Aetas, 2004 (19. évfolyam)
1. szám - FIGYELŐ - Útjelző(k) a társadalomtörténet-írás dzsungelében (Bódy Zsombor–Ö. Kovács József (szerk.): Bevezetés a társadalomtörténetbe. Budapest, Osiris, 2003.) Kiss Zsuzsanna
Az Előszó szerint a Történeti aldiszciplínák fejezetbe a régóta önállósult kutatási területek, míg az Új irányzatokba a módszertani újdonságok, a friss áramlatok kerültek. Mégis az utóbbi fejezetben található például a Társadalmi nemek és a nők története című alfejezet, mely pedig inkább önálló kutatási terület, semmint sajátos módszertani irányzat - jóllehet „friss" szemléletről van szó. A fejezetet nyitó írás, mely a „nyelvi fordulat" történetírásra gyakorolt hatását elemzi, inkább bevezetőként mint alfejezetként illeszkedik az itt található írások közé, hiszen éppen e „fordulat" eredményeképpen születtek az új irányzatok. Végezetül furcsa, hogy a Pszichohistória alfejezet is ide került, sokkal indokoltabb volna az utolsó blokkba szerkeszteni, ahol a történetírás és más tudományok lehetséges kapcsolódási pontjai a vizsgálódás tárgyai, s ugyanez vonatkozik a Történeti aldiszciplinák között helyet kapott Művelődéstörténet alfejezetre is. A Historiográfia fejezetek alapja Tóth Zoltán bevezető írása az „előzményekről", vagyis a „régi társadalomtörténetről", hogy azután az intézményesülésről szóló fejezetek az „új társadalomtörténet" történetét mutassák be. Az „új társadalomtörténet" az Annales 1929-es születésétől datálódik, annál is inkább, mert ez a fórum volt az, amelyik eszmei és módszertani újításaival meghatározta a 20. század társadalomtörténetírását. Peter Burke „hagyományos" és „új" történetírást szembeállítva, összehasonlító írásának ismertetésével Tóth Zoltán nem csak a következő historiográfiai blokk írásait alapozza meg, hanem az egyes aldiszciplínákról szóló fejezetekhez is bevezetést nyújt. Ebben a fejezetben még többékevésbé egyértelmű, hogy mi az, amit „új történetírásnak", vagyis annak a bizonyos „társadalomtörténetnek" tekinthetünk, amelybe a könyv bevezetni hivatott az olvasót, s ennek fő nóvuma (a módszertan megújítása) kiemelésével kerek történet mesélhető róla. A második historiográfiai blokkban viszont már minden szerző döntés elé kerül, amikor választania kell, hogy a nemzeti intézményesülési folyamatokból milyen szálat válasszon ki, hogyan mesélje el az egyes nemzeti társadalomtörténet-írások történetét, pontosabban: „minek a történetét" mesélje el. S a szerzők mind egyedi megoldásokkal állnak elő. Az intézmények (iskolák, kutatóhelyek, tudományos fórumok) vizsgálata lehetőséget teremt egy folyamatos történet előadására, legalábbis ott, ahol voltak egyáltalán ilyen intézmények. Bizonyára nem véletlen, hogy éppen a francia példa bemutatásakor Benda Gyula élt leginkább az intézménytörténeti szál kiemelésével. A kiindulópont a strasbourgi egyetem, ahol Lucien Febvre és Marc Bloch sikeresen vethette meg a Párizzsal és a tradicionális történetírással szembeszálló történetírói iskola alapjait. Ezt követi az École pratique des hautes études és annak VI. szekciója, illetve az ehhez kapcsolódó kutatói műhelyek, majd pedig 1968 után az EHESS megszervezése. Ilyen sikeres intézményesülési történet a többi ország esetében nem mesélhető el, bár mindenütt megszülettek a társadalomtörténet kisebb-nagyobb erődítményeiAngliában az oxfordi és a cambridge-i egyetemek berkein belül, Németországban a heidelbergi intézet (az Institut für Sozial- und Wirtschaftsgeschichte), a bielefeldi egyetemen a Hans-Ulrich Wehler és Jürgen Kocka vezette iskola, illetve a Max Planck Institut für Geschichte - ezek azonban gyakran nem tudtak függetlenedni az egyetemi struktúrától, s nem váltak olyan meghatározóvá, mint a francia esetben. A legsajátosabb példa itt Magyarország esete, ahol társadalomtörténettel szisztematikusan foglalkozó intézmény nem született, (talán az egyetlen Teleki-, majd Kelet-Európai Intézet kivételével), sőt még az egyetemeken belül is leggyakrabban csupán egy-egy tanszékhez, de még inkább egy-egy meghatározó személyiséghez kapcsolódtak társadalomtörténeti kutatások.