Aetas, 2010 (25. évfolyam)
2010 / 4. szám - HATÁRAINKON TÚL - "Posztkoloniális értelmiséginek tartom magam" (Beszélgetés Ewa Domanska lengyel történésszel) A beszélgetést készítette: Erős Vilmos
Határainkon túl .Posztkoloniális értelmiséginek tartom magam Miután az ellentörténet-írás Történelemmé vált, kérdezem: mi a kritikai történetírás most, amikor az, amit korábban kritikainak véltünk, historizált lett, kanonizált és konvencionalizált? Kik azok a „mások” a jelenlegi történeti diskurzus számára, miután a standard „mások”, mint a bennszülöttek, őslakosok, nők, homoszexuálisok, fogyatékkal élők egyenjogúvá és elfogadottá váltak? Ezért kezdtem el érdeklődni a „nem antropocentrikus” történelem iránt. Úgy tűnik, a jelenkori ellentörténet-írás a nem-emberi területén található (állatok, növények, dolgok), ezek a mi jelenlegi „másaink”. Jobb modellek lelhetők fel az elnyomottak történetéről, a régi és új másokról való gondolkodás számára, ahogy azt Rosi Brandotti, Bill Brown, Donna Haraway, Bruno Latour vagy Carry Wolfe felveti. Itt a poszthumántudományok kialakuló paradigmájáról beszélünk. A Latour eszméi által befolyásolt tudósok számára az ellentörténet-írás (az ellenarcheológiával együtt, amely elutasítja a tárgyak leegyszerűsített megközelítését, amely funkciójuk és hasznosságuk szerint kezelte őket, s a tárgyakat immár a közösség megteremtésének aktív résztvevőiként tekinti) a lázadó és újra birtokba vevő diskurzusok (insurrectional and repossession discourses) részévé válik. Ebben a dolgokat olyan „másoknak” tekintik, amelyek helyet követelnek maguknak a diskurzusban. A tárgyra már nem mint alárendelt „másik”-ra tekintenek: a ’dolog’ (thing) szónak az előtérbe kerülése a ’tárgy’ (object) helyett bizonyítja ezt a változást. Mégis azt mondanám, hogy ez az elmozdulás bizonyos értelemben félrevezető. Nem alakít ki egy nem-antropocentrikus megközelítést, hanem csak tudatosítja az abban rejlő problémákat, beilleszthető az úgynevezett „felvilágosult antropocentrizmus” kereteibe. Ironikus módon a „másként” felfogott dolog az egyéb „másságok” sorsában osztozik, amelyek nem jutnak szóhoz, mint a nők, bennszülöttek, fogyatékkal élők, állatok és halottak, így a dolgokat hasonlóképpen tárgyalják, mint az embereket: birodalmaik vannak, kapcsolatokat építenek ki, megvan a saját életük, megerősítik vagy megalázzák őket. Az a kérdés vetődik fel, hogy vajon a dolgoknak ez a látszólagos védelme (lásd Bjornar Olsen: In defense of things című munkáját) nem csupán annak az eszköze-e, hogy semlegesítsük és megszelídítsük fenyegető „másságukat”, vagy nem a dolgok domesztikáció útján történő megfegyelmezésének perverz módjáról van-e szó. Lehetséges, hogy a dolgok (és általában a nem-emberi) védelmének diskurzusa végső soron az ember védelmének diskurzusa. Ön számos posztmodern szerző és teoretikus szövegét fordította le és adta ki lengyelül. Hogyan fogadták ezt Lengyelországban, és miért tartja fontosnak ezt a tevékenységet? Egyáltalán mi a lengyel történészek/tudósok viszonyulása a posztmodern elméletekhez? Az 1980-as évek végén a White (és Richard Rorty) által képviselt konstruktivista teóriát csak kevés tudós ismerte Lengyelországban. Ők a valósághoz való aktív (és pragmatista) megközelítést képviselték, amely nagyon fontos volt az akkori politikai változások szempontjából. Megtanított bennünket arra, hogyan gondolkodjunk másként, és hogy álljunk ellen. Hayden White és Frank Ankersmit több szövegét lefordítottam lengyelre (nemrégiben pedig Dipesh Chakrabarty egy munkáját, akit napjaink egyik leginvenciózusabb történészének tartok). Kiadtam magam (illetve másokkal) White két kötetét (2000-ben és 2009- ben jelentek meg), egyet pedig Ankersmittel (2004-ben). Mindez nagyon fontos vállalkozás volt a lengyel történetelmélet világában, és gazdagította a történelem és irodalom (valamint a tény és fikció) viszonyáról, a narratív történetírás státuszáról és értékéről, arról, ahogy a történész a múltról történeteket kompilál, a történelmi reprezentációról és a történészi tapasztalatról folytatott vitákat. Ezek a könyvek teljesen új teret nyitottak a korábban csak szakirodalomból ismert gondolatok előtt. (Itt ismét Jerzy Topolskit kell említenem, aki a hetvenes és nyolcvanas években sikeresen vert hidat az angolszász történetelmélet és a ke-