Aetas, 2002 (17. évfolyam)

2-3. szám - FIGYELŐ - A történelem elbeszélése. Történeti szövegek narrativista értelmezése a „nyelvi fordulat” után (Narratívák 4. A történelem poétikája. Szerk. és vál.: Thomka Beáta) Szeberényi Gábor

és história téves párhuzamba állításából fa­kad, mivel az irodalmi fikciókkal ellentét­ben a történetírás referenciája egy szövegen kí­vüli tárgy, ti. „a valós múlt", még ha az csu­pán a rá vonatkozó „szövegeken" keresztül ismerhető is meg. Ugyanakkor ez a megis­merési tevékenység (a „történelemcsinálás") interszubjektív jellegű, nyilvános vizsgálat és vita tárgyát képezi - szemben az „iroda-lomcsinálással". (142.) Ezért a White-i megközelítésnél adekvátabb, a történészi gyakorlatnak jobban megfelelő, a kutatásra és az elbeszélésre egyaránt tekintettel lévő elemzési módszerre van szükség. Frank Ankersmit újabb tanulmánya (Nyelv és történeti tapasztalat) jól mutatja azt az el­mozdulást, ami saját korábbi - előbb Lo­renz által elemzett, illetve korábbi szövege révén a jelen kötetben is reprezentált - né­zeteihez képest is új irányt jelenthet a nar­rativista történetfilozófiában. Ennek közép­pontjában a múlt valósága és reprezentá­ciója közti összefüggés újragondolását célzó törekvése áll, amiben a holland filozófus a történelmi tapasztalat fogalmára támaszko­dik. 10 Itt közölt cikke ennek a némileg her­meneutikai felhangokkal teli - a nyelv-vi­lág-tapasztalat gadameri egymásrautaltsá­gára építő - koncepciónak a keretébe illesz­kedik: „két kísérleten", Johan Huizinga és Hayden White rendszerén keresztül elemzi, „hogyan hidalható át a szakadék az ön­magában vett, megtapasztalt múlt és a tör­ténész nyelve között" (171.), azaz „hogyan foglalható szavakba a történelmi tapasz­talat". A két neves szerző elméleti fejtege­téseinek áttekintése után Ankersmit arra a - tőle némiképp meglepő - következtetésre jut, hogy a történettudomány empirikus tu­domány, de nem csupán (illetve nem első­sorban) azért, mert hátrahagyott adatokkal foglalkozik, hanem a nyelvvel való állandó kísérletezése okán is. Sőt, tulajdonképpen a történetírás egész történetét ez a nyelvvel folytatott kísérletezés jelenti, mely a törté­nelmi tapasztalat „hű" ábrázolásának elér­hetetlen, de kulturálisan releváns eszmé­nyét tűzi maga elé.11 Reinhart Koselleck, a fogalomtörténeti is­kola (Begriffsgeschichte) egyik alapszerzője, a történelmi tapasztalat időbeli dimenziói­nak működését elemzi. (A német történész tanulmánya [Történelem, történetek és formális időstruktúrák] a régebbi szövegek közé tarto­zik, ugyanakkor megjelenése mindenkép­pen hiánypótló, lévén legfontosabb írásait tartalmazó, Vergangene Zukunft című köteté­vel - melyben e tanulmány is szerepel - mai napig adós a magyar könyvkiadás.) A szerző kiindulópontja szerint a történettudomány­nak elméletileg számot kell vetnie azzal, hogy a múltbeli és jelenbeli tapasztalatok egyaránt relevánsak számára. Az újkortól fogva ugyanis a történelem önmaga szub­jektumává vált, mivel modern fogalma a múlt esemény-összefüggéseit és a róluk szóló, jelen idejű tudást is magában foglalja: a végtelen számú, elbeszélhető „történelme­ket" éppúgy, mint az univerzális históriát. A modern történelem-fogalom újkori meg­születése előtti időstruktúrák vizsgálatával Koselleck arra mutat rá, „hogy sok olyan te­rületet, melyet ma eredeti történeti temati­kaként határozunk meg, korábban más pre­misszák felől vettek tekintetbe anélkül, hogy a »történelmet« megismerésük tárgya­ként feltárták volna". (26-27.) Az antik gö­rög, a zsidó-keresztény, illetve a Bossuet-nél megtalálható időfelfogás által tükrözött tör­ténetiség-koncepció elemzésével arra a kö­vetkeztetésre jut, hogy ezek egyaránt tar­talmaztak sajátosan történeti ismereteket, de csalás azért, mert nem éltek a történelem totális fogalmával: „bár fölfedezték azt, amit mi ma történelemnek nevezünk, ámde sohasem magyarázták a történelmet a tör­ténelemből". (34.) A totalitásként felfogott történelem ekként sajátosan újkori „talál­ 10 Erre lásd: Thomka Beáta: Beszél egy hang. Elbeszélők, poétikák. Budapest, 2001. (a to­vábbiakban: Thomka) 201-202. „Ha a történészek abbahagynak egy olyan nyelven folytatott beszédet, amely minden civilizált embertársuk számára érthető, azzal semmibe veszik kulturális kötelességüket és felelősségüket. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy csak egyetlen kifejezési stílus léte­zik számukra. Ami a történészek kulturális felelősségét illeti, helyzetük e tekintetben a regényírók[é]hoz hasonlatos..." (182.)

Next