Aetas, 2004 (19. évfolyam)
1. szám - FIGYELŐ - Útjelző(k) a társadalomtörténet-írás dzsungelében (Bódy Zsombor–Ö. Kovács József (szerk.): Bevezetés a társadalomtörténetbe. Budapest, Osiris, 2003.) Kiss Zsuzsanna
gyalni a társadalomtörténet-írást a hetvenes-nyolcvanas évek óta mindinkább fenyegetően érő kihívásokat, de érdemes röviden emlékeztetni rájuk. A „darabokra hullott történelmet", a Hayden White óta újra felmerülő öndefiníciós (tudomány vagy művészet) problémát, a „nyelvi fordulat" óta új szempontból problémás forráskezelést, sőt eltűnőben lévő „társadalmat" és hasonlókat emlegetve érthetővé érezhetővé válik, miért olyan nehéz megválaszolni azt, hogy „mi az a társadalomtörténet?". Tán sohasem lehetett a társadalomtörténet-írást mint egységes irányzatot bemutatni, ma azonban - mindezek után - már biztosan nem lehet. A szerkesztők szelekcióra kényszerülnek, meg kell szűrniük a felhalmozódott ismereteket, és ki kell választaniuk azt, amit ma a társadalomtörténet-írásból fontosnak tartanak, s szigorú válogatásra kényszerülnek a szerzők is, amikor a szerkesztők által 'társadalomtörténetnek' nevezett egész egy-egy szeletét kell bemutatniuk. Mi került a könyvbe mindezek után? A társadalomtörténet-írás történetének vizsgálata négy nagy blokkban történik, melyek a „kezdetektől napjainkig" tartó ív pillérei. Ezek előtt, elméleti bevezetőként nyitja a kötetet Gyáni Gábor fogalomhasználatról szóló tanulmánya. Az első blokk (Historiográfia) azoknak a gondolatoknak, problémáknak, kérdéseknek a bemutatása, amelyeknek a társadalomtörténet mint új történetírói irányzat születése köszönhető, illetve azon intézmények kialakulásának felvázolása, amelyekben az új irányzat elsőként gyökeret tudott verni. A második és harmadik blokk (Történeti aldiszciplinák és Új irányzatok) a könyv gerincét alkotó két nagy fejezet: az elsőbe a történetírásnak azok a hagyományos és önálló területei kerültek, amelyeket a társadalomtörténettel való öszszefonódottság jellemez, az utóbbiba pedig az „utóbbi évtizedekben megjelent szemléleti, módszertani vagy ismeretelméleti szempontból újat hozó áramlatok, „melyek némelyike szintén aldiszciplínaként is igyekezett magát meghatározni" (7. o.). A könyv záró blokkja pedig a Kapcsolódások más tudományágakhoz fejezet, amely a történetírásból való kitekintés, új kapcsolatok teremtésének lehetőségeit hivatott megmutatni. Nézzük először, hogy miként tagolódik a diszciplínaként felfogott társadalomtörténet-írás bemutatása. A Historiográfia blokk - vagyis blokkok, hiszen kettő van belőle: A kezdetek és A társadalomtörténet intézményesülése - a társadalomtörténet-írás nemzeti történeteit mutatja be. A nemzetek szerinti tagolás érthető választás, hiszen így egyértelműen kijelölhetők az egyes alfejezetek határai és az azokba tartozó szerzők, intézmények (iskolák, folyóiratok, szervezetek), jellegzetes problémafelvetések stb. is meglehetős egyértelműséggel különíthetők el. Másrészről viszont - és többek között éppen a történetírásnak a szerkesztők által is hangsúlyozott jelenkori „fragmentáltsága" miatt - az érvek a nemzeti tagolás ellen szólnak. Kétségtelenül léteznek nemzeti jellegzetességek a problémafelvetésben vagy az alkalmazott módszerekben, a tudományos gondolkodást azonban a határokon való átívelés jellemzi, és a nemzetek szerinti tagolódás mellett meghatározók a módszertani vagy a vizsgálat tárgya szerinti megosztottságok. A kezdetek fejezet egyetlen írásában (Tóth Zoltán) még a „nemzetközi kölcsönhatásokban megfogalmazódó" problémák interpretációjára kerül a hangsúly, a nagyobbik historiográfiai blokkból azonban ez a fajta megközelítés már teljesen hiányzik. Pedig ugyanazok a problémák és fogalmak több nemzet mindenkori társadalomtörténet-írásában is felmerülnek, így érdekes és fontos volna ezek „vándorlását", az egyes nemzeti iskolák használatai közötti különbségeket, módosulásokat, átalakulást is nyomon követni. Ezt a gondolatot Sonkoly Gábor vetette fel a könyv Teleki László Alapítvány szervezésében rendezett 2003. október 10-i vitáján.