White-ot. Elmélete először Szegedy-Maszák Mihály Kemény Zsigmond-monográfiájában került szóba. Szegedy-Maszák Mihály: Kemény Zsigmond. Budapest, 1989. (különösen az „Elbeszélő művek jelentésrétegei" című fejezet: 42-96.). Bókay Antal irodalomelméleti tankönyvében White-ot egyértelműen a posztmodern körébe sorolja. Bókay Antal: Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban. Budapest, 1997. 446-449. 24 Wann 1998. passim