Aetas, 2011 (26. évfolyam)
2011 / 4. szám - ELMÉLET ÉS MÓDSZER - Simon Zoltán Boldizsár: A történetelmélet önigazolása
A történetelmélet önigazolása Elmélet és módszer kérdésekben, ha filozófus volnék”, vagy azt, hogy „Igen, érdekelt vagyok ezekben a kérdésekben filozófusként”. Így tehát bár Munslow kérdései irrelevánsak a jó történetírást tekintve, semmi sem zárja ki, hogy a történészek ne foglalkozhassanak a munkájuk természetével kapcsolatos elméleti kérdésekkel. Az egyetlen, amit nem árt szem előtt tartani, mindössze az, hogy a történészi szerepet ilyenkor a filozófus vagy a teoretikus szerepére cserélik. Nem kizárt persze, hogy a kettő hatással legyen egymásra,20 az viszont nem fordulhat elő, hogy az egyik szerep irányítsa a másikat, diktáljon neki, vagy hogy a másik szerep mércéjeként működjön. Akik nem tartják szem előtt a szerepek szétválasztását, és továbbra is ragaszkodnak ahhoz a nézethez, amely szerint az elmélet a gyakorlat mércéje, vagy akár ahhoz, amely szerint a gyakorlat az elmélet mércéje, tovább folytathatják az olyan terméketlen vitákat, mint a posztmodern történészi gyakorlat létéről vagy nemlétéről szóló vita. Ernst Beisach csupán egy azok közül, akik úgy vélik, hogy a történészi gyakorlatban „a posztmodern elmélethez való alkalmazkodás” az, ami lemérheti a posztmodern elméletek súlyát. Amelyek persze súlytalannak bizonyulnak, minthogy nem talál egyetlen olyan történeti szöveget sem, amely alkalmazkodott volna az olyan posztmodern tételekhez, mint például a nemreferenciális nyelv koncepciója.21 Ez természetesen egyáltalán nem meglepő, lévén, hogy a „gyakorlati alkalmazkodás” bármiféle fogalmi kategóriához, ami alkalmazkodás nélkül is érvényesnek tekinti magát minden egyes nyelvi megnyilatkozást illetően, tökéletesen nonszensz. Hasonlóan félreértelmezi a problémát Jenkins is, aki a posztmodern történészi gyakorlat ilyesfajta hiányából arra a következtetésre jut, hogy a történészi gyakorlat képtelen a változásra, és ha így van, a kérdés már inkább az, hogy miért foglalkozzunk egyáltalán a történelemmel azok után, hogy a posztmodern elméletek aláásták a történeti tudást. Úgy véli, hogy jobb, ha inkább búcsút intünk neki úgy, ahogy van, és jöhet végre az emancipatorikus gondolat és az elmélet kora, elvégre az elmélet eddig is megvolt anélkül a 20 A történetírás felől nézve valójában teljesen mindennapos jelenségről van szó, és valószínűleg többről, mint arról a „falszifikációs funkcióról”, amelyet Michel De Certeau tulajdonít a történetírásnak, amely szerint a történetírás a más területekről érkező elméletek gyakorlati próbája volna. (De Certeau, Michel: A történeti művelet. In: Benda Gyula - Szekeres András (szerk.): Az Annales. A gazdaság-, társadalom- és művelődéstörténet francia változata. Budapest, 2007. 489.) A történetírás a puszta kipróbáláson túl, azt gondolom, sokkal többet tesz, használatba vesz, kiforgat és a saját igényeihez szab bármiféle elméletet, akár a saját gyakorlatának természetéről szóló elméleteket is. Amikor azonban a történetírás hozzányúl ezekhez az elméletekhez, amikor a saját igényeihez igazítja őket, egyszersmind meg is fosztja őket univerzalitásuktól. Ahogy például a recepcióesztétika univerzális nézetei egyes történészeket arra vezettek, hogy tárgyukká tegyék az olvasás és a befogadás történetét, a minden befogadást megmagyarázó elméletből egy kutatási tárgy lett a sok közül. Az elmélet, amely elvileg azt is leírná, miként kezelik a történészek akár egymás szövegeit, akár a múlt írott nyomait, ebben a kontextusban soha fel sem merült, kutatási tárggyá szelídítve viszont kétségkívül gazdagította a gyakorlatot. Lásd például: Cavallo, Guglielmo - Chartier, Roger (szerk.): Az olvasás kultúrtörténete a nyugati világban. Budapest, 2000. Hasonlóképp az univerzalitástól fosztja meg a narratívista történetelméleteket Kisantal Tamás is, amikor olyan partikuláris módszerré alakítja őket, amelynek segítségével ugyan elemezheti az elemzésre választott szövegeit, ám amely módszer más esetekben, más kíváncsiságok kielégítésére tökéletesen alkalmatlan volna. Lásd Kisantal Tamás: Túlélő történetek. Ábrázolásmód és történetiség a Holokauszt művészetében. Budapest, 2009. 21 Breisach, Ernst: On the Future of History: The Postmodernist Challenge and its Aftermath. Chicago-London, 2003. 202. l8l