Aetas, 2010 (25. évfolyam)
2010 / 4. szám - KOROK ÉS KORSZAKOLÁS A TÖRTÉNETÍRÁSBAN - Kisantal Tamás: Korszakok léteznek - hogyan lehetségesek? (Korszakfogalom és korszakolás a történetírásban)
Korszakok léteznek - hogyan lehetségesek? Korok és korszakolás a történetírásban mint olyan történet-elemeket, melyek egy nagyobb, átfogó történet részei, szekvenciái! Hogy az egyik klasszikus narratológia tipológiáját használjuk: Roland Barthes a történetet olyan szekvenciákra osztja, melyek egyfelől különböző funkcionális elemekből állnak, másfelől pedig ezek az egyes szekvenciák is egy nagyobb történet vagy történetelem bizonyos részeiként funkcionálnak. Magyarul egy apró történetegység, mely önmagában zárt, értelemmel bír, egyszersmind egy nagyobb történet valamelyik elemeként is működhet - így az önmagukban álló és saját szinkron struktúrával rendelkező epizódok, cselekvés-együttesek összekapcsolódva, mintegy hierarchikusan épülnek egymásba, és hozzák létre a teljes cselekményt.20 Vagyis történetünk nagyjából úgy néz ki, hogy például a reneszánsz szekvenciája (mely maga is apró részekből, történetelemekből épül fel) beépül az újkor (vagy éppen a középkor) nagyobb narratív egységébe mint ezen egység egyik eleme, funkciója, s az így egymásra épülő történetelemek végül a teljes történetet/történelmet hozzák létre. Persze azért nem ilyen egyszerű a dolog. Teljesen jogosan közbevethető, hogy talán így működhet az átfogó történelmeknél, a világtörténeteknél és -filozófiáknál, valamint az általános- és középiskolai tananyagok esetében, de a modern, szakosodott történészek gyakorlatában alapvetően nem ennyire folyamatszerű a dolog. Nyilván a korszak elemzése végbemehet szinkrón módon, a struktúrára koncentrálva - s gyakorlatilag így is szokott kinézni, nem csupán azért, mert minden kutató egy bizonyos időszakra specializálódik, hanem az egész átfogó elemzése (a világtörténelem mint olyan látásmódja és a menetének, „értelmének” vizsgálata) már a 19. századi tudományos történetírás létrejötte óta egyértelműen a történetfilozófia tárgykörébe tartozik, s így sokszor a történettudomány művelői számára eleve gyanús dolog.21 Ám a történésznek mindenképpen van valamilyen látens előfeltevése a történet többi elemével kapcsolatban is: tudjuk, mi volt előtte, mi jön utána, s ez óhatatlanul valamiféle irányt (tapogatózva írom csak le: célt?) visz a struktúrába. Másrészt, valószínűleg nem véletlen, hogy néhány, a strukturalizmus idején létrejött korszakfogalom (vagy a korszakot leváltani kívánó segédfogalom) éppen a linearitást próbálja kiküszöbölni: gondolhatunk itt akár a Thomas Kuhn-féle paradigma-modellre vagy Michel Foucault episztéméire. Foucault korai, archeológiai alapú történeti analízisének alaptézise szerint a diszkontinuitás mint szemléletmód és metódus működtetése szükséges, mivel ezáltal kerülhető el a teleológia bármily lehetséges megnyilvánulása, az elemzés pedig az adott közegen belüli diszkurzív viszonyokra kell koncentrálódjék.22 Könyvének, A szavak és a dolgoknak az egyik célja, hogy az egyes episztéméket (vagyis a reneszánszot, a klasszikus, illetve a modern kort) egymástól élesen elkülönítve kezelje, mivel - ahogy munkásságának egyik elemzője kifejti - ha köztük folytonosságot teremtene, „nem léphetne fel azzal az igénnyel, hogy szakít a modern humanisztikus episztemével, valamint az ember eszméjével, melynek halála szerinte éppen saját, antihumanisztikus korának küszöbén következik be.”23 Ám az sem véletlen, hogy Foucault modelljével szemben már megjelenésekor az volt az egyik legfőbb kritika, hogy az episztémékhez túl statikusan viszonyul, mivel az episztéméváltás Jo 20 Barthes, Roland: Bevezetés a történetek strukturális elemzésébe. In: Kanyó Zoltán - Síklaki István (szerk.): Tanulmányok az irodalomtudomány köréből. Budapest, 1988. 378-397. 21 Vö.: White, Hayden: A történelem poétikája. Aetas, 16. évf. (2001.) 1. sz. 148. A White által organicistának, illetve mechanikusnak nevezett történelmi magyarázati rendszerek képviselőire jellemző elsősorban a történelem átfogó szemlélete. 22 Vö.: Foucault, Michel: A tudományok archeológiájáról. Válasz az Episztemológiai Kör kérdésére. In: uő.: Nyelv a végtelenhez. Debrecen, 1999.169-199. (különösen: 169-173.) 23 Biti, Vladimir: Periodozation as a Techique of Cultural Identification. In: Neubauer, John: Cultural Histoiy After Foucault. New York, 1999.177-178.